4. rész - Átlépett határok

Hola:3
Sajnálom a kimaradást, de az új órarend, az iskolai teendők és egyéb dolgok nagyon, nagyon lefoglalnak már így a második héten is><
Mindenesetre sietek, posztolok, ahogy tudok, de sajnos sokszor lesznek nagyobb halasztások:|

         Esküszöm, elmondhatatlanul idiótának érzem magam. Benyögtem neki egy „Hacsak nem vagy mazochista, akkor felejts el.” szöveget, amivel ennél jobban el sem érhettem volna azt, hogy úgy nézzen rám, mintha szörnnyé nőttem volna ki magam.

Persze, mert ugyanis miért ne, halálra ijesztettem. Yijeong csak ült teljesen ledermedve, ijedten, talán azon agyalva, elrohanjon-e. Mindezek ellenére maradt... Fogalmam, sincs miért. Bár jobban tette volna, ha megy, ugyanis sok kedvem még akkor sem volt hozzá, főleg nem úgy, hogy fogalmam sem volt arról, vajon mit gondol. Nem mintha érdekelne, mert nem. Egyszerűen csak irritált. Ő, a jelenléte, az, ahogy többet nem mert a szemembe nézni.

Végül is nem értem, miért agyalok ezen még mindig. Talán csak annyi a problémám, hogy megint elrontottam valamit úgy, hogy igaz, alapjáraton semmi kedvem nem volt hozzá, de azért tarthattam volna a közömbös, antiszociális látszatot a beteg, pszichopata helyett. Jó, ez talán egy erős túlzás, viszont akkor is kellemetlenül érzem magam, hacsak visszagondolok rá.

Hisz azt mondta, érdeklem Őt, amit talán Jaehon kívül nem, hogy mondani, de még gondolni sem gondolt senki. Erre én meg kinyitom a szám... Semmi szükség nem volt a gyökér megszólalásomra. Hagyhattam volna szó nélkül, had vívódjon magába, vajon mire gondolok, ehelyett viszont most fordítva van.

Csodálatos, egy tizenhét éves „kölyök” miatt agyalok még mindig azon, mégis miért áldott meg az ég ekkora életképtelenséggel.

Rühellem ezt.

- Nem, anya! – És tessék, többet gondolnom sem kellett erre, máris meghallom Yijeong hangját, majd az ajtó csapódását, ahogy kiront a lakásukból. Én csak a nyitott ablakomban ülve nézek lefele, egyenesen azt, ahogy a fiatalabb igencsak ingerülten vágtat végig az udvaron. – El kell mennem oda, mivel ez így nem maradhat! Nem érted, hogy így nem fogom túlélni itt?!

- Yijeong, kisfiam, most azonnal állj meg, nem fogsz arra a helyre menni! Az anyád vagyok, hallgatnod kell rám! – A következő pillanatban pedig meghallom MinJi hangját, aki eléggé kétségbeesett léptekkel követi fiát a kapuig. – Gyere vissza! – Még pár pillanatig áll a kapuban, majd miután Yijeong valószínűleg végleg eltűnik szem elől, fájdalmasan nyögve megy vissza végül a házba igen csúnyán csapva be maga után az ajtajukat.

Én pedig csak ülök azon agyalva, hogyan fér el ennyi indulat két ilyen kicsi, visszafogott emberben.

Fogalmam sincs, mi volt ez, de őszintén nem is érdekel, hisz nem tartozik rám. Amíg mind a ketten távol maradnak tőlem, felőlem a nap huszonnégy órájában ölhetik egymást.

Nyugodtan, nyugodtan, nyugodtan.

- Kyungil! Fiam, lejönnél segíteni? Fel kéne fúrni két csavart, ugyanis kaptam két festményt egy visszajáró vendégtől. – Apám hangjától összerezzenek, még mindig egy szót sem szólok hozzá, csak is akkor, ha nagyon muszáj. Tudom, hogy ezt nem szereti, de hát túl makacs és magamnak való vagyok ahhoz, hogy változtathasson rajtam. Egy szó nélkül mászom le az ablakból, esküszöm, ilyenkor egy tizenhárom éves libának érzem magam, nem pedig egy húsz éves, hivatalosan már felnőtt embernek. Viszont ez annyira a véremben van, hogyha akarnék, sem tudnék ezen változtatni. – Gondoltam, ide, tévé felé jöhetne az egyik. – Amikor leérek a földszintre, egyből a fent említett helyre is sétál, majd a falnak támasztott képre mutat, ami egy nem is tudom, mit akar ábrázolni. Sötét kuszaság az egész, egyáltalán nem tetszik.

- Muszáj feltenni? – morgom halkan, továbbra is a képet szuggerálva, amit apa a következő pillanatban inkább felemel, és a kijelölt helyére teszi, oda, ahová majd a csavart is fúrni kell majd.

- Nem tetszik? – Hiába hallom hangjában azt a halvány örömöt, amit azzal értem el, hogy megszólaltam, most akkor sem telik tőlem többre egy szájhúzásnál. Egy mély levegőt vesz csupán, majd szabad kezével felemelve a fúrót egyenesen felém tartja, ugyanis jobban szereti, ha itthon én csinálom az ilyesfajta dolgokat. Egyből veszem az adást, és némán elvéve tőle az eszközt a csavarral együtt, belefúrom azt a falba egy találom helyre, ahol remélem, jó lesz. Hátra nyúlok a festményért, ami a következő pillanatban már a kezemben pihen, majd hátrébb állva a faltól a szögre akasztom. – Te is hallottad? Mármint... Ahogy MinJi és Yijeong az előbb...

- Nem érdekel – vágok közbe egyből, majd egy mély levegőt véve felé fordulok. – Hova megy a második? – Témaváltásomat tiszteletben tartva egyből a szomszédos falra mutat, ahol már van egy csavar a falban, viszont négyzet alakban egy fakóbb folt is alatta.

- A másik mellé kéne még egy, ugyanis az az egy nem tartja meg. – Amíg apa beszél, én csak agyalok azon, mégis milyen kép volt ott régen... Aztán a fejembe villan. Az egy esküvői kép volt. Tisztán emlékszem anya hófehér ruhájára, a boldog mosolyokra. Most már viszont csak a hűlt helye van már csak ott.

Nem hiszem el.

Egy nemes mozdulattal teszem le a fúrógépet, és amíg apa arról beszél, mennyire feldobja majd az új kép a nappalit, én csak felsétálok a szobámba, és magamra zárom az ajtót.

***

- Na, és hova-hova? – Legjobb barátom hangja egyből kibillent fáradt hangulatomból, amikor még a vállamra is csap, így aztán már a legkevesebb nyugalom is távozik belőlem. Túlságosan izgatottnak hangzik ahhoz, hogy békés legyek. Pedig én csak haza akarok menni, ahová jelenleg is tartok, de tartok attól, hogy ezt Ő nagyon nem így gondolja. – Esetleg elmegyünk egyet kosarazni megint? Hm? Vagy... Vagy valami? Kyungil, könyörgöm! Megrohadok az unalomtól! A szociológus tanárom hangjától gellert kapok. – Szenvedő nyafogásától csak a szemeimet forgatom, miközben azon agyalok, tudja-e, mit jelent az, amit az előbb mondott. Nem normális ez az ember.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy a gellert kapni azt jelenteni, mikor lőnek, akkor a golyó irányt változtat egyéb okok miatt? – Nézek rá felvont szemöldökkel, aminek hála máris a szemeit forgatja, majd a vállamra csapva jelzi nemtetszését.

- Akkor menjünk lőni – jelenti ki egy pillanat alatt bepörögve, majd levegő után kapva még egy elégedett morgás is elhagyja a száját. – Basszus, most komolyan! Menjünk már el! Biztos van Söulban sportlövészet, akármi! – Megrángatja a karomat, viszont ezt nem sokáig tűröm, ugyanis egy nemes mozdulattal tolom el magamtól jó messze, hogy a rövid karjaival még véletlenül se érjen el.

- Hülye vagy. Biztos, hogy nem.

- Gyáva vagy, Kyungil? – És tessék, máris belekezd a szokásos cukkolásába, amitől legszívesebben agyon verném. Csupán attól felmegy bennem a pumpa, amilyen képet vág jelenleg is.

- Ha nem akarod, hogy téged lőjelek le legelőször, akkor ne adj fegyvert a kezembe, te főgyökér – korholom halkan a következő pillanatban Ő pedig már a nyelvét nyújtja rám. – Most komolyan, Jaeho. Már amúgy is félnek tőlem az emberek. Ha fegyverrel a kezemben látnának, már a kereszteket is vetnék a kegyelemért, ehhez nekem pedig túl sok kedvem nincsen.

- És te nem azt akarod mindig, hogy távol maradjanak tőled? – Még a szemöldököm is felszalad, amint ezt meghallom legjobb barátom szájából, amivel jelenleg hatni akar rám. Rohadjak meg, egész jól csinálja... Hisz maga a gondolat, hogy tényleg senki nem jön a közelembe, megnyugtat. Nincs, aki bántson, még csak az irritáló barmokat sem kell elviselnem.

Egyedül lehetek anyám emlékével.

Csak vele, csak vele, csak vele.

- Inkább menj haza. Elég izgalom jár neked az ágyadban, a pornó oldalakat bújva. – A fejemet csóválva veregetem meg a vállát, majd egy mély levegőt véve azon kezdek el agyalni, miért is nem megyek el vele... Hisz apa tegnapi akciója miatt semmi kedvem betenni a lábam abba a lakásba, ráadásul jólesne kicsit kikapcsolódni a mai óráim után.

- Akkor csak üljünk ki a parkba. Na, vagy... beülhetnénk abba a kávézóba is. – És koppan a dolog. A lány, akivel múltkor beszélt... Miatta akar visszamenni oda, ismerem már. Bár nem értem, miért nem mondja meg egyenesen, hisz nem vágnám el a torkát miatta.

De most... Nincs az a pénz, amiért betenném oda a lábam újra. A múltkori után kizárt dolog. Majd talán, pár hét múlva, mikor már nem önt el az a kellemetlen érzet, valahányszor rágondolok.

- Ne haragudj, de ahhoz semmi kedvem nincs – mondom végül, mikor sikeresen túljuttatom magam a gondolatmeneten, és sikeresen nyugtázom magamban, hogy jobb lesz nekem attól a helytől messze. – De te attól még mehetsz egyedül.

- Ez most egy enyhe jelzés, hogy semmi kedved hozzám? – Legjobb barátom felvonja egyik szemöldökét, amire csupán egy fél pillantással válaszolok. Egyből veszi az adást, egy mély levegőt véve pedig a hajába túr. – Oké, értem. Akkor holnap találkozunk. – Végül még a szokásos félvigyorát is megkapom, majd azzal a lendülettel irányt is változtat valószínűleg a park felé.

Én meg mit tehetnék...? Megyek tovább az orrom után, bárhova, csak haza nem. Ugyanis ahhoz semmi kedvem még úgy sem, hogy tudom; apu dolgozik. El kell költöznöm onnan, muszáj. Én nem tudok ott maradni tovább, azt hiszem, túl sok volt nekem, hogy ott nőttem fel. Túlságosan is sok.

Mivel kellemes az idő, úgy döntök, a Han-folyó partját fogom ma délután meglátogatni, ugyanis az a legvonzóbb gondolat számomra.

Már nagyon-nagyon rég nem voltam ott, utoljára talán akkor, mikor még hárman voltunk, apu és anyu közt sétáltam kézen fogva velük, a kavicsokat rugdosva. Ah, igen, odavágyom.

Emlékképeim közül az szakít ki, hogy hangos emberszerű nyüszítés csapja meg a fülem, távolabbról pedig számomra értelmetlen ordítás, ami mint minden más normális esetben, most sem érdekel. Egyszerűen csak sétálok tovább, de ezt csak egészen addig, amíg valaki meg nem ragadja a karom, és mögém nem bújik úgy markolva, hogy szinte már nyúzza a bőrömet a kardigánon keresztül is.

- Kyungil! – hallom magam mögül a kétségbeesett, rémült, remegő hangot, amitől egész testemben megborzongok. – N-nem hiszem el, hogy itt vagy! – Yijeong hangja már csaknem felismerhetetlen, amíg én próbálom lehámozni magamról, viszont amint meglátom a felénk futó három srácot, egy pillanatra megtorpanok a mozdulatok közepette. – Menjetek innen! – Ismét felcseng mögülem az az ijedt hang, mikor az egyik számomra ismeretlen srác a nevén szólítja a mögöttem bujkáló „kölyköt”.

- Gyere már ki onnan. Hol a férfiasságod? Talán félsz tőlünk, aranybogár? – A szemöldökömet felvonva nézek végig a három srácon, akik talán egyidősek Yijeonggal, bár őszintén szólva talán kétszer annyinak képzelik magukat.

- Esetleg valami problémátok van? – kérdezem végül, miközben az alkaromat szorongató „kölyköt” egy mozdulattal magam mellé rántom a hátam mögül, aki ismét azt a nem rég hallott nyüszítést produkálja, bár most sokkal halkabban.

Akaratlanul is eszembe villan az, mikor tegnap az anyjával veszekedett, mikor állítólag olyan helyre indult, amit még MinJi sem nézett jó szemmel. Talán ilyen rövid idő alatt rossz társaságba keveredett volna?

Őszinte leszek... Az istenért se nézném ki belőle.

- Semmi közöd hozzá, colos. – Most már másik szemöldököm is magasra szökik, mikor az egyik seggdugasz lemorran, ugyanis nem igazán vagyok hozzászokva, hogy ilyen szarosok osztják nekem az észt. Azért van egy rohadt határ.

- Ez a colos a seggeden keresztül fordít ki, te gyökér! – Yijeong hangja igencsak ingerülten cseng fel, bár még így is több benne a félelem és a tartózkodás.

Egy gyors mozdulattal húzom magam mögé inkább a nagyszájú öngyilkosjelöltet, mikor az egyik srác felbátorodva megindul felé. Csupán csak lökök egyet a kis szaroson a vállánál fogva, hogy jelezzem, hol a helye.

- Elég lesz. – Lehet, semmi közöm ehhez, de előttem akkor sem lesz bunyó. Főleg nem úgy, hogy három az egy ellen rohadtul nem fair, ráadásul az egyiküket ismerem, aki nem mellesleg eléggé nyilvánvalóan a segítségemre szorul. – Menjetek haza, nem kell hősködni. – Miközben a három gyerekhez beszélek, még egy kelletlen fintorra is húzom arcomat, majd az olyannyira megszokott arckifejezésem ül ki rám. Bár őket nem hatja meg, de nem is igazán érdekel, a lényeg az, hogy elmenjenek innen, mielőtt még át nem megyek abba az igazi antiszociális, utálkozó Kyungillá, akit soha senkinek nem kívánok.

Azt az énemet Jaeho is csak egyetlen egyszer látta, azóta soha nem hozott ki úgy a sodromból. Megijedt tőlem, még Ő is.

Még állok néhány pillanatig magam mögött Yijeonggal, mire egyikük a fejemhez vág egy gyönyörű jelzőt, majd szitkozódva mennek el végre azzal fenyegetve mindezek mellett, hogy holnap is lesz nap.

- Köszönöm.

- Nincs mit. – Hiába látom arcán az ijedtséget még mindig, mikor felé fordulok, egy mély levegőt véve kerülöm ki, és indulok tovább, bár messzire nem jutok egyedül, mikor is úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, természetesen tisztes távolságra sétál tőlem tovább. – Menj haza.

- Nem akarok. – Egy kelletlen sóhaj hagyja el a torkom ezt hallva, majd csak fél szemmel sandítok le rá. Épp a földet bámulja, az alkarját dörzsöli, fogalmam sincs, miért.

- Fáj a kezed? – kérdezem teljes érdektelenséget mutatva, hiába kérdezek rá a dologra. Válaszul nem szól egy szót sem, csak feltűri pulóvere ujját, így rálátásom nyílik alkarjára, amin egy nagyobb, vérvörös tenyérnyom díszeleg, ahogy valószínűleg megrángatta kicsit a három baromból valamelyik. – Remek – sóhajtom végre előre nézve, és azon agyalva, hogyan küldhetném haza. Nincs kedvem hozzá, és ahogy elnézem, Ő is tartja a távolságot tőlem.

Bár nem értem, azon a kijelentésemen miért ijedt meg annyira a múltkor, mindesetre most ez még mindig tart. Ah, lehet, csak az adta a dolog súlyosságát, hogy néha... Eh, eléggé ijesztő vagyok, az a megszólalás pedig nem segített a helyzeten.

De most akkor is itt van.

Úgy, hogy én egyedül akarok lenni.

- Félek tőlük – szólal meg végül, bár nem mintha ne jöttem volna rá abból, ahogy mögém bújt előlük. – Az osztálytársaim, nem tudom, miért... viselkednek így velem.

- Új vagy. Ez ezzel jár. – Még a vállamat is megrándítom, aminek hála, igaz, csak egy fél pillantás a jutalmam, de még az is szinte fizikailag fáj.

- Bunkó vagy.