10. rész - Egyre rosszabb

Sziasztok:D Igyekeztem, ráadásul úgy érzem, a sztori is kellően forrósodik:D Remélem, vártátok, jó olvasást^^

              

         – Menj haza.

– De... Ah, mindig ezt mondod! – Hirtelen rázza ki magát zavarából, ahogy én kikerülve Őt inkább a nappali felé veszem az irányt, hisz nem akarok a közelében lenni. Ezek után szó sem lehet róla.

Nem elég, hogy eltűnt három éjszakára, most még olyan beszélgetés fültanúja is volt, amit még csak gondolatban sem szabadott volna levezetnem Jaeho-val. Ideges vagyok.

A legjobb barátom miatt.

És Yijeong, Yijeong, Yijeong miatt.

– Csak tűnj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél – korholom felemelt hanggal, miközben már a nappali padlóján trappolok egyre nehezebb és sietősebb léptekkel.

– De... De miért? Kyungil! – Nem tudom, miért, de már kétségbeesett hangja is épp elég lenne arra, hogy megtorpanjak, de mikor csuklómon érzem ujjait, szó szerint szinte előrebukok attól, ahogy próbálok egy helyben maradni. Kiráz a hideg, a kezem pedig ökölbe szorulva jelzi, hogy nem bírom elviselni.

Ahogy hozzám ér, nem megy. Nem.

– Azért, mert egy hajszál választ el attól, hogy megüsselek. – A fogaim közt szűröm a szavakat halkan, mintha nem is én beszélnék. Magamra sem ismerek.

Nem szabadna így reagálnom, főleg nem neki.

Hiszen engem nem érdekel. Nem kéne érdekelnie.

– D-de, K... Kyungil. – Kimérten csúszik le rólam tenyere, miközben motyog, ami már önmagában elég, hogy minimum a vállam felett hátranézzek rá. A nagyra kerekedett szemei pedig már egyenesen a megfordulásra ösztönöznek, amin talán én lepődök meg a legjobban. – Azért akarod, hogy elmenjek, m-mert kínos ez az egész... – Nem tudom, mi az oka, de mintha sokkal kisebb lenne, mintha az, hogy egy fejjel nagyobb vagyok, már kétszer olyan nagynak tűnne.

– Nem. Én azért akarom, hogy elmenj, mert nem akarlak bántani. Úgyhogy menj el most, mielőtt egy pofonnal gazdagabb leszel. – Szinte érzem, ahogy a vérem őrült módon száguldozik az ereimben, amik ki is dagadnak a nyakamon, a karomon, mindenhol, amit látva Ő talán még kisebbnek érzi magát.

– De miért? Én nem tehetek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültél, én... én megszólalni sem tudtam, ahogy... ahogy szóba jött a nevemen, én nem tudtam mit mondani. – Megremeg a hangja, még talán az alsó ajka is, ahogy a pólója alját kezdi babrálni, mintha ezzel elterelhetné a figyelmemet arról, mennyire fél.

Tőlem, tőlem, tőlem.

– Eltűntél és olyan helyzetbe kényszerítettél, amit utáltam. – Érzem magamon, a hangomon, ahogy a visszafojtott dühtől megremegek, aminek hála egyből hátrál is egy lépést. Úgy néz rám, mintha megőrültem volna, és bár hiába vagyok hozzászokva az ilyen tekintetekhez, tőle akkor is váratlan. Ő még soha nem nézett így rám. – Ez épp elég.

– Annyira... nem értelek! – Végül levetkőzve félénk énjét, egy hisztérikus dobbantás után épp annyira emeli fel a hangját, amennyire én az előbb, amitől mintha elfelejtettem volna azt is, hogy hogyan kell beszélni. Nem láttam még... idegesnek? Hh, igen. Dühösnek. – Nem érdekellek, folyton ezt mondogatod! Anyának, apádnak, ah, azt hiszed, nem hallom vissza?! De mégis... mégis miért jöttél el akkor, mikor megtaláltak? Miért védtél meg az osztálytársaimtól múltkor, mikor ott is hagyhattál volna?

– Ha tudod, hogy nem érdekelsz, akkor miért vagy itt folyton? – Amint közbevágok inkább le sem reagálva mondandója második felét, aminek hála egyből elhallgat, majd azzal a lendülettel, egy hangos fújtatás közben közelebb lép, és a vállamba boxol. Én pedig... csak felvont szemöldökkel meredek le a kezére, ami közel nem ütött akkorát, amekkorát kellett volna. Boxolni jár, igaz? Nem látszik.

– Mi lenne, ha nem kérdéssel válaszolnál, a kurva életbe, Song Kyungil! – Nem tudom, mi az oka, hogy egyre meglepettebbnek érzem magam, még talán az a legkevésbé, hogy a teljes nevemen szólít, vagy amilyen csúnyán beszél. Azt hiszem, a hangvétele döbbent le a legjobban. – De ha ennyire tudni akarod, azért, mert tudom, hogy hazudsz! Lehet, apukád beveszi, lehet, anyám borzalmasan nehezen tud kiigazodni rajtad, talán még Jaehot is be tudod etetni bizonyos szinten, de engem nem! Velem ezt nem játszhatod el, átlátok rajtad. – Épphogy befejezi ingerült mondandóját, máris beleüt kétszer a karomba, most már sokkal erősebben és durvábban, mint az előbb. És rájövök, hogy nem azért kaptam az előbb jóval kisebbet, mert gyenge.

– Befejezted? – Ahogy negyedjére is készülne leosztani egy nagyobbat, még a levegőben megfogom a csuklóját, közelebb rántva magamhoz pedig épp annyira hajolok le hozzá, hogy úgy is meghalljon, ha csupán csak lehelem a szavakat. – Unlak. – Szűröm a fogaim közt halkan, amire válaszul csak ránt egyet a karján, de sokkal erősebbnek bizonyulok. – Elegem van abból, hogy minden más, mióta itt vagy. El kell menned innen. Nem csak a lakásból, hanem a tíz kilométeres körzetemből, a városból, felőlem még az országból is.

– Nem zavarhat ennyire, hogy megváltoztatlak – válaszolja végül kissé lenyugodva, és hiába próbálja titkolni, látom rajta, mennyire megbántottam.

Kegyetlen akartam lenni vele, de ennyire azért nem. Talán tényleg erős volt egy kicsit.

– Nem változtattál meg. – Morranok is egyet, hogy így támasszam alá a mondandómat, amire Ő összeszűkített szemekkel válaszol, majd megmakacsolva magát még az állát is felszegi. Én pedig úgy érzem... most az egyszer nem akar itt lenni.

– Oh, a francokat nem! – Szorosan összezárja a száját, pár pillanatig egy csíkot látni belőle mindössze, majd mikor sikeresen visszanyomja magában a szitokszavakat, befeszített kézzel áll egyik lábáról a másikra, de kiszabadulni nem akar már. – Ennyire nem lehetsz kiállhatatlan! Nem ismerlek rég, csupán egy hónapja, de még én is látom, hogy teljesen más vagy. Nem próbálsz seprűvel kikergetni a házból, nincs annyi utálat és harag a hangodban, többet beszélsz és törődsz velem. Még ha csak a saját módodon is, de megteszed. És...

– Mi és? – Miközben ez a két szó kiesik a számon, éles sípolással szívom be a levegőt, amit le sem reagál, vagyis, hh, csak jól elnyomja magában.

– És... jólesik. Jólesik, ennyi. – Egészen elhalkul, de talán csak azért hallom így, mert lehajtja a fejét, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie.

Összezavar ez a fiú.

– Rohadtul nem értelek. – A haját szuggerálom, mintha átlátva rajta a szemeibe nézhetnék. Nem tudom, mit várok egyáltalán ettől az egésztől, mindenesetre érezhető volt, hogy előbb-utóbb megkérdőjelez, mert nem tud megmaradni a fenekén. – Néha a világ legfurcsább, legbonyolultabb emberének látlak.

– Miért? Azért, mert nem vetek kereszteket, valahányszor meglátlak? Hogy nem nézlek teljesen idiótának azért, amilyen vagy? – A földet bámulva beszél tovább, miközben az én mellkasom egyre nehezebben emelkedik, és úgy érzem, hogy menten szétrobban a fejem. El kell mennie innen a lehető leghamarabb. – Tudod, én ezt rühellem az emberekben. Hogy a legtitokzatosabb embereket nézik le, a legzárkózottabbakat ahelyett, hogy megenyhítenék, csak még rosszabb állapotba taszítják. Nem csodálom, hogy annyi düh van benned, amit rajtam töltesz ki, az egyetlen személyen Jaeho-n és apádon kívül, aki próbál megfejteni. – Vesz egy mély levegőt, és mintha olvasna a gondolataimban, lassan felemeli a fejét, úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát. – Én megértelek. De te is érts meg engem... Én már mondtam; érdekesnek talállak. Nem véletlenül adtam a tudtodra múltkor, amit ezek szerint te nem úgy értelmeztél, ahogy kellett volna. Ebbe semmi varázslat, természetfeletti mágia, sem emberi ésszel felfoghatatlan dolog nincs. Engem pusztán csak... vonz, amilyen vagy. És rühellem, hogy te ekkora seggfejként viselkedsz néha, hogy így reagálsz le, legszívesebben... legszívesebben addig ütnélek, amíg egy kis józan észt nem verek beléd. – A végén szorosan összezárt szájjal áll tovább, visszanyelve mondandója másik részét, mielőtt még feldühítené magát. Megint. Látom rajta, milyen tűz lobog a szemeiben, olyan, amilyet még soha nem láttam ezelőtt. Nem tudom megfejteni. Yijeongot nem.

– Most mondanám, hogy menj haza, két kézzel tennélek ki, de attól tartok, félholtra versz – korholom küszködve a levegővétellel, a fejem zsongásával, a torkomba telepedő gombóccal, a menekülési kényszeremmel. És mit ad isten? Máris úgy néz rám, mintha a gondolataival is képes lenne kikaparni a szívemet a helyéről.

– Most komolyan, elviselhetetlen vagy! – Felcsattanva hátrébb is lép, aminek hála mintha mindkét dobhártyám beszakadt volna, nem tudom, volt-e valaha, mikor ilyen borzalmasan éreztem magam.

Hiába tudom, mi fog történni, hogy mennyire utálom azt a fojtogató érzést, ami ilyenkor felülkerekedik rajtam, és mélyen, a legborzalmasabb helyeken tart fogva, ez mégsem érdekel... Én csak egy valamit akarok; Yijeong ne legyen szemtanúja. Nem tudná feldolgozni.

– Kérlek, menj haza – simítok a homlokomra, aminek hála ismét belekezd a hegyi beszédébe, bár, hogy őszinte legyek, egy szót sem fogok fel belőle. Csak a szívem dübörgését hallom a fülemben, ahogy a vérem kínzó gyorsasággal száguldozik az ereimben, a torkom folyton folyvást elszorul, a gyomrom egy görcsben állva könyörög az enyhülésért. – Yijeong, nem viccelek. Kérlek, most hagyj magamra.

– De miért csinálod ezt folyton?!

– Halkabban – morranok fel villámló tekintettel meredve rá, mintha egy pillanatra minden szenvedésem abbamaradna.

Utálom a „betegségem”.

Rühellem, rühellem, rühellem.

– Bezzeg, amikor te üvöltesz velem a rendőrség mosdójában, az teljesen rendb...

– Nem érzem jól magam, menj már el, a rohadt életbe! – Ahogy kezeim végül remegésben kötnek ki, a lábaim pedig kissé megrogynak, Ő ijedtében hirtelen nem tud mit csinálni. Csak áll némán, küszködve a beszéddel, miközben én sarkon fordulva elindulok, hogy a szobámba zárkózva essek túl azon, amit ismét a sok stressz okoz.

– Várj, várj, mi az, hogy nem érzed jól magad? – Elém vágva maradásra késztet, még a két karomat is megfogja, hogy ne menjek tovább. Én pedig csak nézek rá csendben, a lehető legkomolyabb tekintetemmel, mintha itt helyben kész lennék kilépni a testemből. – Várj, mármint... – Halkan szólal meg ismét, viszont most a teljes letörtség és aggodalom költözik a hangjába. – A-az én hibám? Én tehetek róla? Én... én nem akartalak felzaklatni... Annyira sajnálom! – A lehető legnagyobb szemekkel bámul fel rám, a legkétségbeesettebb arccal, amit eddig valaha is láttam. – Mit csináljak? H-hogy jobb legyen?

– Engedj el, az ég szerelmére. – Szaggatott levegővételemet teljesen komolyan véve egyből elereszt, és még hátrébb is lép, mintha lángra kaptam volna. – Jó, és most... most menj innen.

– Nem, szó sem lehet róla! – Hevesen rázza a fejét, miközben arca ellentmondást nem tűrő ábrázatot vesz fel, én pedig... hh. Azt hiszem, felrobbanok.

– Yijeong, ha segíteni akarsz, akkor tűnj el innen, mert rohadtul nem akarom, hogy végig nézd azt, amit nem bír el a lelked. – Szorosan összezárt szemekkel állok tovább minden izmomat befeszítve, miközben várom, hogy máris csapódjon a bejárati ajtó.

De nem.

Egyedül néma csend a válasz, én pedig már azt hiszem, megbolondultam, és az eddigi veszekedést a levegővel rendeztem le. Viszont mikor... mikor megérzem azt a meleget a felsőtestemnek simulni, a szemeim ösztönösen pattannak ki, és lenézve próbálom feldolgozni azt, ami épp történik.

Yijeong karjai most sokkal, sokkal szorosabban fonódnak körém, a hátamon erősebben markolja a felsőmet, mint a múltkor, miközben a levegőt kapkodva mormog valamit halkan, amit megfejteni sem tudok.

Nem értem... Nem tudom, hogy miért teszi, miért ölelget. Egyszerűen csak azt érzem, hogy most azonnal képes lennék lekaparni magamról, és addig üvölteni, amíg fel nem fogja, hogy nem érhet hozzám. Nem teheti.

Nem, nem, nem bírom elviselni.

– Itt maradok. – Ez az egyetlen, amit ki tudok venni abból, amit mond, de még ez is elég ahhoz, hogy a vállánál fogva próbáljam eltolni. – NE már!

– Engedj el, Yijeong.

– Nem!

– Yijeong!

– Nem, hagyjál már!

– Szia, fiam. – Yijeong hangját immár nem az enyém, hanem apámé váltja fel, ahogy az ingjét igazítva lépked beljebb, viszont ahogy meglát engem és a hívatlan vendéget, egy pillanatra ledermed, én pedig... Csak állok egy helyen, miközben az a szerencsétlen éppen megszabadul tőlem, és ellépve, a tarkóját simogatva hajol meg kissé apa előtt. Zavarban van.

– Ü-üdv. – Egy pillanatra néz csak fel, majd egyből lemered a lábára.

Én pedig csak állok... a bennem dúló harcra összpontosítva, ami egyre halkul és csendesedik, mintha... mintha levegőt is jobban kapnék, a kezem remegése pedig fokozatosan enyhül. Nem értem, mi történik. Soha, soha, soha nem volt még olyan, hogy ez elmúljon.

Nem lehet, hogy miatta.

– Talán... megzavartam valamit? – Apa maga mögé mutatva jelzi, hogy akár el is mehet, miközben kapkodja köztünk a tekintetét, és még hátrál is pár lépést.

Kapva az alkalmon szinte érzem, ahogy felcsillannak a szemeim, és magamban elnyomva egy halleluját, hátrébb lépek egyet.

– Nem, apa, semmit. Yijeong készült elmenni, de rohadt gyorsan. – Még csak fél szemmel sem kell lenéznem rá, még így is tudom, ahogy befeszül mindene, de nem reagál erre semmit.

– Oh, én... a konyhában leszek. – Apa valószínűleg az előbb látottakon agyalva sétál ki a fent említett helyiségbe, ahol máris hallom, ahogy nyitódik a hűtő. Egyből tudom, hogy hiába fog percekig az étel halom felett ülni, nem csúszik majd le egy falat sem a torkán.

– Ki mondta, hogy menni akarok? – Yijeong megmakacsolva magát felnéz rám, a pillantását viszonozva pedig felvont szemöldökkel meredek le rá.

– Én akarom, hogy eltűnj innen végre – mondom kissé felé fordulva, ekkor veszem észre először, hogy tényleg milyen kicsi. Szinte kitöri a nyakát azért, hogy a szemembe nézhessen.

– Hát persze. Teljesen... egyértelmű. Most már talán felvetem anyának azt a rohadt költözést. – Miközben beszél, lassú, hisztis léptekkel indul kifelé, és hogy jelezze, mennyire sértődött is valójában, köszönés nélkül tűnik el a lakásból. Végre.

Talán kiállhatatlan vagyok, egy kicsit elviselhetetlen. De nem érdekel.

***

– Kyungil, fiam. Yijeong már nincs itt? – Apa hangjára még csak a fejemet sem fordítom felé, csak felvont szemöldökkel meredek tovább a tévére, amire most már figyelni sem tudok rendesen.

Nem, mintha eddig ment volna, hiszen az agyamat csak az az egy dolog foglalta le; nem volt rohamom. Rosszul voltam, egyre pokolibban, végül semmi nem történt. Nem értem, miért.

– Apa, már vagy hat órája elment – állapítom meg a tévé melletti kis órára vezetve a tekintetemet, amire Ő válaszul felsóhajt, egy pillanatra a vállamra téve a kezét megáll mögöttem.

– Mindegy, csak gondoltam, ha itt van, annyi vacsorát csinálok. De akkor nem számít... Vagy. Ha akarod, visszahívhatod, hogy egyen velünk. – A furcsa hangsúlyáról tudomást sem akarok venni, bár hogy őszinte legyek, nem megy.

– Miről beszélsz? Kell a halálnak, hogy itt szívja előlem a levegőt. – Lekezelő szavaimat hallva szinte érzem, ahogy apám befeszül, és nem tágít a hátam mögül. Idegesít. Nem tudom felfogni, miért kell nekem megint arról a szerencsétlenről beszélnem.

– Amikor hazajöttem nem épp úgy tűnt, mintha annyira sajnálnád, hogy itt van. – Ezt elemezve magamban lassan felnézek rá lehetőleg épp olyan fejet vágva, mintha megölni készülném.

– Ugye Jaeho nem hívott fel telefonon? – Célzok itt magamban arra, hogy a legjobb barátom melegnek néz, viszont mikor apa a homlokát ráncolja, rájövök, hogy nála erről szó nincs. Hála az égnek.

– Nem. – Zavartan mondja ki ezt az egy szót, majd a hajába túrva végül hátra lép egyet. – Én csak arra próbáltam célozni, hogy ti ketten... igencsak összemelegedtetek. Lassan elérkezünk arra a pontra, hogy öcsédként tekintesz rá? – Egy önelégült vigyor telepszik az arcára, majd meg sem várva a válaszom a konyhába megy, hogy egyen valamit. Én meg... Én meg ülök továbbra is harcolva a gondolattal, hogy Yijeong az én...

Ah, aztán leesik. Tudom, apa miért mondta ezt, hogy miért örült ennek annyira. Tudom, hogy együtt van MinJivel, ez tiszta sor. Tudom és kész. Épp ezért... az, hogy én talán testvérként tekintek arra a szerencsétlenre, apát felvillanyozza.

Hát a hányinger jön rám! Yijeong nem... nem az öcsém.

Soha nem is lesz az, nem tudnék úgy ránézni semmiféleképpen, ha fegyvert szegeznének a fejemhez, még akkor sem. Soha.

Yijeong... Ő valami teljesen más szerepet tölt be az életemben, valami olyat, ami sokkal, sokkal logikusabb. Talán egy védtelen gyereket, akit meg kell védenem – ami egyre valószínűbb, amilyen szerencsétlen vagyok –, vagy szimplán egy olyan személy, aki miatt egyre több problémámat kell megoldanom.

Nem tudom pontosan, talán egyik sem... De ami a legbiztosabb; Nem. Az. Öcsém.

9. rész - Elképesztő

Hola:D Igyekeztem, egy hét sem telt még el. Hála annak, hogy itt a szünet^^

Jó olvasást:3

         Hihetetlen, milyen jót aludtam az este. Talán az volt az oka, hogy apáékat nem kellett hallgatnom, hogy... Yijeong előkerült és úgy beszélhettem vele, ahogy már nagyon akartam, az első pillanattól kezdve. Bármilyen hülyén hangzik, kissé talán jobban érzem magam. Nem vagyok olyan feszült, és annyi álmatlan éjszaka után kipihenhettem a sok stresszt.

Ordíthattam. Yijeonggal. Úgy, ahogy a torkomon kifért, üvölthettem, talán az elmúlt évek küszködései is hatalmas mértékben távoztak belőlem. Mindenesetre így, szombat reggel, a hűvös, ködös időt bámulva az ágyamból, az ablakomon át még az sem érdekel, hogy a torkom kissé fáj a tegnapi miatt. Arról ne is beszéljünk, hogy mindez úgy történt, hogy igazam volt, ezért duplán megérte.

Ah, könyörgöm. Hogy a fenébe ne lett volna jogos az, ahogy beszéltem vele? Ki az, aki eltűnik ilyen sebezhetően napokra, estéket tölt az utcán, mert talán így befogadják?

„...Azt mondták, ha megteszem azt, amit mondanak, akkor befogadnak, ez olyasféle... ah... kihívás volt. Én csak... annyira egyedül vagyok itt. Azt hittem, ezzel tartozni fogok valahová.”

Hh, bármennyire is akarom, ezt viszont nem tudom elfelejteni... Ahogy ezeket a szavakat kimondta remegő hanggal, könnyes szemekkel, az volt az egyetlen, ami nem tetszett a tegnapi napban. Viszont azt hiszem, ez teljesen érthető, hiszen... ki tudna kezelni egy síró tizenhét éves fiút, akitől nem mellesleg kirázza a hideg? Mert igen, Yijeong furcsa, számomra teljesen szokatlan és kezelhetetlen. Érthetetlen módon keresi a társaságom, kedves, törődő, ráadásul... Megölelt. Komolyan megtette.

Milyen fiú ölel meg egy másikat...? Jól van, értem én, ez egy eléggé komoly pillanat volt, biztosan támaszként tekintett rám, ami furcsa, hiszen eddig talán Jaeho is egyetlen egyszer tekintett így rám, mikor részegen elregélte, hogy szerelmes egy lányba, aki folyton elutasítja. Ezen kívül viszont soha, szinte semmilyen formában még csak meg sem kísérelte, hogy nehogy bármiféle problémát okozzon a számomra. Vele ellentétben Yijeong pedig... erőszakos. Meglepően kitartó. Mindenféleképpen eléri, amit a fejébe vesz, még otthonról is lelépett, a leghidegebb estéket töltötte egyedül, csak azért, hogy befogadják.

Egyelőre nem tudtam még eldönteni, hogy ez példaértékű vagy szimplán csak ostoba húzás volt.

– Mit szólnál, ha ma elmennénk vacsorázni valahová? – Amint apa beront mosolyogva, még egy sor kopogást sem erőltetve ki magából, én összerezzenve felejtek el mindent, amin az előbb még agyaltam, hogy úgy meredhessek rá, mint aki megőrült. – Nyílt egy csinos kis étterem a belvárosban, kipróbálhatnánk. – Széles mosolyától, és ahogy az ajtófélfámnak támaszkodva engem figyel, egy pillanat alatt összeszűkített szemekkel bámulok vissza rá, már a homlokomat is ráncolva. Pillanatok múlva még a könyökömön is megtámaszkodom, hogy jobban láthassam, nekem pedig több sem kell; tudom, hogy megint olyanba akar belevinni, amit a hátam közepére sem kívánok.

– Nem. – Elintézem ennyivel, majd visszadőlve a párnámra tovább figyelem az ablakom, amin lassan már ki sem látok a párától.

– Mi? Miért Nem? – Azt hiszem, egy pillanat alatt elveszem a jókedvét, bár nem igazán bánom, hogy őszinte legyek. Nem bírom, mikor hülyének néz.

– Mert jönnek MinJiék is. Igaz? – Mikor erre nem érkezik válasz, egy elégedett horkantás után a fejem alá gyűröm a kezem, hogy jelezzem; túl kényelmes az ágyam, hogy kimozduljak a nő miatt, aki nem az anyám. – Köszönöm, de nem akarok velük tölteni egy egész estét. Elég volt a tegnapi hiszti, hidd el, hogy csak rontanám a levegőt.

– Ami azt illeti, Yijeong nem jönne. – Ezt hallva egy hitetlen sóhaj tör fel a torkomból, miközben tekintetem lassan az üres, csupasz plafonomra téved, nem mintha érdekesebb lenne a kinti időjárásnál.

– Na, úgy meg főképp nem. Semmi kedvem titeket nézni, nem akarok mellettetek egyedül lenni. Yijeonggal legalább lenne társaságom. Furcsa módon Ő még szóba áll velem ennyi idő után is. – Nyújtózkodva beszélek, azt hiszem, talán kissé meg is lep, hogy elered a nyelvem, és nem fogom be két tőmondat után.

– Sajnálom, hogy még mindig így gondolod, pedig jó lett volna egy borvacsoránál elbeszélgetni. Reméltem, hogy ez egy jó alkalom lesz arra, hogy megkedveld MinJit. – Egy fájdalmas szájhúzás után lenéz a lábaira, miközben karjait ölbe teszi, csak a szemem sarkából látom, ahogy végül visszavezeti rám a tekintetét. Még a félhomályban is észreveszem, mikor egy halvány mosoly telepszik az arcára, mintha egy pillanat alatt kicserélték volna. – Viszont annak örülök, hogy legalább Yijeonggal jól kijössz. Jó látni, hogy az a fiú milyen hatással van rád. Kissé nyitottabb vagy, többet beszélsz... Egészen megpuhított. – Ezeket a szavakat hallva arcom fokozatosan torzul el, hiszen szinte felfogni sem tudom, miket mond. Elképesztő.

Hogy Yijeong engem... megpuhított? Miről beszél? Teljesen felháborító.

– Apa, te drogozol? – Felülve egyenesen a szemeibe nézek, próbálom elrejteni a döbbentségemet, amit azzal a pár szóval ért el. Az apám meghülyült. – Fogalmad sincs arról, miket hordasz össze.

– Tisztában vagyok vele, mit mondtam, és akár hiszed, akár nem, igazam van. Viszont... – Mikor úgy dönt, épp elég ennyi belőlem, ellöki magát az ajtófélfámtól és kihúzva magát az ujjait ropogtatja, mint mindig, mikor valami fontos dolog előtt áll. – Nekem mennem kéne lassan. Így, hogy nem jössz, nekem attól még nem szabad lemondanom az estét, és még sok mindent kell elintéznem addig. Asztalt foglalni, lemosni a kocsit... – Egy izgatott sóhaj után kilép a szobámból, viszont az ajtót nyitva hagyja. Még csak meg sem próbál úgy csinálni, mintha nélkülem ne akarna menni.

Bár nem érdekel. Tegye, ami jó neki, csak engem hagyjon ki belőle.

***

– Elképesztő vagy. – Ahogy Jaeho hangja felcseng teljesen normális módon, egy pillanatra összerezzenek, esküszöm, azt sem hallottam, ahogy bejött a lakásba. – Komolyan, még csak el sem mondod, hogy Yijeong előkerült? – A pultra támaszkodva néz rám számon kérően, mintha azt nem mondtam volna el neki, hogy halálos beteg vagyok. Néha nem tudom követni Őt.

– Nem értelek, ezt honnan tudod? – A homlokomat ráncolva, fakanállal a kezemben állok, félig lisztes pólóban, hiszen kisebb szívroham közepette, ahogy betoppant, a kezem a szokottnál is ügyetlenebbül végezte a dolgát.

– Hát nem tőled. – Egy mély levegőt véve végül felül a bárszékre, ami nem mellékesen az „Ő helye” nálunk. – Komolyan, ennyire kizársz az életedből? Mi rosszat tettem?

– Mit érdekel ennyire? – A szemöldökömet felvonva fordulok vissza inkább a vacsorám felé, amit lehet, így első ránézésre nem igazán fogok megenni. Nem valami... bizalomgerjesztő. – Ha unatkozol, menj és nézz pornót otthon, mint minden szombaton. És arra amúgy sem kaptam választ, honnan tudod.

– Hh... – Egy sértett sóhajjal jelzi, hogy nem volt valami kedves előbbi megjegyzésem, bár hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel. – Láttam az anyjával, mikor kitette a kórháznál pár órája.

– A kórháznál? – A homlokomat ráncolva nézek rá hátra, úgy kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott. – Biztos jól láttad?

– Igen, csak megismerem. Amúgy is olyan hófehér és gyűrött volt, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme. – Még a vállát is megrándítja, ahogy a fejét oldalra billentve megtámasztja a tenyerében.

– Ah, biztos utána ment apámmal találkozni. Ma vacsorázni mennek, még engem is elhívtak. – A fejemet csóválva közlöm a tényt, amihez inkább nem fűz semmit, de talán csak azért, mert nem az én pártomat fogná jelenleg. – És te mit kerestél a kórháznál? – kérdezem abban reménykedve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmemet... Yijeongról. Nem tudom, miért kellett kórházba vinni, és nem akarok erre gondolni.

Nem kéne, hogy érdekeljen.

Nem, nem, nem.

– Sétáltam HyeJivel. A kávézóból. – Egyből egy elégedett vigyor telepszik az arcára, egy fél pillanat az egész mire rájövök, hogy arról a lányról van szó, akibe belezúgott.

– Hajlandó randizni veled? – Egy meglepett tekintettel fordulok teljesen felé hagyva a vacsorámat, egyből megrohamoz a gondolat, hogy nem is Yijeong miatt jött át. Hanem azért, hogy ezt elújságolhassa. Ez miért nem jutott előbb eszembe...?

– Hát... Nem igazán. – A tarkójára simítva még a száját is elhúzza, aminek hála egyből tudom; előre „örültem”. – Elhívtam, de most már csak úgy, mint baráti séta és nem randi. – Összecsapva a tenyerét egy ezer wattos vigyort villant felém, amivel jelzi, mennyire izgatott. – Viszont azt hiszem, ehhez a lányhoz ez a kulcs. Meg kell próbálnom a barátja lenni, mielőtt komolyabban nyitok felé. Azt hiszem, érte ez is megéri. – Miközben Ő a falat bámulva beszél, akárcsak egy tizenkét éves szűzkislány, addig én a szemeimet forgatva fordítok hátat neki.

– Mintha akkora küzdelem lenne összebarátkoznod valakivel. Pont neked, aki még egy felfegyverkezett őrülttel is kezet fogna. – A fejemet csóválva kezdem feltakarítani a pulton hagyott mocskot, miközben azon agyalok, hogy mit csináljak a tálban hagyott moslékkal. Folytassam vagy hagyjam a fenébe és haljak éhen? Viszont ez a gondolat hamar elillan, mikor kintről nyikorgás szűrődik be, felkapva a fejem pedig megtorpanok egy pillanatra. – Becsuktad rendesen a bejárati ajtót?

– Igen. Biztos csak az egyik ablakot csapkodja a szél. – Még a vállát is megrántja, hallom a hangjában, ahogy kicsit kíváncsivá válik, mint mindig, mikor valami olyasféle témát akar felhozni, amiről tudja, hogy nem szeretem. – Amúgy meg... majd úgyis megértesz engem, ha majd te is szerelemes leszel. – Hamar visszatér előbbi témánkhoz, hogy lereagálja, viszont ezután pár pillanatra csend telepszik közénk. Olyan némaság, ami jelzi, hogy folytatni akarja, csak még nem biztos benne. – Mert... te még nem voltál szerelmes. Ugye?

– Kibe lettem volna? – A homlokomat ráncolom, talán kezd egy kicsit érdekelni, hova akar kilyukadni, ugyanis ezt még egyetlen egyszer nem hozta fel.

– Jó, értem én, hogy nem volt senki, de... Ha lett is volna, akkor fiú lett volna vagy lány? – Ahogy ezt meghallom, hirtelen minden kiesik a kezemből, de nem tudok felé fordulni, hogy megnézzem, komolyan gondolta-e. Igenis tudom, hogy nem viccelt.

– Mi van, Jaeho? – A hangom vagy egy teljes oktávval feljebb szökik, ahogy mind a két kezemmel megtámaszkodom a pulton, miközben próbálom megemészteni a szavait. – Most hogy jött ez az egész?

– Én csak... Beszéltem HyeJivel rólad, és felvetette azt, hogy talán meleg vagy és... csak...

– Csak mi, Jaeho? – kérdezem egyre mélyülő hangon, érzem, ahogy kezd felmenni bennem a pumpa. Rohadtul.

– Ah, csak annyi, hogy te teljesen más vagy. Soha, egy lányt sem néztél meg, nem tettél rájuk megjegyzést, és még csak észre sem veszed azt, mikor rád hajtanak, ha tetszel nekik. – Érzem a hangján, ahogy egyre bizonytalanabb lesz, egészen biztosan én vagyok az oka. Az, ahogyan reagálok. – Mindenesetre én csak elgondolkodtam rajta, mikor ez felvetődött, hiszen ha ez így van, akkor... tudod, hogy nekem elmondhatod.

– Nem hiszlek el, Jaeho. Arra nem gondoltál, mi van akkor, ha aszexuális vagyok? – Amint ezt a kérdést felteszem, talán még én is elcsodálkozom ezen, hiszen most gondolok bele ebbe legelőször.

– Nem, az kizárt. Az nem lehet, hogy egyik nemhez sem vonzódsz. Valamikor csak kellett érezned valamit... – Szinte biztos vagyok benne, hogy épp a tarkójára simít, amit legszívesebben most lilára vernék, mert rám kényszeríti a témát. Nem, nem Yijeong miatt jött, még csak a lány miatt sem, akibe szerelmes. Csupán ezért, hogy kifaggasson. – Érezned kellett és kész. Mondjuk... mondjuk mikor még Kyojeon akart összejönni veled még középiskolában?

– Jaeho, nem is emlékszem arra a lányra – szűröm immár a fogaim közt ezt a pár szót, miközben egyre szorosabban markolom a pultot attól félve, hogy az előbb törik el, mint az ujjam.

– És amikor... Yijeonggal vagy? Szoktál érezni valamit? – Egy csapásra lazul el minden ujjam, amint ezt meghallom, hiszen annak a szerencsétlennek a nevére nem számítottam. Rá a legkevésbé. – Nem szoktad furcsán érezni magad vele? Mert én úgy vettem észre, mióta itt van, azóta te sokkal... nyitottabb vagy. Erről beszéltem édesapáddal is még tegnap, mikor rád vártunk reggel, hogy... ah... megpuhított. – Amint az az egy szó felcseng, a szemöldököm nagyon magasra szökik, egyből rájövök, apa honnan vette azt a hülyeséget reggel. Egymás szájába adták a szavakat, amíg várakoztattam Őket. Talán én rontottam el ott, hogy kettesben hagytam Őket két percnél több időre. – Nem lepne meg, ha ez azért lenne, mert, nos... érzel iránta valamit. Vagy már... már történt is köztetek valami? – Itt hirtelen beugrik, mikor tegnap igenis megölelt, de az sem volt több puszta segítségnél. Nem értem, hogy jutottunk el idáig. – Most elmondhatod, tényleg, sőt, bármikor. Csak kérlek, őszinte választ adjál, Kyu...

– Még azt is elnézem neked, hogy egy számomra teljesen vadidegen emberrel beszélgetsz a nemi identitásomról, viszont az, hogy... Jaeho. Én és Yi... – Egy lassú. kimért mozdulattal fordulok meg, de még ez is éppen elég ahhoz, hogy egy pillanat alatt ledermedjek. – Yijeong. – Alig mozdítom az ajkaimat, miközben ez az egy szó elhagyja a torkom, és egyenesen Jaeho mögé meredek, aki látva a leblokkolásom, egyből megfordul.

– Én... én csak most értem haza, és anya nincs itthon, lakáskulcsom pedig nincs nálam, és tudtam viszont, hogy te nem mentél velük, ezért átjöttem... – Miközben Yijeong ott áll egy helyen, hadarva a szavakat, az arca fokozatosan vörösödik el, ami jelzi, hogy egy jó ideje már biztosan itt szobrozott szótlanul, a konyha bejáratában.

– És ezért hallgatóztál? – Még a jobb szemem is tikkel egyet, ahogy magam mögött a pultba markolok, nm értem, miért érzem úgy magam, mint akit rajtakaptak valamin. Valami személyes dolgon. Jah, hh, talán csak azért, mert a legjobb barátom egy gyökér, és mindenféleképpen tudni akarja, hogy meleg vagyok-e. Csodálatos, fantasztikus, kibaszott remek..

– Én nem hallgatóztam! Én... csak felmértem a helyzetet. – Halkan beszél, miközben ajkai alig rezdülnek, még a fülei is halvány vörös árnyalatot vesznek fel, ahogy a kabátját markoló kezei szó szerint reszketnek.

Miután elhallgat, síri csend telepszik a helyiségre, és egészen addig nézek vele farkasszemet, amíg el nem fordítja a tekintetét zavarában.

– Húh. De kínos lehet most nektek. – Legjobb barátom hümmögve mászik le lassan a bárszékről és hátrálva pár lépést csak engem néz, viszont én mindvégig gyilkos tekintettel meredek a hívatlan vendégre a konyha bejáratában. – Épp ezért, most én inkább... mennék. Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb. – Ennyit mond, majd olyan szélsebesen tűnik el innen, hogy épphogy kiteszi a lábát a konyhából, máris hallom csapódni a bejárati ajtót.

Én pedig csak arra tudok gondolni, hogy most komolyan túlestem egy ilyen rohadt kínos és személyes beszélgetésen egy ostoba, tudatlan liba miatt, amit még az is végig hallgatott, akinek nagyon, nagyon nem kellett volna.

– Folyamatosan kurvára felidegesítesz. Először az eltűnésed, most meg... Nehéz lett volna szólnod, hogy itt vagy? – szólalok meg végre tovább szűrve a szavakat, szinte a fogaimat csikorgatva, mikor szó szerint levegő után kapok. Mintha egészen nagy súly telepedne a mellkasomra, és elkapna az az irányíthatatlan menekülési kényszer, ami mindig is, mikor... mikor a hatalmába kerít az, amit nem nevezünk nevén.

– J-jól vagy? – Aggodalmas kérdése túl hamar csúszik ki a száján, mikor kicsit túl hangosan és nehezen szívom be a levegőt, a mellkasom pedig abnormális módon emelkedik. – Kyungil? – A kabátját a pultra téve lassú léptekkel indul meg felém, viszont mikor feltartom a kezem, hirtelen megtorpan.

– Ne. Gyere. Közelebb. – Tagolt szavaimtól szó szerint gyűrni kezdi maga előtt a kezét, és azt bámulva ide hallom azt a letagadhatatlan sóhaját.

– Nem... n-nem válaszoltál Jaehonak. – Halkan dadog, a feje búbját bámulva pedig azon reménykedem, így legalább jobban hallom. Pedig legszívesebben ordítva küldeném el innen, a lehető legmesszebbre. – Te... érzel irántam valamit? – Ez a kérdés pedig megadja a kegyelemdöfést; a kezeim végül ellazulnak, elengedve magam mögött a pultot pedig csak állok egy helyen visszafogva magam annyira, hogy ne kössek ki ordítozásban, ugyanis nem akarom, hogy holnap is olyan torokfájással keljek, mint ma.

– Nem, Yijeong.

8. rész - Tomboló megkönnyebbülés

Üdv mindenkinek:D
Itt vagyok életem gyöngyszemével, azzal a párossal, akik még a NamJinnél is mélyebbre ásták magukat a szívemben:DD
Igyekeztem beindítani a sztorit, bejelenthetem, hogy már kezd izzani a dolog:3
Jó olvasást!^^

         – Kyungil, szedd össze magad! Jaeho itt van. – Apa hangjára csak a szemeimet forgatva mászom le az ablakomból, most valamiért úgy érzem, hiányozni fog az utcánk reggeli ködös látványa. Legszívesebben el sem mozdulnék előle egész nap, imádom, mikor ilyen komor az idő. – Kérlek, nincs sok időnk.

– Komolyan, tesó! – Már legjobb barátom is sürget, fogalmam sincs, miért olyan sietős neki, hisz mikor középiskolás korunkban átjött, hogy apu kocsival bevigyen minket, sosem bánta, ha a dugó miatt lekéstük az első órát. Hh, talán felnőtt fejben. Egy egészen kicsit. – Ha lekésem a filozófiát miattad, egy évig te fizeted a kajámat! – Ezt hallva már még inkább úgy érzem, hogy az a két óra, amit alvással tudtam tölteni az este, már csak fél. Nem értem, mi van velem, hisz apuék a rám való tekintettel tegnap este már MinJiéknél időztek az az előtti akcióm miatt, mikor is az éjszaka közepén indultam neki Yijeongot megkeresni. Nem hagytak aludni, az Ő hibájuk volt, hogy olyankor ki mertem tenni a lábam.

De Ő még most sem került elő.

Nem tudom, hol van, az anyja már teljesen leeresztett, rá sem ismerek már a folyton vigyorgós, az idegeimre menő nőre.

– Most komolyan, lassan már én is késésben vagyok! – Mikor apu rákontráz, egy ideges fújtatással cserélek pólót, a táskámat felkapva pedig gyorsvágtában viharzok lefelé, mielőtt még Ők jönnek fel. – Amúgy sem értem, miért kellett ezt az egy órát betenned mára. – A fejét csóválva kapja fel a kulcsait a kis dohányzóasztalról, majd egy mély levegővétel után ránk néz.

Jó, bevallom, nem volt a legjobb ötlet, hogy ma csak egy órát választottam, de ennek van jó oldala is. Mikor hazajövök, nincs apa, csak én, a tévé és a nyugalom.

– Ah, nekem ma négy órám van. Nem értem, miért tettem be ennyit pont péntekre. – Legjobb barátom a fejét csóválva indul ki, imádom, hogy ilyenkor mindig átkozza magát, esküszöm szórakoztató.

Az egész út csendben telik, senki egy szót sem szól, de tisztában vagyok azzal, hogy apámnak lenne mit mondania.

Yijeongról. Ugyanis valahányszor két percnél többet vagyunk egymás közelében, neki muszáj felhoznia azt, hogy a rendőrség sem találja. Én meg mit mondhatnék?

Nem érdekel. Tényleg nem.

Mit kezdjek vele? Azon kívül, hogy alvászavarom van miatta, az Ő hibájából, túlságosan nem érint meg a dolog.

Mindenesetre apu meg sem említette egész reggel, talán mintha... kissé nyugodt is lenne. Fogalmam sincs, miért, lehet, az az oka, hogy így MinJivel töltheti a napjait. Kiráz tőle a hideg.

– Sziasztok, fiúk. – Miután apu kitesz minket, még int is egyet, mi meg meg sem várva, hogy elhajtson, beindulunk. Nem tudom, Jaeho miért idegeskedett, ugyanis negyed óránk még mindig van órakezdésig.

– Hallod... teljesen nyúzott vagy. – Legjobb barátom szavait elemezve egy felvont szemöldökkel válaszolok, sejtésem sincs, most ezt miért mondja. Ő sokkal szótlanabb, mint máskor, mégis én vagyok a furcsa? – Megint nem tudtál aludni?

– De. – Ennyi a válaszom, bár terveztem, hogy talán még hozzáteszek valamit, a hangsúlyom nagyon nem így jött ki. És hazudni sem hazudok, mert az a két óra igenis alvással telt el.

– Ah... – A rekedt hangja elárulja, hogy talán fáj a torka, azért nem beszélt ma reggel sokat, gondolhattam volna, hogy ez az egyetlen akadálya annak, hogy be nem áll a szája. – Szerintem valamit nem mondasz el nekem.

– Mégis mit? – A homlokomat ráncolva meredek rá, esküszöm, olyan, mintha ez az ember itt mellettem nem is ismerne. Mi a vér van vele?

– Hát... mindegy. Majd beszélünk. – Ennyit mond, mielőtt egy éles jobbossal be nem indulna a filozófiaterembe, ahol az órája kezdődni fog.

***

Az az egy óra rohadt lassan telt el, az utolsó tíz perc után már úgy éreztem, lekaparom az arcom az unalomtól. Nagyon haza akartam indulni, sétálni a hűvös utcákon, kint lenni a nagy ködben. Épp ezért, mikor kitehettem abból az épületből a lábam, tőlem teljesen szokatlan módon talán egy kicsit elöntött a nyugodtság. Imádok egyedül lenni, főleg úgy, hogy azt csinálhatok, amit akarok.

Nem tudom, mennyi ideig járkálok fel-alá a környéken, mikor végül hazatalálok, de mintha órákat töltöttem volna a sűrű ködben. Egészen nagy békével töltött el ez a kis idő kint a friss levegőn, viszont ez az egész mintha egy csapásra eltűnne belőlem. A szívem kihagy egy ütemet, azt hiszem, talán meg is szédülök, mikor MinJiék kertjében a ködtől csak egy alacsonyabb alakot látok a bejárati ajtó felé igyekezve.

Az első gondolatom az, hogy valaki rohadtul betörni készül oda, viszont mikor meghallom a kulcsok zörgését, tudom, hogy erről szó sincs.

Mintha nem is én lennék, idegesen dobom félre a táskám, a kerítésen átmászva pedig olyan tempóval nyargalok át a kerten, hogy szinte már a lábaimat sem érzem. Talán túl nagy zajt csaptam, hisz a bejárati ajtó túl gyorsan csapódott be, amit a következő pillanatban teljes erőmből felrántok.

Épphogy beteszem a lábam, abban a pillanatban meg is torpanok, hisz az az alacsony alkat nem más volt, mint MinJi. Az a nő, aki hatalmas, kisírt szemekkel bámul rám, teljesen lefagyott arccal, mozdulatlanul. A frászt hoztam rá.

Nem tudom... fogalmam sincs, miért hittem azt, hogy talán Yijeong az, mindenesetre fejben már kétszer kinyírtam, háromszor fejbe vágtam és a lehető leghangosabban elhordtam mindennek.

– Bocsánat, azt hittem...

– Yijeong. – MinJi befejezi helyettem, amire lassan ellazulnak az izmai, és még egy halvány mosoly is szétterül az arcán. – Én kérek bocsánatot, ilyenkor dolgoznom kéne. Csak... kaptam egy telefont, a rendőrség hívott. Yijeong előkerült. – Egy boldog, reszketeg mosollyal törli meg az arcát, amíg én állok egy helyen, próbálom felfogni azt, ami elhagyta a száját. – Egyből otthagytam mindent, és siettem haza, hogy bemehessek érte. – Miközben beszél, a lábai elindulnak, össze-vissza járkál a lakásba, ami alig nagyobb, mint a miénk, végül percek elteltével és egy nagyobb sporttáskával a kezében megáll előttem, de tartja a három lépés távolságot. Én meg nem tudom, miért vagyok itt még mindig. – Ah, mindegy is... a lényeg, hogy sietnem kell oda. – Hosszú, barna hajába túrva ismét megindul, már a kilincsen a keze, mikor pár pillanatra megtorpan. Érzem, hogy valamit nagyon mondani akar, azért imádkozom, hogy mégse nyissa ki a száját... nem akarom hallani, ha esetleg valami személyeset akar mondani. – Nem... nem jönnél velem, kérlek? Megnyugtatna, ha egy nagyjából vele egyidős is ott lenne, aki tudja kezelni Őt. Nem tudom, mennyire fordult ki magából. Mióta ideköltöztünk, rá sem ismerek. – Ezeket a szavakat elemezve magamba hirtelen megnyikkanni sem tudok, pedig már ott a nyelvem hegyén az „Isten ments”, „Kizárt dolog” és a társai. Mindenesetre kimondani ezeket nem vagyok képes, valamiért ég bennem a vágy, hogy agyonverhessem azt a gyereket. Az elmúlt napokra visszatekintve pedig ki is járna neki.

– De akkor én ordibálok vele elsőként – alkudozom megindulva MinJi után, aki máris nyitja az ajtót, amit be is zár, miután én is kitettem a lábam a lakásból. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de azt hiszem, kijár nekem, hogy kioszthassam. Nagyon is.

– Én úgy sem tudnék. – A nő, aki már hetek óta szomorítja az életem, beül a volán mögé, majd egy nemes mozdulattal az ölembe teszi a sporttáskát, mikor én is helyet foglalok az anyósülésen. Értetlenül meredek az ölembe, pillanatok múlva jut csak eszembe, hogy be kéne öveznem magam. Hogy őszinte legyek, MinJi nem egy életbiztosíték, ha a vezetésről van szó. – Nagyon köszönöm, hogy jössz.

– Mindegy – mormogom magam elé, az ajtóba kapaszkodva, még csak a szemem sarkából sem pillantok a mellettem ülő felé.

– Nekem nem. – Nem értem... egyszerűen nem! Hogy nem veszi magára egyetlen paraszt megszólalásomat sem? Hogy tudja figyelmen kívül hagyni, normálisan lereagálni? – Bár azt hittem, téged nem érdekel ez az egész.

– Nem is. – Tudom, hogy nem támadásnak szánta utolsó mondatát, én mégis valahogy... rossz néven veszem. – Egyszerűen csak tönkretette az elmúlt pár napomat. Ha nem lett volna hatással apámra, akkor biztosan figyelmen kívül hagyom – korholom az orrom alatt, a tőlem megszokott bunkó hangnemben, amiből próbálok visszavenni.

Ennek a nőnek most került elő a fia. Vissza kell vennem.

– Á, értem. – Ennyit mond csupán, mielőtt megállna, majd a motort leállítva szint kipattan az autóból. Én meg mit tehetnék? A sporttáskát a hátsó ülésre téve követem a példáját, ha már eljöttem idáig, akkor már bemenni sem lesz nehéz.

Az épült hatalmas egy rendőrséghez képest, tiszta, szinte látom magam a járókövön. Az emberek kiállása egytől-egyig példaértékű, kemény és talán még betörhetetlen is.

Az aulában két-három olyan bilincsbe vert fickó ül, akik mellett két-két rendőr foglal helyet, valószínűleg nem indult valami jól a napjuk, ha már délelőtt itt vannak.

Három csapóajtón is átmegyünk, mire egy „Várakozó” feliratú terembe lépünk, ahol sokan vannak, szinte minden ülés foglalt. Bár nekünk alkalmunk sincs helyet foglalni, MinJi máris fejvesztve siet egy fülkében ücsörgő nőhöz, akinek a feje felé van függesztve az „Információ” szóval ellátott tábla.

Hiába van nagy tisztaság, azt hiszem, gusztusom sem lenne leülni ide bárhova is, ki tudja, kik voltak itt előttem. Még a gondolattól is kiráz a hideg.

– Befejeznéd a rohadt körömrágásod? Kiábrándító. Szedd már össze magad. – Egy nő, talán apámmal egyidős lehet, a mellette ülő kislányhoz beszél, aki látszólag a sírás határán van. Ahogy Őket nézem, elkap a vágy, hogy megkérdezzem; mégis miért beszél így vele?

Nem... néha nem értem az embereket, a szülőket, akiknek fogalmuk sincs, milyen kincs van a birtokukban, ha a gyerekükről van szó.

– Azt mondta a csaj, hogy pár perc és itt van, csak még éppen folyik a papírmunka. – MinJi rángat vissza a való világba, eléri, hogy elszakítsam a tekintetemet az előbbi párbeszéd tulajdonosáról, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében máris kutatni kezdem a szememmel, hogy hova tudnám száműzni azt a szerencsétlent, ahol leüvölthetem.

Percek telnek el, mikor MinJi szinte felsikítva, a magas sarkújával kopogva szó szerint rohanni kezd, majd egy hangos nyikkanással veti rá magát... valakire. Rá.

Yijeongnak csak a kezeit látom, ahogy görcsösen megmarkolják édesanyja felsőjét, akiár most reszket a sírástól. Én meg csak állok, a kihalt lelkemet tovább gyötörve, a szívemet szorongató érzéssel, hogy nincs, aki így megöleljen engem. Nincs anyukám, aki ennyire aggódna értem.

Neki van, van, van édesanyja.

– Anya...

– Miért csináltad ezt? – Yijeong rekedt, elhaló hangját az anyjáé váltja fel, aki a lehető legszétesettebb hangjával is képes rohadt szigorú lenni. – Hogy tehetted ezt velem? – Még percekig állnak így, miközben én annak a szerencsétlennek a hófehér kezeit bámulom, amik mutatják, hogy nincsen túl jól.

– Elnézést, hölgyem. – Végül egy mély, határozott férfihang szakítja félbe azt a tömény szeretetáradatot, aminek hála MinJi ellép a fiától, így rálátásom nyílik a legkisebbre. Az arca nyúzott, mintha napok óta nem aludt volna, a ruhája itt-ott ki van szakadva, mintha agyonverték volna. – Én Chang biztos vagyok, enyém a papírmunka. Arra kérném, hogy jöjjön velem, mert van, amit a fiával nem tudtunk elintézni. – Miközben a pasas beszél, addig Yijeong szemei lassan átvándorolnak rám, amint eljut az agyáig, hogy ki is vagyok, az arca lefagy, olyan érzésem van, mintha nem hinne a saját szemének. Hh, megértem, még nekem is nehéz elhinnem, hogy tényleg itt vagyok.

Mindeközben én csak állok a lehető leggyilkosabb pillantásommal meredve rá, hogy jelezzem; nem tudja, mi vár még rá. Végül kinyújtom a kezem, egyenesen a WC felé mutatok, amire összerezzen, majd fogva az adást, a nyakát behúzva és homlokráncolva indul meg arra, mintha a kivégzése várna rá.

– Az a szerencsétlen velem lesz – vetem oda MinJinek, akinek meg sem várva a reakcióját máris a fia után sietek. Épphogy beteszem a lábam utána, és becsukódik utánunk az a vastag, remélem hangtompító ajtó, villogó szemekkel fordulok vele szembe, és a kissé szűkös helyiségben egy határozott, indulatos lépéssel közelítek felé. Mondanom sem kell, egyből hátrál, szinte már remegő végtagokkal. Nagyon helyes. – Neked. Komolyan. Elment. A. Kibaszott. Józan. Eszed?! – Hiába próbálom visszafogni magam, a hangom és idegességem legyőz, konkrét üvöltözésben kötök ki, mintha gyilkolnának. Rohadjon meg, megérdemli. – Mégis hova tűntél? Mit képzelsz magadról, ki vagy? Azt hiszed, megteheted ezt? Eltűnhetsz szó nélkül, gyengén, sebezhetően, tizenhét évesen? Mégis mit képzeltél? Mire volt ez jó?! – Még teszek felé két lépést, de még így is van köztünk egy kis távolság, amit esküszöm, mindjárt kiiktatok, hogy felpofozhassam.

– N-nem... nem értesz semmit! – Hevesen rázza a fejét, szinte már védekezőn maga elé emeli a kezeit, mintha tudná, mit akarok csinálni. Nem, mintha ezzel megállíthatna. – Tényleg semmit. Fogalmad sincs, mi miért történik. – Szó szerint már levegő után kapkod, főleg akkor, mikor végül az utolsó lépést is megtéve, a felsőjét megragadva a falnak vágom, és közvetlenül elé állva az arcába sziszegek.

Nem tudom, voltam-e valaha ilyen ideges.

Bár azt hiszem, kijárt már nekem, hogy ezt kiadjam magamból. Az, ami velem történik, mióta ideköltöztek, már több mint sok. Megérdemli ezt a hangnemet.

Felforgatta a rohadt életemet, már aludni sem tudok.

– Hova tűntél? – Közvetlenül az arcába sziszegve teszem fel ezt a kérdésem, teljesen lehalkítva a hangomat. – A világmegváltáson kívül semmilyen más indokot nem fogadok el.

– É-én... – Megremeg az álla, ahogy megpróbálja visszatartani a könnyeit, amik mit sem törődve az erőlködéssel végül lecsorognak az arcán. Némán csap zajt, közel nem olyan hangos, mint az anyja. – Én csak azt hittem, ezzel beilleszkedem.

– Miről beszélsz? – A homlokomat ráncolva meredek rá, miközben egyre erősebben nyomom a falnak a felsőjénél fogva. Meg tudnám ütni. Komolyan, tiszta erőből. – Drogoztál, és kiölte az agysejtjeidet?

– Nem, hanem... A fiúk a suliban, akiktől megvédtél a múltkor... a-azt mondták, ha... ha megteszem azt, amit mondanak, akkor befogadnak, ez olyasféle... ah... kihívás volt. Én csak... annyira egyedül vagyok itt. Azt hittem, ezzel tartozni fogok valahová. – Végül megremeg a hangja, ahogy felszipog, látszik, mennyire tartani akarja magát. Nem megy neki. Átlátok rajta.

– Azt hitted, bármit meg tudsz oldani így? – Rántva egyet rajta ismét felemelem a hangom, hiába próbálok már lehiggadni, hisz azt hiszem, itt lenne az ideje. Viszont nem megy... most jövök csak rá, hogy pont úgy érzi magát, mint, amikor még én akartam beilleszkedni.

De én feladtam. Jött Jaeho és nekem tökéletes volt vele.

– K-kérlek ne beszélj így velem, Kyungil. – A hangja szó szerint elhal, ahogy kiejti a nevem, amitől összerezzenve az ujjaim lassacskán ellazulnak, a szemeimet lehunyva pedig fújok egyet, mielőtt ismét felemelném a hangom.

Nem szabad, nem szabad, nem szabad.

– Van fogalmad róla, mennyit tudtam aludni az elmúlt három éjszaka alatt? Összesen öt órát. Ötöt, Yijeong. – Halkan beszélek, immár a szemeibe nézve, miközben igyekszem pont olyan gyilkos tekintet erőltetni magamra, mint az előbb. – És nehogy azt hidd, hogy miattad. Mert nem. Az anyádék nem hagytak élni, minden egyes estém rólad szólt. Legszívesebben kinyírnálak ezért. – Felváltva mered a szemeimbe, majd egy szaggatott levegővétel után hirtelen mozdul... olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogom. A karja erősen átölelik a hátam, az arcát a vállamra hajtva pedig hangosan felszipog.

– Most nekem hazudsz vagy magadnak próbálsz? – Mormogja a kabátomba halkan, amíg én eltorzult arccal meredek a velem szemben lévő falra.

Megölelt.

Hozzámért.

Nem bírom elviselni, nem, nem, nem.

Érzem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt, a kezeimet felemelve pedig próbálom eltolni, de hogy őszinte legyek, nem jön össze. Mintha semmi erő nem lenne bennem.

Legutoljára anya ölelt meg, még ott, akkor, tizenkét éves koromban.

– Engedj el. Nem hazudok, engedj el – sziszegem vontatottan, szorosan összezárt szemekkel, a megfeszült izmaimat még jobban bekeményítve. – Nem bírom ezt. Engedj. Már. El. – Egy mély levegőt vesz, mire végül megteszi, amire kérem, és a szemeit dörzsölve lehel magába valami életet.

– Szerintem akkor is hazudsz. – Már szóra nyitnám a számat, mikor végül meg sem próbálom kimagyarázni a helyzetet, egyszerűn csak ellépek előle és az ajtóra mutatok továbbra is teljesen idegesen.

Egy pillanatra megnyugodtam, de aztán természetesen hozzám kellett érni úgy... úgy, ahogy még apám sem mer. Ezzel most elbaszta.

– Indulj meg kifelé.