44. rész - ...Szeretlek

Sziasztok*^* Mivel még nincs dolgom egy hétig biztosan, úgy döntöttem, hogy ismét jelentkezem.

Jó olvasást^^

Yijeong

Bennem rekednek a hitetlen szavaim, hiszen az előbbi mondata egyszerre döbbent le és hat meg. Nem tudok elsiklani a felett, mennyi könyörgés volt a hangjában, mintha tényleg... Szüksége lenne rá.

„És szeress. Kérlek, szeress engem...”

– Miért mondod ezt? – Próbálom magam eltolni tőle, de ő egyre szorosabban ölel, mintha azt akarná meggátolni, hogy a szemeibe nézzek. – Úgy érzed, hogy... hogy én nem szeretlek téged? – Pusztán motyogást tudok kierőszakolni magamból, valamiért nem a legegyszerűbb mindezt kimondanom.

Igen, már a szemébe mondtam, hogy szerelmes vagyok belé, de az nem az első igazi „szeretlek” volt. Az még nem hangzott el, és nem is most akarom mondani, mikor ilyen állapotban van.

– Nem. – Halk sóhaj hagyja el a torkát, miközben az izmai ellazulnak, de a kezeit nem veszi le se a fenekemről, se a hajamból. Mintha azt várná, hogy így magához ragaszt, amit őszintén egy pillanatig sem elleneznék. – Én csak nem akarom, hogy elmúljon. – A szívem furcsán reagál a szavaira, szinte megszakad attól a megfogalmazhatatlan érzéstől, ami a hangját uralja.

– Azt hiszem, egy darabig nem kell ettől tartanod. – Amíg én beszélek, ő egy egészen kicsit ellazul, a helyzetet kihasználva pedig eltolom magam, de épp csak annyira, hogy felnézhessek rá.

Nem hazudok, az, hogy még mindig ott ér hozzám, amitől az arcom egyre jobban lángol, eléggé zavarban tart, emiatt nem is megy tisztán a beszéd. Az agyam el van ködösülve pont, mint az ő tekintete, és hiába akarok kitérni a dologra, nem tudom, hogyan.

– Mindig a szádat nézem, mikor a lábaidat nem tudom. – Halkan beszél, miközben az ajkaimat bámulja mereven, a szőkésbarna haja csaknem eltakarja a szemeit, amik villognak ebben a fényben.

Miért... miért mond ilyeneket?!

– L-le kéne feküdnöd. – Nem hiszem el, hogy ismét dadogásban kötök ki, bár nem értem, mégis mit vártam magamtól. Mindig ez van! És úgy... utálom magam érte.

– De még... még nem bizonyítottam. – A szavai alig hagyják el érthetően a száját, miközben máris mozdulna, hogy egy biztosan forró és hosszú csókot lopjon tőlem, de én még időben hátrálok ki belőle.

Mintha meg is sértődne egy kicsit, megbántottan néz a szemeimbe emiatt, esküszöm, most ő az aranyos. Egy száznyolcvanhárom centi magas, szőkésbarna félisten, aki vérig sértett tekintettel mered rám, mert nem hagytam, hogy megcsókoljon.

– Kyungil, nem kell bizonyítanod. – Nagyobbat nyelve tudok csak megszólalni, hiszen én magam sem tudom, mit akarok.

Tudom, hogy ez az egész jelenleg kizárt dolog, mégis... annyit járt a fejemben az elmúlt időben, hogy szinte lehetetlen elutasítanom őt. Főleg, hogy érzem... érzem őt pont ott. Jézusom.

– Nem veszted el a férfiasságodat attól, mert én vagyok felül. – A homlokát az enyémnek dönti, fájdalmasan koccan, de engem túlságosan lefoglal az, milyen arcot vág.

Ő tényleg meg akarja értetni velem, talán nem hagyja nyugodni, hogy én ezt gondolom.

– Ez az egész lehetetlen. Túl hirtelen váltottál és estél nekem, miért érzem úgy, hogy megint Jaeho traktált? Magadtól te soha... – És itt elakadnak a szavaim. Most, hogy kimondtam, tudatosul is bennem a dolog; minden a legjobb barátjának a „hibája”.

Bár, aish... bajnak nem mondanám, hogy erről beszélt Kyungillal, egyelőre csak az időzítés volt rossz. Nagyon rossz. Jaehonak rengeteg mindent köszönhetek, amiket nem fogok elfelejteni soha, viszont ezzel várhatott volna még.

– Túl sokat beszélt róla, nem tudtam, mit tegyek... – Ahogy lelassulnak a szavai, szinte leáll a nyelve beszéd közben, tudom, hogy el fog aludni. Viszont az ég mentsen meg attól, hogy így, álló helyzetben. – Bocsánatot kért emiatt, de már késő volt, túl sok minden kavargott a fejemben.

– Akkor tudod, hogy ma este semmi nem fog történni. – Nem akadok fenn azon, hogy a saját, önálló gondolatait mondja ki, amikért még csak könyörögnöm sem kell, egyszerűen csak elengedem a dolgot.

– Még nem vagyok kész rá – mormogja halkan, miközben a feje teljesen elnehezedik, és lecsúszik a homlokomról, hirtelen nem tudok mást tenni, csak a vállainál tartani őt.

– Tudom. Ezért nem is kell bizonyítanod. Megértettelek. – Mély levegőt veszek, miközben ő a vállamat karolja át, teljesen rám nehezedik, attól félek, hogy nem tudom majd sokáig tartani. – Menjünk fel aludni, rendben?

– Velem alszol?

– Veled alszom. – Nehezen veszem rá, de végül ellép tőlem, és az egyik karja lecsúszik rólam.

Lassan indulok meg, folyton azt figyelem, a lábai nehogy egymásba, vagy a lépcsőbe gabalyodjanak, amihez alig tudok eljutni vele. Pluszban nehézség, hogy még gyorsan lekattintom a villanyt, ahogy elhaladunk mellette.

Remek, most már sötét is van.

– Holnap elmész. MinJi kegyetlen, elvisz. – El sem hiszem, hogy milyen neheztelés van a hangjában, bár én sem örülök neki, hogy nem ebben a házban fogok felébredni reggelente.

– Csak a szomszédban leszek, Kyungil. Fél perc alatt átérsz. – A fejemet csóválom, miközben egy hitetlen mosoly ül ki az arcomra, majd csaknem felkiáltok örömömben, mikor felérünk a második emeletre.

– De itt fél centire vagy tőlem, nem fél percre. Nagy a különbség, az anyád kínozni akar engem. – Nem értem, mire fel ez a rosszalló hangsúly, bár lehet, foghatom arra, hogy nem akarja, hogy elmenjek.

– Kétlem, hogy ez lenne az oka. Tudod, hogy nem itt lakunk, ez így van jól. – Épphogy kimondom, a lábaink egyszerre lépik át a szobájának a küszöbét, ahol túl nagy a sötét, de a légkör teljesen megnyugtat.

Kyungil illata van mindenhol, borzalmas lesz hétfő reggel a saját ágyamban kelni ezután.

– Tudom én, csak így... könnyebb volt. Nem mintha nem másznék szívesen fel az erkélyedre, de...

– Értelek. – Egy halvány mosolyt varázsol az arcomra, hogy még mindig így áll ehhez. Nagyon hálás vagyok neki, hogy képes ezt megtenni értem, bár tisztában vagyok vele, hogy ezt nem csinálhatjuk sokáig. Őszintének kell lenni a szüleinkhez, és megmondani, hogy mi egy pár vagyunk.

Innentől már egy hang sem hagyja el a száját, csak halkan szuszog, ahogy elterül az ágyon, ennek hála pedig át kell másznom szerencsétlenen, hogy mellé feküdhessek. Meg sem nyikkan, fogadni mernék, hogy forog vele a világ, de legalább tudom, hogy hamar el fog aludni.

***

Kyungil

A szemeim csaknem kifolynak, ahogy kinyitom őket, és a fény, ami konkrétan megvakít, még a fejem zsongására is rátesz egy lapáttal. Csak nyögök és sóhajtozom, a kezem lassan mozdul, és simít a homlokomra. Úgy érzem, ez életem utolsó napja.

Kell még pár hosszú perc, mire a fülemben dübörgő vérem elhalkul, és hallom a szoba csendjét. Máskor ez megnyugtatna, viszont most úgy érzem, valami itt nincsen rendben.

Szinte fáj, ahogy a fejemet mozdítom, és magam mellé nézek, majd konkrétan szétszakad a lelkem maradéka is, mikor tudatosul bennem, hogy egyedül vagyok. Emlékszem, mi történt este, vagyis dolgokra, amikre... nem kéne. Amiknek megtörténnie sem szabadott volna.

Soha nem iszom többé, és ez már egészen biztos. Nem tudom, Yijeong miért ment el, talán túl sok voltam tegnap, vagy... vagy már a cuccai sincsenek itt, mert hazaköltözött.

A szívem vagy két ütemet kihagy, ahogy lassan felülök, és a nyakamra simítva nézek körbe, de nem látom a pulóverét a székem háttámláján, a sporttáskáját a szekrényem mellett. Nincsenek a könyvei az asztalomon, még csak egy tollat sem látok sehol.

Komolyan egyedül vagyok. Ezt nem akarom elhinni.

Beletelik hosszú, kínzó pillanatokba, mire sikerül feltápászkodnom, és a fejem lüktetésétől szenvedve kicsoszogok a szobámból. Megüt a „friss” levegő, hirtelen gyomrom sincsen visszamenni a szobámba, ahol minden bizonnyal rohadt alkoholszag van.

A kócos hajammal mit sem törődök, csak grimaszolva vánszorogok le a lépcsőn, és a konyhában konkrétan rávetemedek ebben a hátrányos helyzetemben a fiókokra, ahol apa tartalék fájdalomcsillapítókat tart. Szerintem mondanom sem kell, mennyire megnyugszom, mikor lenyelhetek belőle vagy kettőt, és lassan a szám szárazságát is eltűntethetem egy fél pohár vízzel.

Mindeközben csakis a tegnapra gondolok, hogy Yijeong mennyire meglepődött az új külsőm miatt, hogy dadogott, az emlékeimben a szokottnál is aranyosabban reagál.

Gáz vagy nem, de rossz nélküle, iszonyatosan borzalmas.

– Kyungil, élsz még? – Apa hangja ágyúdörrenésnek hangzik a néma csendben, amitől összerezzenek, és minden létező izmom összerándul. – Nagyon másnapos vagy. – Hallom a hangján, hogy vigyorog, ami miatt felé sem nézek.  Nyögök és morgok a pulton támaszkodva, néha a poharamba kortyolva, miközben minden figyelmemet leköti a fal előttem. – Yijeong mondta, hogy Jaeho nagyon kiütött tegnap este.

– Jah. – A hangom teljesen be van rekedve, magamra sem ismerek. Borzalmasan érzem magam.

– Figyelj, fiam... – Apa mellém áll közvetlenül, ezzel végül eléri, hogy ránézzek még akkor is, ha csak a szemem sarkából.

– Tudom, hogy majd eljön az ideje, de... mikor is fogod bemutatni nekem a párodat? – Egy pillanat alatt vált át a hangja kíváncsivá, már a nyomát sem látom annak a kárörvendő jókedvének. – Már nagyon meg akarom ismerni.

– Már ismered – mormogom magam elé, mintha semmiség lenne, amíg benne megfagy a vér is, és attól tartok, hogy elájul.

– Mi az, hogy ismerem? – Ahogy tovább faggat, nekem annál kevesebb türelmem marad, és egy kicsit sem érzem azt, hogy nekem ez megéri.

A tegnap este után legszívesebben a fejéhez vágnám az egészet, hogy nyissa ki a szemét, és vegye észre. Ebben a másnapos állapotomban már annyi energiám sincs titkolózni, mint amúgy.

– Úgy, ahogy mondtam. Ismered őt.

***

Nem terveztem teljesen másnaposan eltölteni a hétvégémet, de nem volt mit tenni ellene. A legjobb barátom esze elment, leitatott, és pedig úgy viselkedtem szegény kölyökkel, mintha... aish.

Undorító módon mozdultam rá, vagyis az emlékeimben nem vagyok valami bizalomgerjesztő. Talán ezt ő is érzi, emiatt tegnap este nem mentem fel hozzá aludni, csak egy SMS-t írtam, hogy meghalok, ha nekem fára kell másznom az erkélyéhez.

Megértette, semmi kifogása nem volt ellenne, és azóta nem is beszéltünk egy jó reggelt üzeneten kívül. Nem volt jó nélküle aludni, de olyan borzalmasan éreztem magam este, hogy nem igazán számított ott, abban a helyzetben.

– Kyungil, még mindig haragszol?

– Hát nem vagyok oda érted. – Ahogy Jaeho megszólal mellettem, akkor tudatosul bennem, hol is vagyok. Természetesen az egyetem udvarán ülünk immár teljesen felöltözve, ugyanis hideg van. Nagyon.

– Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. Reméltem, végre kicsit ellazulsz egy ivós este után. – A vállát rántja, folyton mosolyog, mintha egyáltalán nem érintené meg, hogy megölöm a puszta tekintetemmel.

– Mit gondoltál? Tudod, mit tesz velem a kibaszott alkohol.

– Héj, ha jól emlékszem, nem kellett kétszer mondanom. Te magadtól ittál. – Kis „vitába” száll velem, grimaszol, amíg én fújtatva fordulok előre, és a fejemet csóválom. – Na, fejezd ezt be. Legyél kedves velem.

– Yijeong azóta nem beszélt velem, nem hívott fel. A te hibád. – Egy vonallá préselem a számat, úgy meredek magam elé. Neheztelek rá, de rohadtul.

– És te nem tudod őt hívni? – Mintha elment volna az eszem, úgy szól vissza, amire már nem is mondok semmit, csak morgok halkan, az orrom alatt. Hát a pofám leszakad.

– Ez nem megy ilyen egyszerűen. Túlzásba estem, nagyon sok volt, amit csináltam. – Nagyobbat nyelek, ahogy ismét megrohamoznak a képek a fejemben, ahogy remegő hangon beszélt, és... édes istenem, most komolyan. Nem tudom, miért görcsölök ezen. Miért megy minden ilyen nehezen nekem?

Jaeho ezer százalék, hogy egy fél pillanat alatt megoldotta volna, én meg még mindig ezen agyalok. Ez nagyon beteg.

– Ne várd, hogy a lelkedre beszéljek, mert már nem fogok. Szedd össze magad, meg kell oldanod egyedül. – Nem tudom, mivel harcolom ki ezt a kijelentését, de határozottan belém szorul a levegő tőle.

Oké, most akkor mit csináljak?

– Remek. – Fájdalmasan nyögve könyökölök a combjaimra, a hajamba túrok, amit egészen megszoktam az elmúlt időben. Esküszöm, szeretem az új színét, a fazont, az egészet.

– Komolyan, nem oldhatok meg mindent helyetted. Tanuld meg észrevenni a dolgokat.

***

Jaeho szavai ostromolnak folyamatosan, és tudom, hogy nagyon is igaza van. Talán már tényleg tudnom kéne, mit csináljak, és bár sokat gondolkodtam rajta, mégsem jutott semmi az eszembe.

Épp ezért most itt állok MinJiék bejárati ajtaja előtt, spontán vagyok, lesz, ami lesz alapon a csengőt nyomom, és azt várom, hogy végre valaki ajtót nyisson. Beletelik egy kis időbe, mire ez összejön, és egy kellemes mosoly köszön vissza rám.

– Kyungil, szia. – Amíg apám barátnője beszél, és eláll az utamból, hogy bemehessek, én az átfestett falakat figyelem, amik most nem narancssárgák, hanem mélybarna színben játszanak. – Mi járatban?

– Yijeonghoz jöttem. – Nem bonyolítom túl a magyarázatomat, bár szerintem nem is kell.

– Összevesztetek? – Óvatosan kérdez, miután becsukja utánam az ajtót, majd elém sétál, ugyanis az engedélye nélkül én még nem akarok felmenni, csak állok egy helyen. – Csak azért kérdezem, mert... nem is tudom, nem beszéltek. Nem hallom, hogy telefonálna esténként, nem kísérted haza sem az iskolából. – Az arcán enyhe aggodalom ül, amitől a torkomba egy kisebb gombóc költözik. Nem túl jó érzés, sőt, határozottan borzalmas.

– Nem vesztünk össze, csak... Bonyolult. Csak megbeszélem vele. – Amíg én a vállamat rántom, ő bólint, ezt pedig beleegyezésnek veszem. Kikerülöm, a lépcső felé veszem az irányt, viszont nem jutok túl messzire anélkül, hogy ismét felcsengne a hangja.

– Itt is alszol? – A kérdést hallva pár pillanatra megtorpanok, a vállam felett nézek rá hátra. Nem értem, miért kérdezi, aztán hirtelen leesik, hogy neki fogalma sincs róla, hogy ma este amúgy is készültem volna felmászni az erkélyére.

– Apának még mindig fogalma sincs erről – jegyzem meg kissé halkabban, amire MinJi csak mosolyog, a vállát rándítja, mintha mit sem számítana.

– Nem baj. Maradj csak, engem megnyugtatna. – A barna haját a füle mögé gyömöszöli, halványan mosolyog, de látom az arcán, hogy valami nem oké. – Nem alszik valami... jól mostanában. Biztosan nem esik jól neki megint itt lenni. – Hiába érzem a hanglejtésén, hogy még mondani akar valamit, mégsem hagyja el több szó a száját, amit én már le sem reagálok.

Mély levegőt veszek, a hirtelen kiugrani készülő szívemmel küzdve tovább indulok, és meg sem állok addig, amíg a szobájához nem érek. Hallom a bentről kiszűrődő halk zenét, az anyjának a kedvenceivel ellentétben ez lassú, talán jazz.

Kell még pár pillanat, mire teljesen győz az iránta érzett ragaszkodásom, és sikerül benyitnom, amire ő felkapja a fejét, viszont ahogy meglát, semmilyen ellenszenves érzést nem látok rajta. Nem is tudom, miért számítottam rá, mindenesetre egy apró mosolyt kapok, lassan kel fel az ágyából letéve a könyvét, és kíváncsian méregetve sétál elém.

– Szia. – Nem értem, miért viselkedik úgy, mintha mi sem történt volna, nekem ez nagyon nem menne.

– Nem kerestél. – Az arcát kutatva beszélek, miközben az ajtó lassan becsukódik mögöttem, és már csak mi ketten vagyunk. Szinte ezer százalék, hogy épp annyira remeg belül, mint én.

– Megvártam, amíg te keresel engem. Tudod, mikor kész vagy rá. – A nyakára simít, miközben én továbbra is értetlenül méregetem. Összezavar. – Ami történt... túl nagy lépés volt, aztán én hazajöttem másnap. Nem tudtam, mennyire van tele a fejed, úgyhogy inkább hagytalak, hogy feldolgoz mindent, amire... amire emlékszel. – A szemei hatalmas fénnyel csillannak fel, a tenyere pedig pár pillanatra a mellkasomra simul, ahogy magyaráz.

Attól az apró, ártatlan kis érintéstől egy pillanatra kikapcsol az agyam, a hangja pedig csak rátesz egy lapáttal az egészre. Hiányzott nekem, de iszonyatosan, ezt pedig csak most érzem igazán.

– Értem.

– Jól vagy? – Oldalra biccenti a fejét, végül mindkét keze rajtam állapodik meg, érzem minden rezdülésén, mennyire visszafogja magát.

Semmilyen zavart nem látok rajta, nem érzem úgy, hogy tartózkodik. Igenis meg akar érinteni, és meg is teszi.

– Hiányoztál. – Sóhajtva ölelem át végül, az ő arca a mellkasomba fúródik, és hiába nem látom, tudom, hogy mosolyog.

Nincs meglepve, hogy itt vagyok, nem tart távolságot, teljesen másképp reagál, mint ahogy én gondoltam. Ez rohadtul megnyugtat.

– Te is nekem. Szeretlek. – Ahogy mormog, csak mély levegőt véve nyugtázom, viszont mikor fel is fogom, mi hagyta el a száját, mindenem befeszül.

Nem értem, miért, egyszerűen csak megáll a szívem egy pillanatra, és nem akarom elhinni, hogy azt mondta.

Mondta már, hogy szerelmes belém, de ez más, ez teljesen... teljesen más! Ez súlyosabb, ennek nagyobb a jelentősége, hirtelen pedig nem tudom, mégis mit reagáljak. Mondanom kéne, hogy én is, de nem, egyáltalán nem megy.