46. rész - Hiba

Sziasztok, gyerekek. Itt is lennék egy folytatással, amit eléggé nehezen írtam meg, mert nem igazán tudtam hozzákezdeni a leaderünk távozása miatt. Azóta már fogjuk rá, hogy feldolgoztam, mégis csak két évre tűnik el a drága.

Mindegy is, kissé túltengtek bennem az érzelmek miatta, remélem, ettől még élvezhető lesz:)

Jó olvasást ^^

Nem igazán értettem soha sem, mi is a szeretet. Hogy hogyan működik, mitől van, miért szenvednek és alázzák meg magukat az emberek miatta. Hogy képes egy kézzel megfoghatatlan dolog irányítani mindenki életét?

Engem soha nem érdekelt, ki szeret és ki nem, hiszen én gyűlöltem magam körül mindenkit. Egyedül apám, majd később Jaeho volt az, aki engedett valamennyi betekintést ebbe a melegséggel teli világba.

Világos akkor lett végül az egész, akkor kezdtem el érezni igazán ezt a nyugodt biztonságot, mikor... ah, Yijeong. Csak jött, befurakodott, és mindent megtett azért, hogy mellettem legyen. Megmutatta, milyen az, mikor valaki igazán fontos, amikor aggodalommal telnek el nyomasztó órák, fullaszt a hiány és kikapcsolja az agyat egy apró, ártatlan érintés is.

Mellette egészen elfelejtettem azt a szánalmat, amit mindenki iránt éreztem anno. Láttam számomra megmagyarázhatatlan dolgokat; hogy egy lány újra és újra a volt barátja karjaiba esik, valahányszor megcsalja őt. A kapkodást és túlzott erőfeszítést a szerethetetleneken, a felszínes barátságokat, amik csak az iskola kapujáig tartanak.

Nem akartak magányosak lenni, az egész erről szólt. Mindegy, ki volt az; egy hűtlen szerelem, elérhetetlen nagymenők, olyan barátok, akik a háta mögött mindenkit kibeszéltek. A lényeg az volt, hogy „szeretve” legyenek.

Most viszont... aish. Kezdem ugyanezt gondolni magamról, hiszen lényegében most ugyanolyan vagyok.

Nincsen két és fél órája, hogy apa megtudta, mi van köztem és Yijeong között, hogy kiakadt, ordított, nem törődve a lelki épségünkkel csak szórta a megjegyzéseket. Megbántott, kínzott az, amit nem nevezünk nevén, és még azt is egy szó nélkül hagyta, hogy elmegyek otthonról.

Most pedig itt ülök Jaehoék kanapéján, a telefonomat szorongatva, ugyanis fel akarom hívni. Futni akarok érte, mert utálom, hogy most távol van tőlem lelkileg, a szíve, a kedvessége. Szükségem van az ő szeretetére.

Ő az édesapám, aki ugyanolyan szánalmas akárkit csinált belőlem pár mondattal, mint akiket mindig szájhúzva néztem az iskolában. Talán ez nagyon nincs rendjén, és egészen biztos, hogy el is ment az eszem, de tényleg beszélni akarok vele.

Rühellem még a gondolatot is, hogy most haragszik rám, és ez ellen tenni akarok, hiába tudom, hogy meg kell várnom, amíg ő keres engem.

– Kyungil, nem eszel valamit?

– Nem, Seulmi. Köszönöm. – Csak egy fél pillantást engedek meg Jaeho anyja felé, aki csak biccent, viszont látom rajta, hogy nem igazán tetszik neki a válaszom.

Szerencsétlennek itt vagyok én is a nyakán, nem elég a hiperaktív, társaságfüggő fia, aki épp ebben a szent pillanatban veszi ki a kezemből a telefonomat.

– Na jó, hagyd apádat mára, jó? Amúgy is, Yijeong azt mondta, hogyha lecsendesedtek otthon a dolgok, felhív.

– Ah, őt is otthagytam. – Tehetetlenül nyögve döntöm az arcomat a térdeimen támasztott kezeimbe, ami megfoszt a tiszta oxigéntől.

– Ő akart maradni MinJivel, ne érezd rosszul magad tőle. Szerintem tudja, mit csinál. – Még a hátamat is megveregeti, ezzel a lendülettel pedig feláll, és magamra hagy a rohadt önmarcangolásommal.

Tudom, hogy jobb megoldása nincsen ennek az egésznek, mint amit én csinálok most, de akkor miért ilyen rossz mégis?

Mikor lesz vége ennek?

***

Az órák iszonyatosan lassan telnek el, a tanárok rengeteget beszélnek, az én kezem pedig mozgatja a tollat, ami a füzeteimben hagy nyomot. Mindig minden egyes szót igyekszem leírni, ami betölti a termet, de akkor is csak apám jár a fejemben.

A dühös tekintete, ahogy a szemeimbe nézett, és én láttam, hogy csalódott bennem. Nem értem, miért, hogy pontosan mi rosszat is tettem, de jelenleg talán ez így jobb is. El tudnám egyáltalán viselni, ha kiderül, hogy valamit végig a lehető legborzalmasabb módon csináltam?

Ahogy a kezem, az ujjaim ellazulnak, és az agyam kezdi teljesen kizárni az itt történteket, és csak a múltra fókuszálok, szinte észre sem veszem, ahogy elszalad még húsz perc. A csengő megszólal, a székek nyikorognak, én pedig ijedten kapom fel a fejem, mintha hirtelen azt sem tudnám, merre vagyok.

Az arcomat dörzsölve nézek végig a bent maradtakon, akik nem mentek szünetre, a tekintetem pedig akaratlanul is megakad SoJin, aki szinte a lelkemet kibámulja ismét. Már azon vagyok, hogy felkeljek, és elbújjak a mosdóban, mielőtt idejön zaklatni, de ekkor felcsörren a telefonom.

Úgy nyúlok érte, mintha az életem múlna rajta, és hiába döbbent le, kinek a neve villog a kijelzőn, akkor is egyből felveszem.

– Halo?

– Szia, Kyungil, hogy vagy? – Meglep, hogy valóban MinJi hangja cseng fel olyan messze a telefonban, a vonal túloldalán, az pedig még jobban, amit kérdez. – A tegnapi után biztos nem valami fényes a helyzetedet.

– Jobban. – Túl hirtelen harapom le a szó végét, ami miatt kimondatlanul is érzem, hogy tudja; ez nem egészen igaz.

Oké, most mit tegyek? Nem akarok erről beszélni, de nem tehetem le, mert akkor az a nő idejön az életemre törni.

– Ugye tudod, hogy nem kell félned? Kwanginnak te vagy a mindene.

– Most nem úgy érzem, hogy feltétel nélkül szeret.

– Csak ledöbbent. Próbáld megérteni, ő is igyekszik.

– Tegnap nem úgy hallottam.

– Kyungil. – MinJi felsóhajt, ebből tudom, hogy kezdek átesni a ló másik oldalára. Nem szabad rosszat mondanom, mert úgyis csak megbánnám. – Mikor mész haza?

– Mikor apa hajlandó lesz beszélni velem. Miután felhív.

– Én igazából... Yijeong miatt kérdezem.

– Miért? – A hangomba hirtelen beköltözik valami, mint mostanában egyre többször, mikor a hisztisről van szó. Nem tehetek róla, ez már a kölyökkel együtt jár.

– Hát, te hogy érzenéd magad, ha az ő helyében lennél? – Kérdéssel válaszol, és most az egyszer egy kicsit sem zavar. Jobb, mintha elkezdte volna sorolni, mi baja Yijeongnak. – Megnyugodna, ha látna.

– Én is. – Mély levegőt veszek, ahogy az asztalra könyökölve az arcomat támasztom meg. Úgy érzem, hogy sarokba lettem szorítva, hiszen apa úgy tűnik, még nem hajlandó beszélni velem, viszont valaki miatt muszáj hazamennem.

Nem, nem, nem hagyhatom őt egyedül.

***

Már percek óta itt állok a kapunk előtt, fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Menjek be apához, és csak utána Yijeonghoz vagy... vagy fordítva? És ha átmegyek hozzá, akkor lesz annyi akarat bennem, hogy visszajöjjek veszekedni az egyetlen szülőmmel?

Komolyan, miért ennyire bonyolult ez az egész? A régi Kyungil pont leszarná az egészet, és azt csinálná, ami neki jó. Viszont a régi Kyungilnak eszébe sem jutott volna még csak beszélgetni sem senkivel, aki nem az apja és nem Jaeho, a jelenlegi helyzetem pedig messze túlhalad ezen az állapoton.

El kéne fogadnom, hogy közel nem vagyok olyan, mint hetekkel ezelőtt.

– Kyungil? – Az ismerős hangra összerezzenek, úgy tűnik, az ég döntött helyettem, nem bízta rám a választást. Még csak ki sem fújom magam, ahogy megfordulok, a kölyök már előttem áll hatalmas szemekkel nézve fel rám.

Nem tudom megérteni, hogy lehet ilyen kicsi, és hogy nincs kisebbségi komplexusa, bár nem mintha őt egy egészen picit is zavarnák a magasságbeli előnyeim.

– Szia.

– Nem mondtad, hogy... hazajössz. – A táskáját szorongatva áll egyik lábáról a másikra, mintha nem igazán tudná, mit is tegyen. Talán fél hozzám közeledni, de tudom, hogy nem azért van, mert végignézte egy újabb rohamomat tegnap este.

Szerintem közel nem készíti ki annyira, mint ahogy én azt képzelem. Hála’ az égnek.

– Én sem tudtam. – A vállamat rántom, próbálok semlegesnek tűnni, belül mégis feszít ez a tehetetlen érzés. Vajon látja rajtam?

– Kwangin miatt jöttél?

– Részben. – Ahogy ő lassan leengedi a lába mellé a táskáját, a tekintete pedig követi az útját, a hidegtől kipirosodott arcán még a szája is egy vonallá préselődik. Még mindig nehéz néha elhinnem, hogy tizenhét. – De leginkább miattad. Látni akartam, hogy vagy. – Nem, hogy szimplán felkapja erre a fejét, de még valami önelégült kis csillogás is költözik a szemeibe, amit ha akarna, sem tudna elrejteni. – Kemény volt a tegnapi nap.

– Hát, anyával még hallgattuk egy kis ideig Kwangint, miután elmentél. – Még a vállait is megrántja, ahogy leül a kerítéshez, bármennyire is hideg a levegő.

– Bántott... téged? – Félve teszem fel a kérdést, ahogy leülök mellé, mindvégig azt figyelem, milyen tempóban veszi a levegőt.

Mintha küzdene a csípős idővel, amitől még a sapka alól kilógó fülei is vörösek.

– Nekem konkrétan nem mondott semmit. Anyunak hajtogatta azt, hogy ez tilos... – Az öleibe ejtett kezeit bámulja, hiszen ezután fejbe ver mind a kettőnket a gyilkos csend. Mondani akarok neki valami megnyugtatót, hogy legalább egy kicsit lássam mosolyogni, de nem megy.

Csak agyalok, pörögnek a gondolatok a fejemben és próbálom megfejteni a saját apámat. Hirtelen fordult a kocka, és én vagyok az, aki tehetetlenül nézi végig a másik értetlen viselkedését.

– Nem mindegy, kit szeretünk?

– Tessék? – Yijeong értetlenül néz felém, ahogy megtöröm a vastag csendet, ami szinte már jéggé fagyott ebben a hidegben.

Talán nem kéne itt ülnünk kint, de nem lenne biztonságban a tüdőnk egy tömény oxigénnel zsúfolt szobában, ami megfullaszt.

– Nem mindegy... kibe szeretünk bele? Mindenkinek van joga azt szeretni, akit akar. Nem?

– Az ember soha nem azt szereti, akit akar. – Az állát a vállán támasztja, úgy néz át a nehéz ködön egyenesen a szemeimbe. – Te sem akartál szeretni engem.

– De most szeretni akarlak. – Értetlenül bámulok a csillagként virító fehér fénybe az éjfekete szemein, mintha hirtelen az egész galaxist látnám benne. – De én ezt úgy értettem, hogy mindenkinek megvan a saját élete a saját hibáival, ami miatt senki nem ítélhet el, mert senkinek nincsen köze hozzá. – Pár pillanatra elhallgatok, hirtelen annyi példát akarok felhozni, hogy a szavak a torkomra tapadnak, és nem tudok szabadulni tőlük.

Sok, sok, sok a gondolat a fejemben.

– Nem értelek. – A tarkójára simít, mintha egy cseppet sem fázna ettől a szúró hidegtől idekint.

– Ez olyan, mint amikor valami rosszat csinálsz, és az egész osztályod megutál, kinevet és megvet. Pedig semmi joguk nincs hozzá. Ennyi erővel te is az arcukba nevethetnél, valahányszor valami gyökérséget mondanak irodalom órán. – Még a vállaimat is megrántom, magamban kicsit aggódom amiatt, hogy totális baromságot mondok, mégis mintha tudnám mélyen, hogy igazam van. – Ugyanilyen a szerelem is. Nem? Elítélnek és kinevetnek érte, pedig ezen mindenki átesik.

– Hát... azt hiszem. – A homlokát ráncolja, kezdi megérteni, mire is gondolok, ez pedig tetszik nekem. Végre meg tudom értetni magamat valakivel.

– Miért féltünk elmondani a szüleinknek ezt az egészet? Ez a mi dolgunk. – Úgy, hogy ezek a szavak kifolynak a nyelvemen, kezdem is elhinni őket. Hogy az, ami miatt remeg a szám, el nem fogadott igazság. – Ez olyan, mint amikor valakit visszautasítunk. Nem kéne bocsánatot kérni azért, mert nemet mondunk, a választás a mi jogunk. Szerelmesnek lenni is a mi jogunk. Ebbe senkinek nincsen beleszólása.

– Kár, hogy mások nem így látják. – Még egy apró, mégis keserű mosoly csúszik szét az arcán, ahogy teljesen tudatosul benne, mit szeretnék mondani.

Ezután elhallgat, egy kisebb szusszanás sem szakad ki az összezárt ajkain, amik ismét lekötik a figyelmemet. Látom, hogy mégis jár valami a fejében, de fogalma sincs róla, kimondhatja-e.

– Mire gondolsz?

– Én azt hittem, hogy kettejük közül anya lesz az, aki kiakad, és Kwangin áll ki mellettünk.

– Majd megbékél, más választása úgysincsen. – Még a vállamat is megrántom, mintha semmiség lenne, pedig mind a ketten tudjuk, hogy ez többet jelent a mindenségnél. Igenis szükségem lenne apa támogatására, de most már mindegy, nem?

– Talán, ha hagytunk volna még egy kis időt, és fokozatosan adjuk a tudtára...

– Minden úgy történik, ahogy lennie kell. Nincsen olyan, hogy rossz időben, rossz helyen. – A rávágott válaszomra felém fordítja a tekintetét ismét, egy halvány, most már őszinte mosolyt kapok, amitől izzani kezd a fekete levegő körülötte. – Mi az?

– Szerintem senki nem gondolná, hogy egy olyan magának való, visszahúzódó emberből, mint te, ilyen gondolatok jönnek ki.

– Jobb, mintha véresre kaparnám az arcomat az idegességtől. – A hangomon átüt az az értetlenség, amit kivált belőlem, és ezt fokozza az is, ahogy közelebb hajol hozzám. Már túl nehezen veszem a levegőt miatta, a tüdőm megtelik a faggyal, az arcomra pedig ránehezedik a belőle áradó szeretet, ami miatt már reagálni sem tudok. Csak nagyokat pislogva ülöm végig, ahogy az ajkai felolvasztják a jegesen fehér bőröm, miközben egy napkitörésnél is forróbb vigyorrá alakul az apró mosolya.

– Be kéne menned. – Egészen kicsit hajol hátrébb a forró puszija után, végig a szemembe néz, mintha hipnotizálni akarna vele. – Nem várhatsz örökké.

– Nem jössz te is? Lehet, ha...

– Nem, ez a ti dolgotok. Nem kellek oda, hidd el. – Az ujjai az én kezemre tévednek, közel enged és felmelegít, mintha tudná, mekkora hatása van egy apró érintésnek is. – Beszéljétek meg négyszemközt. De... azért nem sértődnék meg, ha felhívnál, és elmondanád, mi volt... – Szégyenlős kis somolygás is társul a szavai mellé, én pedig úgy érzem, hogy minden apróbb mozzanatának is sokkal nagyobb jelentést adok, mint eddig bármikor.

Ilyen beleveszni valakibe?

– Ha túlélem. – Erőtlen fújtatás csúszik ki belőlem, miközben ő feláll, és addig bámul rám, amíg nem követem a példáját. Szavak nélkül beszél hozzám, ahogy megfogja a kezem, megszorít, majd elenged.

Még egy utolsó mosolyt kapok, a következő pillanatban pedig már csak a hátát látom, a halk lépteit, majd másodpercekkel később a bejárati ajtajuk csapódását. Itt hagyott, ez egy enyhe jelzés volt, hogy én is lépjek.

Még veszek egy mély, fájdalmas levegőt, majd azzal a hatalmas gombóccal a torkomban, a görccsel a gyomromban nyitom ki a kapunkat. Egy kész örökkévalóság, mire bejutok, viszont ezután mintha minden felgyorsulna.

A cipőim már nincsenek rajtam, a kabátom a fogason lóg, a táskám pedig az előszoba közepén heverve marad, ahogy beindulok. A falak között rugózik valami elviselhetetlen energia, a feszült levegő, amitől nem tudok nyelni.

Ez az egész pedig hirtelen csak még borzalmasabb lesz, ahogy néma léptekkel elérek a konyháig, aminek a bejáratában a lábaim szinte legyökereznek.

Apa ott ül a pultnál egy pohár borral maga előtt, ami helyett már engem néz. Szinte átéget a tekintete, az arca átváltozik, de fele akkora düh nincs rajta, mint tegnap.

– Szia.

– Szia. – Meglep, hogy visszaköszön, az meg még inkább, hogy nem torzul el a hangja egy pillanat alatt. – Nem mondtad, hogy hazajössz.

– Mivel nem beszélsz velem, nehéz lett volna. – Minden neheztelést félreteszek a hangomban, vagyis... hh, igyekszem, de hát rólam van szó. A fele nem jön össze annak, amit eltervezek a fejemben.

– Ez inkább a te hibád, nem az enyém.

– Hiba? – A hangom belemélyül ebbe az egy szóba, a torkomat szikeként szántja végig, mintha valami bennem kicsit tönkre is menne emiatt. – Szerinted ennek melyik része a hiba? Az, hogy végre van valaki mellettem, amiért folyton szívtad a vérem, vagy az, ahogy te viselkedsz?

– Nem az a baj, hogy jársz valakivel, még csak az sem érdekel, hogy fiú. Ott rontottad el, hogy pont Yijeongot választottad. – Hirtelen csattan fel, a szavai viszont csak a végére hangzanak felháborodottnak, ami egy szempillantás alatt felnyomja a vérnyomásomat kétszázra.

– Mi az, hogy elrontottam? – Beljebb lépek, ezzel a mozdulattal együtt pedig végigszánkózik rajtam a meleg, a düh, ami kinyírja a maradék fagyoskodást is, ami kintről szökött be. – Szerinted én így akartam? Egy makacs kölyköt magam mellé, akinek minden lépését figyelni kell, mert életveszélyt jelent saját magára? Az egész miattad van, az egyetlen, akit okolhatsz, az saját magad. Ha nem erőszakolod rám őt és MinJit, most élhetném az antiszociális életemet tovább, amíg ti egy család vagytok. – Nem akarom, de ezek a szavak mégis úgy hagyják el a számat, mintha gyűlölném ezt az egészet. Mintha nem kelnék fel szívesen minden reggel miatta, vagy... másznék át akár törött végtagokkal is a kerítésen, fel a fáján az erkélyéhez. – De nem. Neked erőltetned kellett, kiszakítottál a komfortzónámból, és még neked áll feljebb az egész.

– A testvéredként kéne nézned rá, érted? – A hirtelen jött kérdése konkrétan átszakítja a mellkasom, olyan hangsúllyal darálja a hangokat, hogy mindegyik egy külön pofon. Nem is tudok mit mondani, bármennyire próbálok, egyszerűen nem megy. – Nincsen rendben. Semmi nincsen rendben.

– Most ez az egész olyan érzés, mintha anya után téged is elveszítenélek. – Kapok a levegő után, a belsőm beleremeg, ahogy felfogom, mit is mondott az előbb. Ez durva volt, talán a legrosszabb, amit mondhatott. Mégis hogy gondolhatja ezt komolyan? – Pedig te vele ellentétben itt vagy. És kitéped a szívemet. – Talán azért döbben le egyből, mert nem hallott még ennyire szemléletesen beszélni, még úgy is, hogy egy mondatról van szó. Bár engem most nem hallgattat el az, hogy ilyen szavak hagyják el a számat, bármilyen távol áll tőlem.

Lehet, a Shakespeare az oka, amit próbáltam elolvasni Yijeong miatt. Mondjuk azt hamar feladtam, viszont így másra nem igazán tudom fogni az érzelgősségemet.

– Kyungil... – Úgy tűnik, ez a kijelentésem most őt találta szíven, de annyira, hogy még a bűntudat is az arcára költözik, miközben a pultra könyökölve az állát támasztja meg. – Mégis miért? Miért pont Yijeong?

– Mert szeretem. – Zavartalanul nézek a szemeibe, miközben belül épp úgy meghalok egy örökkévalóságig, mint ő kívül. Nem vesz levegőt, az arcára fagy az elképedtség, amíg a szívem már az agyam helyén is lüktet kilökve a gondolatokat a fejemből. Tényleg kimondtam? – Ennél jobb magyarázatot nem tudok adni neked. Ezt most vagy elfogadod, vagy... nem, de ha az utóbbi, akkor elvesztesz. Nem leszek Yijeong nélkül a miatt, mert te képtelen vagy feldolgozni. – Elhallgatok, hiszen várom, hogy mondjon valamit, de nem reagál. Csak ül ott teljesen elvesztve a fonalat, valószínűleg már félig teljesen elhalva, ennyi pedig épp elég, hogy tudjam; itt vége is a beszélgetésnek. Valószínűleg ennél többet már nem tudna feldolgozni. – Itt van velem, és már ő a támaszom, nem a régi dolgok, amikbe belebetegedtem. Már... többet jelent nekem, mint anya emléke.