Sziasztok c: Őszinte leszek, én nagyon megimádtam
ezt a párost, nagyon sajnálom viszont, hogy csak ilyen ritkán tudok posztolni.
Legszívesebben minden nap frissítenék, hisz ihlet van hozzá, csak hát... Időm
nincs><
Mindenesetre jó olvasást:)
Mindenesetre jó olvasást:)
A
legborzalmasabb napom azt hittem, akkor volt, mikor anyát elvitték. Amikor
végig néztem, hogy örökre elválasztják tőlem. De, hah, nem... Kiderült, hogy a
két nappal ezelőtti, mikor ismét átéltem a poklok poklát, ráadásul fény derült
mindenre MinJi-ék előtt. Láttam azt a szánalmat, sajnálatot a szemükben, amitől
összeszorul a gyomrom és köpni-nyelni nem tudok. Talán a legszemetebb dolog a
világon az ez.
Ő
talán ezért kerül engem, nem tudom. Mindenesetre nem láttam azóta, nem mintha
baj lenne. Mert nem, csak... Nem értem. Semmit sem értek.
Yijeong
eddig folyton jött utánam, Isten tudja’, miért, de nem hagyott békén. Aztán
kiderült mindez, rájött, hogy nagy problémákkal járok, és... ah, feladta?
Belegondolva
talán ez a legjobb dolog, ami az elmúlt időkben történt velem, hogy Yijeong
végre leszállt rólam, engem mégis idegesít. Teljesen összezavar. Olyan volt
egész végig, mintha tényleg érdekelném, talán kíváncsivá tettem a
távolságtartásommal, aztán meg meghátrál.
Ki
érti? Mert én nem... Nem, mintha agyalnom kéne ezen, hiszen csak két napja nem
hallottam egy szót sem felőle. Ráadásul maga az ember is hidegen hagy. Yijeong
is, az anyja pedig még jobban.
Nem
kedvelem Őket, nem szimpatikusak.
-
Kyungil! Itt van Jaeho! – Apa hangjára összerezzenek, majd a szenvedésemet
jelző nyögéssel válaszolok. Kénytelen vagyok felülni az ágyamon, mikor már
nyílik is az ajtó, miszerint legjobb, ah, egyetlen barátom nem hajlandó tovább
várni rám.
-
Mi az? – morgom a plafont bámulva, miközben meg sem mozdulok, ugyanis túl kényelmes
az ágyam. Még a gondolat is rossz, hogy megmoccanok ebben a pózban.
-
Hú, te aztán csak úgy sziporkázol, tesó. – Jaeho még egy kelletlen vigyort is
elereszt, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beljebb vágtat,
hogy a következő pillanatban levethesse magát mellém. Csupán egy fél pillantást
vetek felé, de még így is túl sokat látok abból a tenyérbe mászó
arckifejezésétől. Nem tudom, miért ilyen vidám.
Bár,
mondjuk Ő mikor nem az.
-
Mit akarsz?
-
Na, nyugi. Én csak átjöttem, gondoltam, rád nézek, ugyanis ez a harmadik nap,
hogy nem jöttél be, ráadásul egyszer sem vetted fel a telefont, mikor hívtalak.
Ugye tudod, mennyi anyagról maradtál le? Hh, mindenesetre fel akartam ajánlani,
hogy kimozdulhatnánk. – A szemem sarkából érzékelem, ahogy egy hatalmasat
nyelve végül a hajába túr, ekkor jövök rá, hogy a jókedve csak álca. Valami nem
oké. – Viszont mikor megjöttem, apád közölte, hogy pánikrohamod volt. – Ne mondd
ki a nevét, kérlek, soha, soha, soha többet .Hh, remek, ráadásul apám
nyelve megint eleredt. Nem értem, miért... miért nem tudja tiszteletben tartani
az akaratomat? Én nem akarom, hogy bárki tudjon erről. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon. – Úgyhogy úgy döntöttem, jobb lenne, ha inkább leinnád magad,
ezért gyorsan kiszaladtam a sarki boltba és visszajöttem, hogy boldoggá
tegyelek. Az alkohol tompítja az agyad, nem fogsz majd annyit agyalni. –
Mindezt hallva, majd elemezve magamban egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és
azon gondolkodom, hogy... hogyan koptassam le.
Ne
essék félreértés, én szeretem Jaehot, hiszen mégis csak akkor volt mellettem,
mikor senki más nem. Ő tényleg a barátom. Viszont... nincs kedvem semmit sem
csinálni.
Rühellem,
mikor sajnálnak.
Ezt
láttam apa szemében, MinJin, Yijeong arcán. És most... ez a szar megfertőzte
Jaehot is. Remek.
-
Nem, nincs kedvem kitenni innen a lábam – morranok fel végül, ez a válaszom
pedig egy cseppet sem tetszik a mellettem ülőnek.
Hh,
pocsék érzés lehet.
-
Ki mondta, hogy elrángatlak valahova? – Még fel is horkant, egyből megérzem magamon
a tekintetét, és tudom, hogy éppen a „Hülyének nézel?” grimaszával bámul. –
Ugyan, kérlek. Ismerlek már elég hosszú ideje, tudom, hogy ilyenkor daruval se
tudnálak kikaparni a lakásból. Úgyhogy épp ezért lent vár a konyhapulton kétszatyornyi
pia, amiből remélem, legalább az egyikbe belekóstolsz. Nem viccből hagytam abba
a méreg drága boltban annyi pénzt.
-
Ah, Jaeho... tudod, hogy hat rám a pia. – Egyből elhúzom a számat még csak a
gondolatra is, hiába esne jól tényleg kikapcsolni az agyamat.
-
Igen, tudom, mikor iszol, előjön a kedves, mélyre eldugott éned. – Még hangosan
fel is nevet, ahogy poénból a vállamba boxol, amire válaszul csak elkapom a
kezét, mielőtt visszahúzná, majd minden erőmet összeszedve legurítom az
ágyamról. Boldogsággal tölt el, hogy hallom a nyögését, miszerint találkozott a
padlómmal.
-
Kapd be – korholom visszaszegezve a tekintetemet a plafonra, miközben várom,
hogy besüppedjen mellettem ismét a matrac. Hosszú pillanatok után viszont még
mindig nem történik semmi, valószínűleg kényelmesebb neki odalent. Vagy csak
fél visszajönni.
-
Na, de most komolyan. Egyáltalán nem ellenkeztél, tudom, hogy jólesne. Úgyhogy
készítsd elő a veséd, a májad, a gyomrod és a lelked a vodkára, drága
testvérem! – Miután egyre nagyobb lelkesedéssel elhadarja mondandóját, már el
is pattan, és mint aki itt sem volt, úgy tűnik el egy pillanat alatt.
Én
meg mit tehetnék, csak fekszem egy helyen, már félig lehunyt pillákkal és azon
agyalok, hogy hogyan vegyem rá magam a felkelésre.
Talán
mégsem lenne ez olyan rossz ötlet... pár pohár nem árt meg, ráadásul azt
hiszem, már tényleg itt lenne az ideje kikapcsolódni. Hh, mert igen, ez még egy
folyton szorongó, bunkónak is kijár néha.
Talán
fél órámba fáj, mire sikerül végre feltápászkodnom az ágyról, lemásznom a lépcsőn,
átkúsznom a nappalin és feltenni magam az egyik bárszékre a konyhában.
Mindeközben egyetlen barátom pedig már előkészített két poharat és az összes
üveget mellénk tette. Tömérdek alkohol.
Amennyit
én iszom, ez egész évre elég lenne, ha még apa is beszáll mellém.
-
Örülök, hogy végre letaláltál. – Egy színpadias mozdulattal helyet foglal
előttem, majd miután kiönti az első poharat, az egyiket egyből elém is tolja.
-
De Jaeho, még csak fél... – Még csak befejezni sincs időm, ahogy a szájához
emelve a poharat az egész tartalmát kiüríti, majd egy keserű grimaszt vágva
elégedett morgás hagyja el a torkát. – Még csak fél nyolc sincsen. Nem korai?
-
Kussolj és igyál. – Olyan tekintettel mered rám, hogy egy pillanatra esküszöm,
én ijedek meg tőle egy egészen kicsit. Hirtelen elmegy minden kedvem, már nem
érzem akkora szükségét mindennek... És elhatározom pont ezért, Jaeho miatt.
Hagyom, hogy leigya magát, utána lefektetem az ágyamba, én pedig lent alszom a
kanapén, hogy legyen hol bámulnom a plafont tovább. – Na, mi lesz?
-
Nem tudom, mi ütött beléd, de határozottan bizarr vagy – mormogom magam elé,
miközben a számhoz emelem a poharat és csak egészen kicsiket kortyolok bele.
Mindeközben az előttem ülő már a harmadik poharát fogyasztja, mintha nem lenne
alja annak az üvegnek, amiből folyton önt magának.
És
ekkor bekattan valami... rájövök.
Most
nem miattam iszunk. Miatta. Jaehonak
valami baja van.
Most,
hogy alaposabban végig mérem, látom is... Az arca. A tekintete, mindent elmond,
ahogy maga elé mered, még csak a szája sem görbül felfelé.
Ah,
lehetséges, hogy annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem...
Jaeho szomorú?
-
Hallod... van valami... baj? – Végül a tarkómra simítva végül megszólalok,
előre félek tőle, mi fog kisülni ebből. Ugyanis nem vagyok vigasztalós típus, egyáltalán
semmit nem tudok erről.
-
A nők... nők szemetek. – Egy hatalmasat nyelve önti ki a negyedik poharát,
amiből most már egészen kicsiket kortyol, valószínűleg kezdi észrevenni, hogy
itt az ideje felállítani a határokat.
-
A kávézó?
-
A kávézó. – Még egy keserű mosoly is az arcára telepszik, ahogy a poharába
bámul, egyértelmű, hogy kényes a téma számára. – Haver, az a lány csodálatos.
Okos, értelmes, vicces... gyönyörű. Lenyűgöz. – Felkönyökölve a kezébe dönti a
fejét, miközben újra és újra a szájához emeli a poharat, mintha abban keresne
vigaszt.
-
Beleszerettél – jelentem ki a nyilvánvalót eléggé meglepetten, ugyanis eddig
semmi jele nem volt ennek. Na jó, talán annyi, hogy folyton abba a kávézóba járt
a parkba, ahova egyszer Yijeong is velünk jött.
Yijeong,
Yijeong, Yijeong.
Idegesít.
Nem értem.
Az
első ember, akin nem tudok kiigazodni.
-
Igen, bele. – Egy nagyobb sóhaj kíséretében rám emeli a tekintét, hogy egy őszinte
mosollyal ajándékozzon meg, ami hogy is mondjam... talán megnyugtat. Soha nem
láttam még Jaehot zaklatott állapotban, tehetetlenül. Megrémiszt, hogy Ő is
tud ilyen lenni. – Köszönöm, hogy foglalkozol velem, tudom, hogy nehéz neked
meg minden... Tényleg nagyon jó érzés. – Pár perc telik el csupán, mégis
látszik annak a négy pohárnak a hatása. Jaeho nem bírja az alkoholt. Nagyon
nem. Éppen ezért nem csoda, hogy kezd szétcsúszni, amíg én még mindig csak az
elsőnél tartok.
-
És Ő...? – Próbálkozom a beszéddel, hogy valahogy többet tudjak meg ebből, mert
azt hiszem, érdekel. Izgat, mi van a legjobb barátommal, na. Ez a normális,
ugye?
-
Ő? Hh, fogalmam sincs. Már elhívtam randizni vagy háromszor, de mindig
kikosarazott... – Még egy fájdalmas nyögés is társul a szavai mellé, ahogy a
pohár mellett az asztalra dönti a homlokát, mintha már arra se lenne ereje,
hogy rám nézzen. – Haver, soha ne legyél szerelmes. – Nagy nehezen felemeli a
fejét, amit úgy támaszt tovább, hogy attól tartok, a keze sem tartja meg. –
Legalábbis ne lányba. Kerüld a nőket, tesó, nagyon messziről, ha jót akarsz
magadnak. Vagy menj el papnak, vagy legyél meleg. Akassz be egy cuki fiút, aki
aranyos, mindig zavarba jön, más néven egy olyat, aki cuppra lány, csak nem
vaginája van. – Megemeli a poharát és biccentve egyet lehúzza a vodka végét,
viszont meglepetésemre nem önt ismét. – Mondjuk Yijeong. Jó, nem találkoztam
vele sokszor, de Ő olyan... nőies. Vagy nem? Vagyis mindentől zavarba jön. – A
vállát rántva nagy nehezen a szemeimbe néz, amíg az én agyam pörögni kezd,
csaknem leosztok neki egy kijózanító pofont, hogy észhez térjen.
-
Miről beszélsz, te hülye? – Egy fintor társaságában arra az elhatározásra
jutok, hogy mégis szükségem van erre az egy pohár vodkára, amit sikeresen le is
gyűrök a torkomon.
-
Na, most komolyan. A szomszédod, aranyos, visszafogott, csendes, magának
való...
-
És egy hisztis férfifruska – fejezem be legjobb barátom helyett, aki
belehorkant a hirtelen előtörő nevetésébe. Mindezek ellenére nekem nem megy a
mosolygás sem, nem hiszem el, hogy Jaeho éppen erről beszél. Elment az esze. –
De ha össze akarsz jönni vele, csak szólj, és elintézem. – Egy nagyobbat nyelve
nyögöm ki ezeket a szavakat, ugyanis még a gondolat is borzalmas, hogy a
legjobb barátom Yijeonggal. Ah, ne... ne. Kiábrándító egy kép.
-
Nem nekem, te gyökér! – Hangosan felnevet, miközben mellőzve a poharat immár az
üvegbe kortyol bele. – Mell párti vagyok. Én rólad beszéltem. Egész cukik
lennétek együtt. A bunkó férfiállat és a szégyellős kis cukifiú. – Ismét
elneveti magát, ahogy valószínűleg maga elé vetíti a képet, amíg én csak
fintorgok azon agyalva, milyen szavakkal küldjem melegebb éghajlatra az előttem
ülőt.
-
Ne igyál többet, kérlek. – Érzem, ahogy a gyomorgörcsöm ismét előjön, és nem
véletlenül.
Valamiért
nem bírom Yijeongot, azt hiszem, ez már egyre biztosabb. Ezen pedig az sem
segít, hogy Jaeho jön itt a... a faszságaival.
Ah,
Jesszus, még hogy mi... Jogos, ha kiráz a hideg?
-
Szia! – Apa felettébb boldog hangja visszarángat a való életbe, majd egy női
hangé, ami nem másé, mint MinJi.
Csodálatos,
fantasztikus, kibaszott remek.
-
Esetleg nem láttad Yijeongot? Nem jött haza suli után. – Alig hallom ezeket a
szavakat, viszont ez is épp elegendő, hogy összeráncoljam a homlokomat. Hh,
valószínűleg agyonverette magát az a szerencsétlen valamelyik osztálytársával.
-
Nem. – Amint apa válaszol, máris hallom a tompa lépteket, majd ebben a
pillanatban fel is bukkan két alak a konyha bejáratában. Egyik az apám, egyikük
pedig az a nő, akinek a sminkje teljesen elfolyt a sírástól, és még most is
rázza a kétségbeesés. – Oh, én... nem tudtam, hogy itt vannak a fiúk, ne
haragudj. Menjünk a nappa...
-
Ah, Kyungil! – Apa még csak be sem fejezi, MinJi szemei egyből felcsillannak,
és olyan reménnyel telt léptekkel siet felém, mintha én lennék a fény az alagút
végén. – Te... te nem láttad? Nem beszélt veled?
-
Nem. – Felvont szemöldökkel válaszolok, ugyanis nem értem, miért pont rajtam
keresi a fiát. Ő az anyja, tudnia kéne, hol van. – Két napja nem láttam. – A
vállamat rántva Jaehora nézek a szemem sarkából, aki mindeközben a vodkás
üveggel szemez, de tudom, hogy hallgatózik. Túl jól ismerem.
-
És... és nem is mondott neked semmit? Nem mondta, hova jár boxolni? Attól
tartok, hogy ott történt valami, és én nem tudom...
-
Hogy mit csinál? – Legjobb barátomból egyből kifakad a hangos nevetés, amitől még én is elfordítom a fejem kissé, hisz ekkora bunkónak is rég láttam. – Boxol? – Amíg
Jaeho kiszórakozza magát, addig az én agyam pörögni kezd... Erről lett volna
szó? Ez az a hely, ahová MinJi nem akarta elengedni több mint egy hete? Yijeong
biztos így próbál önvédelmet tanulni, mert bántják az iskolában. Vagy
félreértem?
-
Igen, boxol. – MinJi eléggé csúnyán néz egyetlen barátom tarkójára, viszont
amikor visszafordul felém, a szemei ismét meggyűlnek könnyekkel. – Én
elleneztem, nem akartam, hogy odajárjon, de Ő akkor is... Kezelhetetlen
mostanában. – Nem értem, miért beszél nekem erről, nem értem, miért hiszi azt,
hogy ez engem érdekel. – Ah, mindegy,
a lényeg az, hogy már háromkor itthon kellett volna lennie és lassan este
nyolc. Kint már sötét van, Ő meg egyedül és nem tudom... nem tudom, hol van. A
telefont sem veszi fel. – A fejét csóválva pedig kitör a hangos zokogás a
torkából, amire apám egyből érte nyúl, hogy átölelje. Az én gyomrom pedig ezt
látva felmond, érzem, ahogy az a megállíthatatlan érzés végig száguld a
gerincemen. Épp ezért inkább felállok, és mit sem törődve az itt lévőkkel a
szobám felé veszem az irányt.
Miközben
a lépcsőfokokat taposom egymás után, az agyam akaratlanul is azon kattog, hogy
miért... Miért akarja annak a kölyöknek a fél családja a véremet szívni?
Komolyan,
először Yijeong, aztán most az anyja. Már esküszöm, szégyellem magam azért,
mert ott hagytam a hiszti kellős közepén Jaeho-t.
Talán...
talán végre meghallgatták odafent az imáimat; először Yijeong, majd MinJi lép
ki az életemből. Reméljük, örökre.
Aggaszt,
hogy ennyire befurakodnak a mindennapjaimba.