23. rész - Kérlek

Sziasztok:D Tudom, ma már kaptatok friss részt, egészen pontosan pár másodperce, de ki kellett tennem ezt is, mivel nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz a kettő:D Gondoltam nem bánjátok, hogy van mit olvasni, főleg, hogy mindkét rész eléggé hosszúra sikeredett:D

Jó olvasást^^

Yijeong [POV]

Nem tudom, mi a fene van velem, hiszen a múltkori korrepetáláson nem igazán a matekkal foglalkoztunk, de... hh, könyörgöm. Egy majdnem hibátlan matek témazáró? Mégis ez honnan jött?

Jó, Kyungil segített, de annyira zavarodott voltam a közelében, hogy azt sem tudtam, merre vagyok arccal, épp ezért teljesen elképedtem, mikor elém csapták a dolgozatom eredményét.

Ami pedig ennél is kiborítóbb, az az, hogy arról... arról a bizonyos csókról már Jaeho is tud.

Tudom, érzem, hogy így van.

Kyungil elmondta neki, túl furcsán viselkedtek mindketten egy hete, mikor még a kosárpályán voltunk.

Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem tudtam a szemeibe nézni. Kyungil egy olyan személy, akitől... Ah. Ott terem a közelemben, én pedig leblokkolok. Talán még a kedvenc versemet is elfelejtem olyankor.

Gondolatomból az rángat ki, ahogy kicsi kutyám felugrik mellém a kanapéra, és hozzám bújva fekszik le, mint mindig, mikor kint ilyen borzalmas idő van. Nem tudom, miért, de utálja az esőt, arról ne is beszéljünk, hogyan viselkedik akkor, mikor villámlik és az ég is dörög.

A csengő felsikít, kicsi kutyám, Sagitta pedig egyből felkapja a fejét, vakkant, majd felállva csóválni is kezdi a farkát.

Nem értem, miért viselkedik így, általában mindenkitől fél, egyedül... Kyungiltól nem. Őt kifejezetten kedveli még úgy is, hogy csak kétszer találkoztak.

Mikor már erőszakos, ideges kopogás is társul a csengő mellé, én észhez térek, és a hajamat túrva kelek fel a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Fogalmam sincs, ki az ilyen időben, pont ilyenkor, pénteken már délután fél hatkor.

– Igen? – Épphogy kinyitom az ajtót, abban a pillanatban akadnak bennem a szavak, és hirtelen, azt hiszem, el is ájulok.

Most nem hogy a kedvenc versemet felejtettem el, de azt hiszem, egy épkézláb költőt nem tudnék kinyögni jelenleg.

– Bejöhetek? Nincsen kulcsom. – Kyungil áll előttem, ez egy dolog. De hogy?!

Bőrig ázott, a hajából folyik a víz, az arcán csorognak végig a kövér vízcseppek, egy szürke pulóver és egy hófehér póló van rajta, ami szerintem mondanom sem kell, milyen állapotban van. Teljesen a felsőtestére simul, átlátszik, én pedig nem kapok levegőt.

Alig találom a tekintetét, hirtelen nem is hallok semmi mást a fülemben dübörgő szívemen kívül, csak állok egy helyen teljesen leblokkolva, és azért imádkozva, hogy ne ájuljak el.

Mi... mi ez a pasi?!

Eddig is tisztában voltam vele, hogy Kyungil kivételes külsővel rendelkezik, amiről neki talán fogalma sincs, de én mindig a személyiségét tartottam szem előtt, azt, hogy mennyire vonz a bunkó, távolságtartó stílusa, az, ahogy a világot látja, hogy mennyire értelmes ember. Most meg... most meg beállít így.

– Gy-gyere. – Hosszú pillanatokig csak küzdök a zavarommal, mire végül arrébb is állok, de úgy megremeg a lábam, hogy azt hiszem, elesem.

Követem a tekintetemmel minden egyes mozzanatát, ahogy a nappali közepére sétál, majd a teljesen rátapadt szürke pulóverét akarja leszenvedni magáról, amiből szó szerint csurog a víz.

– Összevizezek mindent. – Halkan mormog, látom, hogy valami nagyon nincsen rendben. Hiszen nem néz rám, egy beszólást sem ejt el, csak áll nekem háttal, a fejét lehorgasztva, miközben már a fehér pólóját húzza feljebb magán.

– M-mit csinálsz? – Teljesen elképedve nyugtázom magamban, hogy tényleg megtette; félmeztelenre vetkőzött. Az anyám nappalijában. Előttem.

Érzem, ahogy az arcom egyből lángra lobban, és az a bizonyos bizsergető izgalom kezd kibontakozni az alhasamban.

Ne, ne, ne... nem akarom ezt.

Én erre nem voltam kész. A félmeztelen, csuromvizes Kyungil látványára nem. Nem bírja a szívem ezt a sok izgalmat.

– Minek tűnik? Levetkőzöm, mert nem akarok tüdőgyulladást kapni. – Türelmetlenül morran fel, miközben a lába elindul, és minden egyes ajtón benyit, majd eltűnik a fürdőben végül, ahogy rátalál.

Én pedig állok továbbra is a nyitott bejárati ajtó előtt földbe gyökerezett lábbal, és a hatalmas víztócsát bámulva a nappali közepén.

Mit tettem, hogy ennek vagyok kitéve?

Érzem, tudom, ismerem magam annyira, hogy tisztában legyek vele; lassan semmi akaraterőm nem lesz.

– K... keressek neked ruhát? Van néhány, ami... – Elrekedek, amikor ismét felbukkan, de már nincs rajta egy bokszernél több. A szívem a torkomba ugrik, a tekintetemet pedig inkább a lehalkított tévére vezetem, de nem tudom kiverni a fejemből a látványát. Érzem... érzem, hogy hamarosan lesz egy hatalmas problémám. – ...Ami nagy rám. – Becsukom magam mögött az ajtót, majd végül egy hatalmasat nyelek, és ráveszem magam, hogy a szemeibe nézzek. Viszont épphogy visszafordulok, ledermedek, hiszen szinte már közvetlenül előttem áll.

Érzem az illatát, az eső nem tudta lemosni róla, én pedig azt hiszem, ebbe bele fogok halni.

Túl közel van.

Itt áll előttem. Tényleg itt van.

Egy hete nem láttam, és most ez olyan... hirtelen jött.

– Annak örülnék. A kutyád eléggé kínosan bámul rám. – Amint ezt kimondja, az én tekintetem a kicsi Sagittára téved, aki tényleg nyíltan bámulja a vendégemet.

Végül megcsóválom a fejem, és kikerülve, hogy még véletlenül se érjek hozzá, elindulok fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.

Csak akkor tűnik fel, mennyire is remeg a kezem, amikor a szekrényemben kezdek kutakodni, hátha találok valamit. Remélem, remélem, hogy a kezembe akad legalább egy nadrág és póló. Annyira akarom, hogy így legyen.

Percekbe telik, mire végül a rengeteg pulóver és régi farmer közül a kezembe akad egy melegítő nadrág és egy ezer éves, kinyúlt, lyukas póló, amit télen alváshoz használok.

Mély levegőkkel nyugtatom magam, miközben mindent visszapakolok, amiket kénytelen voltam kikaparni a szekrényből, a mozdulataim pedig felgyorsulnak, mikor hallom recsegni a padlót.

Utánam jött.

Talán... túl sokáig hagytam magára.

– Remélem e... ez jó l-lesz. – Dadogva, félig lehajtott fejjel fordulok felé, és nyújtom oda neki a ruhákat, amire csak horkant, majd abban a pillanatban, amint végig méri azokat, magára is erőszakolja.

Nem értem, miért, hogyan... de a póló még így szinte pont jó rá, amit igaz, csak fél szemmel látok csupán.

– Ugye tudod, hogy... beszélnünk kell? – A hangja teljesen megremeg, én pedig megszédülök, meg kell kapaszkodnom magam mögött a szekrényemben, hogy ne essek el álló helyzetből is.

– M-mégis miről?

– Rólunk. – Még csak esélyt sem ad arra, hogy még egy kérdést feltegyek, egyből rávágja a válaszát, én pedig nem tudom, mi tévő legyek.

Mióta elcsattant az első csók köztünk, tudtam, hogy ez a pillanat egyszer eljön majd. Épp ezért vagy ezer meg egy szituációt képzeltem már el, hogy ez mégis hogyan fog megtörténni. De most... mégsem jut eszembe semmi. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

Hiszen tudja, mit érzek. Akkor mégis... mit akar még?

– Nem tudom, alkalmas vagyok-e erre jelenleg. – A tarkómra simítva nézek fel a szemeibe, azokba, amikből ismételten semmit nem tudok kiolvasni.

Ilyenkor mindig annyira megijeszt.

– Yijeong... én egy hete, egy teljes hete kattogok azon éjjel-nappal, hogy ezt így már nem bírom tovább. Most, hogy az anyád hazadobott egy ilyen borzalmas nap után, amikor egy levakarhatatlan lány a nyakamba lihegett, a tanárom felidegesített, egy pszichológus zaklat, ráadásul még MinJivel is kénytelen voltam beszélni, hazaértem. És tudod, mi történt? Szembesültem azzal, hogy nincs kulcsom, kint zuhog az eső, én pedig teljesen eláztam. Mi a vér ez, ha nem egy jel arra, hogy végre ide kell húznom a seggem, és megbeszélnem ezt az egészet veled, mielőtt felrobbanok? – Ahogy beszél, lassan megértem azt, miért ilyen szokatlanul nyugtalan és komor, viszont megijedek a gondolattól, hogy el kell neki mondanom, mit akarok.

Félek attól, mit reagál.

Retteg attól, hogy emiatt... eltaszítom.

– D-de... én nem tudok mit mondani. – Lassan teljesen eltűnik belőlem az az izgalom, ami akkor uralt, mikor betoppant csurom vizesen, egyedül már csak az aggodalom van. A feszültség. Kétségbeesés. Hiszen tudom, hogy ez egy komoly dolog, ami miatt semmi másnak nincs helye a gyomorgörcsön kívül.

Nagyot nyelve harapok az alsó ajkamba, miközben azt nézem, ahogy a víz a hajáról néha-néha a vállára csöppen.

– Mire gondolsz? Én... ah. Yijeong, fogalmam sincs, mit teszel velem. – A hangja megremeg, még úgy is, hogy suttog, én pedig leblokkolok pár hosszú, értékes pillanatra. Mondott nekem ilyet... valaha is? – Nem tudom elmagyarázni, mi van bennem, mert nem tudom, mi mit jelent. Velem ilyen még... nem történt. – A hajába túr, miközben a fejét elfordítva mély levegőt vesz, mintha magában folyamatosan hergelné magát azért, hogy ezeket ki tudja mondani. – Én csak abban reménykedem, ha te elmagyarázod nekem, benned mi van, akkor talán... az segít nekem. – A hajából az arcára csúszik a keze, majd elhátrál vagy három lépést is, amíg én csak állok továbbra is egy helyen.

Rá kell jönnöm, hogy ő most nagyon nem viccel. Tényleg nem.

A szekrényemnek dőlve kezdek agyalni azon, mit tehetnék, hiszen ő már felnőtt, érett férfi, én pedig csak a szomszéd kölyök, aki hosszú hetek óta kínozza őt.

Mégis nekem kell felnyitnom a szemeit. Ah, de miért?

Nem akarom, hogy ennél jobban fájjon nekem.

– Én annyira... utálom ezt. – A hangom elhal, miközben az ablakomon bámulok kifelé, azt nézem, ahogy az esőcseppek az üvegen kopognak, kint az ég dörög, a bennem dúló vihar mellett pedig még egy orkán is eltörpülhetne. – Nem értem, miért viselkedsz úgy, ahogy, miért hiszed azt, hogy nincs lelked. Pedig neked van a legszebb, amit valaha láttam... – Hatalmasat nyelve próbálom magamba fojtani a remegésem, miközben minden, amit a kezdetektől fogva el akartam mondani neki, az előjön bennem. Még mindig félek a tudtára adni, de meghátrálni egyenesen rettegek.

– Nem értem, miért beszélsz így rólam. Bennem nincs semmi, hogy is mondjam... Ah. Én fájdalmat okozok és eltaszítok embereket. – Amint megszólal, megborzongok, viszont nem nézek rá, semmi pénzért sem. – Én nem olyan vagyok, mint a többiek.

– Épp ezt imádom benned annyira. – Az ajkaim alig rezdülnek, ahogy ez a pár szó elhagyja a torkomon, majd végre ráveszem magam arra, hogy megtegyem; a szemeibe nézek.

Teljesen ledöbbentettem, már meg sem próbál megszólalni.

Egyszerűen csak hátrál még pár lépést, majd szó szerint lerogy a teraszajtóm melletti székre, úgy néz rám tovább.

Talán túl sok neki az, amit mondok. Pedig az a helyzet, hogy eddig ez még semmi ahhoz képest, amit rá kell zúdítanom.

– Lehetetlenről beszélsz. – Suttog, miközben az ujjai ökölbe szorulnak, úgy érzem, nem tudja feldolgozni azt, hogy rommá töröm a saját magáról kialakított, negatív képet.

– Én tudom, miről beszélek, mert érzem. És mivel átélem, nem lehetetlen. – Tekintetembe talán egy kis szigor költözik, hiszen felidegesít, hogy még így is tagad. – És tudod, mit érzek? – Érzem, ahogy a szívem szó szerint zakatol a mellkasomban, bennem egy hang pedig menekülni akar. Gyorsan, el innen. – Hiányt. Sokszor gondolok arra, hogy... az ember mennyit bír elviselni? Hogy juthat el valaki addig, hogy már fizikailag fájjon valaki más hiánya? – A lélegzetem felgyorsul, ahogy az izgalom úrrá lesz rajtam, pár pillanatra nem hiszem el, hogy erről tényleg vele beszélgetek. – Nem ismerjük egymást hosszú ideje, Kyungil. Mégis ebben a csaknem két hónapban annyi érzelmet éltem át, annyi minden történt, hogy már hiányzol, mikor nem vagy velem. – A hajamba túrok, azt figyelem, ahogy az arca teljesen érzelemmentessé válik, ahogy elrejt előlem mindent. Ezt is azért, hogy ne lássak belé. Még mindig rejtegeti előlem, amire gondol. Még most is, ilyenkor is, mikor még ő kérte, hogy nyíljak meg. – Igen, hiányzol. Ez ellen tenni nem tudok, nem is lehet. Nem akarok. Hiába gyötröm magam azzal, hogy ne kínozzam saját magam, hogy ez az egész nem ér annyit, ne foglalkozzak vele, egyszerűen nem megy. És tudod, miért? Mert mióta ezen a világon vagyok, még az anyámat is túlszárnyaltad. Több biztonságot ad a puszta jelenléted, mint bármi más. Te vagy az egyetlen biztos pont, jelenleg úgy érzem, te vagy az az ember, aki mindentől meg tud védeni. Te vagy az egyetlen rohadt csillag az egemen, és neked erről fogalmad sincs. Te nem tudod azt, hány hullócsillagot pazaroltam már rád, mióta ismerlek. – A szavak csak úgy folynak a számból, hiszen lassan már úgy érzem, megkönnyebbülök attól, hogy kiadhatom magamból ezeket.

– Mire célzol ezzel?

– Ez attól függ – válaszolok tömören, magamban hálát adok, hogy ő is megszólalt. – Akarod-e, hogy célozzak bármire is? Bármire, ami megváltoztat mindent? – Erre viszont már nem válaszol, de ide hallom, ahogy éles levegővétele kínozza, attól rettegek, hogy ismét rohama lesz. Nem akarom bántani őt. – Ezernyi célzást adhatok még neked, ha akarod; ebben a zajos világban csak téged hallak. Ha nem lenne nyitva az ajtótok folyton, nem tudom, hova menekülnék el a világ elől. Van, hogy nem a remegés, az izgalom és a rózsaszín köd jelzi, hogy szerelmes az ember, hanem a fájdalom és a tehetetlenség, féltékenység. – Arra az egyetlen szóra, arra az sz betűsre összerezzen, levegő után kap, úgy kapaszkodik a szék karfájába, mintha azon nyomban leszédülhetne onnan. Érzem, tudom, hogy neki sok, amiről beszélek. Amit mondok. – Szeretnéd, hogy még soroljam?

– Ne. Kérlek, ne. – És tessék, levegő után kap, a szemeit lassan hunyja le, és nagyot nyel. Kezdi érteni, miről van szó.

Kezdi megérteni, én mit érzek.

– Sajnálom, ha te ezt nem tudod elfogadni. – Az állam megremeg, azt hiszem, kezd előtörni belőlem az elkeseredettség, a tudat, hogy ez az egész itt kifúj, és vége lesz. Hiába áltattam magam folyton, valahogy akkor is tudtam, hogy a legvége ez lesz. De ezt nem tudom megemészteni. – Te vagy az első ember, akinek annyira... annyira meg akarok felelni. – Lassan lehunyom a szemeimet, ahogy ismét rátalálok a hangomra, nem akarom látni az arcát többé. – És annyira érthetetlen számomra az, hogy... engem megfogtál, elképzelhetetlen módon irányítasz az akaratodon kívül. Nem tudom megérteni, hogy ezt te miért nem érzed. Te miért nem sírsz? Neked miért nem fáj? – Szaggatott lélegzetvételem szinte besípol, a tüdőm kitaszítja az oxigént, attól félek, hogy ma este sérülni fogok. Meg fogom sebezni saját magam. – Mindkétszer tudtam, hogy meg fogom tenni... hogy foglak csókolni. Azt is tudtam, hogy meg fogom bánni, és saját magamnak okozok fájdalmat. De nem érdekelt. Csak te érdekeltél. – Másodpercekre fogaim áldozatául esik alsó ajkam, így fojtom vissza magamban azt a feszült reszketést, amitől úgy érzem, nem fogom ezt sokáig bírni. Az egy dolog, hogy én ezt gondolom, ezzel tisztában voltam, de úgy, hogy ki is kell mondanom, elviselhetetlen.

 A széke halkan nyikorog, ahogy lassan feláll, az én szemeim pedig kinyílnak. Már nem tudok mit mondani, ahogy pár lépést megtesz felém, majd csak áll egy helyen némán, teljesen összezavarodva.

Látom az arcán, hogy valami megállíthatatlan, elfojthatatlan dolog kattog az agyában. Mindent megtennék azért, hogy a fejébe lássak.

– Mi ez az egész? Amiről beszélsz? Mit jelent? – A lába ismét megindul, én pedig teljesen a szekrényemnek préselődök, ahogy megáll előttem.

Az arcáról süt a kíváncsiság, viszont a szemeiben látom, hogy ezt már nem azért kérdezi, mert nem tudja. A számból akarja hallani.

– Mit jelent? – Hatalmasat nyelek, a szívem pedig őrült módon zakatol, az arcom lángol, a lábaim reszketnek. Ezt is csak ő tudja kihozni belőlem. – Azt, hogy annyira... annyira szerelmes vagyok beléd. – A szemeim égnek, ahogy remegő hangon suttogom el a végét, viszont bármennyire is fáj a szemkontaktus vele, nem tudom rávenni magam, hogy elszakítsam róla a tekintetemet.

Most mondtam a szemébe. Érzem, hogy ez még súlyosabb, mint az, hogy a múltkor megcsókoltam válasz helyett.

Látom az arcán, hogy ez többet mond neki, mint bármi más.

– Ilyen szerelmesnek lenni? – Fél kézzel megtámaszkodik a szekrényen, miközben lejjebb hajol, de csak egy egészen kicsit. Nincs olyan közel, hogy ne kapjak levegőt, viszont már maga a jelenléte lefagyaszt. – Rettegni attól, hogy elveszítesz valakit?

– Az szimplán szeretet is lehet – javítom ki halkan, amire az ő tekintete a számra téved, ami meglep. Nagyon. Miért néz... így? – A szerelem kicsit komolyabb. Az, amikor nem jutsz levegőhöz a közelében, amikor annyira éget az érintése, hogy már csaknem nyomot hagy a bőrödön. Hogy amikor megcsókol, utána folyton ismét érezni akarod az ízét a szádban. Képes lennél bármit megtenni érte. Utálod, ha mással látod, folyton hiányzik. Vágysz rá. Vele akarsz lenni, mindent tudni róla. Vele tölteni minden egyes perced, az estéidet, mellette aludni. A... aludni... – Ajkaim már alig rezdülnek, ahogy teljesen lehajol hozzám, a végére pedig minden hangom elhal, még egy szimpla sóhaj sem telik tőlem, ahogy a homlokát az enyémnek dönti.

Lehunyt szemekkel áll, én pedig nézem, ahogy a zaklatott arcán ezernyi érzelem játszik. Tehetetlenség, zavar, bátortalanság. Valamit tenni akar, de nem mégsem csinál semmit.

Csak közelebb lép, a keze lassan lecsúszik a szekrényemen, majd az oldalamat perzseli tovább, amitől már az én szemeim is leragadnak.

Miért csinálja ezt velem?

Miért ilyen borzalmas érzés ez az egész? Hogy most hozzám ér? Miért nem élhetem át ezt minden egyes nap?

– Megcsókolnál? – Ez a kérdése teljesen ledöbbent, a szemeim egyből kipattannak, miközben ő továbbra is szorosan összezárja a sajátjait.

Rájövök... egyből tudom, hogy nem az én érzéseimet akarta tisztába tenni magában. Hanem a sajátjait.

– Tudod a választ, Kyungil. – Ezt hallva nagyot nyel, majd az ujjai megfeszülnek rajtam, az orrát az enyémhez érinti, amitől a lelkem megremeg, nehéz és kínzó, úgy érzem, azonnal el tudnám sírni magam.

De nem tehetem. Nem akarok neki lelkiismeret furdalást okozni, nem érdemli meg. Ezt meg kell hagynom későbbre.

– De nem szabad. – Még a fejét is oldalra billenti, mintha fogalma sem lenne arról, hogy az érzéseimmel mit tesz.

Nem hiszem el, hogy ez az a Song Kyungil, akit én hetekkel ezelőtt megismertem. Az a fiú, hh... férfi, aki mindenkit utál, aki engem is a lehető legtávolabb tartott magától, most magán kívül cselekszik így.

Mintha nem is tudná, épp mit művel.

– Nem szabad? – Ahogy még közelebb húzódik, a hangom elcsuklik, majd a kezeimet lassan felemelve a mellkasára teszem, hogy megállítsam. Szerencsémre összejön, így megtorpan, de nem lép el tőlem. Nem hagy itt, pedig most bármit megtennék azért, hogy egyedül lehessek.

Fel kell dolgoznom azt, ami itt történt. A szobámban. Ott ahol most már ő is jelen volt, ráadásul nem egy jelentéktelen helyzetben.

Csak arra fogok tudni gondolni, hogy ő itt járt. Az életem legintimebb helyén.

– Nem szabad... – Ismétli magát, majd szaggatottan szívja magába az oxigént, ami talán neki is épp annyira hasztalan, mint nekem. – Apáék miatt nem szabad. Mit szólnának...? Tudják, hogy közel kerültünk egymáshoz, de azt nem, hogy így. Fogalmuk sincs arról, hogy tudom, milyen a csókod íze... – Már csaknem a földre csúszom ezektől a szavaktól, de jelenleg annyira meghökkenek, hogy még ez sem megy. Egy normális, értékelhető szót nem tudnék kierőszakolni magamból. Főleg úgy nem, hogy centikre vagyok attól, hogy végleg megálljon a szívem. Túl, túl közel van.

– Ezért kell elfelejteni. – Még talán én sem hiszem el, hogy ez hagyja el a szám. Mégis annyira nehéz, hogy az érzéseim ellen kell beszélnem. – Mindent el... kell... – Végül, ezeket hallva kinyitja a szemeit, olyan vérig sértett tekintettel mered rám, hogy már csaknem elszégyellem magam.

Mi rosszat mondtam? Hiszen ő mondja, hogy nem szabad. Én csak támogatom, bármennyire is nehéz.

– Nem felejtheted el. – Szinte horkant, az arcára kis düh költözik, a keze az oldalamon megfeszül, ha nem egy ilyen beszélgetésen lennénk túl, teljesen levenne a lábamról.

De ez most más.

– Ha nem felejtem el, akkor fáj. – Tovább viszem a gondolatot, miközben felváltva nézek a szemeibe. Ő elgondolkodik. Én meg félek attól, hogy mégis mi járhat a fejében.

– Akkor tenni kell az ellen, hogy fájjon.

– Arra egyetlen módszer van. Az pedig nem szabad. – Amint kilyukadunk a legelején egy tökéletes logikai kört zárva be, én csak egy mély levegőt veszek, és azt figyelem, ahogy az arca eltorzul pár pillanatra.

– Nem akarom, hogy fájjon neked. – Nagyot nyel, szabad kezét a nyakamra simítja, hirtelen nem értek semmit. Hogy miért csinálja ezt. Annyira... megkönnyítené a helyzetemet, ha elmondaná, mit érez. Legalább körülírná, vagy célozna rá. Így csak azt éri el, hogy kétségek közt tengődjek.

– Akkor kérlek, ne bánts. – Erre a válaszomra csak lassan lehunyja a szemeit, majd alig észlelhetően bólint, közelebb hajol, majd megáll.

Nem szabad... Ez jár a fejemben. Tudom, hogy igaza van. Én mégis akarom.

Mindennél jobban, nagyon, nagyon akarom őt.

– Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged... – Halkan az ajkaimra sóhajt, elmormogja szavait, engem pedig annyira meglep mindezzel, hogy hirtelen az sem jut el az agyamig, mit tesz.

Csak mikor fogai finoman a számba mélyednek, akkor jövök rá, hogy azt teszi velem, amit korábban én is; a testem beleremeg, a lelkem tombol, a szemeim leragadnak, és a kezeim felcsúsznak a mellkasán, hogy a nyakát átölelve húzhassam le magamhoz.

Halk morranással, követelőző mozdulatokkal nyom a szekrénynek, a fejét oldalra billentve mélyíti el a csókot, amitől hangos nyögés csúszik ki a torkomon, az ujjaim a nyirkos tincseibe tévednek, és úgy viszonzom minden egyes mozdulatát, mintha függnék tőle.

Mert talán így is van.

Irányít engem, én pedig hagyom. Akarom, hogy így tegyen.

22. rész - Mire vállalkoztam?

Sziasztok:D Hát, itt is lennék. Megint:D
Próbáltam nem sokat kihagyni, és szerencsémre a napjaim pont úgy jöttek össze, hogy volt időm írni:D Úgyhogy KyungJeongra fel, jó olvasást^^

– Ez mégis hogy lehet? – Jaeho értetlenül mered rám, miközben én két félidő közt lihegek a pálya szélén.

MinJi egy állat. Azt hiszem, lebecsültem a képességeit, mert mellette még én is eltörpülök. Úgy érzem, csak most tudtam meg, milyen egy igazi, küzdéssel járó meccs. Hogy őszinte legyek, a többiek, akikkel eddig játszottam, nem voltak kihívás.

De ez a nő...

– Rohadt ügyes. – Lihegve morgom el ezt a két szót, miközben a pálya másik felére bámulok, oda, ahol MinJi épp az apámmal beszélget. – Minimum az állást ki kell egyenlítenem. – A hajamat túrom, a legjobb barátomat nézem, azt, ahogy a száját húzza.

– Attól tartok, nem fog menni. Simán lever, pedig az anyád lehetne. – Arra a bizonyos egy szóra összerezzenek, eltorzult arccal és gyilkos tekintettel meredek egyetlen barátomra, akinek még kell pár pillanat, mire rájön, mit is mondott.

Nem, még csak kimondani sem lehet. Feltételezve sem. MinJi nem lehetne az anyám.

– Anya mindig balra megy. – Yijeong hangja felcseng tőlünk pár méterre, én pedig nem tudom megállni, hogy oda ne nézzek.

A labdát bámulja a kezeiben, az alsó ajka a fogai áldozata, az én tekintetemet pedig teljesen leköti. Nem értem miért csinálja... ezt.

Ez is csak pár pillanatra vonja oda a figyelmem, ugyanis Jaeho felmorran, majd a vállamba bokszol jelezve, hogy térjek észhez.

Mély levegőt véve vezetem vissza felé a tekintetemet, viszont még ezt a kis, lomha mozdulatomat is megbánom. Jaeho mintha rajtakapott volna, úgy néz rám, csaknem kiesik a foga is a helyéről a tenyérbe mászó mosolya miatt.

Le fogom csapni, ha egész este így fog viselkedni, valahányszor... Yijeongon felejtem a tekintetemet.

– Szóval... Yijeong. – Egyetlen barátom a kölyök mellé sétál, majd a vállát átölelve néz rá kérdő, kíváncsi tekintettel. A hülye vigyora pedig még mindig irritáló módon ül az arcán. – Mit is mondtál?

– Hogy... anya mindig balra megy. – A szerencsétlen ijedten, megszeppenve sandít Jaehora, aki csak hümmög, én pedig nem igazán tudom, miért, de megindul a lábam. Eléjük állok, ezzel pedig elérem, hogy Yijeong ismét csak a labdát bámulja, rám még csak véletlenül sem néz. – Ez épp olyan berögzült mozdulat nála, mint nálad az, hogy jobbra fordulsz, Kyungil. Elmész mellette. – Halkan motyog, alig értem a szavait, viszont mikor sikeresen eljutnak az agyamig, rá kell jönnöm, hogy nem mondd hülyeséget.

– Szerinted mit kéne csinálnom? – A hangom furcsán cseng, még nekem is szokatlan, amire ő végül lassan felemeli a fejét, szemmel láthatóan kattog az agya.

Felváltva néz a szemeimbe, majd csak fél kézzel a haját igazítja, a száját húzza és hatalmasat nyel.

Az én tekintetem pedig megint, megint, megint az ajkát figyeli.

Eszembe jut a csók... az, amitől még én is kivetkőztem magamból. Ami miatt ő is ilyen zavart most.

– Válaszd ki, milyen ruhát fogsz felvenni a vacsorátokra, mert ezen az álláson már nem tudsz fordítani. – Meglepően pimasz válaszára én csak meghökkenve meredek rá, amíg Jaeho felnevet, így apáék tekintete idetéved.

De én most nem tudok velük foglalkozni. Az jár a fejemben, hogy Yijeong nem csak az anyjával szemben merész. Határozottan velem is.

Már nem, nem, nem fél tőlem.

– És ha sikerül? – A szemöldökömet vonom fel, ahogy a tekintetem az arcán járatom, és közvetlenül elé állok.

Benne reked a levegő, hirtelen szóra nyitja a száját, majd megremeg, ahogy még Jaeho is leveszi a válláról a „biztonságot nyújtó” karját és elhátrál tőlünk. Azt kívánom, bárcsak... bárcsak mindenki eltűnne körülöttünk. Akkor talán Yijeong nem lenne ilyen zavarodott.

– Akkor bebizonyosodik, hogy tényleg egy félisten vagy, aki mindenre képes, mert ezt a meccset megnyerni csak varázslattal lehetne. – Motyog, alig érteni, viszont erre a válaszra a másik szemöldököm is felemelkedik, hirtelen, mintha minden hangom elment volna.

„...Bebizonyosodik, hogy tényleg egy félisten vagy...”

Ettől miért... miért ugrik ki mindjárt a szívem?

– Akkor kapaszkodj meg, mert lesöpröm anyádat a pályáról.

***

– Mi lesz a programunk jövő hét hétvégén? Hm? Egy házibuli? – Jaeho a könyökével a karomba bök, a szemöldökét vonogatja, én pedig csak ülök az egyetem hűvös udvarán magam elé bámulva.

Nem hiszem el, hogy a péntek estém úgy sült el, ahogy.

Komolyan. Szánalmas. Soha többé nem fogok kosárlabdát a kezembe.

– Kösz, nem. – Kisebbet nyelek, miközben az jár a fejemben, hogy mennyire haza akarok menni. Most, azonnal.

– Ah, ugyan már! Kedd van, Kyungil, még mindig a kosármeccs miatt hisztizel? Már négy napja volt. – Nem nézek rá, de még így is tudom, hogy a szemeit forgatja, amivel eléri az ideges morgásomat, azt, hogy a felkaromon minden apróbb izmom befeszüljön.

Nem hiszem el, hogy nem tudtam leverni egy nőt.

– Nem hisztizek – vágom rá egyből fennhangon, fújtatva vágok a karjába, de ennél többet inkább nem teszek. Nem kéne felhergelnem magam, mert tudom, hogy annak csak rossz vége lesz.

– Hh, dehogynem. – Jaeho visszaüt, majd hátradől a padon, ami halk nyikorgással jelzi nemtetszését, mintha lassan már a végét járná. – De nincs miért kiakadnod, valószínűleg Jordannek sem sikerült volna döntetlenre felhoznia az állást. Rohadt jó voltál. – Amint ez elhagyja a száját, az én szemeim lecsukódnak, és nagyot nyelve fojtom vissza a szitokszavaimat.

Rohadt döntetlen.

Egy pontot nem sikerült szereznem az utolsó tíz másodpercben, pedig az esélyem megvolt rá. Erre... tessék. Hh, de ennek ellenére, még így is sikerült ledöbbentenem mindenkit.

Főként Yijeongot.

– Nem akarok menni. Nem vagyok bulizós fajta, tudod, hogy rühellem az embereket. – Szinte teljesen elmélyül a hangom, ahogy a türelmetlenség felülkerekedik rajtam, de próbálom kontrollálni magamban a dolgot. Hh, mit ne mondjak... nagyon nehezen megy. Legszívesebben a szobámba zárkóznék napokra, ahol egyetlen ember sem tud felidegesíteni.

– De HyeJi szervezi, esküszöm, élvezni fogod. Inkább ünnepeld meg, hogy se te, se MinJi nem nyert. Legalább nem kell elmenned vele vacsorázni. Na, gyere már. – A vállamba bök, elvigyorodik, de én hajthatatlan vagyok. Nem akarok inni, mert tudom, hogy olyan énem jön elő, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. – Jó, tudod, mit? Akkor Yijeongot hívom helyetted. Ő biztosan benne lenne a dolo...

– Ezt most verd ki a fejedből. – Villámló tekintettel kapom felé a fejem, szinte levegőért kapok, amint teljesen felfogom, mit is mondott az előbb. – Ő még csak tizenhét éves, Jaeho, nem viszed olyan helyre, ahol baja eshet. Világos voltam? – Szinte vicsorítok, amire legjobb barátom védekezőn emeli fel mindkét kezét, de a vigyora nem lohad le, csak egy ártatlan kis mosollyá szelídül.

– Eskü, tök aranyos, ahogy aggódsz érte. – Még hümmög is egyet, ahogy a vállamra csap, de ezt is úgy, hogy alig érzem. – A nagy férfiállattól furcsa ezt látni. – Végül elszakítja rólam a tekintetét, a fejét hátrahajtva még a vállát is megrántja, ahogy a szemei lecsukódnak.

Én pedig... csak ülök magam elé meredve tovább és azon agyalva, hogy miért nem tiltakozom. Egyáltalán kéne? Talán már meg sem éri... hiszen tudom, hogy Jaeho azt gondol, amit akar, ez ellen tenni pedig nem tudok.

És nem is akarok.

***

Az óra kiábrándítóan lassan kattog a falon, a kinti idő komor és sötét, én pedig úgy érzem magam, mintha egy idegen bolygón lennék jelenleg. Valahányszor körülnézek, mindig elkap a vágy, hogy felkeljek és elmeneküljek innen, fogalmam sincs, mit keresek itt.

Mintha minden ember teljesen idegen lenne számomra, mintha nem velük járnék egy osztályba szeptember első napja óta. Normális ez?

– És, hogy Sean Carrollt idézzek; Ha nem vagyunk biztosak a válaszban, a legjobb, ha minél többféleképpen feltesszük a kérdést. Nos, lassan teljesen felnőtt tanítványaim, ezt, mint ügyvédpalántáknak, nagyon is a fejetekben kell tartani...

– Héj, Kyungil... – A tanár után SooJié az, aki minden gondolatot kiűz a fejemből, én pedig hirtelen azt sem tudom, merre kapjam a fejem.

Én nem akarok ezzel a lánnyal beszélgetni, nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom a közelembe tudni. Nem bírom, már csupán azért, ahogy előadja magát.

– Szállj le rólam – vetem oda idegesen, viszont hiába suttogok, a hangom mélysége miatt még így is megzavarom a tanárunkat, aki egy fél pillanatra megáll.

Fenyegető pillantást küld felém, majd SooJi felé is, aki egy töredék másodperc múlva már a karomba is bök.

– De Kyungil...

– Choi SooJi! – A tanár idegesen morran fel ismét, amire a mellettem ülő összerezzen, és felállva, félig meghajolva bocsánatot kér. Viszont ahogy elnézem, ezzel nem segített sokat, ugyanis Mr. Kwang szemöldöke csak magasra szökik. – Értem, hogy dúl a szerelem kettejük közt, de a romantikát hagyják meg az egyetem épületén kívülre. – Erre a türelmetlen morgásra, halk kuncogások csengenek fel, SooJi idétlenül vigyorog és összenéz az egyik lánnyal, amíg én... Az én kezem befeszül és remeg, csak arra tudok gondolni, mennyire rühellem ezt az egészet.

Én nem vagyok szerelmes ebbe a libába, nem érdekel, kiráz tőle a hideg. Még a feltételezés is undorító.

Mély levegőt veszek, valahányszor úgy érzem, kezdek ideges lenni, alig bírom ki a kicsöngetésig. Mikor viszont felszólal, mint aki alatt lángra gyúl a szék, úgy pattanok fel, és a táskámba söpörve mindenem, szó szerint futólépésben sietek ki a teremből.

Elmondani nem tudom, mennyire fel tud idegesíteni ez a lány. Épp ezért, a két kezem teszem össze, hogy ez volt az utolsó órám, és hétfőig senkit nem kell látnom.

El sem hiszem, hogy ma ismét péntek van, túl gyorsan szaladt el ez a hét.

Én pedig ismét egy hete nem láttam Yijeongot.

Pontosabban a meccs óta, amiben nem sikerült levernem az anyját.

A hajamat túrom, az emberek közt szlalomozva sietek a főbejárat felé, hogy eltűnhessek innen.

– Song Kyungil? Kyungil! – Egy erős, nagy tenyér téved a vállamra, ami eléri, hogy összerezzenve torpanjak meg, majd már majdnem elejtek egy szépnek nem mondható szitokszót, mikor a vállam felett hátranézek. – Mondja csak, ráér? – Ő Kim Minhyuk, Jaeho pszichológus tanára, hirtelen nem értem, mégis mit akar tőlem.

Csupán egyszer-kétszer beszéltem vele, ugyanis ő felvételiztetett, és megjegyezte, hogy az ő szakjára akartam volna jönni.

– Sietek haza. – Megigazítom vállamon a táskámat, ahogy lassan felé fordulok, hiszen egy tanárral mégsem lehetek olyan tiszteletlen, hogy hagyom a hátammal beszélgetni.

– Ugyan, pár perce csak van. – Öreg, gyűrött arcán egy kedves mosoly játszik, a szemei ragyognak a szemüvegén át, egyszerűen sugárzik belőle a jóindulat. Soha nem értettem, hogy ilyen jó és tiszta emberek hogyan élhetnek egy ilyen pokolszerű helyen. – Még az osztályfőnökével beszélgettünk magáról, és azt mondta, hogy szüksége lenne egy pszichológusra. Tudja maga is, hogy én főállású pszichológus vagyok, és csak ritkán jövök be ide tanítani, viszont ilyenkor szívesen szánok magára egy-két órát. – A bőrtáskája fülét szorítja, miközben beszél, a szabad kezével pedig a kabátja zsebébe túr, majd amint elővesz valamit, egyből felém is nyújtja. Névjegykártya. – Természetesen nem kell érte fizetnie, hiszen az egyetem tanulóinak jár, maga pedig kivételes módon szimpatikus is nekem, úgyhogy szívesen fogadom a hívását. Sőt, várom. – Elveszem tőle a halványsárga kártyát, amit a zsebembe gyűrök, miközben ő beszél, elköszön, majd itt hagy.

Én viszont állok egy helyen továbbra is, nem hiszem el, hogy az osztályfőnököm még rám is uszít egy pszichológust. Nem, mintha problémám lenne ezzel, hiszen a lehető legjobb embert küldte, azt, akitől nem kapok agyvérzést.

Viszont én nem fogok elmenni. Nincs rá szükségem, és kész.

Tudom, mi lenne ott, én pedig nem akarok anyámról beszélni, a gondjaimról még úgy sem, hogy jelenleg is borzalmas állapotok uralkodnak a fejemben.

SooJi nem száll le rólam, még a tanárom is felidegesített az utolsó tíz percben, nehogy véletlenül nyugodt állapotomban mehessek haza. Ráadásul... Yijeong.

Talán... ha már Jaeho nem, de Kim Minhyuk csak elmondaná, mi ez az egész.

Az a fiú összezavar. Nagyon. És nem tudom kezelni.

Nem tudom hova tenni magamban azokat az érzéseket, amiket előhoz bennem, fogalmam sincs, mi mit jelent, hogy hogyan kéne kimutatnom vagy magamba zárnom őket. Egyedül azzal vagyok tisztában, hogy ezt meg kell beszélnem a kölyökkel minél hamarabb, mert én ebbe bele fogok őrülni.

Éjszaka alig tudok aludni, az agyam rajta kattog, ha lecsukom a szemeimet, egyből magam előtt látom a kétségbeesett szemeit, szinte érzem, ahogy hozzámér.

Valamit tett ez a kölyök velem, valami fontosat és erőset, amit nem tudok megszűntetni.

Észbe kapok, mikor az újabb becsöngő megszólal, magamat felkaparva az egyetem aulájáról kiindulok, olyan gyorsan hagyom magam mögött azt az épületet, ahogy csak telik tőlem.

A járdát bámulva, a gondolataimba merülve sietek hazafelé, miközben azért imádkozom, hogy senkivel ne találkozzak ma már. Senkit nem akarok látni, csak a szobámba zárkózni, és leszarni azt is, ha eljön a világvége.

A lelkem csaknem teljesen lenyugszik, viszont a fejemben a gondolatok egyre hangosabbak, amint egyre messzebb és messzebb kerülök az egyetemtől, amitől úgy érzem, a gombóc a torkomban megfojt, a görcsbe rándult gyomrom lassan feladja a harcot, a fejem pedig kettészakad.

Yijeongra, Yijeongra, Yijeongra gondolok.

Arra, hogy vajon ő is így szenved-e miattam. Arra, hogy én is az eszébe jutok-e. Arra, hogy hogyan bírja ki, hogy nem jön át... hozzám.

Hangos dudaszó, éles fékcsikorgás rángat ki a gondolataimból, majd még annál is gyorsabban kapok észbe, mikor felfogom, hogy egy ezüst Toyota áll mellettem. Az ablakot lassan letekerik, majd egy ismerős mosollyal találom szemben magam, amitől egy csapásra elfog a vágy, hogy a Han-folyóba vessem magam.

Komolyan... de tényleg, mi jöhet még ma? Miért ma talál meg mindenki? Miért?!

– Szia. – MinJi mosolya egy ezer wattos vigyorrá növi ki magát, ahogy a kormányon pihenő ujjaival dobol a halk zene ütemére, amíg az én lábam szinte a földbe gyökerezett, hiszen egy fél pillanatra belém villant a gondolat, hogy akár Yijeong is ülhetett volna mellette. – Hazafelé tartasz? – Még a fejét is oldalra biccenti kissé, amíg én hatalmasat nyelve próbálom magamba fojtani a szavakat.

Hh, de nem megy.

– Igen. – Kurta válaszomra hümmög egyet, majd mély levegőt vesz, olyan tekintettel mered rám tovább, mintha valamire készülne.

– Elvigyelek? Beférsz mellém. – Ő a vállát rántja, én pedig csak állok pillanatokig egy szót sem szólva, hangos gondolataimmal küzdve, amik ezer felé tépnek szét.

Miért mennék vele? És... Miért nem mondok nemet?

Ah, én csak azt tudom, hogy eszemben sem volt egyből tiltakozni. És talán még most sem.

Végül MinJi kinyitja az anyósülés felüli ajtót, mikor az első pár csepp aláhull a komor égből, majd az én lábam megindul. Nem akarok elázni, és egy épkézláb indokot nem tudok felhozni arra, hogy miért válasszam inkább a sétát.

– Siessünk. – Halkan morgok, ahogy becsukom magam után az ajtót, épphogy bekapcsolom a biztonsági övemet, egyből zuhogni kezd.

MinJi mosolyog, miközben a gázra lép, tudom, hogy örül magának, hiszen ő is tudja, hogy pár hete még talán körbe is röhögtem volna egy ilyen ajánlatért. De most... Itt ülök mellette, és fogalmam sincs, mi történt velem.

– Tudod, hatalmas mázlid van. Épp munkából jövök, apáddal találkozom. – Olyan szelíd hangon beszel, hogy muszáj ránéznem; de ő csak a szélvédőn bámul ki.

– Randi?

– Igen. – Unott morranásomra teljesen normális választ kapok, még a vállát is megrántja. Érzi, tudja, hogy nem fogok kiakadni.

Hh, talán én lepődöm meg a legjobban, hogy tényleg nem, de a tény, hogy mennyi minden kavarog a fejemben a fiának hála, ez teljesen érthető.

– Legalább későn jöttök? Tartsd fel, nem akarok társaságot. – Erre a megszólalásomra felém kapja a fejét, majd a megszokottól eltérő útvonalon megy tovább inkább. – Most mit csinálsz? Arról volt szó, hogy hazaviszel.

– Oda is viszlek - mondja, miközben a főútra kanyarodik ki a nyugodt mellékutcákról, majd hamarosan szemben találom magam a szöüli fényekkel és tumultussal.

Csodálatos.

– Nekem nem úgy tűnik.

– Csak kerülünk egyet. – Oldalra biccentett fejjel válaszol, felém fordul, mikor megállunk az egyik piros lámpánál. – Mivel döntetlen lett a meccs, ezért a vacsoránk elmaradt, de... Mindenféleképpen beszélni szerettem volna veled. Tudod, hogy... megismerjelek egy kicsit jobban. Nem érem be azzal, amit apád mesél.

– Kár. Nem vagyok egy izgalmas ember, csak bunkó és elutasító. Nem maradtál le sok mindenről. – A vigyorát még csak egy kicsit sem lohasztom le ezzel a reakcióval, ami őszinte leszek, kissé talán bosszant.

Egy ilyen nap után a hátam közepére nem kívántam ezt a beszélgetést.

Csapdába estem megint.

MinJi ismét elindul, amint a lámpa zöldre vált, én pedig inkább a kinti butikokat bámulom. Mintha elterelhetném velük a figyelmemet a hatalmas problémámról.

– Jaj, ne már. Mesélj magadról. Tudni akarom, miért van oda annyira a fiam. – Amint ezt kimondja, pár pillanatra még a vállamra is teszi a kezét, de még annyira sem vagyok képes jelenleg, hogy ellökjem magamtól.

Yijeongot hozta szóba, ráadásul úgy, hogy azt hiszem, egy egészen kis ideig levegőt is elfelejtettem venni.

– Tessék? – A hangom szinte felismerhetetlenül mélyen cseng fel, amire a mellettem ülő nő csak sóhajt egyet, miközben a fejét csóválja. A mosolya pedig... Egészen emberivé válik.

– Tudod, vagy nem, de Yijeong... Hogy is mondjam? Nagy csajozós volt. Vagyis nem, ez így nem teljesen igaz. – A fejet csóválja egy pillanatig, én viszont hirtelen majdnem visszakérdezek. A kölyök és a csajozás, hát... Nem tűnik reálisnak. – Igazából a lányok mentek utána, Busanban két-három hetente mindig más libát hozott haza. Én pedig úgy... úgy utáltam az összeset. – A végén még fel is nevet, amíg az én arcom eltorzul, és úgy érzem, úrrá lesz rajtam valami teljesen új. Belegondolva, hogy az a kölyök mással van, ráadásul nem egyetlen egy valakivel, egyszerűen felidegel. Nagyon. – Borzalmasan tanult e mellett. Viszont mikor idejöttünk, teljesen megváltozott. Azt hittem, hozni fogja haza az újabb lányokat, a tanulmányi eredménye rosszabbodik, erre tessék. Nagyon úgy tűnik, félévkor majdnem kitűnő lesz, és eddig egy nyávogós tini libával sem szomorítja az életemet. Azt hiszem, ez neked köszönhető. – Fél szemmel sandít rám csupán, amíg az én agyam kattog és zakatol, hirtelen nem tudom, mit mondjak. Ez az egész túl sok, mégis felmelegít a tudat, maga a gondolat, hogy miattam javul. – Jó, persze, tombol és sztrájkol most is igazi kamasz módjára, és igen cifra beszólásai vannak, a múltkori eltűnését meg inkább szóba se hozzuk. Mindenesetre úgy érzem, te inspirálod.

– Nem... Nem hinném, hogy ez így van. – Hatalmasat nyelek a válaszom után, miközben a kezeim ökölbe szorulnak pár pillanatra.

Ez még jobban összezavar. Most már tényleg... teljesen elvesztettem a fonalat. Nem tudok kiigazodni magamon, fogalmam sincs, miért reagálok így.

– Oh, ha látnád, milyen csillogó szemekkel tud rólad beszélni, azt hiszem, máris másképp gondolnád. – Ezeket a szavakat hallva a mellkasom ólomnehéz lesz, a torkom elszorul, és úgy érzem, szétrobbanok, ha nem beszélhetek Yijeonggal végre. Elképzelni sem tudom, hogy ő tényleg miattam ilyen. – Motiválod. Szó szerint rajong érted. – Kissé még a fejét is csóválja, ahogy valószínűleg visszagondol. Én pedig mit csináljak? Csak türelmetlenül bámulok ki az ablakon, nézem, ahogy az esőcseppek ostromolják az üveget. Félek bármit is hozzáfűzni ehhez. – Tudom, hogy neked nem könnyű, de azt nagyon köszönöm, hogy segítesz neki és hagyod, hogy a közeledben legyen. Nem is tudom, mintha megnyugodnék, mikor együtt töltitek az időt. Tudom, hogy biztonságban van melletted. – A szavaiból süt a hála és a köszönet, de azt hiszem, teljesen másra gondolunk.

Ha tudná... Csak a felét annak, hogy mi zajlott le köztem és a fia közt, már nem örülne ennyire. Főleg, hogy még én sem tudom, mi ez az egész.

– Vigyél haza, kérlek. – Halkan szólalok meg, amivel először, de elérem, hogy elhallgasson, és egyenesen engem nézzen pillanatokig. Már nem mosolyog, csak a homlokát ráncolja, majd a torkát köszörüli.

– Igenis. – Innentől egy szót sem szól, csak a zenét tekeri feljebb, de még ez sem nyomja el a gondolatokat a fejemben.

Hh, Yijeong nem viccelt, mikor azt mondta, hogy az anyja rocker volt. Igaz, én csak nagyon, nagyon ritkán hallgatok ilyesféle zenéket, de az meglep, hogy fel is ismerem, mi szól épp.

Komolyan, ki nézné ki ebből a finom, diszkrét nőből, hogy punk rockot is hallgat?

– Three Days Grace? – Amint felcseng a hangom, ő ismét felém pillant, majd egyből az útra szegezi a tekintetét. Mosolyog.

Talán a miatt, mert beszélgetést kezdeményeztem.

– Igen. Ismered őket? Ez meglep. – Kissé lejjebb veszi a hangerőt, hogy rendesen halljam, miközben én a dalszöveget emésztem magamban.

– Az I hate everything about you az egyik legjobb számuk. Néha meghallgatom, mikor ideges vagyok. Lenyugszom tőle. – A vállamat rántom, az ablakon bámulok kifelé, a lelkem pedig lenyugszik, mikor eljut az agyamig, hogy lassan hazaérünk.

"Mindent utálok benned. Miért szeretlek?"

A refrén cseng a fülemben, hiába lesz vége a számnak. Nem tudom hova tenni magamban a dolgot, de a kölyök arca jut az eszembe.

Viszont abban biztos vagyok, hogy nem utálom őt. Úgy tűnik, már a legostobább dolgok is arra kényszerítenek, hogy rajta agyaljak.

Még eltelik pár perc csöndben és nyugodtan, mikor végül a kocsi lefékez, az én tekintetem pedig a házunkra téved.

Pillanatokig csak a számat húzom, majd elmormogva egy hellót, kiszenvedem magam a zuhogó esőbe. Szó szerint futok a bejárati ajtóig, majd minden egyes zsebemet, a táskámat átkutatom a kulcsaimért. De nem találom.

Aztán eszembe jut... reggel az íróasztalomon hagytam.

Ezt nem hiszem el.

Pillanatokig állok még csendben, magamban szitkozódva, aminek hála bőrig ázom egy fél másodperc alatt.

Mi... mégis mi jöhet ma még?!