26. rész - Téged

Hola:D Gyors voltam, sőt, egyszerre két résszel is jelentkezem:D Szeressetek, pls

Jó olvasást:3

Meg akarok szólalni, tényleg, annyira mondani akarok valamit, de egyszerűen... nem tudok mit. Épp ez teszi azt, hogy egyikünk egy hangot nem ad ki, amíg haza nem érünk.

Szinte hallom, ahogy a hatalmas kő koppan a földön, ami a szívemről esik le már csak a gondolatra, hogy hazajuttattam.

Pillanatokig szenvedünk, amíg végül a már félig használhatatlan kulcsommal be nem jutunk, majd ahogy becsukódik utánunk az ajtó, duplán zárom be azt.

Yijeong levetkőzik, a tarkójára simítva ül le a kanapéra, én pedig érzem azt a furcsa, furcsa légkört köztünk.

Már csaknem utána indulok, mikor eszembe jut... Apának ígértem valamit.

– Hazaértünk. – Egyből megszólalok, amint felveszi, a lábaim pedig inkább a konyhába visznek ki. – Meddig lesztek ott?

– Nem tudom pontosan, de szerintem sokáig. Elmondtad neki?

– Igen, és csak úgy megjegyzem, hogy nem nekem kellett volna. Kicsit kiborult. – Lehalkítom a hangomat, miközben megtámaszkodom az egyik pulton. Tartok attól, hogy túl sokáig maradok mellette. És bántani fogom.

– Igen, sajnálom. – Apa felsóhajt, ekkor jövök rá, hogy ez még nem minden. Valamit még mondani akar. – Figyelj, Kyungil... – Épphogy ezt eldörmögi, én csak a szemeimet forgatom. Ki hitte volna, hogy ez lesz a következő mondata? – Tudom, hogy már így is sokat kértem, de... MinJi mondta, hogy Yijeong nagyon nehezen viseli az apjával kapcsolatos dolgokat, és nagyon megnyugtatná, ha egy kicsit... foglalkoznál vele. Csak legyél kedves, rendben? – Ezeket a szavakat hallva az állkapcsom megfeszül, hatalmasat nyelve sem tudnám eltűntetni a hatalmas gombócot a torkomból.

Nem szólok egy szót sem, csak pár pillanat hallgatás után inkább bontom a vonalat, majd kissé tehetetlenül, a hajamat túrva megyek vissza a nappaliba, ahol a tévé már megy, igaz, csak lehalkítva, ugyanis Yijeong épp... tanul?

Törökülésben ül a hátát a karfának döntve, könyv és füzet van előtte, a keze pedig jár, amiben egy tollat szorongat. Szinte már észre sem veszi, ahogy mellé ülök.

– Nem tudják, mikor jönnek haza. De addig itt maradsz, rendben? – Csupán csak egy pillanatra néz rám, majd még ennél is jobban lehajtja a fejét, miután bólogat. Nem beszélget velem.

Mikor megelégelem, hogy még egy okét sem kapok válasznak, egy mély levegőt véve veszem el előle a füzetét, hogy megnézzem, mi fontosabb nálam.

– Hé! Kyungil, tanulni próbálok. – Kőkemény hiszti cseng a hangjából, még az arcát is felfújja, ahogy a füzete után nyúl.

– Holnap dolgozatot írsz? Felelsz?

– Ne... nem... – Értetlen hangon válaszol, a homlokát ráncolja.

– Akkor miért tanulsz ennyire, ha nem kérnek számon? Soha nem lazítasz? – A fejemet egy kissé oldalra biccentem, miközben tekintetem végig szalad a szavakon, amik le vannak firkantva. Alig tudom elolvasni.

– Én igenis szoktam lazítani. És már megtanultam, de gondoltam átnézem, mert... mert az so...

– Mert így nem kell velem beszélned? – Ahogy félbeszakítom, meglepetten hallgat el, pillanatokig csak néz rám tétlenül, miközben a fülei csak vörösödnek.

– N-nem! Nem erről van szó, csak... – Hatalmasat nyel, miután elhal a hangja, inkább a könyvébe mered tovább. – Ez biológia.

– Én pedig nem vagyok hülye. – A szemöldökömet felvonva méregetem az arcát, majd tekintetem letelepszik a száján, amit a fogai kínoznak. Azt hiszem, zavarban van. – Hh, remélem, hétvégéig megjön hozzám a kedved, mert Jaeho téged is be akar mutatni a barátnőjének.

– E-engem? – Teljesen ledöbbenve kapja fel végül a fejét, egyáltalán nem érti a dolgot. Így kimondva már annyira én sem. Hisz Jaeho közel nincs olyan szoros viszonyban Yijeonggal.

– Igen, a csaj kíváncsi rád. – A vállamat rándítom, hiába látom rajta, hogy ezzel csak még jobban összekavarom.

– Jól értem? Jaeho azt szeretné, ha vele és a barátnőjével lennék hétvégén?

– És velem – teszem hozzá nem mellékesen, aminek hála ismét elhallgat, majd a fejét csóválva elveszi tőlem a füzetét. Én pedig mi mást tehetnék? Csak figyelem minden mozdulatát, ha már mondani nem tudok olyat, amit már nagyon kéne.

Ösztönből kéne cselekednem. Azt hiszem.

De mégis mi tévő legyek, ha megmozdulni sem merek? Hol a férfiasságom? Határozottság? Valami?

– Jaeho miért akarná, hogy veled legyek? – mormogja maga elé, miközben a cuccait teszi el, valószínűleg rájött, hogy mellettem nem igazán fog most tanulni. Hh, amúgy sem kell neki, azt mondta, már tudja. – Nem értem a pasikat.

– Miért, te nem akarsz velem lenni? – A szemöldökömet, felvonva meredek rá, szinte már vérig sértett arcot vágva, nem, mintha látná. Rám sem néz.

– Én... – Benne rekednek a további szavak, én pedig késztetést érzek, hogy valahogy kicsikarjam belőle. – Én mindig veled akarok lenni... – Végül a tarkójára simít, a fejét oldalra fordítja, és úgy mered a tévére, mintha érdekelné, mi megy benne.

Az én szívem pedig kihagy egy ütemet, majd, mintha egyszerre kettőt is dobbanna, mikor teljesen felfogom, mit is mondott az előbb.

Miért nem tudok erre legalább egy szót kinyögni?

Annyira, annyira, annyira félek, hogy bántani fogom.

– Yijeong...

– M... mindegy... – Nagyot nyel, majd a fejét csóválja, mikor nem kap semmiféle reakciót. Azt mondta, velem akar lenni. Mindig. Én pedig... hallgatok. Elment az eszem? – Meg kéne tanulnom hallgatni. – Egy apró, keserű mosollyal az arcán átöleli magát, majd lehorgasztott fejjel ül tovább felhúzott lábakkal.

– Én nem akarom, hogy hallgass. – Talán engem lep meg a legjobban, hogy megteszem... megszólalok, ráadásul olyat mondok, amit még csak végig sem gondoltam teljesen.

Lassan emeli fel a fejét, és az arcán hiába nincs semmi, a szemében akkor is látok valamit.

– De így csak... saját magammal teszek rosszat. – Az állát a térdére támasztja, miközben zavartalanul néz a szemeimbe, engem pedig maga alá gyűr egy érzés. Valami olyasmi, amitől bizsereg az alhasam, és nehéz a mellkasom.

– De arról fogalmad sincs, hogy velem mit teszel. – Érzem, hogy lassan kiborulok. Jön a türelmem legvége, és elegem lesz saját magamból. Abból, hogy ezekkel a megjegyzésekkel csak összezavarom őt. Attól félek, minden ki fog törni belőlem.

– Én... azt sem tudtam, hogy egyáltalán váltok ki belőled bármi... fontosat. – A végén dadogásban köt ki, ahogy közelebb ülök, a kezem lassan a bokájára csúszik, miközben a tekintetem az övébe ég.

– Az neked nem fontos, amit a múltkor tettem? – A fejemet kissé oldalra biccentem, a számat beharapva célzok arra a bizonyos dologra... Az arcán pedig egyből látom, hogy tudja, hogy a csókra gondolok. – Meg kell ismételnem, hogy felfogd, mekkora súlya van? – Szóra nyitja a száját, szó szerint néma tátogás telik csak tőle, miközben a szemei kikerekednek, és próbál levegőhöz jutni.

– D-de... nem szabad. – Teljesen hátradől, mikor már túl közel érez, így én is megtorpanok. Észre sem vettem, hogy közeledek, csak nézek rá, és próbálom megfejteni, miért épp ezt mondta.

– Szerinted még számít? – Mindenféle probléma nélkül jelentem ezt ki, csupán a vállamat nem rándítom mellé. Eszembe jutnak Minhyuk szavai, azok, amikkel azt bizonygatta, hogy ez nem tilos. Nem elfogadhatatlan. Nem, nem, nem rossz. – Úgy érzem, az, hogy te jól legyél, fontosabb annál, hogy szabad-e vagy sem. Inkább járjunk tilosban, minthogy szenvedj. – Tenyerem a bokájáról lassan felcsúszik a lábán, és már a térde fölött járok, mikor megállítja a kezem. Az ujja az enyémet perzseli, miközben csak és kizárólag engem néz. – Nem akarok fájdalmat okozni neked. – Államat a térdére támasztom, és azt figyelem, ahogy az arca folyton változik a rajta átfutó érzelmektől.

Szinte hallom a gondolatot a fejében, miszerint mi történt velem... hogy miért vagyok ilyen.

Hh, ezt én sem tudom. De nem is érdekel.

– Én nem... értelek. – Alig tudja kinyögni ezt a pár szót, aminek hála a ráncok összeszaladnak a homlokomon. Már csaknem visszakérdezek, mikor látom, hogy szóra nyitja a száját ismét. – Engem akarsz, vagy azt, hogy ne fájjon nekem? A kettő nem ugyanaz. – Még a fejét is megcsóválja kissé, amitől pár kósza tincs a szemébe hull.

Ezen leragad az agyam, szinte fizikailag fáj az, hogy komolyan megkérdezte.

– Téged akarlak. – Suttogás csak, ami kijön a torkomon, de még így is olyan hangosnak hallom, mintha ordibáltam volna.

Nem igazán tudom, lehetséges-e egyáltalán, hogy a régi Kyungil ilyeneket mondjon. Mert teljesen egyértelmű, hogy új vagyok, kicserélődtem. Vagy csak megnyíltam, mindenki nevezze úgy, ahogy akarja.

– Én téged. – Ez épphogy kicsúszik a remegő ajkain, mély levegőt vesz, és olyan erővel szorítja a hátát a karfának, hogy már szinte nekem fáj. Csak távolabb akar kerülni, túl közel vagyok.

Már nyitnám szóra a számat, mikor egy ismerős hang szakít félbe, amitől Yijeong arca ledermed, én pedig pár pillanatra lehunyom a szemeimet.

Az ég szerelmére, miért pont most?!

Türelmetlenül hagyom ott Yijeongot a kanapén, és igyekszem a konyhába, ahol a telefonom csörög.

– Minden rendben, tesó? – Épphogy fogadom a hívást, Jaeho egyből beleszól, nekem pedig a hirtelen jött haragom egy része távozik belőlem. Csak kedves akar lenni, mert aggódik vagy mi. Hogy lehetnék bunkó vele ilyenkor?

– Azt nem mondanám. – Halkan mormogok bele a telefonba, aminek hála a vér is megfagy a legjobb barátomban. – Épp... megzavartál.

– Oh. – Csupán ennyi szalad ki a száján, és máris teljesen biztos vagyok abban, hogy egy levakarhatatlan vigyor terül szét az arcán. – Song Kyungil, nem gondolod, hogy túl rossz vagy? Az apád megkér, hogy vigyázz rá, te pedig rámászol, miközben bébiszitterkedsz?

– De hülye vagy. – Egy mély levegőt véve nyugtázom magamban a szavait, miközben azon vagyok, hogy minél hamarabb visszamehessek.

Én nem másztam rá, csak... csak kezdeményeztem. Beszélgetést.

– Mindegy, talán jobb is, ha kihasználod az alkalmat. Jó lenne, ha hétvégén a pasidként jönne, úgyhogy szedd össze a bátorságodat. Tudom, hogy nehéz, de... azt te tudod a legjobban, hogy ez így rossz. – Ezt végszónak veszem, le sem reagálom, egyszerűen csak bontom a vonalat, miközben az utolsó szavait emésztem.

Igen, igaza van.

Már fordulok meg, hogy visszamenjek, viszont ebben a pillanatban ledermedek, hiszen Yijeong a konyha bejáratában áll az ujjait tördelve.

– Éhes vagy? – Épphogy megkérdezem, válaszul máris bólint, majd beljebb lép, miközben akkora szemekkel néz rám, hogy már... aranyosnak találom. Határozottan az. – Én nem tudok főzni, de egy szendvicset még össze tudok rakni a nélkül, hogy terrorövezetté bombázzam a konyhát. Már, ha ez megfelel. – A vállamat rándítom, amíg ő lassan elmosolyodik, sőt, egyenesen vigyorog az előbbi kijelentésemen.

– Én tudok főzni – jelenti ki direkt kihangsúlyozva azt az egy szót, amire válaszul csak a szemeimet forgatom. Megint kezdjük? Múltkor már úgyis szívtam eleget a vérét ezzel. Bár, végül nem tudtam meg, tényleg jól főz-e. Itt az ideje?

– Kápráztass el. – Az egyik bárszékre ülök, és várakozó tekintettel meredek rá, amitől nem csak mosolyog, hanem már lemondóan a fejét is csóválja. – Bár még mindig kételkedem egy kicsit.

– Yah, Kyungil! – Morcosan mered rám, miközben már a hűtőszekrény ajtaját nyitja ki. – Ne kezdd el. Én igenis tudok főzni.

– Nem tehetek róla, szkeptikus vagyok. Majd elhiszem, ha megmutatod. – A pultra könyökölök, kihívó tekintettel meredek rá, amíg ő az arcát fújja fel. Mint egy kisgyerek.

– Mindjárt mondom, mit mutatok... – Halkan mormog, nem nekem szánja a szavait, miközben a hűtőben turkál. Minden egyes mozdulatát végig követem, ahogy a pultra pakol, és már azon jár az eszem, hogy felajánlom, hogy segítek. De, ah... annyira nincs érzékem a konyhához, ősrobbanást pedig nem akarok.

Végig nézem, ahogy főz, ahogy a keze mozog, ahogy két pult között ingázik, miközben beszél. Mesél dolgokról, néha még halk nevetés is elhagyja a száját, ahogy egy régi sztorit hadar.

Én pedig hallgatom... iszom minden szavát épp úgy, ahogy ő oldódik fel lassan. Én csak örülök, hogy betekintést nyerek a régi életébe, mégis egy kicsit talán... rossz érzés.

Nem tudom, miért.

– Kész is? – Kíváncsian meredek rá, ahogy letesz elém egy tányért, észre sem vettem, hogy így múlik az idő.

– Több mint egy óra volt. – Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, én pedig úgy érzem, hogy most teljesen jogosan. Ah, azt hiszem ilyen, mikor jól érzem magam valaki társaságában, észre sem vettem, hogy telnek a percek. – Remélem, ezzel befogom a szádat egy életre. – Egy lemondó sóhaj kíséretében ül fel mellém az egyik székre, majd abban a pillanatban már el is tűnik a villa a szájában.

Az első falaton rágódva nézem, ahogy ő tömi a száját, esküszöm, olyan, mint egy hörcsög, miközben eszik.

– Aranyos vagy – jegyzem meg, mielőtt egy újabb falat landolna a számban.

A kölyök lefagy, a fejét lassan mozdítja, miközben rám néz, a szája pedig megáll a rágásban. Ma már nagyon sokadszorra döbbentem le.

– Nem ismerek rád – mormogja maga elé, a villájával a tányérban kutakodva, miközben csak és kizárólag azt nézi tovább. – Régen soha nem mondtál ilyeneket.

– Régen sok mindent nem tettem, amit most igen. – A vállamat rándítom, miközben eltűnik a hasamban az, amit főzött.

Igaz, ma már ebédeltem, de, ah... ezt nem tudom abbahagyni, finom. Esküszöm, nagyon jó lett.

– Zavarba hozol. – Olyan halkan motyog, hogy csaknem visszakérdezek, de még időben felfogom azt, ami elhagyja a száját.

– Régen te sem jelentettél volna ki ilyesmit. – A zavart arcát figyelem, miközben eszik, azt, ahogy emészti magában a dolgokat. Talán a látványa teszi, vagy a puszta társasága, de... eluralkodik rajtam az érzés, hogy én ezt meg tudnám szokni. Annyira, annyira, annyira meg. – És amúgy is felesleges, mert látom. Teljesen vörös az arcod, megint. – Ezt hallva kiegyenesedik, majd a tányért, amiben pár falat van csupán, eltolja magától.

– Így nem lehet enni. – Durcásan csóválja a fejét, bár tisztában vagyok vele, hogy azért nem eszik, mert tele van. Ha a zavarától nem menne le egy falat sem a torkán, az első falattal sem próbálkozott volna.

– Pedig van még valami. – A hangom meglepően furcsán cseng, miután az utolsó húsdarabot is eltűntetem, majd egy hatalmasat nyelek, hogy eltűntessem a nagyobb gombócot a torkomból.

– M-mégis mi? – Olyan kétségbeesett tekintettel mered rám, hogy már csaknem nekem rossz érzés. Azt hiszem, még a mai napon a szívrohamot hozom rá.

– Szeretném, ha... – A tarkómra simítok, ahogy elhallgatok, nem hiszem el, hogy nem tudom végig mondani. Komolyan, hol a kemény Kyungil? A határozott, komoly énem? – Szeretném, ha a barátomként mutathatnálak be Jaehoék előtt. – Az utolsó szó épphogy elhangzik, Yijeong üres tekintettel, teljesen ledermedve mered rám, miközben olyan gyorsan kap a pulthoz, hogy csaknem letépi a helyéről. A száját szóra nyitja, az arca teljesen elfehéredik, attól tartok, mindjárt elájul. – Jól vagy?

– É... én...? – Hebeg, a szemei felcsillannak, viszont semmi más jelét nem kapom, hogy él-e még, ugyanis levegőt sem igen vesz. – T-te. Te azt akarod, hogy... ho... hogy... – Valószínűleg olyan szinten összekuszáltam mindent benne ezzel az egy kérésemmel, hogy mindjárt leáll a szíve. Azt nem akarom, nagyon, nagyon nem.

– Tudom, hogy ez nagyon váratlan volt, és, hogy talán nem a legjobb időpont, de ez az egyetlen dolog, amit akarok jelenleg. Nem tudtam tovább halogatni. – Amint ezt kimondom, még nagyobb rendetlenséget csinálok a szavaimmal, ami csupán a lesokkolt arcán is látszik.

Ah, talán... ezt nem kellett volna?

– Várj... – Feltartja egyik kezét, amivel éppen nem a pultba kapaszkodik, amíg én nagyobbat nyelve várom a reakciót. Eddig eszembe sem jutott az, hogy visszautasíthat. – Te... te azt akarod, hogy én legyek... a te...

– Igen. – Amint elakadnak benne a szavak, még bólintok is egyet a válaszom után, aminek hála, összezárja ajkait, és a pult felé fordul. Nem néz rám. – Azt szeretném, ha a barátom lennél. Veled ellentétben nekem nincs semmi tapasztalatom a párkapcsolatokról, de abban reménykedem, hogy te majd megmutatod. Ha már sikerült olyan érzéseket előhoznod bennem, hogy idáig jutottam két hónap alatt, akkor már nem hagyom, hogy ez az egész elússzon. Mondtam már, hogy téged akarlak.

– El... el fogok ájulni. – Szaggatottan veszi a levegőt, miközben az ujjait az ölében tördeli, a fejét éppen hogy csóválja, és a pultra mered. – Nekem ez így... annyira... te eddig soha... Ah, semmi jelet nem adtál, hogy ez be fog következni. – Látom, ahogy ezernyi érzelem száguld végig rajta, hatalmasat nyel, de még így sem tudja visszafognia a remegését. – Ez komoly dolog, Kyungil. Veled, a te helyzetedben ez nagyon, nagyon komoly. Te nem... te nem egy tizenöt éves kislány vagy. – A végét már magának szánja, valószínűleg a volt barátnőire céloz. Hh, hát igen, azt hiszem, nem kicsi a különbség. – Kyungil, egy párkapcsolat sok nehézséggel jár, már nem vagy olyan független, és ott egy másik ember, akivel együtt kell működnöd. Olyan dolgokkal jár, amikhez te egyáltalán nem vagy szokva. Még így is akarod?

– Én téged akarlak – ismétlem magam már harmadszorra, amire kissé összerezzen, talán eljut az agyáig teljesen, hogy nem viccelek.

Igen, tudom, hogy ez az egész nehéz lesz, és tudom, hogy más lesz minden. De nem érdekel, az ég szerelmére.

Hosszú pillanatok telnek még el úgy, hogy ő a szavakkal küzd, én pedig úgy érzem, nem tudok sokáig várni. Épp annyira kell az a rohadt válasz, mint levegő a tüdőmbe.

– Ez azt jelenti, hogy... megcsókolhatlak, amikor akarlak? Átjöhetek és... úgy lehetek veled, hogy nem kell engedélyt kérnem?

– Ha igent mondasz. – Nem tudom, miért kérdez ilyeneket, mindenesetre válaszolok. Azt hiszem, megerősítésre vár. – És nem értelek, eddig is engedély nélkül voltál itt. – Egy pillanatra a pultra nézek, amint ezt kimondom, ő pedig mintha erre várt volna.

Nem tudok visszafordulni felé, hisz megérzem a meleg ajkait az arcomon, amint egy hosszú csókot kapok, amitől egy hatalmasat kell nyelnem.

Talán sikerült feldolgoznia, mi is történik épp. Bár, hogy őszinte legyek, én sem fogtam még fel teljesen.

Amint elhúzódik, a tekintetem az arcára téved, arra, amin a zavartság felülkerekedik minden más érzésén. Hh, mégis látok valamit a szemében... valami furcsát.

– Szeretnék a barátod lenni. – Az alsó ajkát beharapva néz rám, csak engem, a szemeimbe, amíg bennem valami megindul. Egy új és megfogalmazhatatlan érzés, ami az utolsó kis zugokat is betölti bennem.

Megkönnyebbülök, hogy ezt a választ kaptam, megkönnyebbülök, mert... ő is akart engem. Tényleg, tényleg, tényleg akart.

25. rész - Első lépések

Sziasztok:D Örömmel jelentem be, hogy itt is vagyok egy gyors folytatással, ugyanis eszem ágában sincs tovább húzni az agyatokat.

Jó olvasást, drágák^^

– Kyungil, nyugodtan válaszoljon. – Minhyuk hiába bátorít, én annyira le vagyok blokkolva az előző kérdésétől, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok. – Ugye tudja, hogy abban semmi rossz nincs, ha szerelmes?

– Nem válaszolt a kérdésemre. – Végül sikerül legalább ennyit kierőszakolnom magamból, és még így is terelek, de nem érdekel. Arra a kérdésre nem tudok és nem is akarok válaszolni. – Maga szerint bármi elfogadható a szerelemben? – Ismétlem magam, szinte már gépiesen ejtem ki a szavakat a számon.

A tekintete az enyémbe ég, érzem, tudom, hogy nagyon nem érti, miért is vagyok itt. Hiszen általában az ember, ha egy pszichológussal beszélget, nem faggatja ki az élet egyik legrejtélyesebb dolgáról, hanem csak hadarja a panaszait.

Én viszont kíváncsi vagyok. És kell egy olyan felnőtt, érett ember véleménye, aki nem az érzéseit veszi elő.

– Nem igazán értem, mit akar ezzel kicsikarni belőlem. – Minhyuk arcán egy gyors, feszült mosoly szalad végig, miközben feljebb ül a székén, amitől a félig ősz tincsei a homlokába hullnak. – Őszintén, nem vagyok hozzászokva az ilyen kérdésekhez. Főleg nem magától, Kyungil. – Érzem rajta, hogy a szavaiban megbújó értetlenség mellett még a meglepettség is lecövekel, talán tényleg összezavarom.

– A szerelemben bármi szabad? – Ismét felteszem a kérdésem, csak másképp fogalmazva, így próbálom jelezni, hogy meghalok a válaszért. Bár, ahogy elnézem, a türelmetlenségemtől csak tanácstalan lesz. Talán kezd neki végleg leesni, hogy nem egy kezelést akarok, hanem csak tanácsot. És ezt is tőle... hh, mert bizalmat érzek.

– Igen, azt hiszem, igen, ha a realitás talaján maradunk, és nem arra gondol, hogy öl a szerelméért. – Kissé még a homlokát is ráncolja, amíg én emésztem magamban a dolgot.

Azt hiszem, nem ért engem. Hh, bár hogy is tehetné? Nem magyarázom meg a viselkedésem.

– És az, ha fiú fiút szeret? – Amint ez meggondolatlanul, mégis könnyedén kicsúszik a számon, Kim Minhyuk arca egy pillanatra eltorzul, lefagy, majd olyan lassan olvad fel, hogy a Nap ezerszer lemegy.

Lassan hátradől a székén, miközben egy alig észlelhető, apró mosoly költözik az arcára.

– Hát erről lenne szó? – Mikor végleg koppan a dolog benne, miszerint én csak tehetetlen vagyok, megkönnyebbül egy kissé. Látom, ahogy a válla leereszkedik, a vonásai elpuhulnak, és olyan lágy tekintettel mered rám, hogy már csaknem szívfacsaró látványt nyújt. Azt hiszem, örül annak, hogy nincsen bajom. Legalábbis olyasféle, amit soha nem nevezünk nevén. – Ki az? Jaeho?

– Mi? Nem! Nem, dehogy. – Olyan hevesen tiltakozom, hogy még a szék is hátracsúszik egy kicsit, nem hiszem el, hogy ezt tényleg megkérdezte. – Isten ments.

– Akkor? – Az utolsó szavaimtól csaknem elmosolyodik, úgy kell visszafognia.

Elengedi magát, talán kezdi egyre lazábban felfogni a dolgot. Én ennek csak örülök, hisz sokkal könnyebb oldottabb légkörben erről beszélni, mintsem feszülten ülni, amíg végül harapófogóval kell kirántanunk egymásból a dolgokat.

– Apám nőjének a fia. A szomszédom. – Hatalmasat nyelek, mikor a nevét is majdnem kimondom, de sikerül magamba fojtani. Nem akarom, hogy ennyire belemenjünk ebbe.

Hiába nézem az előttem ülőt, hiába próbálok bármit is leszűrni abból, ahogy ül és rám mered, nem megy. Komolyan.

– Hát ez... bonyolult. – Végül megköszörüli a torkát, amitől kezdek kétségbeesni. Talán ez mégsem olyan dolog, amiről beszélhetnék bárkivel is?

– Hh... – Végül csak egy mély sóhaj hagyja el a torkom, mikor Minhyuk egy szót sem szól. Azt hiszem, ezt mégsem kellett volna. – Mindegy, ez... mindegy. – Csak a fejemet csóválom, a hajamba túrok, és állnék fel, mikor egy furcsa hang állít meg.

A szék nyikorog, de nem az enyém. Kim Minhyuké.

– Ne menjen el. – Nem fogja meg a kezem, csak az asztalra teszi a sajátját, az enyémtől nem is olyan messze, miközben engem néz. Egy pillanat alatt teljesen átváltozott. – Még nem is válaszoltam rendesen. – Még kell neki pár pillanat, mire összeszedi a gondolatait, én pedig teljesen a székbe olvadok, miközben a kezemet bámulom. – Az, hogy mi szabad a szerelemben, épp annyira behatárolhatatlan, mint az, hogy a szerelem mi is pontosan. Nem lehet határok közé zsúfolni. Viszont, Kyungil... – Egy félmosollyal az arcán kissé félre biccenti a fejét, az én fejemben pedig az jár, hogy ezzel sokra nem fogok menni. – Annyit mondhatok, hogy az, ami magával történik, nem tilos. Nem rossz és végképp nem elfogadhatatlan.

– Akkor én miért érzem annak? – Halk hangom kettétöri az övét, aminek hála csend telepszik ránk. Hosszú, alig emészthető pillanatokra.

– Ha valaki életében először szerelmes, nem igazán tudja, mit tegyen. Nincsen tapasztalata, igaz? – Még csak válaszolnom sem kell, elég neki, ahogy a szemeibe nézek. Egyből tudja az igazat. – Ne stresszeljen rá, mert attól csak egyik bonyodalom bevonzza a másikat. Ösztönösen cselekedjen, és akkor nem lesz baj.

***

                                                                   

Minhyuk szavai járnak a fejemben. Az, ahogy rám nézett, miközben a szívéből adta a tanácsot. Próbált segíteni, de, hogy őszinte legyek... Nem tudom, megtehetem-e.

Cselekedjek ösztönből?

Belegondolva, hogy mi történhetne, ha nem irányítanám magam, túl sokat kéne magyarázkodnom.

Tegnapelőtt volt már, tudom, de az óta ezen kattogok, miután kitettem a lábam a rendelőjéből, és folyton csak azon jár az agyam, hogy tényleg cselekednem kell. Tennem valamit, amivel véget vetek ennek a borzalmas érzésnek részemről, de leginkább... Yijeong miatt.

Tudom, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy ezt teszem vele. Hogy megcsókoltam, de utána nem dörömböltem az ajtaján, hogy engedjen be és beszéljük meg. Pedig kellett volna.

– Tudod már, mit csinálsz hétvégén? Tudom, hogy még csak csütörtök van, de nekem semmi tervem. És HyeJinek se... úgyhogy...

– Be akarsz mutatni neki? – kérdezem teli szájjal, miközben ebédem utolsó falatját tűntetem el.

Jaeho rám néz, mosolyog, miközben nekem az jár az fejemben, hogy ha hazaérek, és végre letudom az egyetemet a mai napra is, át kell mennem Yijeonghoz.

Mindig ő jött hozzám, de... azt hiszem, látnia kell, hogy én is képes vagyok arra, hogy felkeressem. Azt akarom, hogy komolyan vegyen.

– Téged is és a kölyköt is. Mindkettőtökre kíváncsi. – Legjobb barátom az egyetem udvarán tanyázó embereket figyeli, a padot koptatja, de a mosolya levakarhatatlan. Még mindig nem értem, hogy lehet folyamatosan ilyen jó a kedve. – Na? Mit szólsz? Hajlandó vagy megismerni a barátnőmet?

– Igen. – A vállamat rántom, amint mindenféle akadály nélkül kicsúszik a hang a torkomon. Talán őt meglepem vele, de magamat már nem. Az elmúlt időben eléggé kivetkőztem magamból. – De, ha kérhetem, ne hozz kínos helyzetbe.

– Én? Dehogy. – Jaeho a fejét rázza, olyan ártatlan képpel mered rám, hogy csak a szemeimet tudom forgatni.

– Fogalmazok másképp; ne tegyél megjegyzéseket. Se rám, se Yijeongra, a kapcsolatunkra pedig még annyira se. – Amint a szavamba vágna, én egyből felemelem a mutatóujjamat, így elhallgat. Csak a száját húzza, de látom a szemében az elnyomott jókedvet. Úgy érzem, jólesett neki, hogy nem utasítom el a barátnőjét. – Ha nem akarsz meghalni, akkor tartod a szádat.

– Jó... jó, legyen. – Végül csak lemondóan sóhajt, majd hümmög, amint feltűnik egy ismerős alak az épület bejáratában. – Hah, ne ki van ott? – Épphogy én is meglátom SooJit, egy világ omlik össze bennem, hirtelen menekülni akarok innen. Semmi kedvem ehhez a libához. – Úgy tűnik, ez a csaj mindenhol ott van.

– Az ég szerelmére... – Csupán ennyi csúszik ki a számon, mikor észrevesz, és már indulna felénk a szoknyáját igazgatva, mikor megszólal a telefonom.

– Mekkora mázli. – Jaeho vigyorog, miközben én a fülemhez emelem a telefont, ami miatt SooJi megtorpan. Idenéz, de megáll, nem jön közelebb.

Legalább ilyenkor nem mászik rám.

– Kyungil? – Apa zaklatott hangját hallva rossz érzésem támad, hirtelen azt kívánom, bárcsak inkább SooJi jött volna ide.

– Apa, baj van? – A táskámat szorító kezem megfeszül, legjobb barátom pedig felém kapja a fejét ezekre a szavakra.

– Van, ráadásul nagy. – Apa nagyot nyel, szinte biztos vagyok benne, hogy a haját túrja.

– Mégis mi történt? – Már most érzem, ahogy a szívem majd’ kiugrik, a fejem zsong, mert tudom, hogy valami olyasmi következik, amiről csak tudni sem akarok. – Apa, könyörgök, az ég szerelmére, válaszolnál?

– Yijeong apja felkereste MinJit. – Ezt épphogy kiejti, én összerezzenek, a földet bámulva próbálom megemészteni, amit mond. Az az állat, aki állítólag évekig bántotta mindkettőjüket, most itt van. Tényleg megkereste őket. – A munkahelyén. Megfenyegette, hogy elviszi Yijeongot, és soha többé nem látja, azt is mondta, ha kell, akkor olyat tesz, amiből soha nem gyó... ah, mindegy, még kimondani is rossz. Mindenesetre sok mindent összehordott, ráadásul közveszélyes a tag. A lényeg, hogy MinJi és én a rendőrségen ülünk, hogy feljelentést tegyünk, de Yijeong iskolában van, és ő semmit nem tud erről. – Szinte fel sem tudom fogni, miről van szó; MinJi veszélyben volt. A kölyök pedig még mindig. Ez most komoly? Én nem... nem tudtam volna erre még csak gondolni sem. Ilyen az, mikor az ember megijed... retteg attól, hogy elveszít valakit? – Kérlek, Kyungil, ne törődj az óráiddal, csak menj el érte, vidd haza, a mi lakásunkba, ha lehet, és ki ne engedd onnan, amíg haza nem érünk. Rendben? Mondták, hogy nem lenne tanácsos végig hurcolni a gyereket a fél városon, ráadásul teljesen felesleges, úgyhogy a legjobb az, ha biztonságban van, lehetőleg nálunk. Ha már házhoz menne az az elmebeteg, akkor sem a szomszédnál keresné. – Apa utolsó mondata már el sem jut az agyamig, csak azon kattogok, hogy meg kell védenem... Yijeongra nekem kell most vigyáznom. Csak, csak, csak nekem. – Kyungil, itt vagy?

– Hívlak, ha hazaértünk. – Egyből leteszem, majd olyan gyorsan állok fel, hogy a lábam alig tart meg, de nem igazán foglalkozom vele.

– Kyungil, mi van?

– Yijeongért kell mennem. – Az emberek közt átgázolva igyekszem az egyetem udvaráról nyíló kapuhoz, ami most tárva-nyitva, így legalább most nem kell kerülnöm a főbejárat felé.

– De miért? Mi történt? – Legjobb barátom ugyanolyan hévvel töri az utat utánam, ahogyan én is, látszólag aggódik. Amit nem értek, de... jólesik. Hogy miért? Fogalmam sincs, talán kezdek bekattanni.

– Az apja. – Ennyit mondok csupán, többre nem vagyok hajlandó, hagyom, had eméssze.

Jaeho egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, szavak sem kellenek, tudom, hogy ezzel köszön el.

A következő pillanatban már nincs mögöttem, tudom, hogy inkább a következő órájára siet, de nem bánom. Még mindig jobb, mintha velem jött volna.

Miközben már durván teszem egyik lábamat a másik után, az agyam azon kattog, ha odaértem, mit csinálok. Hogy hozom ki, mit mondok neki?

Hosszú idő, amíg egyáltalán a környékre érek, hiába alig húsz perce ebben a tempóban, mintha... órák telnének el.

Az egyetlen, ami boldogít, az az, hogy nagyjából tudom, hova kell mennem. A középiskola, amibe Yijeong jár, a riválisa az én régi sulimnak, úgyhogy nagyjából tudok tájékozódni. Bár, hogy őszinte legyek, az utolsó pár száz méternél már csak az segít, hogy látom, merről szállingózik hazafelé egy-két diák már ilyen korán is.

Érzem, hogy a mellkasomba szokatlan mennyiségű levegő szökik, ahogy ökölbe szorított kezeimen próbálom levezetni a feszültséget, de már maga a gondolat, hogy lehet, már nem találom ott, mindent romba dönt.

Csupán egy pillanatra torpanok meg, mikor végül megtalálom az iskolát, azt a hatalmas épületet, amiben már voltam egyszer, nagyon-nagyon régen. Kosármeccs.

Hh, természetesen az én iskolám nyert.

Épphogy beteszem a lábam az épületbe, egy idősebb nő állja el az utam, ami miatt csak türelmetlenül nézek el fölötte folyamatosan, hátha meglátom Yijeongot. Hh, de nem, a folyosó üres.

– Segíthetek?

– Be kell mennem. – Kissé meg is hajolok a nő előtt, miközben próbálom visszafojtani halk pihegésem az előbbi gyors tempóm miatt.

Ezzel is csak annyit érek el, hogy a szemöldökét felvonja, és úgy mérjen végig, hogy már szinte fáj.

– Tud igazolványt mutatni? Sajnos, csak az iskola diákjai mehetnek be. – A névtáblájára pillantok, miközben ő beszél, szinte kelletlenül felnyögök, mikor meglátom a „portás” feliratot a neve alatt. Remek, ezek aztán kitartóak.

– Nem érti, be kell mennem. Fontos.

– Kit keres? Annál többet nem tehetek, hogy idehívom. – Olyan lassan beszél, annyira megválogat minden betűt, hogy szívem szerint már a hajamat tépném tőle. Miért történik... ez?

– Jang Yijeong. – Türelmetlenül nyögöm ki azt a nevet, amit még soha életemben nem ejtettem még ki így a számon.

Megijedek magamtól, hh.

– Oh, nem ismerős... – A nő összefonja karjait a mellkasa előtt, miközben hümmögve gondolkodik el, látványosan várakoztat.

Hát a pofám leszakad.

– Könyörgöm, Jang Yijeong, csak ismerős magának, legalább egy kics...

– Jang Yijeong? Őt keresi? – Egy ismeretlen nőihang szakít félbe, aminek hála egyből keresni is kezdem a tekintetemmel a tulajdonosát.

– Igen. – Bőszen bólintok, majd beljebb lépek egyet, mikor megakad a szemem egy alacsony, vékony alakon, aki a homlokát ráncolja.

– Én Sim Yoona vagyok, az osztályfőnöke. – Közvetlenül a portásnő mellé áll, majd a fejével biccent, így jelez, hogy magunkra hagyhat. – Yijeong édesanyja nem rég betelefonált, hogy családi krízis van, és, hogy jönnek érte. – Szinte hallom az isteni hangot megszólalni magam felett, mikor ez eljut az agyamig, megkönnyebbülök attól, hogy ezek szerint nem kell feleslegesen könyörögnöm a bejutásért. – Pár perc múlva kicsöngetnek, itt megvárhatja. – Még biccent is egyet, majd elköszön, nézem, ahogy elmegy... Én pedig ideragadok.

Mozdulni, pislogni sem igazán merek attól tartva, hogy lemaradok róla.

Egyetlen egy dologgal vagyok tisztában; biztonságban akarom tudni. Emlékszem arra, mikor majdnem elmentek innen. Arra, hogy mi volt annak a következménye. Túl kellett esnem azon, amit nem nevezünk nevén, ráadásul még a kölyök is végig nézte.

Azt hiszem, még ezer ilyen vár rám, ha az apja elviszi őt.

Nem, nem, nem akarom.

Még percekig állok így feszülten, a hajamat túrva, mikor végre megszólal csengő. Hirtelen annyian lesznek a folyosón, hogy az arcom egy grimaszra húzódik, hiszen nem látok mást, csak fekete hajat és fehér egyenruhás törpehadat.

Az ég szerelmére, ez most komoly?

Végül, hosszas várakozás után meglátom; a szemem megakad azon az ismerős kézfejen, amivel a gazdája a haját túrja, és félig lehajtott fejjel igyekszik le a lépcsőn. Én pedig mit tehetnék?

Mint akit ágyúból lőnek ki, a lábam ösztönösen indul el, hirtelen még csak az sem érdekel, hogy senkire nem vagyok tekintettel.

– Mi... K-Kyungil? – Épphogy megragadom a vékony csuklóját, amint odaérek, ő teljesen elképedve mered rám.

Sok, sok szitokszót kapunk, hiszen a lépcső közepén ácsorogni mégsem szokás. De nem érdekel.

– Haza kell, hogy vigyelek. Most. – Jelentőségteljes pillantást vetek felé, majd ellentmondást nem tűrő módon húzom magam után a rengeteg, számtalan diák közt.

– De mi... mi történt? És te... hogy? Kyungil, mi a baj? – A hangja összegabalyodik a szavaival, pillanatokig azt sem tudja, mit mondjon, amíg én próbálom megőrizni a hidegvéremet.

Oké, itt van. Már csak biztonságban haza kell juttatnom. Az pedig nem lesz olyan nehéz, igaz?

– MinJi nem hívott? – Csak fél szemmel lesek rá hátra, mikor végre kiérünk a kinti friss levegőre, ekkor ismét szembetalálkozom azokkal az értetlen, ártatlan, hatalmas szemeivel, amiket épp rám mereszt. Össze van zavarodva.

– N-nem, a fenébe már, Kyungil! Ennek az osztályfőnököm nem fog örülni. – A végét elmorogja, de tartja a tempót, nem, mintha tehetne mást. – Elmondanád, mi folyik itt?

– Először is, az osztályfőnököd tud erről. Másodszor meg, az apád... megkereste az anyukádat. – Direkt lehalkítom a hangom, viszont még így is, még ezzel is csak annyit érek el, hogy hirtelen megtorpan, így az én lábaim is megállnak.

– Tessék? – Suttog, a szája alig rezdül, miközben olyan arccal mered fel rám, mintha végig nézte volna a világ pusztulását. – M-mit akart tőle?

– Téged. – Szinte egyből rávágom ezt az egy szót, nem hiszem, hogy ennél jobban ki kéne fejtenem.

Ő pedig a szabad kezével, amit épp nem szorítok, a homlokára simít, hatalmasat nyel, és a fejét rázza.

– Nem... nem bántotta, ugye? Jól van? – Hallom a hangján, ahogy alsó ajka megremeg, az én szívembe pedig egy furcsa érzés költözik. Elég csak az arcát figyelnem, ahogy átváltozik, és egy általam is ismert érzelem költözik rá. Félelem.

– Nem bántotta. – Mély levegőt véve engedem el a csuklóját, amitől ő csak a fejét csóválja, most már a szemeimbe sem néz. Csak áll és toporog egy helyen. – Apa vele van a rendőrségen. Gondolom, volt már jobban. – Nem igazán tudom, hogyan is kéne kezelnem egy ilyen helyzetet, de próbálok tenni valamit... bármit.

Még pár pillanatig áll egy helyen, majd lassan, vontatottan, de a szemeimbe néz, hiába próbálja, nem tudja eltűntetni magáról az aggodalmat.

– Téged küldtek, hogy vigyázzál rám? – Végül halkan, szinte érthetetlenül cseng fel a hangja, úgy motyog, hogy csaknem visszakérdezek. Viszont e helyett csak reflexszerűen bólintok, aminek hála kifújja a benne rekedt levegőt, majd a száját rágva indul meg ismét. – Legalább ennyi jó van a mai napban. – Halkan mormog az orra alatt, meg sem hallanám, ha nem indulnék egyből utána.

Valamiért nem tudom lereagálni, de az agyam mégis ezer meg egy válaszon pörög. De nem, egyet nem nyögök ki. Még csak be sem szólok, ami már tényleg kezd kissé aggasztani.

Lassan teljesen eltűnik a régi Kyungil, ha vele vagyok?

24. rész - Más vagyok

Sziasztok:D Mostanában sokat zaklatok mindenkit, de az a helyzet, hogy nem volt szívem szenvedni hagyni titeket. Mondjuk úgy, hogy nem a legjobb résznél hagytam abba:D

Jó olvasást^^

Nem tudom, hogy tettem meg, hogy hogyan volt bátorságom rá. Egyszerűen csak mozdultam, miközben a szavai jártak a fejemben, az, amiket mondott. Annyi, annyi, annyi minden elhagyta a száját, hogy sokszor azt hittem, nem fogom tudni végig követni.

Azt mondta, szép a lelkem, az, amit annyi éven át védtem a kis burkomban, mégis omladozott nap, mint nap, egyre jobban. Azt mondta, imádja, hogy más vagyok, hogy hiányzom neki, biztonságot adok, én vagyok az egyetlen rohadt csillag az egén. Hozzám menekül, meg akar nekem felelni. Akar, akar, akar engem.

Ez annyi, annyi érzelem... nem tudom feldolgozni. Nem tudom befogadni mindet, egyszerűen elfojtani sem próbálom. Csak hagyom, hogy előtörjön belőlem, megengedem magamnak, hogy a szekrénynek nyomva csókoljam és követeljem azt, ami jár nekem, amit ő is annyira akar.

Yijeong csak nyög, nyöszörög és sóhajtozik, a hajamat túrja, olyan hévvel és vággyal viszonozza minden mozdulatomat, mintha csak így lenne megírva.

Mintha tökéletesen passzolnánk egymáshoz; hisz a szája az enyémhez illik, az ujjai a hajamba, a szíve az én testembe.

Nem, nem, nem tudom leállítani magam, megfékezhetetlenül taszítom a szekrény ajtajának, miközben elégedett morgásaim minden apróbb szusszanását követik, egyre többet akarok.

A bőröm perzsel tőle, az agyam kikapcsol, minden önuralmam csődöt mond és hagyja, hogy ez a kölyök irányítson úgy, ahogy akar.

Hirtelen nem érdekel apa, nem érdekel MinJi, minden hidegen hagy, ami ezt az egészet félbeszakíthatná. Én élvezem, és az elmúlt húsz évem alatt most érzem először, hogy élek.

Yijeong egy hangos, kelletlen nyögéssel, összerezzenve kapja el végül a fejét, mikor a telefonja megszólal, reszkető kezekkel tol el, a lábait pedig kényszerszerűen mozdítja. Mintha menekülne előlem, mintha észhez térne hirtelen, mi is történt.

Én meg csak nézem őt, ahogy a telefonnal szenved, a zsibbadó, égő ajkaimat rágom, az jár a fejemben, hogy nekem ez nem volt elég.

– A-anya? – A hangja rekedt, alig ismerni rá, miközben az íróasztalán támaszkodik.

Én pedig felé fordulok, most rajtam a sor, hogy a hátamat a szekrénynek döntsem, és lehunyt szemekkel emésszem meg mindazt, amin nemrég keresztülmentem.

Az agyam kattogni kezd, a szívem őrült mód zakatol, csak arra tudok gondolni, ahogy szerelmet vallott.

„Annyira... annyira szerelmes vagyok beléd.”

Mély levegőt veszek, egy csapásra pedig bármit megtennék azért, hogy legalább pár pillanatig ne ostromoljanak a kimondott szavai.

„...Az, amikor nem jutsz levegőhöz a közelében, amikor annyira éget az érintése, hogy már csaknem nyomot hagy a bőrödön. Hogy amikor megcsókol, utána folyton ismét érezni akarod az ízét a szádban. Képes lennél bármit megtenni érte. Utálod, ha mással látod, folyton hiányzik. Vágysz rá. Vele akarsz lenni, mindent tudni róla. Vele tölteni minden egyes perced, az estéidet, mellette aludni. A... aludni...”

Ezek a szavak, a hangja cseng a fülemben, nem tudom elhinni, hogy ezt mondta, hogy van, aki egyáltalán képes így érezni irántam. Nem hiszem el, hogy talán... talán már én is ismerem ezt.

Nem kellett Jaeho, nem kellett Kim Minhyuk, nem volt senkire szükségem. Így is rájöttem, mi ez, tudom már, hogy mi zajlik le bennem. Viszont azt hiszem, soha nem leszek képes kimondani.

– M-minden rendben. – Yijeong hangja szakít ki, ahogy meglepően gyengén cseng fel. A szemeim kinyílnak, nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá.

Még mindig az íróasztalába kapaszkodik, a kinti időt figyeli, ahogy a villámok fénycsóvát hagynak maguk után, az ég dörög, az eső sírva kopog az ablakon.

Tudom, hogy mindketten csapdába estünk.

Még percek telnek el, mire a kölyök leteszi a telefont, nagy nehezen, de talán sikerült megnyugtatnia az anyját, hogy jól van. Bár, amilyen hangon beszélt, nem igazán hiszem, hogy százszázalékosan sikerült elhitetnie MinJivel.

– Most mi lesz? Ezzel... ezzel az egésszel? – A hangom instabil, ahogy én magam is, mikor a szemembe néz. Látom benne az előző csók tüzét, ahogy még mindig a hatása alatt van, a teste remeg, az arcán mégiscsak aggodalmat látok.

– Te mondtad, hogy nem szabad. Akkor mégis mi lehetne? – Hatalmasat nyelve húzza ki a székét, majd rogy le rá, mintha mindene kezdené feladni a küzdelmet.

Érzem, hogy most szenved, nehéz a lelke, hogy lehet, én tisztán látok, de neki csak rosszabb. Én nem akartam rosszat neki... ő az első ember, akinél nem mindegy, hogy fájdalmat okozok-e.

Talán figyelmetlen voltam? Nem törődtem az érzéseivel és most... mindjárt sírni fog? Ah, ne. Csak azt ne.

Nem bírnám elviselni.

– Jaeho mondta... – Pár pillanatra elhallgatok, amint felkapja a fejét, és hirtelen valami szokatlan érzelem költözik az arcára. Még csak behatárolni sem tudom. – Mondta, hogy ezt apáéknak el kéne fogadniuk, bármi is lesz. Azt mondta, hogy meg kell érteniük; a vonzódást nem lehet irányítani, nem tehetünk arról, ami kettőnk közt van. – Fél kézzel a még mindig vizes hajamba túrok, próbálok úgy beszélni, hogy egyik szavammal se okozzak neki nagyobb fájdalmat. – Én nem hittem volna, hogy valaha is lesz közöm így valakihez, nem még hogy... még hogy egy fiúhoz. Egy tizenhét éves, makacs kölyökhöz, akinek egyetlen szavában több szenvedély és érzelem van, mint Jaeho életében öröm és irritáló mosoly. – Miközben én beszélek, Yijeong lassan felhúzza a lábait, és az állát a térdére támasztva néz rám, csak engem. Élvezem a figyelmét. – Nem értem, hogy egy ilyen... kicsi fiúban, mint benned, hogyan lehet ennyi minden.

– Én azt nem értem, hogy hogyan tudsz még mindig szeretni annyi év gyűlölet után. – Amint ezt elsuttogja, hirtelen nem tudom, ezt hogyan értsem. Nem tudom, mire céloz ezzel, de rákérdeznem nem kell. Látom rajta, hogy folytatni fogja, csak a szavakat keresi. – Évekig mindenkit távol tartottál, utáltad a világot, rühelltél mindenkit. Tudom, mert láttam. De mostanában... annyira megnyíltál. Látom, ahogy Kwanginra és Jaehora nézel, látom azt a törődést és szeretet a szemeidben, amit irántuk táplálsz. Hogy csinálod? Hogy tudsz még mindig meleg érzésekkel telelenni ennyi év fagyoskodás után? – Ujjaival a melegítő nadrágját markolja, miközben állát a térde mögé rejti, épp akkora szemekkel néz rám, mint nem is olyan rég a kutyája odalent a nappaliban.

Hirtelen nem tudom, mit válaszoljak erre. Mit mondhatnék? Hogy ez a szimpla véletlen?

– Volt, aki kiolvasszon. – Végül ennyivel elintézem a válaszadást, ő pedig meghökken, ledermed pillanatokra.

Tudja, hogyan értettem. Tudja, hogy rá céloztam.

És azt hiszem, jólesett neki.

***

– HyeJi mondta, hogy már itt az ideje, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Folyton azt mondja, kíváncsi már rátok. – Amint Jaeho kiejti az utolsó szót, én összerezzenek, és még csak véletlenül sem tudok másra gondolni.

A pénteken történtek után az ember azt hinné, lenyugszik, és minden rendbe jön benne. De velem nem ez történt... Az agyam még mindig Yijeongon kattog. Azon, amiket mondott.

A lelkem még mindig ideges, türelmetlennek érzem magam. Mintha még mindig várnék valamire.

Még mindig, mindig, mindig várok rá.

– Mi az, hogy ránk? – Mire végül reagálok, legjobb barátom elvigyorodik, a táskáját lerakja az öléből, és úgy dönti a hátát a mögöttünk lévő vastag fának, mintha csak otthon lenne.

Őszintén, szeretek idejárni, a parkba, ahol csend van, és nem kell attól tartanom, hogy lassan elfogy a levegő körülöttem. Megnyugtat.

– Rád és Yijeongra. Gondolom, te sem, és ő sem bánja a dolgot. – A vállát rántja, amíg az én arcom eltorzul a nevét hallva. Mély levegőt veszek, hatalmasat nyelek, és látom, tudom, hogy az egyetlen barátom egyből rajtakap. – Az ég szerelmére. Te már megint titkolózol. – Vérig sértett arcot vág, a vállamba bokszol, és idegesen morog, mint ahogy én is mindig. – Volt valami?

– Beszéltem vele.

– Mi? Mégis mikor? – Eltorzult arca még egy fintorba is rándul, ahogy a hangja türelmetlenné válik. Szó szerint felidegesítettem.

– Még... pénteken. – Amint ezt kiejtem, az ő agya pedig feldolgozza a dolgot, a vállam után kap, úgy kapaszkodik meg bennem, mintha azon nyomban összeeshetne.

– Te komolyan... komolyan három napja megbeszélted a kölyökkel, és egy szóval sem említetted? Hát hülye vagy? Mi rosszat tettem, hogy így kizársz az életedből, tesó? – Még gesztikulál is, az arca lassan elvörösödik az indulattól, majd csak szimplán a vállamba üt. Erősen.

Egy pillanatra leblokkolok, hisz Jaehot ritkán látni ilyennek. Nagyon, nagyon ritkán.

– Én csak... emésztettem magamban a dolgot. – Nagyot nyelek, a hajamat túrom, egyből az jut az eszembe, hogy az milyen érzés volt, mikor a kölyök ujjai csinálták ugyanezt.

– Ez ég szerelmére... Mire jutottatok? – Mély levegőket véve nyugtatja le magát, hirtelen azt hiszem, lassan meg is szül. – Együtt vagytok végre?

– Sok mindent mondott. Annyira... tömény volt és felfoghatatlan. Én pedig megcsókoltam, de nem... én azt hiszem, nincs semmi. Abban maradtunk, hogy nem szabad. – Mondjuk, ez így nem teljesen igaz, mindenesetre tényleg nem beszéltünk arról, mi lesz ezután. Ami miatt még mindig így érzem magam.

– Hát ti hülyék vagytok, esküszöm. – Jaeho a fejét csóválja, a sétálgató embereket figyeli, mintha tartana attól, ha rám néz, csak felbosszantja magát. – Komolyan ennyire életképtelenek vagytok mind a ketten? Tessék már összejönni, bassza meg. Esküszöm, már fizikailag fáj a szerencsétlenkedésetek, nem értem, miért kell így elmenni egymás mellett? Mire jó ez? Ha szeret, és te is hasonlóképp érzel, mi a telibe vert, mocskos, véreres lőcsbe hagyjátok szenvedni egymást? – Erre a szép befejezésre többen is felénk néznek, hiszen legjobb barátom nem volt túl halk, de őszintén nem igazán érdekel. Leköt az, amit ezzel az egésszel mondani akar. – Ez nem olyan bonyolult dolog. Jó, ah... megértem, hogy nem olyan egyszerű a helyzetetek, mint például nekem és HyeJinek, de könyörgöm. Az ilyesféle kínokat senki nem érdemli meg. – A végén még fújtat is egyet, így nyomatékosítja mindazt, amit az előbb elhadart.

Én pedig megértem őt, hogy kevés a türelme. Tényleg kötél idegek kellenek ehhez az egészhez, én már csak tudom.

– Most, hogy lebasztál a két lábamról, megmondanád, hogy akkor mégis mit csináljak? – Még csak véletlenül sem köszönöm meg, hogy törődik velem, inkább fennakadok azon, ahogy lehordott.

Úgy is tudja, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tett.

– Szerinted mit kéne tenned? Elé állnod és megkérdezni, hogy lenne-e a barátod, könyörgöm. Ilyen egyszerű. – Pár pillanatig a fejét csóválja, majd rám sandít a szeme sarkából. – Tudom, hogy érzelmi analfabéta vagy, és, hogy fogalmad sincs, hogyan működik egy párkapcsolat, nem tudod, hogyan kell viselkedned, de ez nem maradhat így életed végéig. Igenis hagynod kell, hogy ez a kölyök újat mutasson neked, tapasztalatokat adjon és megismertesse veled, milyen, amikor valaki testileg-lelkileg kötődik hozzád, hogy milyen az, amikor szavak nélkül megértitek egymást, és milyen az, amikor feltétel nélkül szeretsz valakit. Tudod, egy szimpla barát nem képes erre, főleg az apád nem. Lehet, lelkileg terelgetünk, igaz, azt is csak a legminimálisabb szinten, de mi testileg nem vagyunk rá képesek. És nem is akarunk, már ne haragudj. Az apád az az apád, én meg inkább maradok a melleknél. – A végét úgy mellékesen, zárójelben jegyzi meg, ami miatt egy pillanatra már nem tudom komolyan venni. – Szóval, a lényeg; ne húzd szegény agyát, ha már megcsókolod, nyögd oda legalább azt, hogy nem akarod ennyiben hagyni. Csak gyere már össze vele, mert már vagy három helyet is kinéztem, ahova duplarandira mehetnénk négyen. – Amint eléggé érdekes módon fejezi be, természetesen csak elpoénkodva, az én arcom akkor is eltorzul, és úgy meredek rá, mintha teljesen elment volna az esze. Nem is tévedek akkorát.

– Hülye vagy? – Végül fel is teszem a költői kérdést, amire fintorog válaszként, majd csak a vállát rántja.

– Most miért? Az egyik hely igenis nagyon szép, ráadásul olcsó és nagyon finom a sushi. Emellett, mint már tanultam a pszichológia órámon, a közös étkezések meghittséget teremtenek egy párkapcsolatban, úgyhogy az evés igenis nem rossz ötlet. – Még hümmög is a végén, ahogy tovább húzza az agyam, a kezeit a hasára simítja, ugyanis végszóra még a hasa is megkordul.

Ő egész furcsán vezeti le a mérget magában; engem cukkol.

– Nem ajánlom, hogy ezek után rászállj Yijeongra, világos voltam? Elég, ha engem basztatsz. – Halkan morgok, a szám is alig rezdül, amire ő csak hümmög és vigyorog válaszul.

– Hát persze. Majd messziről elkerülöm a kölyköt.

***

Ki gondolta volna? Kinek... kinek jutott volna eszébe valaha is az, hogy én itt kössek ki? Egy pszichológusnál, önszántamból?

Hát, mindenesetre én soha.

Mindig, mikor apa vitt el, én a kereszteket vetve tudtam volna átkokat szórni, hiába szerettem már bele akkor ebbe a szakmába. Hisz ez... annyira imponált.

Bennem annyi rossz dolog volt, méreg és indulat, elfojtott harag, ezek az emberek pedig folyamatosan azon voltak, hogy ezt eltűntessék. Csodáltam őket érte.

Rajtam hiába nem segített sokat, akkor is láttam, ahogy a váróteremben ücsörgő gyerekek minden héten egyre jobban és felszabadultabban beszélgettek a szüleikkel.

Lassan meggyógyították őket. Én is annyira... akartam ezt.

– Itt is vagyok. – Kim Minhyuk hangja rángat ki a gondolataimból, amint beteszi a lábát az irodájába, abba, ami az egyetem legeldugottabb helyén van. Nem is tudom, hogy voltam erre képes, vagy, hogy... egyáltalán mi vett rá, hogy idejöjjek. Egyszerűen csak felkerestem az osztályfőnökömet, hogy kísérjen el ide, ugyanis egyedül kétlem, hogy idetaláltam volna.

Mindenesetre abban reménykedem, hogy sikerül azt megcsinálnia velem, amit régen, annyi kisgyerekkel a többi orvos.

– Jó napot. – Egyből felállok, amint becsukja maga után az ajtaját, majd egyből vissza is zuhanok a székbe, amint eléggé kíváncsi, furcsa tekintettel mered rám.

– Song Kyungil? Biztos jól látom ezt? – Végül még egy halvány kis mosoly is elterül az arcán, amint leül velem szemben, majd az íróasztalra könyököl, úgy néz engem tovább. – Mondta az osztályfőnöke, hogy egy meglepetés vár rám itt, de azt nem gondoltam, hogy ennyire örülni is fogok neki. – A kedves szavait hirtelen nem tudom lereagálni, csak bámulok rá bután, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. – Mégis mi vette rá magát erre? Hm?

– Én csak... – Nagyot nyelek, ahogy elnézek oldalra, hiszen azt hiszem, nem épp arra gondol, ami miatt itt vagyok.

– Az anyukája? – Amint ezt kiejti a száján, én összerezzenek, és hirtelen eszembe sem jut felhozni Yijeongot. Mert igen, én... én miatta jöttem ide. Hogy tanácsot kérjek, ugyanis ehhez a dologhoz már Jaeho sem elég. – Megint rosszul van tőle?

– Nem. – Szinte egyből rávágom, ahogy a szemeibe nézek, amivel ennél meglepettebb arckifejezést nem is varázsolhatnék rá. – Én... már hetek óta nem gondolok rá annyit. – Épphogy a végére érek, a hangom teljesen elhal, az agyam pörögni és kattogni kezd.

Nem mondtam hülyeséget.

Mióta... mióta Yijeonggal problémáim  vannak, vagyis, jobban mondva a felé irányuló érzéseimmel, én nem gondoltam anyára. Úgy.

Egyszer sem fuldokoltam a fájdalomban, nem szenvedett a lelkem miatta. Nem éreztem azt az elviselhetetlen ürességet, amit a hiánya vájt belém az évek alatt.

És miért?

Mert Yijeong... mert az a kölyök kipótolta őt. A miatta keletkezett feketelyukat bennem.

Már szinte nem is hallom, ahogy Minhyuk hegyi beszédbe kezd, ahogy kérdéseket tesz fel, csak magam elé meredve próbálok értelmes, legalább egy épkézláb gondolatot megfogalmazni magamban.

Ahogy telnek a napok, hiába vagyok vele vagy nélküle, akkor is egyre több mindenre jövök rá Yijeonggal kapcsolatban.

Az, amit mondtam neki, mielőtt megcsókoltam, az a bizonyos mondat, amit anya is mindig mondogatott nekem, csak most nyer igazi, teljes értelmet.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Yijeong, Yijeong, Yijeong az a tündér.

Ő az, akitől annyira... jól érzem magam.

– Kyungil figyel rám? – Minhyuk hangja rángat vissza, amire csak a fejemet csóválom, majd a torkomat köszörülve nézek a szemeibe.

Ő pedig ismét beszélni kezd. Mondja és mondja, beszél, ami nyugtat, mégsem értek belőle semmit.

Csak az jár a fejemben, amit Jaeho mondott nekem még tegnap, kint a parkban. Mikor kiakadt, a fejemhez vágott sok, sok, sok mindent. Én pedig tudom, hogy igaza volt.

Talán az, ami köztem és Yijeong közt van, az nem mehet így tovább. Valaminek történnie kell, mert ez az egész egyre bonyolultabb. Fájdalmat okozok neki.

– Van valami... problémám van. – Rá sem ismerek a hangomra, úgy elmélyül, amivel elérem, hogy az előttem ülő, kedves öregember elhallgasson. Csak néz rám bután, mintha nem értené, mi ütött belém. Hh, én sem tudom... Mindenesetre megrémiszt az, hogy képes vagyok beszélni arról, ami bennem van. Az elmúlt húsz évben erre nem igazán volt példa.

– Azt hiszem, kezd kicsit megijeszteni, Kyungil. – Minhyuk előre csúszik a székén, a homlokát ráncolja, amíg én a számat rágom.

Aggódom... a miatt, ami bennem van. Ami Yijeongban van.

Ami nincs köztünk most. Sajnos, sajnos.

– Maga szerint bármi elfogadható a szerelemben? – Nem nézek a szemébe, a kezemet figyelem, azt, ahogy az asztal sima felületét karcolja. Meg sem érzem a hideget, attól tartok, a bennem lévő forróság, az, hogy én ezt kérdeztem, elnyom mindent. Mindent, ami zavarhatna.

– Kyungil, maga... szerelmes?