43. rész - Levetkőzött gátlások +16!

Nem hiszem el én sem, mert ez már kezd beteges lenni, de itt a negyedik is a mai nap xdd
ilyen még nem volt, de a harmadik részbe sem fért volna bele minden, bár gondolom nem baj, úgyis rég voltam már:DD

Ez a +16-os jelzés talán kicsit sok, de nem akartam lejjebb vinni^^

Ehhez is jó olvasást:D

– Honnan... honnan veszed? Nincsenek titkaim előtted. – Most rajta a sor, hogy a homlokát ráncolja, miközben az ujjai megállás nélkül piszkálják a pulóvere ujját, ami alól alig lóg ki.

– Én máshogy látom, Yijeong. – A hangom ellágyul, hiszen nem lecseszni akarom, hanem kihúzni belőle az igazat. – Még nem tudtad feldolgozni az apádat, és azt, amit veled csinált, és nem értem, miért nem mondod el nekem. Nem bízol bennem?

– Én... bízom benned. – Nagyot nyel, csaknem hatalmasat, miközben a szemei az arcomon járnak, de a szemembe egyáltalán nem néz.

– Már azóta látom rajtad, mióta hazajöttél a kórházból, de nem akartalak letámadni vagy felzaklatni. De már azóta eltelt sok idő,  és zavar, hogy még mindig rémálmaid vannak, nekem meg egy szót sem szólsz róla. Miért? – Ő mély levegőt vesz, a szája megremeg, azt hiszem, ez a gyors témaváltás telitalálat volt.

– Mert nem akartalak ezzel zaklatni. – Ahogy elsuttogja a válaszát, én alig értem meg, pedig mintha erre a pár másodpercre minden hang elhalna körülöttünk. Nem énekelnek a madarak, nem hallom a messze játszó gyerekek nevetését, és még a pubból szóló zene sem jut már el idáig. – Neked is annyi problémád van, úgy éreztem, hogy nem terhelhetlek ezzel.

– Az már rég rossz, ha te úgy érzed, hogy ez nekem teher, és nem mondhatod el. – Hol rá, hol a folyóra pillantok, ami mellett egyre hűvösebb van, és ezt én is érzem. Talán jobb lenne hazaindulni, most mégsem vesz rá a lélek, hogy innen felkeljek. – Ha valaki, akkor én tudom, mennyire nehéz a saját érzéseidről beszélni, és úgy érzed, hogy az egész csak felesleges önsajnáltatás, de ez nem így van. Téged nagy trauma ért, bántottak lelkileg és fizikailag, teljesen normális, hogy megvisel. Viszont erről beszélned kell, mert ha magadban tartod, lassan felemészt, és hidd el, hogy semmivel nem leszel jobban.

– Tényleg pszichológusnak kellett volna menned. – Halványan elmosolyodik, ahogy a kezeire mered, talán ez is oka annak, hogy ezt nem igazán tudom lereagálni. – Nagyon hatásos tud lenni, ahogy a hangoddal bánsz.

– Tudom. Ne várd meg, hogy fel is emeljem. – Szigorú tekintettel meredek rá, ezután pedig már egy szót sem szólok.

Csendes terrort tartok, azt akarom, hogy most ő beszéljen nyíltan és gátlások nélkül. Ez menni is fog neki, hiszen én is megtettem, erre pedig tekintettel lesz.

Hosszú ideig egy szót sem szól, talán nem tudja, pontosan mit mondjon. Átérzem, én is ugyanígy kattogtam akkor, mikor apával kellett beszélnem, és nem egészen háromnegyed órája is, mikor felhoztam neki mindezt.

– Nem tudom, mit mondhatnék. – Nagyot sóhajt, miután sikeresen megszólal, nem hiszem el, hogy ő az, aki csődöt mond szavak terén. Ez általában az én reszortom, most mégis ő szenved a szótlanságtól. – Csak... rossz volt, ennyi. Túléltem, egyben vagyok, anyának semmi baja, te még mindig velem vagy. Ez a lényeg. – A vállát rándítja, mintha tényleg nem szólna többről a dolog, az én állam pedig szinte már az ölemet súrolja.

Hát a pofám leszakad, én itt kiöntöm a lelkemet, de ő egy árva szót nem szól. Az agyam eldobom.

– Ennél ez egy kicsit bonyolultabb – idézem a saját apámat, aki ugyanezt mondta nekem, mikor vele beszéltem a konyhában. Talán nem szóról szóra, de a hatása így is megvan, hiszen Yijeong ismét a száját húzza, amin leragad a tekintetem. – Nem kell erősnek mutatnod magad, ha rosszul esik. Látom, hogy feszült vagy.

– Mert nem épp a legjobb érzés, hogy megbántottalak azzal, hogy kivételesen nem járattam a számat. – Kinyújtja a lábait, majd felhúzza a térdét, majd az arcát mögé rejti, úgy bámulja a vizet, mint én nem is olyan rég.

– Nem bántottál meg, csak elgondolkodtattál. Akkor fogsz megbántani, ha még most sem beszélsz. – Közelebb merészkedek hozzá, aminek hála rám sandít, de csak egészen a szeme sarkából, majd szusszan egyet, mint a legtöbbször, mikor hozzáérek. – Úgyhogy jobb lenne, ha nem harapófogóval kéne kirántanom belőled szavanként az egészet.

– De nem tudom, mit mondjak. Megviselt, és rosszul aludtam tőle, de már majdnem kihevertem. Jól vagyok, de tényleg! Nem kell aggódnod miattam. – Kiegyenesedik, ismét rám pillant, majd észrevétlenül, mintha nem is ő tenné, de nekem dől. Ennyi pedig pont elég, hogy érezzem magamon, az egész testemen a belőle áradó meleget. – Nekem csak... kicsit furcsa még mindig, hogy megint láttam. – A szavai csaknem elhalnak, egyből tudom; végre. Végre megnyílik nekem, még ha szinte könyörögnöm is kellett neki. – A legtöbb emberbe berögzül egy illat vagy szokás az apjáról, valami kellemes dolog. Nekem meg... valahányszor apára gondolok, a sör, a tablettás bor, a cigi és az olcsó szivar jut eszembe. Ez nem fáj vagy rossz, mert ebben nőttem fel, egyszerűen csak furcsa volt megint találkoznom vele. Ott volt előttem, megint éreztem azt a tömény alkohol szagot, az undorító dohányt. Annyiban jó, hogy ismerem őt, mert így tudom, milyennek nem szabad lennem. – Nem tagadom, eléggé belém fojt minden hangot, csak hallgatom, ahogy a szavak kicsúsznak a száján, hirtelen azt is elfelejtem, hogy én is tudok beszélni.

– Túl okos vagy ahhoz, hogy lecsússz odáig. – Ez az apró megjegyzésem megmosolyogtatja, esküszöm, annyira jó látnom, annyira jólesik, hogy teljesen elvonja a figyelmemet minden másról.

– Remélem is. Anya mesélte, hogy apának az egész családja olyan volt, mint amilyen most ő maga is. Félek egy kicsit, hogy én is erre a sorsa jutok előbb-utóbb. – Az ujjai a nadrágjába vájnak, miközben a fejét a vállamnak dönti, ami miatt csaknem kiráz a hideg.

Most ő az, aki támaszkodik rám.

– Ha valaki problémás családban nő fel, vagy pont ugyanolyat csinál, vagy a szöges ellentétét. Te már most sokkal tudatosabban élsz, mint az apád. – A kezem lassan kel útra, miközben beszélek, próbálom észrevétlenül megfogni a combját, de érzem, hogy a kis hisztis minden egyes mozdulatomat nyomon követi.

Épp ez az oka annak, hogy ahogy ismét célba érek azon a bizonyos helyen, ő összerezzen, és mocorog egy helyben.

Egyből megrohamoznak Jaeho szavai, azok az érzelmek, amik akkor is uraltak, mikor erről beszéltünk az egyetemen. Yijeong furcsán reagál, mintha kicsit megfeszülne, szinte feszélyezi az, hogy az ujjaim megint a combját markolják.

– Menjünk haza – mondja halkan, mély levegőt véve, miközben lassan leszedi magáról a kezemet, és feláll, de mintha a lábai egy egészen kicsit megremegnének.

Nem teszem szóvá, hogy most a szokásosnál is elutasítóbban viselkedik, egyszerűen csak követem a példáját, lassan felállok máris indulásra készen, miközben őt figyelem végig.

Nem igazán néz a szemembe, sem rám, csak a száját rágja, amit, ah... túl rég csókoltam már meg. Kezd hiányozni.

***

Valami gyökerestül megváltozott a beszélgetésünk óta. Yijeong másképp kezel, ahogy én is őt, valahogy sokkal... mélyebbnek érzem mindazt, ami köztünk van.

Túl jó érzés, amit egyelőre nem is tudok hova tenni magamban, csak szokom és kiélvezem. Olyan, mintha az a hatalmas darab, amit akkor, ott a mólónál hiányoltam magamból, az most Yijeongban lenne.

Furcsa, és talán hatalmas hülyeség is az egész, de így érzem.

Viszont van valami, ami mégsem hagy nyugodni annyira. Mióta Jaeho leitatta Yijeongot, még érzékenyebben reagál minden egyes közeledésemre. Talán tudja, sejti, hogy én tudok mindarról, amit ő becsiccsentve elmondott a legjobb barátomnak.

És ha ez még nem elég, egyre többször jutnak eszembe azok a szavak is, amiket az a bolond vágott a fejemhez.

„Szerelmes vagy a gyerekbe, még ha nem is mondod, komolyan, ott alszik veled minden este, és te egyszer sem gondolkozol el azon, ahogy... ahogy hozzád bújik, hogy milyen lenne?”

Valami ilyesmit mondott, ha jól emlékszem, és ez telibe talált. Nem tudom, hogy szándéka volt-e az, hogy megragadjon bennem, de ha igen, akkor ez nagyon összejött neki.

Bármennyire is hihetetlen, még soha nem gondoltam rá. Még csak fogalmam sincs, hogy... ah. Nem tudok semmit. Tényleg semmit, mégis kezdek eléggé kíváncsi lenni, ami ismételten Jaehonak köszönhető.

Ha nem kezd el sorozni, ha nem faggat és tömi tele a fejem, akkor most itt ülhetnék ugyanígy apa mellett a kocsiban, csak teljesen nyugodtan, nem harcolva önmagammal, hogy mégis mit tegyek.

Nem akarok rágondolni, egy részem mégis arra hajt, konkrétan saját magammal küzdök. Ismét.

– Fiam, Jaeho hívott még reggel, hogy ráérsz-e este hét körül. Abba a kávézóba hívott meg, ahova ma este beül, és nem akart egyedül lenni vagy mi. Elfelejtettem szólni. Ne haragudj, most, hogy az órára néztem, és láttam, hogy már háromnegyed hét van, eszembe jutott. – Apa hangjában valami furcsa bújik meg, biztos vagyok benne, hogy teljes erőből homlokon csapná magát, ha nem vezetne éppen.

A városból megyünk hazafele, ugyanis én... ah, fodrásznál voltam.

Ritkán járok, akkor is apa erősködik, ahogy most is. Egyszerűen csak felkapart a kanapéról azzal a szöveggel, hogy „szombat van, mozduljunk ki”, és máris a hatalmas székben találtam magam vizes fejjel.

Yijeong pedig MinJivel ment valahova egész napra, ők negyed órája értek haza. Ezt is onnan tudom, hogy apával beszéltek telefonon, és végig hallgattam az egészet.

Volt, ami még inkább lekötötte a figyelmemet; holnap elmennek. MinJi fogja a barátomat, és mint aki nem ismer kegyelmet, áthurcolja a szomszédba, méterekre tőlem. Mi ez, ha nem könyörtelen?

Bár így is csaknem három hetet nálunk voltak annak ellenére, hogy pár napról volt szó. Ezzel is csak annyi a baj, hogy túlságosan hozzászoktam. Nem, mintha nem lógnék át így is Yijeonghoz éjszakánként, csak úgy jóval könnyebb volt, hogy nem kellett arra figyelnem, hogy lebukjak.

– Elvinnél? – Túl sokat várok a válasszal, amit apa biztosan furcsáll is, de szóvá nem teszi. Csak bólint egyet, miközben a rádióból szóló zenét dúdolja halkan.

Hiába akarok hazamenni a kölyökhöz, Jaeho mégis csak a legjobb barátom. Yijeong amúgy is azt mondaná, hogy menjek, mint mindig, valahányszor a bolond legjobb barátom elhívott valahova.

– Mikorra számíthatok rád?

– Még nem tudom. – Apa ismét megszólal, ahogy már elég közel járunk a parkhoz, aminek a közepén ott virít az a bizonyos kávézó. – Majd igyekszem.

– Nem kell, nem azért mondtam. Csak én és MinJi náluk leszünk, még ki kéne takarítani. Na meg lehet, hogy ott is maradunk éjszakára.

– Rendben. – Az autó lassan megáll alattunk, hiszen már nem tudunk tovább menni.

Apura még egy utolsó pillantást vetek, amíg ő rám mosolyog, madj a következő pillanatban el is válnak útjaink.

Apa elhajt, én pedig a kávézó felé veszem az irányt, aminek az ablakából ide látom, hogy Jaeho már ott ül. Egyedül.

A frissen vágott hajamba túrok, ami most nekem túl rövid, de a rám ragadt tekintetekből arra merek következtetni, hogy nem lehet olyan borzalmas a végeredmény. aztán ki tudja, lehet, azért bámulnak, mert borzalmasan nézek ki.

Amint benyitok a kis kávézóba, az ajtó felé szerelt szélharang megszólal, aminek hála a pultosok, és Jaeho tekintete is egyből rám szegeződik.

Nem foglalkozom senkivel, céltudatosan trappolok végig a helyen, hogy a legjobb barátomhoz érhessek végre, aki eléggé meglepődötten mered rám.

– Szőke lettél – mondja teljesen elképedve, miközben még az ujjai sem dobolnak a pohara falán.

– Szőkés barna – javítom ki, de most még csak odáig sem jut el, hogy a szemeit megforgassa.

– És a fazon is új. Esküszöm jól áll ez a középen elválasztott, szembelógós stílus. – Még hümmög is, úgy kortyol a poharába, hogy végig a hajamat bámulja. – Yijeong mit reagált rá? Fogadni mernék, hogy már bokszer sem volt rajta, miután meglátott.

– Te mekkora egy gyökér vagy – fintorgok rá egyből, aminek hála egyből elvigyorodik. – Ő még nem látta, nem otthonról jövök.

– Apád erre mégis hogy vett rá? Nem tudom felfogni. – Hitetlenül dől hátra a székében, viszont lereagálni már nincs időm, hiszen megáll mellettünk egy pincér, aki egyenesen rám mered.

– Hozhatok valamit?

– Egy mojito? Bemelegítésnek. De hozhatsz még két jégert és dupla viszkit. – Jaeho helyettem szólal meg, amire a gyerek mellettünk csak biccent, és el is megy, amíg én itt ülök kissé talán elképedve.

– Nem terveztem, hogy inni fogok.

– Nem is kell, legyél spontán. – Legjobb barátom megemeli a poharát, amiben már most tudom, hogy nulla alkohol van. Túl összeszedett.

– Legalább te iszol velem. – A számat húzom, de a végén belemegyek a dologba, már ismerem annyira, hogy tudjam; semmi értelme ellenkeznem.

– Én? Dehogy. HyeJivel megyek moziba, és mivel nem volt kedvem otthon ülni, itt várom meg, hogy végezzen a munkával. Mellesleg köszönöm, hogy itt vagy. Azt hittem, nem jössz. – Hát igen, mivel apa nem szólt időben, ezért nem igazán tudtam neki reagálni, de a szavaiból levéve nem vette magára a dolgot.

Jaeho már csak ilyen.

– Akkor minek kértél ennyi piát? – A szemöldökömet felvonva meredek rá, eddig azt hittem, felesbe rendelt, és nem azért, hogy egyedül megigyak két jégert és dupla viszkit.

– Hogy feloldódj. Tudod, milyen vagy, mikor iszol. Elered a nyelved, és előjön a kedves éned. – A válasza teljes mértékben kielégítene, ha egyáltalán akarnám ezt az egészet.

De nem, én nem akarok annyit inni, még haza kell mennem Yijeonghoz, aki már most vár, és biztosan csalódott lesz, mikor apa egyedül megy haza, és közli, hogy én itt vagyok.

Yijeong [POV]

Lassan este negyed tíz, és én egyedül vagyok. Anyuék átmentek hozzánk, Kyungil pedig még mindig nem ért haza. Nem, mintha aggódnom kéne miatta, mivel már felnőtt, és Jaeho is vele van, de az mégis csak aggaszt, hogy egy SMS-t sem írt még.

Furcsa előérzetem van, és ez nagyon nem tetszik. Nem is tudok megmaradni egy helyben, fel-alá járkálok, és csak az jár a fejemben, felhívjam-e.

Azzal semmi bajom, hogy elment, sőt, örülök, hogy kimozdul, de akkor sem adott még életjelet magáról.

Mióta volt az a nagy beszélgetés köztünk két napja, valahogy úgy érzem, hogy... még jobban kötődünk egymáshoz. Legalábbis én hozzá igen, bár rajta is érzem, hogy másképp viselkedik velem.

Nem mondtam neki egy szóval sem, de nagyon sokat jelent nekem, hogy elmesélte, mi volt az anyjával, az pedig a másik fele, hogy őt is érdekelte, velem mi van.

Mindig csinál valamit, amivel teljesen ledöbbent.

– Yijeong! – Épphogy kivágódik az ajtó, az ő hangja tör utat magának a nagy csendben, mintha csak bevonzottam volna azzal, hogy folyton rajta agyalok. – Yijeong. Yijeong, Yiejong, Yijeong... – Viszont mikor a bejárati ajtó becsapódik utána, és a nevem újra meg újra felcseng a torkából, az a furcsa érzés konkrétan felrobban bennem.

Valami más, valami nem oké.

– Kyungil? – Félve szólalok meg én is, a következő pillanatban pedig már ez sem menne, hiszen a falat támasztva szenvedi magát beljebb a nappaliba.

Nem hiszem el, halál részeg.

– Szia. – A fejét is a falnak támasztja, miközben én teljesen ledöbbenve meredek rá.

Nem tudom, mi lep meg jobban; az, hogy annyi alkoholt ivott, hogy már egyenesen sem tud járni, vagy az, hogy fodrásznál volt, és rohadt... rohadt jól néz ki. Istenem.

A szám kiszárad, szinte érzem, ahogy a szemeim felcsillannak.

És én még azt hittem, az lesz a napom legnagyobb tragédiája, hogy holnap haza kell mennem!

– Mennyit ittál? – Félve közelítem meg, hiszen minden egyes rezdülésemet úgy nézi végig, mintha vadászna rám. – Ugye nem egyedül jöttél haza?

– Jaeho és HyeJi hazakísért, vagyis csak a... csak sarokig. – A hangja teljesen összegabalyodik a nyelvével, szó szerint alig értem, amit mond. – De... nem vagyok részeg. Csak egy kicsit ittam. – Még a szemeit is lehunyja, a kezét felemeli, úgy magyaráz, amire csak a szemeimet forgatom.

Hát persze.

– Nem vagy részeg, de alig állsz a lábadon – korholom a fejemet csóválva, majd ráveszem magam, hogy érte nyúljak, és elhúzzam a faltól.

Ő átveti a vállamon a karját, rám nehezedik, alig bírom el. Szerencséje, hogy ilyen rohadt jól néz ki, amire nem mellesleg még mindig nem találok rá szavakat.

Egyszer tényleg meg fog állni a szívem.

– Honnan veszed, hogy nem te vagy részeg? Soha nem lehet tudni.

– Onnan, hogy te ittál, és nem én. – A homlokomat ráncolva válaszolok, ekkora hülyeséget sem mondott még.

– Szeretem az illatodat. – A hajamba nyomja az arcát, mély hangon morog, szó szerint végig fut rajtam a hideg tőle. – Annyira édes vagy. – A kezét lassan elveszi a vállamról, a hátamra simítja, miközben én próbálom őt elterelni legalább a kanapéig. Viszont az a helyzet, hogy Kyungil nagyon a másik irányba akar menni.

– Ne mondj ilyeneket – makogom halkan, magam elé, ami után, csak fúj egyet, és megáll. Bármennyire próbálom rávenni, nem mozdul többet, csak átkarolja a derekamat, és magához húz.

A szívem a torkomba ugrik, a lábam megremeg, de nem azért, mert félnék tőle. Egyszerűen csak túl határozott, és tudom, hogyha ellenkeznék, semmit nem érnék el vele.

– Imádom a lábaidat is. – Az arcát az enyémnek dönti, az ujjai a felsőmbe marnak, amíg a másik keze a fenekemre csúszik, belőlem pedig pont most szorul ki minden levegő. – Vedd le a nadrágodat.

– E-elment az eszed. – Próbálom eltolni, de nem megy, akaratlanul is megremegek attól, ahogy hozzám ér.

Érzem, hogy a pánik eluralkodik rajtam, megijedek attól, hogy így érint meg, amit józanul ennyire határozottan nem tenne.

– Te vetted el, a te hibád. Csak te tehetsz róla.

– Miért viselkedsz így? – Hatalmasat nyelve passzírozom kettőnk közé a kezeimet, hogy a mellkasánál fogva tolhassam el, ami végre összejön. Kissé elhúzódik, a tenyere a fenekemről a csípőmre téved, de még így is perzsel, bárhol ér hozzám.

– Jaeho azt mondta, hogy félsz tőlem. – Alig formálja a szavakat a szájával, úgy beszél, hogy ismét alig fogom fel. Viszont mikor eljut az agyamig, levegő után kapok, az arcomból kifut a vér, és úgy érzem, el fogok ájulni. – Ezért hátrálsz, mikor így érek hozzád. Pedig én... én nem bántalak. – Felém hajol, a homloka koppan az enyémen. Az alkohol keveredik az ő illatával, bármennyire is próbálom rávenni magam, apáméval ellentétben ezt most nem tudom visszataszítónak találni. – Had bizonyítsam be.

– Kyungil, feküdj le. Felkísérlek, oké? – Hirtelen ezer dolgot akarok mondani, és annyira megijedek a sokszínű válaszoktól, hogy végül csak ennyit tudok kibökni.

Igen, én... én sokat gondolok arra, hogy mi ketten, és... És... Yah! De ő soha nem teszi!

Épp ezért nem értem, miért akar „bizonyítani”, hogy neki ez miért fontos.

Nehezen tudok ellenállni, bármennyire is ellenkezik a belsőhangom, nem megy a leállítása. Érzem, hogy be fog törni, ezért az lenne a legjobb, ha terelném a témát inkább.

– Bízol bennem? – Az orrát az enyémhez érinti, úgy teszi fel a kérdést, aminek hála tudom, hogy teljesen végem. Kész, én nem tudok ellenkezni, ha így mászik rám.

– Bízom benned. – Suttogva válaszolok, miközben az ujjaim a felsőjébe markolnak a mellkasán, de őt ez egy kicsit sem zavarja.

Hatalmasat nyelek, ahogy szorosan átölel, a felsőtestem az övéhez simul, az ajkai az enyémhez érnek, de itt megáll. Nem mozdul pillanatokig, mintha lefagyott volna, miközben az én szívem csaknem a torkomon jön ki.

Hangosan morran egyet, a szám teljesen a szájához olvad, ahogy végül megteszi; a fejét oldalra billenti, teljesen nekem feszül, úgy csókol meg, mintha az egész élete ezen múlna.

A lábam szinte összecsuklik, amilyen hévvel esik nekem, ahogy tart és nem enged el.

Az íze szétterjed a számban, csak az jár a fejemben, hogy eddig egyik csókunkban sem volt ennyi felszabadult érzelem és... és vágy.

Percek telnek el így, hogy én fogságba kerülve remegek a karjai közt, mikor azt hiszem, elenged. Azt hiszem elereszt, elhátrál, de nem.

Előre billenti a csípőjét, aminek hála a szemeim kipattannak, minden levegő a tüdőmbe szorul, és szinte fuldokolva kapom el a fejem.

– Kyungil! Te... – A hangom elcsuklik, nem tudom kimondani azt, ami miatt egyből lángra kap az arcom, a szám pedig piszkosul zsibbad az előbbi csóktól.

– Nem tudom, mi ez az érzés, de annyira... annyira jó. – A tenyere lejjebb csúszik, ismét a fenekemen ér célba, amibe beleborzongok. – Ilyen még nem volt, ez... miattad van. Tudom, hogy miattad van. – Az ágyéka nekem nyomódik ismét, a térdeim pedig már csaknem tényleg feladják a szolgálatot, mikor újra megérzem, milyen izgatott állapotban is van.

– Ezt nem szabad. – Szinte lihegés az, ami kiszökik a torkomon, nem hiszem el, hogy Kyungil merevedése az, amit magamon érzek. Meg fogok halni, rohadtul meg fog állni a szívem. – Ez... ez tilos, engedj el.

– A mai estig soha nem gondoltam arra, milyen lehet veled. – A fülemhez hajol, az arcát az enyémnek támasztja, úgy beszél és suttog. Hergel, piheg, de érzem rajta, hogy még így is teljesen visszafogja magát. – Felizgatsz.

– Jézusom, Kyungil, ne már! – Az arcom lángra kap, a vállát marom tovább, amit ő csak morogva értékel, olyan hang ez, amitől csaknem kilépek a testemből.

– Az én szemeimben fiú vagy, és az is maradsz, Yijeong-sshi. – Ahogy becéz, a szívem kihagy egy teljes ütemet, a fejem megszédül, túl jólesik minden egyes szava. – Új becenevet kell adnom neked. A hisztis nem illik rád, mikor ilyen zavarban vagy. – Megmozdul, közelebb lép, és ha lehetséges, ennél inkább is hozzám préseli magát. Mintha lételeme lenne, hogy érezzen magán. – A kölyök sem jó... túl perverz lennék tőle, ha így hívnálak, miközben mocskos dolgokat teszek veled. – Komolyan nem hiszek a fülemnek, nem akarom felfogni, amit mond.

Nem akarom értelmezni sem, hogy ez az a Song Kyungil, akinek eddig még csak a gondolat sem volt meg, hogy ilyet tegyen.

Az alkohol minden gátlását felégette, és jelenleg nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem.

– Nem hagysz levegőhöz jutni – suttogom, miközben a szemeimet szorosan összezárom, hiszen minden erőlködésem ellenére is érzem, hogy a nadrágom rám feszül, az agyam lassan felmond, és az én akaratomnak is annyi lesz.

– Meg akarlak csókolni. – Még mindig a fülembe intézi a szavait, ami miatt végig szánkózik rajtam a hideg, mintha villámcsapás érne, ahogy a csípője megint mozdul. Én pedig csak nyögök, kapaszkodom belé, már semmi akaraterőm nincsen. – Baba. – A keze, ami épp nem a fenekemen pihen, a hajamba téved, az ajkai a fülemhez érnek, és most érzem úgy végleg, hogy mindennek vége. – Így foglak hívni. A Babám vagy. Az enyém vagy.

– Megőrjítesz. – Próbálok a határokon belül maradni, éppen ezért nem teszek semmit, amivel tovább hergelném őt, vagy magamat. Csak állok reszketve a magamba fojtott vágytól, lihegve az oxigénhiánytól.

Sok barátnőm volt, sok olyan lány, akik soha nem mozgattak meg ilyen téren. Erre jön Kyungil, és... és felborít mindent, és csupán azzal leállítja az életfunkcióimat, ahogy a lábaimról beszél.

– Az enyém vagy.

– Igen! – Ahogy megszólal, a csípője egyből mozdul, aminek hála a szám kinyílik, a szemeim hatalmasra kerekednek, a levegő pedig bennem reked.

A hangom belemélyül abba az egy szóba, szinte már az életemért kapaszkodom a vállaiba, ahogy az a feszítő, izgató érzelemhullám végig söpör rajtam, az ágyékomban lüktet. Nem bírom már sokáig.

Kyungil magában, mélyen legbelül birtokol, kíván, és csak engem akar. Az alkohol az oka, hogy ezt most a tudtomra is adta.

– Ne félj tőlem.

– M-már nem félek. – A hangom úgy remeg, mint a lábam, ahogy válaszolok, már önmagában az is meglep, hogy egyáltalán ezt ki tudtam nyögni.

– És szeress. Kérlek, szeress engem...

42. rész - Édes, keserű szavak

Oké, nem terveztem harmadik részt, de most ez is itt van. Kettőt akartam csak, de ahogy elkezdtem legépelni, rájöttem, hogy ez biza három részbe fog csak beleférni:D

Jó olvasást^^

– Jó, ma még egyszer le akartalak cseszni a levél miatt, amit utólag tudtam meg, de jelenleg nem megy. – Jaeho furcsán jut levegő után, amit most megértek.

Ez egy hatalmas dolog, hiszen az elmúlt nyolc évben most beszéltem először anyuról nyíltan, egy-két szónál többet.

– A levelet még én sem olvastam el. Még nem tudom, nem megy. Apa azt mondta, benne van az eljegyzési gyűrű, a fogadalma, az a szalvéta, amire anya a számát írta fel neki. Nem tudom, látni akarom-e. – A kezem egy pillanatra ökölbe szorul, szinte érzem az ujjaim közt a régi papír, a boríték tapintását.

Az elsárgult fehéret, a gyűrődéseket.

– Ez annyira... furcsa. Húsz évvel ezelőtti dolgokról van szó. Kwangin nagyon nehezen engedhette el anyukádat. – Legjobb barátom elgondolkodva mered maga elé, majd megrázza a fejét, és halványan rám mosolyog. – Én csak egyet kérek; ne egyedül nyisd ki. Jobb lenne, ha Yijeong is melletted lenne.

– Yijeong? Miért nem magadat mondtad? – A kérdésem túl ostoba lehet, hiszen Jaeho szemöldöke felszalad, a szemeit forgatja a kis rohadék.

– Mert a hisztigéppel ellentétben nekem egyszer sem sikerült elmulasztanom a rohamaidat és megnyugtatnom téged. Persze ott lehetek én is, ha nagyon akarod, de szerintem arra a valamire, ami közted és Yijeong között van, nagyobb szükséged lesz. És amúgy meg... ha már sikerült apáddal megbeszélned, ideje lenne Yijeonggal is leülnöd. Biztosan kíváncsi szerencsétlen, jól esne neki, ha magadtól mondanál el mindent. – Pár pillanatra a vállamra teszi a kezét, majd az ölébe teszi a táskáját, és benne kezd kutakodni. – Na de, ideje lenne enni is, ha már ebédszünet van, és a negyedét már elpofáztuk. – Maga elé mormog, amíg bennem a szavai kavarognak.

Az, amit az együttlétről mondott, amit a levélről. Arról, hogy beszélnem kell a kölyökkel.

Tudom, tudom, tudom, hogy mindenben igaza van.

***

Csütörtök van, nekem pedig még mindig ugyanazokon a dolgokon jár az eszem. Apa szavain, mindazon, amit Jaeho is összehordott.

Itt állok Yijeong iskolájának a kapujában, és azt várom, hogy felsikítson a kicsöngő, miközben a fülemnél sípol a telefonom, apa hátha felveszi. Nem is kellett volna idejönnöm, a kölyöknek egy szóval sem említettem, hogy elé jövök, úgy terveztem, hogy meglepem.

Az elmúlt napokban túl távolságtartó voltam vele szemben, és nem akarom, hogy azt higgye, valami megromlott köztünk.

– Szia, fiam. – Apa végül egy kész örökkévalóság után felveszi a telefont, amibe egyből beleszól, szinte zene füleimnek a hangja. – Hogy-hogy felhívsz?

– Még otthon vagytok MinJivel? – Szabad kezemmel a hajamba túrok, mély levegőt veszek, hirtelen nem tudom, milyen kifogást hozzak fel, ha kérdezősködni kezd.

– Igen, miért? – Sejtelmes kérdése mögött tuti, hogy minimum egy kis mosoly megbújik, ami miatt a szívem csaknem kiugrik a helyéről.

– Egy olyan... másfél óra múlva elmennétek? Úgy estig. – A torkomat köszörülöm, így jelzem, hogy nem akarok róla beszélni.

Apa fogja is az adást, nem mond semmit, hiába kezd bele majdnem a faggatásomba.

– Elmegyünk, ha megígéred, hogy nem csinálsz hülyeséget. Semmilyen emberkereskedelmet, maffiát és alvilágot nem akarok a házamban. Most takarítottam ki a nappalit.

– Apa, mégis mit gondolsz, mit fogok csinálni? – A szemöldököm felemelkedik, hitetlenül meredek magam elé, hiszen ez eléggé szokatlanul hangzott a szájából.

– Fogalmam sincs, most kérsz tőlem először ilyet. Gondoltam, jobb tisztázni az alapszabályokat. – Csak a szemeimet forgatom, amíg ő beszél, ezer százalék, hogy vigyorog, miközben MinJi halk nevetése is elér idáig. – Jön át valaki?

– Nem. – Csak Yijeonggal akarok lenni, de ezt mégsem mondhatom el neki. Nem tudnám hogy beközölni, hiszen... ah. Ha felvilágosítom, hogy beszélnem kell a hisztissel, és nem akarom, hogy zavarjanak, akkor mégis mit mondanék neki, miről van szó? – Csak menjetek el ebédelni, moziba, mit tudom én.

– Jól van, fiam, rendben. – Még mondani akar valamit, hallom, ahogy felviszi a hangsúlyt, én mégis bontom a vonalat. És miért? Mert megszólal a csengő, a tekintetem pedig folyton a kétszárnyú lengőajtót figyeli.

Miközben én a telefonomat szenvedem a táskámba, lassan kezdenek kiszállingózni a diákok, mindenhol fekete hajkoronát látok, végeláthatatlan egyenruhás törpehadat. Viszont nekem egy kell, egyetlen egy... a szemeim mégis leakadnak valaki máson.

Minseok az, aki viszont ugyanúgy kiszúr magának, ahogy észrevesz, lelassítja a tempóját, és merev tekintettel bámul engem.

Érzem, ahogy dolgozni kezd bennem valami erős és ellenszenves érzés, amitől az izmaim befeszülnek, és ugrásra készen állok.

Igen, még most is képes lennék megütni, nem is kicsit.

Minden lépte jól átfontolt, ennyi épp elég, hogy kövessem az összes kisebb rezdülését, amik egytől egyig teljesen felidegesítenek. Még én sem értem, miért és hogyan, de piszok rossz érzés, hogy nem tehetek semmit azért, hogy elmúljon bennem ez az egész.

Végül Minseok még egy utolsó pillantást vet felém, majd kimérten hátat fordít, úgy megy el, amit én a szemöldökömet felvonva nézek végig. Istenem, de felbosszant csupán az, ahogy levegőt vesz.

Végül csak megcsóválom a fejem, és épphogy visszafordulok a suli bejárata felé, egyből kiszúrom; az az ismerős, most kissé felfújt arc, a bosszankodó fejcsóválás, a fáradt tekintet, mert valaki megáll előtte.

Yijeong nyúzottnak tűnik, de még így is képes elérni, hogy leálljon minden életfunkcióm pár pillanatra a látványától. Nem emlékszem, hogy korábban éreztem-e ilyen intenzív elképedést a jelenléte miatt.

A száját beharapva emeli fel végül a fejét, ahogy a lépcsőhöz ér, majd mielőtt elindulna lefelé azon a pár lépcsőfokon, körbenéz. Nem kell sok idő, a szemei megakadnak rajtam, pillanatokig úgy bámul rám, mintha azt sem tudná, mit néz.

Viszont mikor tudatosul benne, hogy igenis én vagyok az, egy töredék másodperc alatt változik át az arca, virul ki és csillannak fel a szemei, akár egy kisgyereknek.

A táskáját megigazítja a vállán, majd gyors léptekkel szlalomozik át a tömegen, én pedig már majdnem azon vagyok, hogy leteremtsem. Leteremtsem az oldala, a varratai miatt, aztán eszembe jut, hogy azokat pár nappal ezelőtt már kiszedték.

Már jól, jól, jól van.

Hamar elém ér, olyan hévvel esik nekem, ahogy átölel, hogy két lépést is hátrálnom kell vele együtt.

Nem érdekel, hány értetlen pillantást kapunk, csak azzal foglalkozom, hogy tíz ujj mar a felsőmbe, az arca a mellkasomba fúródik, és még a hangos szuszogása is eljut a fülemig.

– Elém jöttél – makogja halkan, határozottan kijelenti, és nem kérdésnek szánja.

Alig értem meg a szavait, hiszen a felsőmbe mormog minden hangot, amitől végig szánkózik rajtam egy fagyos, mégis forró érzés.

– Igen. – Az ujjaim cirógatni kezdik a hátát, hiszen ő nem mozdul, nem csinál semmit. Nem lép el, csak ölel és szorít magához, mintha ezen múlna az élete.

– Ez olyan aranyos. – Ezt a három szót még elmotyogja, majd végül a karjai ellazulnak körülöttem, hátrébb lép, és hatalmas szemekkel mered fel rám.

– Mit szólnál, ha kerülnénk egyet a rakpart felé? – Nehezen megy, de megtalálom a hangom, végül sikerül még elindulnom is. Mondanom sem kell, az ő lába is egyből elindul, jön utánam, és folyton felpillant rám.

Kicsit lassan jut el a tudatomig, mit is kéne tennem, de végül megteszem; a válláról óvatosan veszem el a táskáját, és teszem a saját hátamra, amivel eléggé meglepem, de nem szól érte.

Csak elmosolyodik halványan, és a földre néz. Ez a gesztus jólesett neki.

– Nekem tökéletes. – Ahogy sétál mellettem, a válla néha-néha a felkaromnak ütődik, de nem zavarja sem őt, sem engem. Sőt, ahogy már biztonságos távolságra vagyunk az iskolájától, egyszerre mozdulunk.

A kezünk találkozik, a következő pillanatban a tenyerünk egymáséba csúszik, az ujjaink összefonódnak. A kézfeje teljesen eltűnik az enyémben, túl kicsi, én pedig túl nagy vagyok. Mégis annyira... megnyugtató érzés.

– Apuékat elküldtem otthonról. Mire hazaérünk, már nem lesznek ott, este jönnek csak. – Nem tudom, hogy indítsam be azt a nehéz beszélgetést, amin túl kell esnünk, mindenesetre eddig ez nem rossz kezdés.

Remélem, arra felé terelődik majd a téma, mert nem tudok belevágni a közepébe.

– Elküldted őket? Akkor miért kerülünk, és miért nem megyünk most haza? – Túl kíváncsi, bár egy cseppet sem zavar az, ahogy kérdez.

Aranyosnak találom.

– Azért, mert beszélnünk kell, és ha hazaérünk, nem akarok társaságot. Szeretnék egy ilyen... nehéz téma után kettesben lenni veled. – Túl kell esnünk ezen, ez az oka, hogy ráveszem magamat; mégis csak beindítom a beszélgetést.

Muszáj, mert... nem halogathatom tovább.

– A múltkori, igaz? – Egészen elhalkul a hangja, nem érzem többet magamon a tekintetét.

A pulóvere, amin ott az iskola logója, túl nagy rá, vagy két számmal elméretezték, még kisebbnek tűnik, ahogy eltűnik a világosszürke anyagban.

– Részben. De ha azt tudni szeretnéd, akkor muszáj az előzményeket is tudnod. Anyáról. – Amint ezt kimondom, az ő lábai megállnak, ami miatt én is kénytelen vagyok megtorpanni.

Felé fordulok, azt figyelem, ahogy az arcán váltja egymást a kíváncsiság, a hitetlenség, a félelem.

– Azt mondtad, arról soha senkinek nem beszélsz. – Szó szerint suttog, a szája alig rezdül, miközben a haja alól mered fel rám. Viszont a kezemet nem engedi el, azt ugyanúgy fogja tovább, mintha hozzám ragadt volna.

– Tudom. – Kissé még a szemöldököm is megemelkedik, talán kissé élvezem a helyzetet. Tetszik, hogy így ledöbbentettem még úgy is, hogy nehéz egy órának nézünk elébe. – De úgy érzem, hogy van jogod tudni erről.

– Hát... rendben. – Végül bólint egyet, mély levegőt vesz, majd elindul, így húz maga után egy darabig.

Nem szólunk egy szót sem, csak csendben sétálunk egymás mellett egészen addig, amíg a folyópartra nem érünk. Oda, ahol anyuékkal is annyit voltunk hármasban, de ő már alig jut róla eszembe.

Yijeong megszorítja a kezemet, felnéz rám, majd a nagy móló felé indul. Ő dönt; nem hajlandó tovább sétálni, inkább letelepszik törökülésben a víz közelében a hűvös fára, miközben a várost figyeli, tudom, hogy türelmes, és azért nem faggat.

Azt akarja, hogy magamtól mondjam, amiért most is görcsölök.

– Nekem anya volt a mindenem. Bármi történt, apa bármennyire is tette helyre a lelki békémet a rossz időszakaim után, akkor is anya volt a szívem csücske. – Végül sikerül megszólalnom, miután én is leülök. A lényegnél kezdek, nem szándékozok kertelni. Talán jobb is így, nem akarom túlságosan leterhelni, hiszen nem ez az egyetlen dolog, amiről beszélni szeretnék vele. – A betegségemet tőle örököltem, ő is pánikbeteg volt. Mikor kicsi voltam, akkor még jól volt, a rosszullétei elmúltak, mikor megszülettem. Aztán, ahogy elmúlt öt-hat év, kezdett rosszul lenni megint, ami miatt én is. Előjöttek a rohamaim, volt, hogy egy héten háromszor, négyszer is szenvedtem tőlük. Jött az álmatlanság is, és ez lassan rányomta a bélyeget a személyiségemre. – Nagyot nyelek, érzem, hogy kicsit nehezebben jutok levegőhöz, hogy a mellkasom szinte begörcsöl attól, hogy mindezt kimondom. – Orvoshoz jártak velem, pszichológusról pszichológusra ugráltam, de nem segítettek semmit.

A kölyök rám pillant, majd nyíltan bámul tovább, azt figyeli, ahogy a levegőt veszem, ahogy próbálok jól maradni.

– Nyugi. – Suttog ismét, a keze az enyémen landol, és még egy halvány, mégis keserű mosolyt is kapok tőle.

Annyira, annyira, annyira jólesik.

– Volt, hogy kezet emelt rám, de nem azért, mert bántani akart, ő csak... ilyen volt. Hirtelen és heves, sokszor meggondolatlan a mentális problémái miatt. – A vizet figyelem tovább, egyszerűen nem tudok többet Yijeong szemeibe nézni. Úgy érzem, megfulladok, hogy a szavaim megfojtanak. – Tizenegy, tizenkét éves koromra már teljesen leromlott a tudata, annyira, hogy már meg sem ismert. Nem tudta, hogy a fia vagyok, nem tudta, hogy apa a férje. Egyszer pedig jöttek és... elvitték. Én meg végig néztem az egészet. – A végére egészen elhalkulok, szaggatottan szívom be a levegőt.

Egyedül az nyugtat, hogy Yijeong itt van, a kezemen pihen a sajátja, és nem húzódik el.

A támaszom még így is, csupán ennyivel.

– Hiányzik? – Csaknem rekedt a hangja, ami miatt nagyot kell nyelnem, de még így sem tudom eltűntetni a gombócot a torkomból.

– Ő volt a mindenem. Csak ő járt a fejemben, miután elment, másfél évig egy szót sem szóltam, alig aludtam. Akkor sok gyógyszert írtak fel nekem, amiket soha nem vettem be. Apa belecsempészte a vacsorámba, de én mindig kiszedtem. Nem akartam jobban lenni. Anyát akartam. – Érzem, hogy engem néz, én hiába beszélek a fodrozódó vizet figyelve. – Emlékszem, hogy esténként mindig bejött, és mesélt nekem. Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged... – Ahogy halkan elmormogom az utolsó három mondatomat, egyből megfagy a levegő.

Yijeong emlékszik, tudom, hogy eszébe jut az, mikor ugyanezt mondtam, mielőtt legelőször megcsókoltam még az ő szobájában, a szekrényének nyomva.

– Ezt még te mondtad nekem. – Hitetlenül szólal meg, mintha újra és újra végig pörgetné maga előtt a történteket, amik az én fejemben is élénken élnek még.

– Mert akkor úgy éreztem, hogy kettőnkre igaz. – Mély levegőt veszek, majd ránézek, ahogy eltűnik rólam a keze, és az ölében gyűrögeti tovább. – Még most is így van.

– Mikor ezt mondtad, akkor... akkor nem igazán tudtam, hogy én vagyok a te tündéred, vagy te az enyém. Még most sem tudom eldönteni, melyikünkre értetted. – Hezitálva, de végül felemeli a kezét, bizonytalan mozdulatokkal söpri ki a haját a szemeiből, amik csillognak folyton, megállás nélkül.

– Azt hiszem, mindkettőnkre igaz. – Miután ezt kimondom, mérhetetlen hála telepszik az arcára, úgy néz a szemeimbe, hogy csaknem beszippant az a furcsa villogása.

Ezután csend telepszik közénk, tudom, hogy azt akarja, hogy folytassam, de hirtelen nem tudom, mivel kéne. Ezt már nem akarom tovább fokozni, már így is olyan, mintha egy hatalmas darab hiányozna belőlem.

– Miért veszekedtetek Kwanginnal? – Csaknem egy egész perc eltelik, amikor megszólal, mintha szégyellné is magát azért, mert kíváncsi.

Pedig engem annyira nem zavar... tőle nem.

– Amikor elküldött postára még előző héten, szombaton, mikor Jaeho leitatott téged, akkor a levelek közé került egy, amit hat éve írt anyának. Én csak... kiborultam, mert nem szólt róla, és hagyta, hogy megtaláljam. Nem úgy reagáltam le, ahogy kellett volna, de ezt már megbeszéltük. – A számat harapom be, ahogy a tarkójára simít, tudom, hogy mondani akar valamit, amit most nagyon magába fojt. – Még nem tudtam kinyitni, és megnézni, túl sok minden van benne, amit talán nem kéne látnom.

– Én... megnézem veled. – Kissé még a torkát is megköszörüli, egyszerűen nem értem, miért mondja ezt ilyen visszafogottan és félénken.

Nem ölöm meg érte, ráadásul... hh, Jaeho is mondta, hogy jobb, ha a hisztis mellettem van. Belegondolva pedig igaza van, egyedül nem kéne szembesülnöm egy ki’ tudja, milyen hosszú levéllel, és egy csomó régi, fontos dologgal.

– Köszönöm. – A szemeibe nézek, hangtalanul csak figyelem pillanatokig, ahogy ő engem. Mintha kutakodna bennem, szinte érzem, ahogy olvas a tekintetemben. – El akarok menni hozzá majd... nem tudom, mikor. Oda is jöhetsz velem.

– Jó ötlet ez, Kyungil? Szerintem nem... nem kéne látnod megint. Rosszat tenne veled. – Látom a szemeibe ülni a pánikot, hogy kétségbeesik, és nagyon, nagyon, nagyon ellenzi a dolgot. Ennek ellenére tudom, hogy mégis velem jön majd, mert nem akar egyedül hagyni egy olyan helyen. – És Kwangin sem pártolná.

– Felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok. Lehet, hogy nehéz lesz, de el akarok köszönni tőle, mert nyolc éve nem volt rá lehetőségem.

– De én nem akarom, hogy rosszul legyél. – A száját húzza, tudom, hogy képes lenne vitába is szállni velem, de nem teszi. Csak nyugodtan mormogja a szavait, mély levegőt vesz, és magában tartja a könyörgését.

– És én mit mondjak? Én sem akarom, hogy bajod legyen, és te még csak nem is beszélsz nekem róla. – Igen, konkrétan szemrehányás az, amit csinálok, de nem tehetek róla. Így jönnek a szavak, mert haragszom, és mert túlságosan is témát akarok váltani, ami nem mellesleg össze is jön.

Ezzel pedig csak azt érem el, hogy nagyokat pislogva meredjen rám, mintha nem értené, mit akarok mondani ezzel. Talán... tényleg fogalma sincs róla.

– Nem értelek.

– Miért nem vagy őszinte velem?

– Én nem... nem értelek, Kyungil. Nem hazudtam neked. – A szája szó szerint megremeg, a hangja csaknem elcsuklik, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajta. Úgy tűnik, tényleg fogalma sincs róla, mit csinált.

– Tudom, hogy nem hazudtál nekem. A baj azzal van, hogy titkolózol. – A homlokomat ráncolva nézem az arcát, amin túl sok az érzelem, épp ezért még csak behatárolni sem tudom, mi játszódhat le benne.

Tudom, hogy számára rossz irányba megy a beszélgetés, és bármennyire is rossz látni, hogy nem jut szavakhoz, nem hagyhatom ennyiben a dolgot.