Nem hiszem el én sem, mert ez már kezd beteges
lenni, de itt a negyedik is a mai nap xdd
ilyen még nem volt, de a harmadik részbe sem fért volna bele minden, bár gondolom nem baj, úgyis rég voltam már:DD
ilyen még nem volt, de a harmadik részbe sem fért volna bele minden, bár gondolom nem baj, úgyis rég voltam már:DD
Ez a +16-os jelzés talán kicsit sok, de nem akartam
lejjebb vinni^^
– Honnan... honnan veszed? Nincsenek
titkaim előtted. – Most rajta a sor, hogy a homlokát ráncolja, miközben az
ujjai megállás nélkül piszkálják a pulóvere ujját, ami alól alig lóg ki.
– Én máshogy látom, Yijeong. – A hangom
ellágyul, hiszen nem lecseszni akarom, hanem kihúzni belőle az igazat. – Még
nem tudtad feldolgozni az apádat, és azt, amit veled csinált, és nem értem,
miért nem mondod el nekem. Nem bízol bennem?
– Én... bízom benned. – Nagyot nyel,
csaknem hatalmasat, miközben a szemei az arcomon járnak, de a szemembe
egyáltalán nem néz.
– Már azóta látom rajtad, mióta
hazajöttél a kórházból, de nem akartalak letámadni vagy felzaklatni. De már
azóta eltelt sok idő, és zavar, hogy még
mindig rémálmaid vannak, nekem meg egy szót sem szólsz róla. Miért? – Ő mély
levegőt vesz, a szája megremeg, azt hiszem, ez a gyors témaváltás telitalálat
volt.
– Mert nem akartalak ezzel zaklatni. –
Ahogy elsuttogja a válaszát, én alig értem meg, pedig mintha erre a pár
másodpercre minden hang elhalna körülöttünk. Nem énekelnek a madarak, nem
hallom a messze játszó gyerekek nevetését, és még a pubból szóló zene sem jut
már el idáig. – Neked is annyi problémád van, úgy éreztem, hogy nem terhelhetlek
ezzel.
– Az már rég rossz, ha te úgy érzed,
hogy ez nekem teher, és nem mondhatod el. – Hol rá, hol a folyóra pillantok,
ami mellett egyre hűvösebb van, és ezt én is érzem. Talán jobb lenne
hazaindulni, most mégsem vesz rá a lélek, hogy innen felkeljek. – Ha valaki,
akkor én tudom, mennyire nehéz a saját érzéseidről beszélni, és úgy érzed, hogy
az egész csak felesleges önsajnáltatás, de ez nem így van. Téged nagy trauma
ért, bántottak lelkileg és fizikailag, teljesen normális, hogy megvisel.
Viszont erről beszélned kell, mert ha magadban tartod, lassan felemészt, és
hidd el, hogy semmivel nem leszel jobban.
– Tényleg pszichológusnak kellett volna
menned. – Halványan elmosolyodik, ahogy a kezeire mered, talán ez is oka annak,
hogy ezt nem igazán tudom lereagálni. – Nagyon hatásos tud lenni, ahogy a
hangoddal bánsz.
– Tudom. Ne várd meg, hogy fel is
emeljem. – Szigorú tekintettel meredek rá, ezután pedig már egy szót sem
szólok.
Csendes terrort tartok, azt akarom, hogy
most ő beszéljen nyíltan és gátlások nélkül. Ez menni is fog neki, hiszen én is
megtettem, erre pedig tekintettel lesz.
Hosszú ideig egy szót sem szól, talán
nem tudja, pontosan mit mondjon. Átérzem, én is ugyanígy kattogtam akkor, mikor
apával kellett beszélnem, és nem egészen háromnegyed órája is, mikor felhoztam
neki mindezt.
– Nem tudom, mit mondhatnék. – Nagyot
sóhajt, miután sikeresen megszólal, nem hiszem el, hogy ő az, aki csődöt mond
szavak terén. Ez általában az én reszortom, most mégis ő szenved a
szótlanságtól. – Csak... rossz volt, ennyi. Túléltem, egyben vagyok, anyának
semmi baja, te még mindig velem vagy. Ez a lényeg. – A vállát rándítja, mintha
tényleg nem szólna többről a dolog, az én állam pedig szinte már az ölemet
súrolja.
Hát a pofám leszakad, én itt kiöntöm a
lelkemet, de ő egy árva szót nem szól. Az agyam eldobom.
– Ennél ez egy kicsit bonyolultabb –
idézem a saját apámat, aki ugyanezt mondta nekem, mikor vele beszéltem a
konyhában. Talán nem szóról szóra, de a hatása így is megvan, hiszen Yijeong
ismét a száját húzza, amin leragad a tekintetem. – Nem kell erősnek mutatnod
magad, ha rosszul esik. Látom, hogy feszült vagy.
– Mert nem épp a legjobb érzés, hogy
megbántottalak azzal, hogy kivételesen nem járattam a számat. – Kinyújtja a
lábait, majd felhúzza a térdét, majd az arcát mögé rejti, úgy bámulja a vizet,
mint én nem is olyan rég.
– Nem bántottál meg, csak
elgondolkodtattál. Akkor fogsz megbántani, ha még most sem beszélsz. – Közelebb
merészkedek hozzá, aminek hála rám sandít, de csak egészen a szeme sarkából, majd
szusszan egyet, mint a legtöbbször, mikor hozzáérek. – Úgyhogy jobb lenne, ha
nem harapófogóval kéne kirántanom belőled szavanként az egészet.
– De nem tudom, mit mondjak. Megviselt,
és rosszul aludtam tőle, de már majdnem kihevertem. Jól vagyok, de tényleg! Nem
kell aggódnod miattam. – Kiegyenesedik, ismét rám pillant, majd észrevétlenül,
mintha nem is ő tenné, de nekem dől. Ennyi pedig pont elég, hogy érezzem
magamon, az egész testemen a belőle áradó meleget. – Nekem csak... kicsit
furcsa még mindig, hogy megint láttam. – A szavai csaknem elhalnak, egyből
tudom; végre. Végre megnyílik nekem, még ha szinte könyörögnöm is kellett neki.
– A legtöbb emberbe berögzül egy illat vagy szokás az apjáról, valami kellemes
dolog. Nekem meg... valahányszor apára gondolok, a sör, a tablettás bor, a cigi
és az olcsó szivar jut eszembe. Ez nem fáj vagy rossz, mert ebben nőttem fel,
egyszerűen csak furcsa volt megint találkoznom vele. Ott volt előttem, megint
éreztem azt a tömény alkohol szagot, az undorító dohányt. Annyiban jó, hogy
ismerem őt, mert így tudom, milyennek nem szabad lennem. – Nem tagadom, eléggé
belém fojt minden hangot, csak hallgatom, ahogy a szavak kicsúsznak a száján,
hirtelen azt is elfelejtem, hogy én is tudok beszélni.
– Túl okos vagy ahhoz, hogy lecsússz
odáig. – Ez az apró megjegyzésem megmosolyogtatja, esküszöm, annyira jó látnom,
annyira jólesik, hogy teljesen elvonja a figyelmemet minden másról.
– Remélem is. Anya mesélte, hogy apának
az egész családja olyan volt, mint amilyen most ő maga is. Félek egy kicsit,
hogy én is erre a sorsa jutok előbb-utóbb. – Az ujjai a nadrágjába vájnak,
miközben a fejét a vállamnak dönti, ami miatt csaknem kiráz a hideg.
Most ő az, aki támaszkodik rám.
– Ha valaki problémás családban nő fel,
vagy pont ugyanolyat csinál, vagy a szöges ellentétét. Te már most sokkal
tudatosabban élsz, mint az apád. – A kezem lassan kel útra, miközben beszélek,
próbálom észrevétlenül megfogni a combját, de érzem, hogy a kis hisztis minden
egyes mozdulatomat nyomon követi.
Épp ez az oka annak, hogy ahogy ismét
célba érek azon a bizonyos helyen, ő összerezzen, és mocorog egy helyben.
Egyből megrohamoznak Jaeho szavai, azok
az érzelmek, amik akkor is uraltak, mikor erről beszéltünk az egyetemen.
Yijeong furcsán reagál, mintha kicsit megfeszülne, szinte feszélyezi az, hogy
az ujjaim megint a combját markolják.
– Menjünk haza – mondja halkan, mély
levegőt véve, miközben lassan leszedi magáról a kezemet, és feláll, de mintha a
lábai egy egészen kicsit megremegnének.
Nem teszem szóvá, hogy most a
szokásosnál is elutasítóbban viselkedik, egyszerűen csak követem a példáját,
lassan felállok máris indulásra készen, miközben őt figyelem végig.
Nem igazán néz a szemembe, sem rám, csak
a száját rágja, amit, ah... túl rég csókoltam már meg. Kezd hiányozni.
***
Valami gyökerestül megváltozott a
beszélgetésünk óta. Yijeong másképp kezel, ahogy én is őt, valahogy sokkal...
mélyebbnek érzem mindazt, ami köztünk van.
Túl jó érzés, amit egyelőre nem is tudok
hova tenni magamban, csak szokom és kiélvezem. Olyan, mintha az a hatalmas
darab, amit akkor, ott a mólónál hiányoltam magamból, az most Yijeongban lenne.
Furcsa, és talán hatalmas hülyeség is az
egész, de így érzem.
Viszont van valami, ami mégsem hagy
nyugodni annyira. Mióta Jaeho leitatta Yijeongot, még érzékenyebben reagál
minden egyes közeledésemre. Talán tudja, sejti, hogy én tudok mindarról, amit ő
becsiccsentve elmondott a legjobb barátomnak.
És ha ez még nem elég, egyre többször
jutnak eszembe azok a szavak is, amiket az a bolond vágott a fejemhez.
„Szerelmes vagy a gyerekbe, még ha nem is
mondod, komolyan, ott alszik veled minden este, és te egyszer sem gondolkozol
el azon, ahogy... ahogy hozzád bújik, hogy milyen lenne?”
Valami ilyesmit mondott, ha jól emlékszem, és
ez telibe talált. Nem tudom, hogy szándéka volt-e az, hogy megragadjon bennem,
de ha igen, akkor ez nagyon összejött neki.
Bármennyire is hihetetlen, még soha nem
gondoltam rá. Még csak fogalmam sincs, hogy... ah. Nem tudok semmit. Tényleg
semmit, mégis kezdek eléggé kíváncsi lenni, ami ismételten Jaehonak köszönhető.
Ha nem kezd el sorozni, ha nem faggat és tömi
tele a fejem, akkor most itt ülhetnék ugyanígy apa mellett a kocsiban, csak teljesen
nyugodtan, nem harcolva önmagammal, hogy mégis mit tegyek.
Nem akarok rágondolni, egy részem mégis arra
hajt, konkrétan saját magammal küzdök. Ismét.
– Fiam, Jaeho hívott még reggel, hogy ráérsz-e
este hét körül. Abba a kávézóba hívott meg, ahova ma este beül, és nem akart
egyedül lenni vagy mi. Elfelejtettem szólni. Ne haragudj, most, hogy az órára
néztem, és láttam, hogy már háromnegyed hét van, eszembe jutott. – Apa
hangjában valami furcsa bújik meg, biztos vagyok benne, hogy teljes erőből homlokon
csapná magát, ha nem vezetne éppen.
A városból megyünk hazafele, ugyanis én... ah,
fodrásznál voltam.
Ritkán járok, akkor is apa erősködik, ahogy
most is. Egyszerűen csak felkapart a kanapéról azzal a szöveggel, hogy „szombat
van, mozduljunk ki”, és máris a hatalmas székben találtam magam vizes fejjel.
Yijeong pedig MinJivel ment valahova egész
napra, ők negyed órája értek haza. Ezt is onnan tudom, hogy apával beszéltek
telefonon, és végig hallgattam az egészet.
Volt, ami még inkább lekötötte a figyelmemet;
holnap elmennek. MinJi fogja a barátomat, és mint aki nem ismer kegyelmet,
áthurcolja a szomszédba, méterekre tőlem. Mi ez, ha nem könyörtelen?
Bár így is csaknem három hetet nálunk voltak
annak ellenére, hogy pár napról volt szó. Ezzel is csak annyi a baj, hogy
túlságosan hozzászoktam. Nem, mintha nem lógnék át így is Yijeonghoz
éjszakánként, csak úgy jóval könnyebb volt, hogy nem kellett arra figyelnem,
hogy lebukjak.
– Elvinnél? – Túl sokat várok a válasszal, amit
apa biztosan furcsáll is, de szóvá nem teszi. Csak bólint egyet, miközben a
rádióból szóló zenét dúdolja halkan.
Hiába akarok hazamenni a kölyökhöz, Jaeho mégis
csak a legjobb barátom. Yijeong amúgy is azt mondaná, hogy menjek, mint mindig,
valahányszor a bolond legjobb barátom elhívott valahova.
– Mikorra számíthatok rád?
– Még nem tudom. – Apa ismét megszólal, ahogy
már elég közel járunk a parkhoz, aminek a közepén ott virít az a bizonyos
kávézó. – Majd igyekszem.
– Nem kell, nem azért mondtam. Csak én és MinJi
náluk leszünk, még ki kéne takarítani. Na meg lehet, hogy ott is maradunk
éjszakára.
– Rendben. – Az autó lassan megáll alattunk,
hiszen már nem tudunk tovább menni.
Apura még egy utolsó pillantást vetek, amíg ő
rám mosolyog, madj a következő pillanatban el is válnak útjaink.
Apa elhajt, én pedig a kávézó felé veszem az
irányt, aminek az ablakából ide látom, hogy Jaeho már ott ül. Egyedül.
A frissen vágott hajamba túrok, ami most nekem
túl rövid, de a rám ragadt tekintetekből arra merek következtetni, hogy nem
lehet olyan borzalmas a végeredmény. aztán ki tudja, lehet, azért bámulnak,
mert borzalmasan nézek ki.
Amint benyitok a kis kávézóba, az ajtó felé
szerelt szélharang megszólal, aminek hála a pultosok, és Jaeho tekintete is
egyből rám szegeződik.
Nem foglalkozom senkivel, céltudatosan
trappolok végig a helyen, hogy a legjobb barátomhoz érhessek végre, aki eléggé
meglepődötten mered rám.
– Szőke lettél – mondja teljesen elképedve,
miközben még az ujjai sem dobolnak a pohara falán.
– Szőkés barna – javítom ki, de most még csak
odáig sem jut el, hogy a szemeit megforgassa.
– És a fazon is új. Esküszöm jól áll ez a
középen elválasztott, szembelógós stílus. – Még hümmög is, úgy kortyol a
poharába, hogy végig a hajamat bámulja. – Yijeong mit reagált rá? Fogadni
mernék, hogy már bokszer sem volt rajta, miután meglátott.
– Te mekkora egy gyökér vagy – fintorgok rá
egyből, aminek hála egyből elvigyorodik. – Ő még nem látta, nem otthonról
jövök.
– Apád erre mégis hogy vett rá? Nem tudom
felfogni. – Hitetlenül dől hátra a székében, viszont lereagálni már nincs időm,
hiszen megáll mellettünk egy pincér, aki egyenesen rám mered.
– Hozhatok valamit?
– Egy mojito? Bemelegítésnek. De hozhatsz még
két jégert és dupla viszkit. – Jaeho helyettem szólal meg, amire a gyerek
mellettünk csak biccent, és el is megy, amíg én itt ülök kissé talán elképedve.
– Nem terveztem, hogy inni fogok.
– Nem is kell, legyél spontán. – Legjobb
barátom megemeli a poharát, amiben már most tudom, hogy nulla alkohol van. Túl
összeszedett.
– Legalább te iszol velem. – A számat húzom, de
a végén belemegyek a dologba, már ismerem annyira, hogy tudjam; semmi értelme
ellenkeznem.
– Én? Dehogy. HyeJivel megyek moziba, és mivel
nem volt kedvem otthon ülni, itt várom meg, hogy végezzen a munkával. Mellesleg
köszönöm, hogy itt vagy. Azt hittem, nem jössz. – Hát igen, mivel apa nem szólt
időben, ezért nem igazán tudtam neki reagálni, de a szavaiból levéve nem vette
magára a dolgot.
Jaeho már csak ilyen.
– Akkor minek kértél ennyi piát? – A
szemöldökömet felvonva meredek rá, eddig azt hittem, felesbe rendelt, és nem
azért, hogy egyedül megigyak két jégert és dupla viszkit.
– Hogy feloldódj. Tudod, milyen vagy, mikor
iszol. Elered a nyelved, és előjön a kedves éned. – A válasza teljes mértékben
kielégítene, ha egyáltalán akarnám ezt az egészet.
De nem, én nem akarok annyit inni, még haza
kell mennem Yijeonghoz, aki már most vár, és biztosan csalódott lesz, mikor apa
egyedül megy haza, és közli, hogy én itt vagyok.
Yijeong [POV]
Lassan este negyed tíz, és én egyedül vagyok.
Anyuék átmentek hozzánk, Kyungil pedig még mindig nem ért haza. Nem, mintha
aggódnom kéne miatta, mivel már felnőtt, és Jaeho is vele van, de az mégis csak
aggaszt, hogy egy SMS-t sem írt még.
Furcsa előérzetem van, és ez nagyon nem
tetszik. Nem is tudok megmaradni egy helyben, fel-alá járkálok, és csak az jár
a fejemben, felhívjam-e.
Azzal semmi bajom, hogy elment, sőt, örülök,
hogy kimozdul, de akkor sem adott még életjelet magáról.
Mióta volt az a nagy beszélgetés köztünk két
napja, valahogy úgy érzem, hogy... még jobban kötődünk egymáshoz. Legalábbis én
hozzá igen, bár rajta is érzem, hogy másképp viselkedik velem.
Nem mondtam neki egy szóval sem, de nagyon
sokat jelent nekem, hogy elmesélte, mi volt az anyjával, az pedig a másik fele,
hogy őt is érdekelte, velem mi van.
Mindig csinál valamit, amivel teljesen
ledöbbent.
– Yijeong! – Épphogy kivágódik az ajtó, az ő
hangja tör utat magának a nagy csendben, mintha csak bevonzottam volna azzal,
hogy folyton rajta agyalok. – Yijeong. Yijeong, Yiejong, Yijeong... – Viszont
mikor a bejárati ajtó becsapódik utána, és a nevem újra meg újra felcseng a
torkából, az a furcsa érzés konkrétan felrobban bennem.
Valami más, valami nem oké.
– Kyungil? – Félve szólalok meg én is, a
következő pillanatban pedig már ez sem menne, hiszen a falat támasztva szenvedi
magát beljebb a nappaliba.
Nem hiszem el, halál részeg.
– Szia. – A fejét is a falnak támasztja,
miközben én teljesen ledöbbenve meredek rá.
Nem tudom, mi lep meg jobban; az, hogy annyi
alkoholt ivott, hogy már egyenesen sem tud járni, vagy az, hogy fodrásznál
volt, és rohadt... rohadt jól néz ki. Istenem.
A szám kiszárad, szinte érzem, ahogy a szemeim
felcsillannak.
És én még azt hittem, az lesz a napom
legnagyobb tragédiája, hogy holnap haza kell mennem!
– Mennyit ittál? – Félve közelítem meg, hiszen
minden egyes rezdülésemet úgy nézi végig, mintha vadászna rám. – Ugye nem
egyedül jöttél haza?
– Jaeho és HyeJi hazakísért, vagyis csak a...
csak sarokig. – A hangja teljesen összegabalyodik a nyelvével, szó szerint alig
értem, amit mond. – De... nem vagyok részeg. Csak egy kicsit ittam. – Még a
szemeit is lehunyja, a kezét felemeli, úgy magyaráz, amire csak a szemeimet
forgatom.
Hát persze.
– Nem vagy részeg, de alig állsz a lábadon –
korholom a fejemet csóválva, majd ráveszem magam, hogy érte nyúljak, és elhúzzam
a faltól.
Ő átveti a vállamon a karját, rám nehezedik,
alig bírom el. Szerencséje, hogy ilyen rohadt jól néz ki, amire nem mellesleg
még mindig nem találok rá szavakat.
Egyszer tényleg meg fog állni a szívem.
– Honnan veszed, hogy nem te vagy részeg? Soha
nem lehet tudni.
– Onnan, hogy te ittál, és nem én. – A
homlokomat ráncolva válaszolok, ekkora hülyeséget sem mondott még.
– Szeretem az illatodat. – A hajamba nyomja az
arcát, mély hangon morog, szó szerint végig fut rajtam a hideg tőle. – Annyira
édes vagy. – A kezét lassan elveszi a vállamról, a hátamra simítja, miközben én
próbálom őt elterelni legalább a kanapéig. Viszont az a helyzet, hogy Kyungil
nagyon a másik irányba akar menni.
– Ne mondj ilyeneket – makogom halkan, magam
elé, ami után, csak fúj egyet, és megáll. Bármennyire próbálom rávenni, nem
mozdul többet, csak átkarolja a derekamat, és magához húz.
A szívem a torkomba ugrik, a lábam megremeg, de
nem azért, mert félnék tőle. Egyszerűen csak túl határozott, és tudom, hogyha
ellenkeznék, semmit nem érnék el vele.
– Imádom a lábaidat is. – Az arcát az enyémnek
dönti, az ujjai a felsőmbe marnak, amíg a másik keze a fenekemre csúszik,
belőlem pedig pont most szorul ki minden levegő. – Vedd le a nadrágodat.
– E-elment az eszed. – Próbálom eltolni, de nem
megy, akaratlanul is megremegek attól, ahogy hozzám ér.
Érzem, hogy a pánik eluralkodik rajtam,
megijedek attól, hogy így érint meg, amit józanul ennyire határozottan nem
tenne.
– Te vetted el, a te hibád. Csak te tehetsz
róla.
– Miért viselkedsz így? – Hatalmasat nyelve
passzírozom kettőnk közé a kezeimet, hogy a mellkasánál fogva tolhassam el, ami
végre összejön. Kissé elhúzódik, a tenyere a fenekemről a csípőmre téved, de
még így is perzsel, bárhol ér hozzám.
– Jaeho azt mondta, hogy félsz tőlem. – Alig
formálja a szavakat a szájával, úgy beszél, hogy ismét alig fogom fel. Viszont
mikor eljut az agyamig, levegő után kapok, az arcomból kifut a vér, és úgy
érzem, el fogok ájulni. – Ezért hátrálsz, mikor így érek hozzád. Pedig én... én
nem bántalak. – Felém hajol, a homloka koppan az enyémen. Az alkohol keveredik
az ő illatával, bármennyire is próbálom rávenni magam, apáméval ellentétben ezt
most nem tudom visszataszítónak találni. – Had bizonyítsam be.
– Kyungil, feküdj le. Felkísérlek, oké? –
Hirtelen ezer dolgot akarok mondani, és annyira megijedek a sokszínű
válaszoktól, hogy végül csak ennyit tudok kibökni.
Igen, én... én sokat gondolok arra, hogy mi
ketten, és... És... Yah! De ő soha nem teszi!
Épp ezért nem értem, miért akar „bizonyítani”,
hogy neki ez miért fontos.
Nehezen tudok ellenállni, bármennyire is
ellenkezik a belsőhangom, nem megy a leállítása. Érzem, hogy be fog törni,
ezért az lenne a legjobb, ha terelném a témát inkább.
– Bízol bennem? – Az orrát az enyémhez érinti,
úgy teszi fel a kérdést, aminek hála tudom, hogy teljesen végem. Kész, én nem
tudok ellenkezni, ha így mászik rám.
– Bízom benned. – Suttogva válaszolok, miközben
az ujjaim a felsőjébe markolnak a mellkasán, de őt ez egy kicsit sem zavarja.
Hatalmasat nyelek, ahogy szorosan átölel, a
felsőtestem az övéhez simul, az ajkai az enyémhez érnek, de itt megáll. Nem
mozdul pillanatokig, mintha lefagyott volna, miközben az én szívem csaknem a
torkomon jön ki.
Hangosan morran egyet, a szám teljesen a
szájához olvad, ahogy végül megteszi; a fejét oldalra billenti, teljesen nekem
feszül, úgy csókol meg, mintha az egész élete ezen múlna.
A lábam szinte összecsuklik, amilyen hévvel
esik nekem, ahogy tart és nem enged el.
Az íze szétterjed a számban, csak az jár a
fejemben, hogy eddig egyik csókunkban sem volt ennyi felszabadult érzelem és...
és vágy.
Percek telnek el így, hogy én fogságba kerülve
remegek a karjai közt, mikor azt hiszem, elenged. Azt hiszem elereszt,
elhátrál, de nem.
Előre billenti a csípőjét, aminek hála a
szemeim kipattannak, minden levegő a tüdőmbe szorul, és szinte fuldokolva kapom
el a fejem.
– Kyungil! Te... – A hangom elcsuklik, nem
tudom kimondani azt, ami miatt egyből lángra kap az arcom, a szám pedig
piszkosul zsibbad az előbbi csóktól.
– Nem tudom, mi ez az érzés, de annyira... annyira
jó. – A tenyere lejjebb csúszik, ismét a fenekemen ér célba, amibe
beleborzongok. – Ilyen még nem volt, ez... miattad van. Tudom, hogy miattad
van. – Az ágyéka nekem nyomódik ismét, a térdeim pedig már csaknem tényleg
feladják a szolgálatot, mikor újra megérzem, milyen izgatott állapotban is van.
– Ezt nem szabad. – Szinte lihegés az, ami
kiszökik a torkomon, nem hiszem el, hogy Kyungil merevedése az, amit magamon
érzek. Meg fogok halni, rohadtul meg fog állni a szívem. – Ez... ez tilos,
engedj el.
– A mai estig soha nem gondoltam arra, milyen
lehet veled. – A fülemhez hajol, az arcát az enyémnek támasztja, úgy beszél és
suttog. Hergel, piheg, de érzem rajta, hogy még így is teljesen visszafogja
magát. – Felizgatsz.
– Jézusom, Kyungil, ne már! – Az arcom lángra
kap, a vállát marom tovább, amit ő csak morogva értékel, olyan hang ez, amitől
csaknem kilépek a testemből.
– Az én szemeimben fiú vagy, és az is maradsz,
Yijeong-sshi. – Ahogy becéz, a szívem kihagy egy teljes ütemet, a fejem
megszédül, túl jólesik minden egyes szava. – Új becenevet kell adnom neked. A
hisztis nem illik rád, mikor ilyen zavarban vagy. – Megmozdul, közelebb lép, és
ha lehetséges, ennél inkább is hozzám préseli magát. Mintha lételeme lenne,
hogy érezzen magán. – A kölyök sem jó... túl perverz lennék tőle, ha így
hívnálak, miközben mocskos dolgokat teszek veled. – Komolyan nem hiszek a
fülemnek, nem akarom felfogni, amit mond.
Nem akarom értelmezni sem, hogy ez az a Song Kyungil,
akinek eddig még csak a gondolat sem volt meg, hogy ilyet tegyen.
Az alkohol minden gátlását felégette, és
jelenleg nem tudom, hogy örüljek-e neki, vagy sem.
– Nem hagysz levegőhöz jutni – suttogom,
miközben a szemeimet szorosan összezárom, hiszen minden erőlködésem ellenére is
érzem, hogy a nadrágom rám feszül, az agyam lassan felmond, és az én
akaratomnak is annyi lesz.
– Meg akarlak csókolni. – Még mindig a fülembe
intézi a szavait, ami miatt végig szánkózik rajtam a hideg, mintha villámcsapás
érne, ahogy a csípője megint mozdul. Én pedig csak nyögök, kapaszkodom belé,
már semmi akaraterőm nincsen. – Baba. – A keze, ami épp nem a fenekemen pihen,
a hajamba téved, az ajkai a fülemhez érnek, és most érzem úgy végleg, hogy
mindennek vége. – Így foglak hívni. A Babám vagy. Az enyém vagy.
– Megőrjítesz. – Próbálok a határokon belül
maradni, éppen ezért nem teszek semmit, amivel tovább hergelném őt, vagy
magamat. Csak állok reszketve a magamba fojtott vágytól, lihegve az
oxigénhiánytól.
Sok barátnőm volt, sok olyan lány, akik soha
nem mozgattak meg ilyen téren. Erre jön Kyungil, és... és felborít mindent, és
csupán azzal leállítja az életfunkcióimat, ahogy a lábaimról beszél.
– Az enyém vagy.
– Igen! – Ahogy megszólal, a csípője egyből
mozdul, aminek hála a szám kinyílik, a szemeim hatalmasra kerekednek, a levegő
pedig bennem reked.
A hangom belemélyül abba az egy szóba, szinte
már az életemért kapaszkodom a vállaiba, ahogy az a feszítő, izgató
érzelemhullám végig söpör rajtam, az ágyékomban lüktet. Nem bírom már sokáig.
Kyungil magában, mélyen legbelül birtokol,
kíván, és csak engem akar. Az alkohol az oka, hogy ezt most a tudtomra is adta.
– Ne félj tőlem.
– M-már nem félek. – A hangom úgy remeg, mint a
lábam, ahogy válaszolok, már önmagában az is meglep, hogy egyáltalán ezt ki
tudtam nyögni.
– És szeress. Kérlek, szeress engem...