3. rész - Soha, soha, soha nincs vége

Siastok:3
Elnézést a kimaradásért, de nagyon el vagyok havazva><
Viszont ehhez szokjatok hozzá, mivel lassan iskola, muszáj belevetnem magam a tanulnivalóba~

         - Nem! Nem akarok menni! Nem vihetnek el, nem hagyhatom! – Anya hisztérikus üvöltése az egész lakást betöltötte, miközben egyszerre három fehér ruhás férfi fogta le, és próbálta kivonszolni a lakásból. Az orromba költözött annak az átható vegyszernek a szaga, ami körüllengte Őket, és csak álltam azt nézve, ahogy az anyám küzd, rángatózik, minden erejét beveti, hogy megszabaduljon attól a hat vasmaroktól. – Nem! Nem tehetik, nem tehetik, nem tehetik! – Ide-oda rángatta a fejét, amitől hosszú, sötét barna tincsei a levegőben szálltak, szinte hipnotizálva bámultam a táncoló fürtöket, amik mindig gondosan anya feje tetejére voltak tornyozva, akkor viszont a nagy harcnak hála a hajgumi kirepült a hajából.

         Én azt hiszem, nem éreztem semmit. Se fájdalmat, se pánikot, se kétségbeesettséget. Még csak nyugodt sem voltam, egyszerűen csak üres. Akkor, ott, tizenkét évesen.

         - Hölgyem, kérem, maradjon nyugton! – Az egyik fehér ruhás férfi hangja szinte fájdalmasan ingerülten csengett fel, amitől még csak össze sem rezzentem, csak tűrtem, ahogy apa mögém állt, és remegő kezével a vállamra simított.

         - De a fiam! A fiam, a fiam, a fiam!

         Tehetetlen voltam, egy jelentéktelen személy, aki, még ha tenni is akart volna valamit, akkor se lett volna semmi eredménye. Így csak vártam... Vártam mozdulatlanul egészen addig, amíg anyám hisztérikus sikolyai el nem csendesettek, amíg fel nem zúgott a motor, amíg végleg csend nem telepedett a környékre.

        

Ez az a pillanat, amikor felriadok, olyan hirtelen ülök fel, először majdnem a földön is landolok. A mellkasom kínzó nehézséggel emelkedik, miközben szó szerint lihegek az előbbi álmomtól. A jéghideg izzadságtól minden egyes ruhadarabom rám tapad, és hiába tudom, hogy saját hálószobámban vagyok teljesen egyedül, az éjszaka sötétjében, minden fehér ruhás férfi, az anyám sikolyai, apám kétségbeesett hangja mégis itt van velem, mintha tele lenne ezekkel mind a négy falam.

Jó darabig eltart, mire a jelenés elhalványul, amíg légzésem úgy, ahogy lenyugszik, és már nem markolom olyan görcsösen a takarómat, végül képes vagyok felkelni még az ágyból is. Ezek után azt hiszem, már nem merek visszafeküdni, hiszen valahányszor megpróbálkozom vele egy ilyen álom után, csak rám tör a rettegés, hogy ez folytatódni fog. Épp ezért kénytelen vagyok a következő egy órában valami mással foglalkozni, de az a hajnali négy, amit a digitális óra mutat, túlságosan korainak bizonyul, én pedig túlzottan kimerült vagyok. Viszont mást nem tehetek, muszáj lefoglalnom magam legalább egy kicsit.

Lábaim egyenesen az emeleti fürdőszobába vonulok vissza, ahol belenézve a tükörbe, egy zaklatott tekintet bámul vissza rám. Világos, hogy nem fekhetek vissza, nem hagyhatom, hogy ennél nyúzottabb legyek apám előtt. Majd talán, ha Ő elment dolgozni, akkor ismét megpróbálkozom az alvással, végül is szombat végett nem igazán kell kimozdulnom itthonról.

Nagy nehezen elszakítom magamról a tekintetem, majd miután arcot mosok, eszem ágában sincs visszamenni a nyomasztó szobámba, inkább letelepedek a földszinten a kanapéra, és az adók közt ugrálok valami nézhetőt keresve.

- Jó reggelt, fiam. Te meg miért nem alszol? – Észre sem veszem az idő múlását, már csak apa hangja jelzi, hogy három, négy órán át nem igazán volt időérzékem.

- Ah, nem tudtam – mormogom halkan, miközben a fejem alá gyűröm az egyik díszpárnát, még csak egy fél pillanatra sem néznék fel rá. Tudja, hogy még mindig neheztelek rá MinJi miatt, és ez nem fog elmúlni.

- Kérlek, ne nappal aludj. Kyungil, ha megint nem este fekszel le, akkor nappal semmi erőd nem lesz. – Még a fejem búbját is megsimogatja, majd máris indul tovább a szokásos reggeli rutinját folytatva.

Én meg csak fekszem a hatalmas kanapén üres tekintettel bámulva a tévét, és tűrve némán, ahogy apu végül elköszön, majd a bejárati ajtó halk nyikorgását. Szinte fellélegzem, mikor egyedül maradok végre, a szemeim egyből leragadnak abban reménykedve; ha esetleg megint rémálmaim lennének, nincs, aki szem-, esetleg fültanúja legyen a dolognak.

- Te bulizni voltál, és nem is szóltál? – Egy ismerős hang ébreszt olyan hirtelen, amitől felriadva muszáj felülnöm, hogy ránézhessek. Nem emlékszem, mikor aludtam el, mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy sikerül némiképp kipihennem magam.

- Azt hittem, te ma a keresztszüleidnél leszel – mormogom Jaehoról elszakítva a tekintetemet, mikor letelepszik mellém, és Ő is a tévét kezdi bámulni. Igen, sajnos rossz szokása, hogy csak úgy bejön, ami engem nem zavar, sőt... de aput már annál inkább.

- Megyek is, majd este. Gondoltam, előtte benézek, megkérdezem, hogy vagy. Nem voltál valami lelkes a születésnapodon tegnap. – Biztos vagyok benne, hogy a száját húzza, odanéznem sem kell. – De látom, pörgős éjszakád volt, bepótoltad a tegnap kimaradt bulit. Szóval, merre jártál? – Némi sértődöttséget vélek felfedezni Jaeho hangjában, de túlságosan nyomottnak érezem magamat ahhoz, hogy törődjek vele. Aish, ne... csak születésnapomat ne hozza fel. Épp elég az, hogy jókedvet kellett erőltetnem magamra apám miatt.

Legalább MinJiéket nem láttam két napja, ami azért tegyük hozzá, haladás.

- Nem voltam sehol – vetem oda nyűgösen, hisz arra vágyok jelenleg a legkevésbé, hogy faggatni kezdjen, mert tudom, hogy úgyis kihúzza belőlem, mi a baj. Ez Jaeho képessége; ért az én nyelvemen.

- Akkor miért nézel ki úgy, mint akit háromszor kimostak? – Még a szemöldökét is felvonja, ahogy könyökével a karomba bök, amire elhúzom a számat. Ezek szerint hiába érzem magam kipihentebbnek, kívülről ez nem igazán látszik.

- Mondjuk úgy, hogy ijesztően valóságos álmom volt. – Az arcomat dörzsölve állok fel, és indulok ki a konyhába, hisz nekem is ennem kéne, bár nem tudom, Jaeho mennyi mindent zabált fel, amíg aludtam.

- Kérdeznem sem kell, igaz? – Erre már nem is válaszolok, csak frusztráltan Jaehora pillantok, aki szinte minden léptemet követi. – Azért aludtál most? Mert este nem ment?

- Lefoglaltam magam, ez legalább plusz pont – adom meg magamat, mivel úgyis kár lett volna további köröket futni. Elég, ha így kimondom, amúgy is tudja már, elég csak rám néznie.

- Ah, tudod mit? – A beállt csendet megtörve ismét hallom egyetlen barátom hangját felcsengni, ami már most nem tölt el jó érzéssel. – Mivel most aludtad ki magad, és természetesen, hogy kimozdítsd innen a seggedet végre hétvégén is, te szépen felöltözöl, rendbe szeded magad, és kimegyünk a friss levegőre. Ugyanis már rád néznem is fáj, drága testvérem. – Pár pillanatig meredek rá teljesen letörve előbbi szavait hallva, hogy jelezzem; nekem semmi kedvem kitenni innen a lábam. Viszont ez nem igazán hatja meg, ahogy elnézem, túlságosan is elszánt már megint. – Nyomás!

***

Bár igaz, jólesik a friss levegő, az, hogy kellemesen süt a nap, akkor sincs túl sok kedvem idekint lenni. Jaeho viszont egészen más miatt jött ki, mint először gondoltam. Azt hittem, hogy bevisz a városba, hátha valami hasznosat is csinálunk, erre most itt ülünk a parkban az egyik padon, és nézzük az egyik kávézót. Bár szívesen megkérdőjelezném, ezt mégis miért, attól tartok, a választól egészen biztosan vetni fogom a kereszteket. Néha vannak furcsa dolgai, mit ne mondjak.

Némán ülök a kék eget bámulva fölöttünk, mikor valami a lábamhoz dörgölőzik, még a nadrágon keresztül is érezem a kis vakarcs szőrét. Lenézve egy kisméretű, fehér színű kutyát pillantok meg, ami éppen nedves, fekete orrával bökdösi a lábamat tovább.

A póráz vonalát követve emelem feljebb a tekintetemet, de már azelőtt kinyitom a számat, hogy megnézhetném magamnak a kutya gazdáját.

- Igazán féken tarthatnád a dögöd. Nem mindenki olvad el tő… – kezdem, de bennem rekednek a további szavak, amikor meglátom, ki is az, aki rám eresztette a szörnyetegét.

Ah, ne legyen félreértés, szeretem az állatokat, de most valahogy nincs kedvem egyhez sem.

- Ne haragudj, Kyungil, tényleg. – Yijeong egyből szabadkozik, bár kissé remegő hangját észre sem veszem, ahogy az arcán járatom a tekintetemet. Nem rémlik, hogy ilyen fájdalmasan ártatlan fejet vágna mindig. – Általában nem szokott ilyen barátságos lenni, inkább meghúzódik.

- Nem hiszek a szememnek! Nem veled voltunk kosarazni? Ez nagyon jó, nem gondoltam volna, hogy még találkozunk. – Velem ellentétben Jaeho egyből belelkesedik, bár Ő még nem tudja, hogy Yijeong az a szomszédom, akiről mindig panaszkodom neki.

- Öhm... igen, én? – Yijeong végül zavartan kapja el rólam a tekintetét, és egyenesen Jaeho-ra mered, aki már fel is pattan mellőlem a padról, hogy átkarolja a fiatalabbik vállát.

- Ez jó, nagyon jó. Az a helyzet, hogy én Kyungil vidító napot tartok, csatlakozhatnál. – Legjobb barátom mosolya szinte rikít, amíg Yijeong látszólag nem tudja, mégis mit kezdjen magával jelenleg. – Esetleg meghívhatunk abba a kávézóba, hm? Letérdelsz a forró csokijuktól.

- H-hát... Én nem is tudom. – Yijeong végül egy fél pillantást vet felém, amit Jaeho egyből kiszúr, és csak legyint egyet.

- Ne ijedj meg tőle. Kyungil ilyen, de jó fej, aranyos, kicsit fura, meg minden. Na, gyere. – Nem tudom mire vélni legjobb barátom izgatottságát, soha nem értettem, miért szeret ennyire ismerkedni, hisz én örülök, ha nagy ívben elkerül mindenki.

- Öh... legyen... – makogja halkan a fiatalabb, majd közelebb húzza magához a kutyáját, hogy ne szadizza tovább a lábamat. Ezért felettébb hálás vagyok. – Akkor lepasszolom ezt a „dögöt” anyunak. – Nem tudok nem fennakadni azon, hogy miattam hangsúlyozza ki azt az egy szót, amivel én is illettem a kutyáját. Bár hiába, nem igazán érzem magam parasztnak tőle.

Miután sikeresen kiműti magát Jaeho karja alól, a szörnyetegét szólongatva az anyja felé igyekszik, aki elég messze ácsorog tőlünk egyenesen idebámulva.

- Tudod, mit? Én most akkor haza is megyek. – Amint felcseng a hangom, majd fel is állok a padról, Jaeho reflexszerűen nyúl a karom után, hogy megállítson. A lábaim egyből megtorpannak, várakozva és kissé unottan meredek rá jelezve, hogy nem vicceltem.

- Most miért? Tök normális a gyerek. Oké, kicsit félénk, de biztosan jó parti, ha betörjük. Na. – Még meg is rángatja kissé a karom, amitől egy fintorba rándul az arcom, és kiszabadítom magam az ujjai közül.

- Az a rohadt ismerkedési kényszered. Nélkülem nem megy? Tudod, hogy ki nem állhatom az embereket.

- Mehetünk. – Mire Yijeong visszatér, legjobb barátom arckifejezése egy csapásra átváltozik, és egy hatalmas mosoly terül szét az arcán. Én pedig hirtelen arra gondolok, hogy jobb lett volna, ha hazudok valamit, talán azt mondom, nem érzem jól magam. Így biztosan haza tudtam volna jutni. – Tudtok valami jó helyet a közelben? Én nem vagyok ismerős a városban. – Eléggé meglep, ahogy a hangja, most már sokkal hangosabban cseng fel, bár egy pillanatra se néz rám, szemmel láthatóan sokkal inkább Jaeho-nak szánja a mondandóját.

Most mondjam azt, hogy nem csodálkozom? Én sem állnék le magammal beszélgetni.

- Ez egész jó. – Amint betesszük a lábunkat abba a kávézóba, amit eddig másfél órán át bámultunk azon a rohadt padon ülve, legjobb barátom egyre izgatottabbá válik, bár jól leplezi. – Te új vagy ezek szerint? – Amint elfoglaljuk az egyik ablak melletti asztalt – természetesen én belül, Jaeho meg mellém, hogy menekülni se tudjak -, legjobb barátom egyből Yijeongra mered szinte már ijesztő kíváncsisággal, aki meglepetésemre előttem foglalt helyet.

- Csak pár napja vagyok a városban, ideköltöztünk anyuval, mert új állást kapott. – Szinte egyből elhallgat, amint egy pincér áll meg mellettünk, és szinte már fájdalmasan barátságos mosollyal néz végig rajtunk. Nem, nekem nem szimpi. Épp ezért a hamis jókedvéért.

- Sziasztok. Mit hozhatok? – Végül Jaehora néz, aki hümmögve átfutja az étlapot, de van egy olyan sejtésem, hogy Ő ezt már tudja kívülről. Fogalmam sincs, miért, mindenesetre azt hiszem, telibe trafáltam.

- Három forró csokit abból a belga kakaóból, Yoojae, ha lehet. – Csak nagyokat pislogok ezt hallva, majd inkább csak a fejemet csóválva hagyom figyelmen kívül azt, hogy tudja a gyerek nevét. Valamiről lemaradtam, de azt hiszem, jobb, ha fogalmam sincs a dologról.

- Azonnal! – Végül Yoojae még meg is hajol, majd dudorászva indul vissza a pult mögött ácsorgó lányhoz, akinek le is adja a rendelést.

Jó, legalább tudom, hol keressem Jaehot, ha nem velem van, és netalántán szükségem lenne rá.

- Nos... Honnan is jöttél? – Legjobb barátom végül visszafordul Yijeong felé, aki felkapja a tekintetét a kezeiről, hirtelen azt sem tudja, merre van arccal. Azt hiszem, nem fog tudni feloldódni, ahogy azt Jaeho tervezi.

- Oh, hát... Csak Busan. – Erre a kijelentésre egyetlen barátom hitetlenül levegő után kap, majd megütve a vállamat felém fordul.

- Hallod ezt?! – Nyitott szájas vigyorától csak a szemeimet forgatom, amit Ő le sem reagál, inkább visszanéz a fiatalabbra, aki igencsak meg van illetődve a kitörő örömtől. – Kyungil oda akart egyetemre járni, de végül csak az ittenibe vették fel. De amilyen szerencsétlen, velem kell osztozkodnia a levegőn még négy évig. – A végén egy tenyérbe mászó vigyort villant, legszívesebben leütném érte. Tényleg nem értem, hogy tud bezsongni egy ilyen jelentéktelen dologtól.

- Oh – Yijeong végül rám néz, és pillanatokig le sem veszi rólam a tekintetét, viszont mikor... eh. Mikor talán kissé zavartnak tűnik, inkább visszafordul Jaeho felé, de még ezek után sem úszom meg, néha-néha rám pillant a szeme sarkából. Nekem túl furcsa és félénk. – Sokan azt mondják, hogy talán szebb város, mint Seoul. Bár... én mindig ide vágytam, nem vagyok oda a tengerpartért. – Egy halvány mosollyal karjára simít, majd felkapja a fejét, mikor a pincér elé teszi a poharat, ami fél literes biztos, hogy van.

- Mennyibe kerül ez, Jaeho? – Kérdésemtől legjobb barátom felhorkant, majd Yijeong példáját követve Ő is belekortyol a forró csokiba.

- Nem mindegy? Úgyis én fizetek. Mindjárt jövök. – Mikor már épp mondanám neki, hogy akkor meghívhatna egy szelet tortára is, fogja magát, és feláll, majd elvonul a pulthoz. Felvont szemöldökkel nézem, ahogy szóba elegyedik az egyik lánnyal, aki csak most jött ki a konyháról.

- Ez meg mi a véreres rákvertét művel? – Hitetlenkedve fakadok ki, aminek hála Yijeong belehorkant a forró csokijába, majd inkább letéve azt halkan felnevet. Viszont mikor visszavezetem rá a tekintetemet, mintha egy pillanat alatt elvágnák a jókedvét, és a száját húzva egyenesen a pohara felé hajol. – Te most kinevettél?

- Mi? Én? Nem... nem, nem, dehogy. – Fél szemmel sandít csak fel rám, de még így is látom, ahogy egyből pánikba esik, egészen biztos, azt sem tudja, most mit csináljon. Ennyire ijesztő lennék? – Úgy nézek ki, mint aki merne olyat?

- Nem – vágom rá egyből, aminek hála eléggé sértetten néz vissza ám. Mintha nem lenne egyértelmű a dolog.

- Miért vagy mindig ilyen? – Erre a kérdésre már mindkét szemöldököm eléggé magasra szökik, ugyanis nem hittem volna, hogy ezt a kérdést az Ő szájából is hallani fogom valaha. – Az anyám az oka? Én nem tehetek róla, hogy ilyen jól kijönnek apukáddal. Nem értem, velem miért... – A végét teljesen elmotyogja, belém hasít a gondolat, hogy nagyon nem tudok kiigazodni rajta. Tényleg nem. Nem mintha akarnék, de zavar, hogy ennyire hirtelen váltásai vannak.

- Semmi közöd nincs hozzá – jelentem ki végül semlegesen nézve le rá, amitől kissé felfújt arccal emeli fel a fejét, azt hiszem, talán... megsértettem? Mégis mivel? – Ha ennyire kiakaszt, hogy ilyen vagyok, miért nem állsz fel, és tűnsz el?

- Mert felkeltetted annyira az érdeklődésemet, hogy maradjak a stílusod ellenére is. – Már szinte nyitnám a számat, hogy lereagáljam ezt, mikor eljut a tudatomig, mit is mondott pontosan

Én... öm... érdeklem? Ez a gyerek teljesen bekattant?

- Hacsak nem vagy mazochista, akkor felejts el.

2. rész - Telhetetlen idő

Jöttem zaklatni c:.
Ismételten itt vagyok egy folytatással, mivel nem bírok a véremmel xd.
Jó olvasást^^

         - Kyungil! Vacsora. – Az ébreszt, ahogy apa az ajtómon dübörög, aminek hála szemeim egyből kipattannak, és a fülesem után kutatok, ami valószínűleg kiesett a helyéről. Nem tudom, mikor aludtam el, csak azt érzem, ahogy a ruháim rám tapadnak, jéghidegnek érzem mindenemet tőle. Nem emlékszem, hogy éreztem magam, mielőtt elnyomott az álom, de sejtem, hogy most sem volt valami problémamentes.

         Minden rendben lesz, semmi baj, semmi baj, semmi baj.

Kapkodó, mégis az életkedv mindenféle hiányától szenvedő mozdulatokkal vetkőzöm le, és a legelső ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe akadnak, magamra is kapom. A homlokomra tapadt egy-két tincset már meg sem próbálom leműteni a bőrömről, úgy ahogy vagyok, kinyitom az ajtóm, ami előtt már csak az apám hűlt helyét látom.

Rá sem nézve a falon lógó családi képekre végig trappolok a lépcsőn, és a hajamba túrva fordulok be az ebédlőbe. Senkire nem nézek, MinJit egyenesen kizárom a tudatomból, ahogy elfoglalom szokásos helyem az asztalnál. Érzem magamon apa könyörgő tekintetét, aminek behódolva végül felemelem a fejem, és egy türelmetlen pillantást váltok vele.

Nem, én ezt nem akarom. Nem is ismerem ezeket az embereket, és remélem, soha nem is fogom, ugyanis én tökéletesen megvagyok az apámmal, Jaehoval és az őrült anyám emlékével az életemben. Nem kell nekem senki más. Úgysem tudnának mit kezdeni a rohamaimmal, a természetemmel.

- Hallottam, hogy jogot tanulsz. – Végül MinJi hangja szakít ki gondolataimból, ekkor rá is emelem a tekintetem, hisz ezek szerint hozzám beszél. Válaszul csak bólintok, majd szedek magamnak az asztalon lévő ételek egyikéből. – Ez nagyon szép szakma. Miért pont ezt választottad? Hisz akkora a választék.

- Jog az egyetlen, amire alkalmas vagyok. – Ennyivel le is tudom a válaszomat, még a vállamat is megrándítom mellé.

Nem, én... én nem vagyok bunkó. Egyáltalán nem. Én csak... nem bírom elviselni a tudatot, hogy egy idegen nő van itt, az asztalnál. Ott, ahol régen az anyám ült.

A gondolatra ökölbe szorul az ölemben pihenő kezem, érzem azt az ellenállhatatlan menekülési kényszert, a légszomjat, amitől úgy kell levegő után kapnom.

- Alkalmas? Nem értelek. – Még egy halvány mosoly is az arcára telepedik, amitől a gyomrom bucskázik egyet, tényleg mindjárt felállok, és faképnél hagyok mindenkit. – De hisz ahová te jársz, lehet szociológiát, filozófiát és pszichológiát is tanulni. Ez a három is szép szakma.

- Ah, igen, de Kyungil nem mehetett pszichológusnak a mentá... – Apa még időben leharapja a mondata végét, amint gyilkos tekintettel bombázom meg, majd   a fejemet csóválva meredek le a tányéromba, amiben az ételhez egyelőre hozzányúlni sem tudok. Eddig sem volt étvágyam, de hatalmas gombóc miatt a torkomban most még nyelni sem tudok.

Apa miért beszél úgy ezeknek az embereknek a gondjaimról, mintha évek óta ismernénk Őket? Senkinek semmi köze az én mentális problémáimhoz.

Igen, lehet, hogy nem engedtek pszichológusnak a pánikrohamaim miatt, miszerint „Aki a saját problémáitól ilyen állapotba zuhan, hogy segíthetne másokon?”.

Na, persze... Mikor megláttam ezt a mondatot a korlapomra firkantva, majdnem a jogról is lemondtam, mint szakma.

- És ügyvész, jogász, bíró? Mi szeretnél lenni?

- Anya, hagyd már szegényt – Amint Yijeong hangja is felcseng, igaz, csak halkan és óvatosan, mindenki felé kapja a fejét, viszont Ő továbbra is a tányérjába bámul, miközben a húst szeleteli fel. – Nem látod, hogy semmi kedve erről beszélni?

- Yijeong! – MinJi pár pillanat hallgatás után suttogva rászól a fiára, aki egy fújtatva egyet inkább a szájába lapátol egy szelet húst.

Én meg ezt nézve úgy érzem, hogy a menekülési kényszerem győz, egyszerűen felállok, mielőtt légszomjam hangos lihegésbe csapna át, és egyenesen a bejárati ajtó felé veszem az irányt, hogy legalább egy kis friss levegőt szívhassak.

Nem bírom ezt nézni.

Yijeongnak van anyja.

- Kyungil, mégis hova mész?

- Csak megsétáltatom a kutyát.

- De nincs is ku... – Apám szavainak végét már egyáltalán nem értem, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, majd leülve a lépcsőre egyenesen felmeredek az égre. Szinte már korom sötét van, a levegő is kellőképp lehűlt, amiért hálát adok... Így csupán pár másodperc, amíg normalizálódik a légzésem.

Ez normális? Hogy ilyen gyakran jönnek elő a tünetek?

Ah, tudom, hogy a válasz nem. Viszont képtelen vagyok orvoshoz menni, úgysem szedném azokat a méregdrága, erős gyógyszereket, amiket felírnak nekem.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya az égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Mielőtt még túlságosan is belelovalnám magam gondolatba, kinyílik az ajtó mögöttem, amire oda se figyelek. Nem akarok társaságot.

Magányt akarok még akkor is, ha a kínzó gondolataim ilyenkor előjönnek.

- Menj be – szólalok meg végül, mikor vendégem mellém telepszik. Meg sem nyikkan, csak egy hatalmast sóhajt hallat, amiből egyből tudom; apa az. – Kérj bocsánatot, hogy ilyen vagyok, aztán küldd Őket haza. Nem akarom, hogy itt legyenek.

- Ez így nem lesz jó, fiam. – Pont azokat a szavakat vágja hozzám, amiket most egyáltalán nem akartam hallani, viszont ez Őt egy cseppet sem izgatja. – Azt hiszed, nem látom? Hogy egyre rosszabbul vagy?

- Mit akarsz ezzel? – kérdezem végül, mikor a szokásosnál is nagyobb csend áll be közénk, továbbra sem nézek rá, még az Istenért’ sem. Nem akarom látni a tekintetébe költöző kétségbeesettséget.

- Megint orvoshoz kéne járnod. Tudod, hogy egy pszichológus mennyit segít. Tudod, hogy hajlamos vagy arra, amire az anyád, a génjeidben van. Tudod, hogy előfordulhat az, a...

- Nem, apa. – Szinte villogó tekintettel fordulok felé, amitől egy kissé összerezzen, viszont nem hagy itt, pedig tudom, hogy ilyenkor legszívesebben elrohanna. Megijesztem a saját apámat ilyenkor. – Én nem fogok többet odamenni. Téma lezárva, menj, és küld el Őket. Soha ne hívj meg senkit.

- Kyungil, kérlek. Az anyádért tedd meg.

***

- Most ez komoly? Ezzel akart lekenyerezni? – Jaeho a kosárlabdát elhajítva, egy jelentéktelen kis fintorral az arcán reagálja le apám utolsó mondatait, ami után faképnél hagytam. Volt képe azt mondani, hogy az anyámért... Nem. Nem mondhat ilyet. Tudnia kell, hol a határ, az anyám felemlegetése pedig már fényévekkel túlhaladt rajta. – De akkor most mi van? Apád csak nem olyan bunkó, hogy csak azért is áthívja majd azt a nőt. – Igen, tudom, néha kicsit nyers és meggondolatlan megszólalásai vannak, de Ő az egyetlen, aki nem veszi rossznéven, ha nem válaszolok, és elküldöm a francba. Ami nálam talán túl sokszor is előfordul.

- Engem nem csak a nő zavar. Hanem az is, hogy van egy fia, egyszerűen nem bírom nézni, ahogy anya-fia kapcsolatot ápolgatnak. – Egy hatalmasat nyelve próbálom eltűntetni a gombócot a torkomból, ahogy ismét a tegnap estére gondolok, mikor egy szó nélkül hagytam ott a vacsorát.

Most fogalmam sincs, mit gondolnak rólam, nem mintha érdekelne. Jobb is, ha semmit nem tudnak a problémámról.

- Tesó, ez gáz. Nagyon. Nem vágom, mi ütött apádba. – Még a fejét is megcsóválja, ahogy végül összeszedi magát, és a pár perce elhajított labda után indul, ami természetesen most nem talált be a palánkba. – Bár azért te is megérthetnéd Őt. Mióta anyádat elvitték, neki nincs senkije, csak te. – És tessék, folytatja is tovább, amint visszaér mellém, és a kezembe nyomva a labdát elhátrál, viszont én nem szólok, nem mozdulok egy centit sem. – Megnémultál? – Biztos vagyok, hogy egy félvigyor kúszik az arcára, amitől a fejemet csóválom, majd minden erőmet elhagyva palánkra dobok, és a labda után megyek. – Nem ér! Te rohadtul, mindig betalálsz! Kibaszott Jordan vagy, Kyungil. – Ide hallom az ideges morgását, amire akaratlanul is egy mosolyt csal az arcomra, az egyetlen személy, akinek ez megy. A fejemet csóválva megyek vissza hozzá, majd hozzádobva a kosárlabdát lerogyok a földre, és elterülök a hűvös betonon. A park kosárlabdapályája az egyik legnagyobb a városban, közel is van... Egyetem után gyakran jövünk ki ide, bár leginkább azért, hogy Jaeho villogtassa a nem létező kosártudását.

- Nekem is nehéz lenne, ha olyan termetem lenne, mint neked. Kellemetlen lehet lábujjhegyen állva elérni a szekrényt. – Szavaim épphogy felcsengnek, egyből a lábamba rúg, épphogy csak megérzem. Az orra alatt morogva helyezkedik el mellettem, és éppen úgy mered az égre, ahogy azt én is teszem.

- Héj! Te is tudod, hogy az átlagosnál is feljebb lett felszerelve az a rohadt szekrény. – Ideges morgására vigyorom csak még szélesebb lesz, majd a szemeimet lehunyva élvezem, mikor fújni kezd a szél. Percekig csend telepszik ránk, mikor drága barátom végül úgy dönt, hogy kimeríthetetlen beszédbe kezd, amit már automatikusan zárok ki a tudatomból.

- Szeretnénk játszani. – Végül egy ismeretlen hang zökkent ki gondolatmenetemből, aminek hála szemeim is kipattannak, felkapva a fejem pedig a két srácra nézek, akik kitartóan bámulnak minket.

- Ahh! Meccs? Kettő-kettő? – Jaeho egy pillanat alatt fellelkesül, majd felpattanva engem is magával rángat, így kénytelen vagyok a lábaimra állni. – Jaeho vagyok, Ő pedig Kyungil, a haverom. – És már be is mutatkozott valahogy úgy, ahogy múltkor a kávézóban, pedig szegény pincércsajt nem igazán érdekelte a dolog. Csak azt kérdezte meg, hozhatja-e a számlát.

- Én Dokyun, Ő meg Sihyoung. Ő pedig Yijeong, mi hárman vagyunk. – Amint maga mögé mutat a srác, tekintetem akaratlanul is a kerítés mellett ácsorgó fiúra téved, aki épp idebámul, viszont mikor észreveszi, hogy Őt nézem, zavartan elkapja a tekintetét. Nem hiszem el, hogy itt van. Mégis mit keres itt?

Mostantól egy szabad, nyugodt, legalább egy kicsit békés napom nem lehet már?

- Nem úgy néz ki, mint aki játszani akar – jegyzem meg felkapva a földről a kosárlabdát hátrálok pár lépést. Érzem magamon Jaeho értetlen tekintetét, viszont én csak a két srácot figyelem, akik összenéznek, majd Yijeong-nak intenek mindketten, egyszerre. Pár mondatot váltanak egymással, amire először rám, majd Jaehora néznek, meglepetésemre Dokyun az, aki elsétál a parktól elválasztó kerítésig, és leül a földre egy halvány vigyorral az arcán.

- Mivel Jaeho sem valami magas, gondoltuk, így fair. – Sihyoung még a vállát is megrántja, majd átsétálva az egyik térfélre beáll a helyére. Yijeong a tarkóját vakargatva megy utána, ebben a pillanatban nézek össze legjobb barátommal, aki csak a vállát rándítja.

- Legyen – mondom végül kissé kétkedve, majd odahajítom Dokyunnak a labdát jelezve, hogy dobja be Ő. Aki kapja, marja alapon.

Épphogy bedobja, Sihyoung egyből megszerzi a kosárlabdát, már indulna is a palánkunk felé, mikor Jaeho egy szempillantás alatt elveszi tőle, és átpasszolja nekem. Yijeong hiába kap a labda után, egyből kosárra dobom, szerencsémre be is talál. Jaeho csak fütyülve jelzi tetszését, majd a vállamat veregetve megy a labda után.

- Azt nem mondtátok, hogy egy Michael Jordan. – Miután ezt vagy kétszer megismételjük, Sihyoung már nem hagyja szó nélkül, amitől Jaeho elvigyorodik, majd Dokyunnak adja a labdát, miszerint dobja be újból. Nem értem, miért nem játszhatunk folyamatosan, de úgy tűnik, ez ma tényleg nem az én napom.

- Én is mindig ezt mondom! Tuti, Ő a koreai Jordan. Még semmit nem láttál tőle.

- Nekem ez nem fog menni. – Yijeong hangja felcseng, még mielőtt a labda ismét ideérne, így mindenki megtorpan még a mozdulatai előtt, és végig nézzük, ahogy a kerítés felé indul.

- Mi az, hogy nem fog menni? Ezen mi olyan nehéz? – Dokyun hangjára Yijeong csak megcsóválja a fejét, és felénk fordulva hátrál tovább.

- Nagy a szád, próbáld meg te elvenni tőle a labdát! Esélytelen, hogy vele szemben egy kosarat is dobjak. – Végül megcsóválja a fejét, majd a kapu mellett telepszik le. Dokyunnak több sem kell, egyből felpattan, és átveszi a kisebbik helyét.

Bár igaz, Yijeong azt mondta, egy árva lelket sem ismer itt, mégis úgy tűnt, hogy ezzel a két sráccal jól kijön.

Talán csak ma találkoztak.

Az iskolában.

Máris vannak barátai, barátai, barátai.

Hogyan?

Ezek a szavak töltik ki az agyam, miközben a kosárlabdám után kutatok a már szinte korom sötétben. Nincs itt olyan közvilágítás, hogy az egész pálya tisztán látható legyen, viszont azt hiszem, megérte itt maradnom. Jólesett ez a pár órás játék még akkor is, ha szinte csak én szereztem pontokat. Nem értem, miért olyan nehéz elvenni tőlem a labdát, hogy miért ekkora nagy szám ez az egész... Komolyan fogalmam sincs.

- Haza kéne menni, holnap sok óránk lesz, tesó. – Amint a kezemben a labdával visszatérek legjobb barátomhoz, Ő megpaskolja a vállam, majd egy gyors köszönés után itt is hagy. Úgy nézek utána, mint akinek a fejét tudnám venni azért, mert itt hagyott három olyan emberrel, akik valószínűleg sírva rohannának le tőlem, ha szólok két tipikus, Kyungilos mondatot.

- Mi sietünk, mivel a nagyanyám egy hárpia, ha nem érünk haza időben – Dokyun még int is egyet, majd Sihyoung terelgetve itt hagynak Ők is. Érzem, ahogy a szemem tikkel egyet, majd indulnék meg egyedül, el sem köszönve az egyetlen árva lélektől, aki még itt van, amikor öt vékony, kicsi ujj fonódik a csuklómra.

- Nem mehetnénk együtt haza? Tudod, szomszédok vagyunk, meg... meg minden... – Csak egy fél pillantást vetek rá, aminek hála egyből elrántja a kezét rólam, majd egy nagy sóhaj kíséretében végül előre lendítem a kezem jelezve, hogy induljon meg. Többször nem is kell, hogy szóljak, egyből megindul, és a karját dörzsölve várja meg, amíg becsukom a kosárpálya kapuját magunk mögött, én pedig indulok tovább a lehető legtávolabb húzódva tőle. – Ne haragudj anya miatt, tudod, Ő ily...

- Azt mondtad, nem ismersz itt senkit. – Mindenféle lelkiismeret nélkül szakítom félbe mondandóját, ugyanis semmi kedvem, se erőm erről beszélni.

- Jah, Sihyoung az unokatestvérem, Dokyun pedig egy közös barátunk. Lejöttek ide egy kis időre miattam, hogy könnyebben szokjak ide. – Magyarázatára belül hümmögök egyet, viszont az Ő tudtára nem adom, hogy értékeltem a válaszát.

Nem, Ő nem szerzett egy nap alatt barátokat.

Nem szerzett, és én ettől boldog vagyok. Kicsit aláásta volna az önbecsülésem, hisz nekem tizenhét évembe telt, mire legalább egy olyan emberrel találkoztam, mint Jaeho.

- Ez hülyeség. Ha elmennek, ugyanúgy egyedül leszel. – Amint felmorranok, máris érzem magamon a tekintetét, bár hála az égnek túl sokat nem lát belőlem a sötét miatt.

Hallom, amint megvakargatja tarkóját, majd egy lemondó sóhaj hagyja el a száját. Tudom, hogy mondani akar valamit, hogy tengernyi kérdése van.

Ezer, ezer, ezer kérdése.

Viszont szóba nem hozza, csak némán megy mellettem, érzem a belőle áradó feszültséget.

Kellemetlenül érzi magát. Mellettem. Mert elutasító vagyok, rideg és komor. De én szeretek ilyen lenni... Még akkor is, ha épp ezért nincs több érték az életemben apámon és Jaehon kívül.

- Te tényleg nagyon ügyesen... kosarazol. – Szegény itt töri magát, hogy valahogy párbeszédet kezdeményezzen, de én... Nekem ehhez semmi kedvem. Csak aludni akarok, pihenni és egyedül lenni. Mindennél jobban.

- Te pedig hamar feladtad. – És ennyi, az a végszó, innentől kezdve egy szót sem szól hozzám, pedig biztos vagyok abban, hogy pörög az agya, mégsem mer ismét megszólalni.

Talán túl kemény vagyok hozzá.

Vagy talán... Ő túl védtelen tizenhét éves létére.

1. rész - Az Élet és Én

És itt is lennék az első résszel^^
Tudom, igencsak kockázatos így belevágni két héttel suli előtt egy  negyedik sorozatba is, de... Nem bírok a véremmel, kényszert érzek, a laptopomhoz köt az érzés:D

Ui.: Egyelőre Kyungil szemszögéből jönnek részek, majd ha úgy alakul, akkor jön Yijeong is:) Ezt azért, mert szeretném a mi leaderünk érzelmeire, életére irányítani a reflektorfényt elsősorban:3

Uui.: A fanfiction kedvéért változtattam meg a fiúk közti korkülönbséget.

1. rész – Az Élet és Én

         - Kyungil! Figyelj! – Nem szólhattam egy szót sem, anyám hangja volt az egyetlen, ami ilyen helyzetekben felcsenghetett. Túl sokszor fordult már elő, hogy ne tanuljak belőle; ha nem szólok, akkor nem fáj, nem érzem, hamarabb van vége. Épp ezért csak álltam tovább némán, nagyokat nyelve, miközben minden egyes porcikám remegett a menekülést latolgatva. Meg voltam rémülve... hogy a fenébe ne? Hisz egy alig tizenkét éves gyerek mit csinálhat ilyen esetekben? Egyszerűen nem tudtam, mit tettem megint, amiért hangos szitokszavakat, értetlen tekintetet és a zavart anyámat kaptam cserébe. – Te mihaszna, szemtelen! – Szinte el sem hagyta torkát a hisztérikus üvöltése, máris egy hatalmas csattanás jelezte, hogy fellendülő tenyere az arcomon ért célba. Feleszmélni sem volt időm, úgy rogytam a földre, mintha lábaim egyik pillanatról a másikra megszűntek volna létezni, pár pillanatig abban a tévhitben éltem, hogy ez igaz is. Hisz nem éreztem se a lábaimat, sem az arcomat, a sok gondolat a fejemben eltompított minden mást. Nem először fordult elő életemben, hogy megütött, de az egészen biztos, hogy ez volt mindközül a legnagyobb. Csak szaggatottan kapkodva a levegőt, az arcomat dörzsölve néztem fel rá, máris éreztem azt a kevés könnycseppet, ami a szemeimet égette. Láttam mindent... Ott, a szemeim előtt zajlott le, ahogy édesanyám egyik pillanatról a másikra átváltozott. Emlékszem az arcára, ahogy lefagyott, hirtelen fülsüketítő csend töltötte be a helyiséget. Csak nézte a tenyerét, ami nem is olyan rég az arcomon csattant, szinte fizikailag fájt szembesülnöm vele; egy csapásra tűnt el minden harag, méreg és düh az arcáról, egyedül az a kétségbeesettség játszott fiatal vonásian. Hirtelen felém kapta a tekintetét, miközben meg sem próbálta fékezni ajkai remegését, a kiszökni készülő zokogás elnyomásával járó éles levegővételeit. Megrémisztett az a követhetetlen hangulatváltás, nem tudtam mire vélni. – Ó Istenem, mit tettem, mit tettem, mit tettem... – Remegő keze végül ökölbe szorult, ahogy egész teste össze-összerándult, majd olyan hirtelen zuhant mellém a hűvös padlóra, hogy elhúzódni sem volt időm. – Sajnálom... Semmi baj nem lesz, semmi baj, semmi baj, semmi baj. – Hangja remegett, ahogy kapkodva átölelte befeszült vállaimat, és magához húzva mellkasára nyomta az arcomat. Vékony ujjai a fejemet simogatták csaknem már durván, azokban a pillanatokban levegőhöz is alig jutottam. – Mosolyogj, kicsi Kyungil, mosolyogj kincsem. – Szavait felváltva máris előre-hátra hintázni kezdett, miközben minden egyes porcikájából áradt az a tömérdek megfogalmazhatatlan érzet, ami engem is átjárt. Csak némán, összeszorított szájjal tűrtem minden mozdulatát, miközben a szoba legtávolabbi pontjába meredtem azért imádkozva, hogy legyen ennek vége. Féltem tőle, hogy ez egyre többször fordult elő, szinte már naponta.. Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, mikor erre gondoltam, végleg tudtam; az anyám megőrült.  – Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya az égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged. Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Jön egy tündér. Mindig ezt mondta, ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem minden egyes éjszaka, mikor kiment a szobámból. Nem volt hosszú idő, csupán két hónap mindössze, míg ennyire leromlott a tudata, mikor az a nap eljött. Nem tudom, meddig szorongatott a padlón ülve, hogy hányszor hagyta el reszkető ajkait ez a pár mondat holmi tündérről és a mosolyáról, csak arra emlékszem, hogy mindennek akkor szakadt vége, mikor apu hazaért.

Hosszú, hosszú évek teltek el azóta, a zavart emlékeim már nem igazán akarják elém vetíteni azt a tortúrát, ami azon a napon és a következő pár hónapban történt, de apám arcát tisztán látom magam előtt. Soha nem láttam még olyan kétségbeesettnek, dühösnek és tehetetlennek, mint akkoriban.

Kétségbeesett volt, mert nem értette, anya miért viselkedik így, dühös, mert nem lépett előbb és tehetetlen, mivel még ezek után sem tudtuk pszichológushoz vinni. Még két hét szenvedésbe telt, mire az orvos jött el hozzánk, elég volt csak ránéznie az édesanyámra; egyből tudta, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon, nagyon elromlott. Nem is tévedett sokat, pár nap múlva anya már meg sem ismert engem... Nem tudta, hogy a fia vagyok.

Nem sírtam, nem tiltakoztam, egyszerűen csak hagytam, hogy az anyámat lefogva elvigyék az otthonunkból. Csak álltam némán, az ajtót nézve, miközben apám remegő keze lassan a vállamra tévedt, majd lassan odahúzva magához átölelt. Soha semmit nem erőltetett rám, akkor sem próbált szóra bírni, mikor hosszú ideig egy hangot nem hallattam, amiért felettébb hálás vagyok.

Hagyta, hogy magam dolgozzam fel a történteket.

Ah, és most itt vagyok tizenkilenc évesen, az egyetem első évét taposom, és azért küzdök, hogy új életet kezdjek lehetőleg minél hamarabb. Bár tudom, hogy ez nem lehetséges, mivel ott az édesapám, akivel jelenleg is együtt élek, elég csak ránéznem, vagy belépni a lakás négy fala közé, máris eszembe jut minden. Nem tudom, miért nem költöztünk el, talán apa akart úgy emlékezni anyára, hogy továbbra is ezt a helyet tekintjük az otthonunknak. Soha nem mondtam ki hangosan, hisz nem tehettem... de utálok itt élni. Abban a házban, ami előtt jelenleg is állok, és próbálom rávenni magam ez után a fárasztó nap után, hogy végre bemenjek, lefürödjek, és a kanapéra roskadva nézzem a szokásos műsorokat a tévében.

Viszont most kivételesen nem csak a kétkedő érzelmeim gátolnak meg, hanem a házból érkező boldog kacaj egy nő torkából, majd a mély horkantás a visszafojtott hangos nevetéstől. Értetlenül állok, összeráncolt homlokkal, és azon jár az agyam, hogy apámnak mióta vannak barátai... Egy pillanatra elhúzom a számat, majd abban a pillanatban, mikor rávenném magam az indulásra, egy ismerős dallam cseng fel egyenesen a zsebemben. Hezitálás nélkül kapom ki a telefonomat, és a fülemhez emelem, mikor fogadom a hívást.

- Igen?

- Kyungil! – Apám boldog hangjára először eléggé meghökkenek, hisz csak akkor hallom ilyen felszabadultnak, mikor... Eh. Hallom ilyennek valaha is egyáltalán? – Mikor érsz haza, fiam?

- Már a lakás előtt vagyok – mormogom halkan, a tarkómat vakargatva, miközben már a kaput csukom magam mögött.

- Ah, csodás! Akkor várlak. – És ennyi, már bontja is a vonalat, amire már akaratlanul is tovább indul a lábam, hiába kap el a vágy, hogy elrohanjak innen. Nem tudom, ki van bent, fogalmam sincs, mire számítsak, egy pillanatra el is átkozom magam azért, mert nem azt mondtam, hogy az egyik barátomnál alszom... Vagyis az egyetlennél, akinek van olyan természete, hogy szán arra időt, hogy megtörjön engem. Bár Jaehoért apa nem igazán rajong, de mivel tudja, hogy az egyetlen reményem a beilleszkedésre, nem utasít el, valahányszor áthívom magunkhoz.

Érzem a lelkemben uralkodó káoszt, mikor kinyitom az ajtót, és egy vörös magas sarkú szúrja ki a szemem egyből. Hirtelen hányinger tódul fel a torkomba, már nem is foglalkozom a másik felesleges tornacsukával, ami épp nem az enyém, egyszerűen csak lerúgom magamról a cipőmet, és megpróbálok hangtalan léptekkel felosonni a szobámba. Viszont amint befordulok a nappaliba, egyből megtorpanok, nem megyek tovább a szobámig, hisz egy olyan látvány tárul a szemeim elé, amit talán soha, soha nem akartam újra.

Már nem is látok mást, csak a kanapén ücsörgő nő tekintetét, ahogy felém téved, aminek hála vigyora mosollyá szelídül, és a mellette szobrozó apám vállára teszi egy pillanatra a kezét.

Oké, itt mégis... mégis mi a franc folyik?

- Ó, fiam! – Amint apám rám nézve még jobban fellelkesül, én csak állok tovább, mint egy darab fa, és próbálok nem arra gondolni, hogy talán évek óta tudatomnál sem vagyok, és apám beszerzett egy nőt magának. Egy nőt, aki nem az anyám. – Gyere beljebb, kérlek. Be szeretném mutatni MinJit, Ő az új szomszédunk. Beköltözött a fiával a mellettünk lévő lakásba, tudod, amelyik évekig üresen állt. Mikor jöttem haza munkából, összetalálkoztunk, gondoltam, áthívom Őket egy vacsorára. – Miközben beszél, szinte észre sem lehet venni, hogy aggódás költözik a hangjába, talán én vagyok az egyetlen, aki ezt észleli. Bár megértem Őt egy egészen kicsit, hisz csak állok itt némán, megnémulva, mint mindig, mikor valami nagyon nem tetszik. Miért nem vettem észre, hogy a tábla, amin az „Eladó” felirat díszelgett mindig is, már valószínűleg nincs a helyén?

Apa hirtelen felpattan, majd elém sétálva a vállaimra teszi a kezét, miközben próbál teljes testével takarni a vendégek előtt, ami nem igazán jön össze neki, hisz majdnem egy fejjel magasabb vagyok nála.

– Kérlek, Kyungil – suttog, még a fejével is biccent egyet, hogy jelezze; legalább egy szót szóljak.

Csodálatos.

Veszek egy mély levegőt, majd felette végül a még mindig a kanapén ücsörgő nőre nézek, aminek hála apám máris ellép előlem, így látni, ahogy görcsösen markolom a táskámat.

- Örülök, MinJi – mondom kissé gépiesen, ahogy meg is hajolok előtte, aminek hála hallani a torkából előtörő halk kuncogást.

- Ah, ugyan, Kyungil, erre semmi szükség! – MinJi egyből feláll, és úgy, ahogy előbb az apám, elém áll, viszont nem ér hozzám. Felettébb hálás vagyok érte. – Had mutassam be neked a fiamat. Igaz, Ő még csak két hónapja tizenhét, de gondoltam, ez a három év korkülönbség nem olyan drasztikus, talán jól kijönnétek. Öhm... Három év, igaz? Ha jól tudom, pár nap múlva már felnőtt korú vagy. – Miközben beszél, mosolya egyre csak szélesebb, majd válla felett elpillantva egyenesen a fotel felé mered. Mikor odanézek, csak akkor látom meg, hogy egy megszeppent, az ölét bámuló fiú ücsörög a két nagy karfa közt, amikben szinte el is tűnik szerencsétlen. Anyja épphogy megköszörüli a torkát, máris felkapja a fejét, először rá, majd végül lassan rám mered. Látom, mennyire kényelmetlenül érzi magát, talán épp azért, mert ilyen... furcsa vagyok? Ah, lehet, éppen nem ehhez van szokva.

- Yijeong vagyok – makogja végül a tarkójára simítva, miközben nagyokat pislog, látszólag nem igazán tudja, hogy mosolyoghat-e vagy sem.

- Szia – intek végül egy nagyobb sóhaj kíséretében, majd amint MinJi kilép a magánszférámból, egyenesen az apámra meredek. – Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezem jelentőségteljes tekintettel bombázva, amire egy bocsánatkérő tekintetet küld MinJi-ék felé.

- Mindjárt jövök. – Hallom a hangját ismét felcsengeni, mikor jön utánam, amint én felindulok a szobámba egyre szorosabban markolva táskámat. Szinte be sem teszem a lábam a szobámba, máris csukódik az ajtó apám után, akinek ide hallom a szaggatott levegővételét.

- Miért kellett ez? – Fél szemmel sandítok rá csupán, ahogy megszabadulok a táskámtól, és igencsak merev mozdulatokkal fekszem hanyatt az ágyamon. A komor arckifejezésemet látva egészen biztos, hogy kezd befeszülni, már érzem is a levegőben.

- Kyungil, könyörgöm... Három nap múlva húsz éves vagy, felnőtt férfi. Könyörgöm, kérlek, viselkedj is úgy. Ne rontsd el ezt nekem. – Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm. Szinte hallom a fejemben, ahogy anya mondja ki ezt a szót újra és újra, ismét rágondolok, és arra, hogy nem láttam már... nagyon, nagyon rég.

Egy lemondó sóhaj hagyja el a torkom, és fél kézzel az arcomat dörzsölöm, eközben pedig apámban egészen biztosan felcsillan a remény vakító szikrája. Ah, de nincs mit tenni, kezelhetetlen és nehéz eset vagyok.

- A kor nem számít. Te mondod ezt mindig, nem igaz? – mormogom vissza félhangosan, aminek hála eléggé feszült csend áll be. Viszont én nem csinálok mást, csak a mellkasomon dobolok görcsös ujjaimmal, és próbálok egyenletesen levegőhöz jutni, nyugtatgatni magam, hogy semmiféleképpen ne legyen pánikrohamom. Bár maga a gondolat, hogy egy számomra idegen nő van a lakásomban a fiával, és Isten’ tudja, meddig akarnak maradni, nem ad túl sok reményt a lelki békémhez. – Apa, csak csináld, amit akarsz, abban nem gátollak, de én saját magamon nem fogok változtatni, nem akarok. – Nem akarok... nem is tudok. MinJi is csak egy ember a sok közül, ahogy jött, úgy fog menni. Felesleges mosolyt erőltetnem magamra, ami nem mellesleg szinte lehetetlenségnek tűnik jelenpillanat.

Hosszú pillanatok telnek el, mikor végül hallom csukódni az ajtómat, miszerint apa távozott, bár most megúsztam, tudom, hogy később még számíthatok ilyesféle beszélgetésekre. Bár még most sem erőltet rám semmit soha, de talán most jött el az a pillanat, mikor változtatást követel a helyzet.

Mikor már úgy érzem, túl zavaró a csend, előkaparom a fülhallgatómat, és a fülembe kezdem üvöltetni azt, amit más zenének, én viszont életem mentőövének hívok csupán.

Nem tudom, mennyi ideig, csak fekszem. A zene üvöltve dübörög a fülemben, a plafont bámulom, miközben gondolatok száza cikázik a fejemben. Egyszerre érzek mindent és semmit. Talán már túl sok ezekből az intenzív érzelemhullámokból, az egyre nagyobb, több, pusztítóbb emlékképekből, amik ismét áthasítják a tudatomat; kezdem érezni a mellkasomra nehezedő súlyt, a fejem zsongását, és azt a hatalmas gombócot a torkomban, valahányszor anya jut az eszembe. Már érzem a pokoli érzést eluralkodni magamon, a pánikot, aminek hála tudom, hogy nem kell sok, és elérem a tetőpontot, hamarosan hideg izzadságban fetrengve fogok egyik oldalamról a másikra vetődni. Mindeközben csak fekszem mozdulatlanul, bennem hiába dúl ismét háború anyám emlékére. Viszont hirtelen arra eszmélek, ahogy egy ujj megböki a vállam, aminek hála még tőlem sem ismert gyorsasággal rántom ki a fülest a fülemből, és kapom fel a fejem. Nem fogad más látvány, csak az a feszült, zavart tekintet, ami jelenleg az arcomat fürkészi.

Bejött a szobámba. Komolyan megtette.

- Öh...

- Segíthetek? – Amellett, hogy félbe szakítom, vagyok olyan bunkó, hogy igencsak ridegen cseng fel a hangom, aminek hála még egy lépést is hátrál, szerintem, talán... fél tőlem? Az arcáról leolvasva igen, nagyon. – Miért nem lent vagy?

- A... Az apukád, meg az anyukám kimentek kávézni, én meg ottmaradtam... egyedül – makogja, ahogy a tarkójára simít, majd egyenesen a lábaira mered, mikor tekintetembe ellenséges csillogás költözik. Nem, nincs kedvem társasághoz, csak egyedül akarok maradni a gondolataimmal, bármilyen gyilkos hatással is vannak rám. Aish, főleg nincs kedvem egy olyan sráchoz, aki tizenhét évesen sokkal inkább egy szűzkislány szintjét üti meg, mintsem egy lassan felnőtt férfiét. Ég és föld vagyunk, ez már most látszik; elég rám, aztán rá nézni. Nem tudom, apu mégis hogy gondolta ezt.

- Értem – mondom egy kissé gúnyos hangsúlyt költöztetve ebbe az egy szóba, miközben máris emelem vissza a fülemhez a dübörgő zenémet. Mielőtt ismét kizárhatnám a tudatomból a világot, és ismét a gondolataimba temetkezhetnék, óvatosan, talán kissé meggondolatlanul a csuklóm után kap.

- Nem... beszélgetünk? – Szinte már fáj az a reménnyel telt tekintete, amivel épp a szemeimbe néz, csak most esik le igazán, mennyire is unatkozik egymaga. Bár, ha tényleg úgy megijesztem, ahogy én azt gondolom, akkor mégis mit akar még? Találjon ki valamilyen indokot, és lógjon haza. – Busanból költöztünk ide, és egy ismerős lélek sincs itt Seoul-ban, szeretnék legalább egy emb...

- Ah, Yojung...

- Yijeong!

- Mindegy. Yijeong. – Meglepetésemre eléggé sértődötten javít ki, viszont ezt le sem reagálva csak beszélek tovább, aminek hála ujjai lecsúsznak a csuklómról. – Majd csukd be az ajtót magad után. – Végül ennyivel lerendezem, csak úgy szűkszavúan, máskor sem kezdek hegyi beszédbe, sőt. Egyből vissza is dugom a fülhallgatómat a fülembe, és szorosan összezárt szemekkel élvezem a zenét, ami ismét egész testemben átjár.

Nem tudom, Yijeong itt van-e még, bár őszintén nem is érdekel... lefoglalnak azok a gondolatok, mégis milyen indokkal tűnhetnék el itthonról, hogy ne kelljen olyan emberekkel együtt vacsoráznom, akiket hirtelen zúdítottak a nyakamba, egy olyan emberébe, aki nem tudja elviselni az embereket maga körül.

Hh, mihez is kezdhetnék... Akaratlanul is azokkal a szavakkal nyugtatom magam, amivel az anyám is régen, minden lefekvéskor. Hiába érzem egyből ismét a pánikroham előjeleit a mellkasomra telepedni, a lelkembe költözni, én csak újra és újra ismételgetem magamban.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz engem...