18. rész - "Ígérem..."

Hali:D Én mondtam, hogy ezen a hétvégén sűrűn találkozunk:D

Én mindenféleképpen örülök neki, hisz hozhatom a frisseket, amiknek az írásától alig tudok elszakadni:c

Jó olvasást, gyerekek!:D

„Fülig beléd zúgott.”

Hallom a fejemben Jaeho hangját, miközben Ő itt ül előttem és az arcomat nézi. Mintha várna... nem is tudom, mire. Arra, mit reagálok, hogy mit szólok ehhez.

De én nem... nem tudok semmit. Maga a felvetés, csak a gondolat, még ha nem is vesszük komolyan, hogy Yijeong... szerelmes belém, én, ah, még akkor sem tudom elhinni. Nem, nem lehet.

Mégis annyi, annyi, annyi mindent megmagyarázna.

Azt, ahogy jött utánam, ahogy beszélt velem, ahogy ölelgetett, ahogy rám nézett, mikor megcsókolt, mikor azt mondta, nem tud testvérként, még csak barátként sem tekinteni rám, mikor hozzáértem a meztelen bőréhez, amikor meg kellett néznem, hol sérült meg. Ahogy mindig, mindig, mindig zavarba jött tőlem.

Annyira értem az egészet. Hirtelen viszont nem tudom, hogyan lehettem ilyen vak.

De nem, nem, nem lehet... Nem lehetek benne biztos, amíg nem az Ő szájából hallom.

– Kyungil, most csak gondolj bele. – És legjobb barátom hangja ismét felcseng, egyre izgatottabb, mintha hatalmas dologról lenne szó. Ő miért örül annak, amitől az én torkom elszorul, a fejem zsibbad, a tüdőm pedig besípolna, ha hagynám? – Jesszus, most komolyan... És én még erről faggattalak múltkor! – Hitetlen hangja a dobhártyámat kínozza, a boldog arca pedig a szemeimet irritálja. Nem tudok vele együtt örülni, hiszen nem kapok levegőt, és úgy érzem, hogy el kell futnom innen. Nem akarom, hogy itt legyen. – Én már akkor is komolyan kérdeztem tőled, de úgy, hogy szembesülök a dologgal... Basszus, ez nagyon durva. – A hajába túr, miközben feláll, és ide-oda mászkál a nappaliban. Mindeközben én a lépcsőt szuggerálom, azt a menekülési útvonalat, amit mindennél jobban igénybe akarok venni. – És... és ez viszonozva is van, igaz? – Egy pillanatra megáll, én pedig felé kapom a fejem, szóra nyitom a szám, de csak a lihegésem jön ki rajta. A szavak nem. Úgy érzem, megfulladok. – Te is így érzel iránta, nem? Mármint tudom, hogy nem akarod, hogy elmenjen, ez tiszta sor, hiába tagadnád, ezért vagy olyan nyomott. De... e mögött több van. Igaz? Jesszusom, válaszolj már! Érzel iránta valamit? – Jaeho teljesen bepörög, össze-vissza mutogat, miközben a nyitott szájas vigyora az arcán pihen.

Az én kezem görcsbe rándul, a karom befeszül, és érzem, ahogy a remegésem úrrá lesz rajtam. Lehet, csak az alkohol teszi, de rám köszön a szédülés, amitől meg kell kapaszkodnom a kanapé háttámláján.

Jön, jön, jön a poklom. Megállíthatatlanul.

– Menj innen. – Sikerül megszólalnom, bár szinte rá sem ismerek a hangomra. Ezt hallva pedig Jaeho csak leint, mintha hülyeségeket beszélnék.

– Ugyan, ha túl leszel a sokkon...

– Egyedül akarok lenni. – Úgy fojtom magamba a lihegésem, ahogy tőlem telik, így Jaeho nem látja... nem veszi észre, hogy nem vagyok jól. Csak védekezőn felemeli a kezeit, és sóhajtozik.

– Túlzásba estem, bocs. – Végül kissé lenyugszik, viszont a bennem lévő vihar nem csillapodik.

Ő egyszer látta csak, mikor rohamom volt, de utána hetekig az anyámat játszotta, azt pedig nem akarom újra.

– Csak. Menj. Már. El. – Haragot erőltetek magamra, végül fogja az adást, még vagy hatszor bocsánatot kér. Mentegetőzik, hogy nem akart felhúzni, miközben morgok és gyilkos tekintettel meredek rá.

Ő pedig nagy sajnálkozás közepette elmegy. Azért, mert fél tőlem.

Végre, végre, végre itt hagy, magamra.

Egyből kiengedem a visszafojtott lihegésem, még engem is megijeszt, milyen hangos sóhaj követi a szaggatott levegővételeimet. Percekig ülök így, mire eszembe jut, hogy nem tanácsos ismét a kanapén túlesni azon, amit nem nevezünk nevén.

Egyből felállok, de a lábam nem bír úgy, ahogy ezelőtt. Nem értem, miért vagyok ilyen gyenge, hogy miért reszket minden végtagom így már most.

Bizonytalan, mégis kapkodó léptekkel sietek a lépcső felé, viszont még azelőtt, hogy a korlátért nyúlhatnék, a lábaim feladják a küzdelmet.

Tompa hang kíséri a padlóval való találkozásomat, amit követően mindenem összerándul, és pillanatokig alig jutok levegőhöz. Követhetetlenól zakatoló szívvel, összegömbölyödve próbálok küzdeni ellene, hogy ne legyen ilyen brutális, de nem megy. Erősebb és kitartóbb, mint én, még felülni is alig hagy.

Jól, jól, jól kell lennem...

Minden pozitív gondolatom egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a fejemben, de nem tudok hinni nekik. Ahogy a jéghideg izzadság átjár, ahogy mindkét szememből maró könnyek szöknek ki, egy pillanat alatt minden erőt kiűz a lelkemből, és csak a színtiszta rettegés marad, hogy mi lesz, ha ennek vége.

Éget, perzsel, nem hagy levegőhöz jutni, ahogy belegondolok, hogy apa szemébe kell néznem, hogy MinJire haragudnom kell, hogy Yijeongtól el kell búcsúznom.

El, el, el kell.

Hangos nyögés váltja a zihálásom, sóhajok és nyüszítések hada, ahogy alig tartva magam a lépcsőig kúszom. Görcsösen nyúlok fel a korláthoz, aminek a fa sima felülete mérgezi a bőröm, megcsúszik rajta az ujjaim, ahogy szorítani akarom. Szorítani, hogy ne érezzem a fájdalmat.

A pánikot, a félelmet, a rettegést.

A levegő lángol, a fejem perzsel, mintha órák telnének el, mikor fuldoklásra emlékeztető zihálásom folytonos sípolásba szökik át, az izmaim görcsölnek, miközben nehéz, beteg a lelkem, a testemet betegíti még jobban.

– Anya, itt vagy? – Hangos kopogás után felcseng a hang... az a hang, amit egy hete nem hallottam. A tulajdonosa pedig hallom, ahogy közeledik, én viszont még mindig a földön ülök, a lépcső oldalának dőlve, a betegségemmel szenvedve. – Megint nincs nálam kulcs és nem tudok beme... – Közelebb ér, Yijeong a nappaliba teszi a lábát, viszont abban a pillanatban meg is torpan. Nem, nem, nem akarom, hogy itt legyen! Nem láthat így, nem nézheti végig ezt. – Kyungil. – A szemeimet égető könnyektől alig látom az arcát, de tudom, hogy egy pillanat alatt fehéredik el, és már csak puszta dadogás telik tőle.

– M-menj el! – csattanok fel idegesen, viszont erőltetett szavaim után nem az ideges morranásom hagyja el a torkom, hanem a sípoló zihálásom, amitől szenved, lángol a tüdőm.

– Kyungil! – Végül, ahogy magához tér, eldobja a táskáját, és olyan gyorsan indul meg felém, hogy nem is tudom szemmel követni. Szó szerint mellém zuhan, még nekem fáj, ahogy a térde ütközik a padlóval, a keze a könnyes arcomon landol, és próbál a szemeimbe nézni. A meleg tenyere egészen más forróságot ébreszt a mellkasomban, amitől csak még nagyobb a zsongás a fejemben. – R-rohamod van? – Kapkod, igyekszik, aggódik, ahogy az arcom eltorzul, a fejem csaknem hátrabicsaklik, ezután több sem kell neki. Egyből átkarolja a vállam, úgy húz magához, én pedig furcsállva tapasztalom, hogy nincs bekötve a keze.

Már jobban, jobban, jobban van.

– Menj már el, Yijeong. – A fogaim közt szűröm a szinte érthetetlen szavakat, miközben a nyakába fúrom az arcom, és próbálok levegőhöz jutni. – N... nem akarom, h...

– Nem megyek el. – Olyan hirtelen szakít félbe, hogy ki nem mondott szavaim a kezem remegését fokozzák. Ezt észrevéve pedig olyan erővel szorít magához, hogy már csaknem az zárja el előlem az oxigént. – Mi történt? Miért... Miért történik ez veled? – Érzem a hangján, hogy egy hajszál választja el a kiborulástól, de tartja magát, erős marad, miközben a pólómat gyűri az ujjaival.

– E-eressz el. – Hiába próbálom eltolni, ahogy megrándulok, a kezem lecsúszik oldaláról, és már csak a felsőjét marom.

Nem akarom, hogy ezt végig nézze, nem akarom, hogy engem így lásson. Nem akarom, hogy erről emlékezzen rám, miután elmegy.

– Css! – A nyirkos hajamba csúszik az ujja, úgy nyomja magába még jobban az arcom, miközben közelebb kúszik, és óvatosan a fejem búbjára hajtja a fejét. – Minden rendben lesz, ígérem. Minden oké... – Elfúló hangon csitítgat, próbál nyugtatni, én pedig szorosan összezárt szemekkel ülök a földön betegen, kapkodva a levegőt, a hideg verejtékben. Viszont ez nem zavarja el Őt. Nem rémiszti meg annyira ez az oldalam, hogy magamra hagyjon. – Csak nyugodj le, kérlek. Ne hergeld magad. Itt vagyok, Kyungil. Rendben? – Halk, csaknem már suttog, ahogy ujjaival simogat, miközben egyre erősebben szorít magához. – Mindjárt vége, ígérem. Ígérem, csak bírd ki még egy kicsit, kérlek... kérlek... – Rá sem ismerek, de megnyugtat a hangja, ahogy beszél, amit olyan, olyan, olyan gyengéden mond. Nem akarom elhinni, hogy ez ugyanaz a Yijeong, aki más esetben a fülét-farkát behúzva hátrál tőlem. Mert fél. – Minden rendben... – Előre-hátra kezd hintázni, de épp csak annyira, hogy tudjam magam tartani. Szorít magához, mintha attól félne, hogy darabokra esem. Én pedig azt akarom, hirtelen csak arra tudok gondolni, hogy tovább csinálja ezt. Mert megnyugtat. – Mit kéne tennem, hogy jobban legyél? – A hangja furcsa, de talán csak azért hallom annak, mert a suttogástól alig értem. Azt kívánom, bárcsak, bárcsak beszélne még. Mindegy, mit mond, csak folytassa. – Mit tegyek érted?

– Maradj itt – nyögöm halkan, a bőrére, miközben az izmaim újra és újra megrándulnak, a tüdőmbe pedig mintha minden levegővételem után egyre több oxigén jutna. – Ne költözz el... kérlek... ne költözz el... – Már nem sípol úgy a tüdőm, nem sikít levegő után, ahogy a fejem szúró kínzása is alább hagy. – Ne költözz el... – ismétlem magam elfúló hangon, újra és újra, amíg Ő hatalmasakat nyelve nyugtázza minden egyes szavam. – Ne költözz el... Kérlek, ne költözz el... – A végén már olyan könnyedén csúszik ki hang a torkomon, hogy már erőm sincs emellett meglepődni a saját kérésemen, szinte már motyogásnak sem lehet mondani azt, amit próbálok kihozni magamból.

Hirtelen megkönnyebbülve érzem magam, megnyugszom, ahogy a mellkasomról eltűnik a hatalmas súly, és kapok, kapok, kapok levegőt.

Hatalmasat nyel, majd hosszú percek múlva, mikor már csak halkan szuszogok, lassan eltol magától, és az arcomat a két tenyere közé fogva nézi a szemeimet.

A tekintetében ott ül az aggodalom, a kétségbeesés, a pánik, miközben remegő állal pásztázza minden apróbb vonásom.

– Nem megyek sehova – Suttog, alig értem, amit mormog a szemeimet koslatva, az ajkai alig rezdülnek, miközben hüvelykujjaival a könnyes arcomat törölgeti. – Honnan vetted ezt?

– Ne hazudj. – Szó szerint levegő után kapok, amire Ő ijedten, felváltva néz a szemeimbe. – Apa mondta pár napja. – Válaszomat alig tudom kierőszakolni magamból, miközben nagyokat pislogva meredek az előttem térdelőre.

– Anyával tegnap megbeszéltem, hogy itt maradunk, én nem hagyok itt semmit. Vagy velem marad, vagy nélkülem megy. – Lassan hunyom le a szemeimet, amint a szavai eljutnak az agyamig, és egy szaggatott levegővétel után a görcsös ujjaimat még jobban a felsőjébe mélyesztem.

Remek. Ők... nem mennek el. Itt maradnak.

Egy csapásra, mintha a feszültségem nagy része eltűnne rólam, és én egyből tudom, hogy Jaeho nem mondott hülyeséget. Azért voltam rosszul, mert azt hittem, elmennek.

Neki volt igaza. A legjobb barátomnak, aki azt mondta, hogy Yijeong szerelmes belém. Az a fiú, aki most is itt van, és az arcomat fogva engem vizslat, itt van mellettem azokban a pillanatokban, amit soha senki nem értett még meg rajtam kívül.

– Sajnálom. – Szolid, visszafogott hangom irritálja a saját fülem, ami után úgy érzem, soha többé nem jön újra szó a számra.

– Mégis mit sajnálsz? – Hitetlen kérdése sem tudja elterelni a zakatoló szívét, amit saját magamon érzek. – Nem tehetsz erről. Én... én sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb. – Közel van, túl közel, már érzem magamon a leheletét, amitől felforr a vérem, és melegnek érzem a bőröm. Szokatlan és lehetetlen érzés.

Szemeim lassan kinyílnak, egészen meglep, hogy milyen kicsi köztünk a távolság. Mintha eddig kétszer ekkora lett volna, de... ezzel most nem foglalkozom. Az, hogy olyat látott, amit soha, soha nem szabadott volna, sokkal fontosabb.

– Yijeong... – Jaeho villan a lelki szemeim elé, ahogy mutogatva, fel-alá járkálva örül a fejének, amikor azt kontrázta, hogy ez a kölyök szerelmes belém. Én pedig rá akarok kérdezni. Nagyon, mindennél jobban... viszont tudom, hogy ennek nem most szabad elhangzania. Nem akarom sarokba szorítani pont egy ilyen helyzetben.

– Szerintem hőemelkedésed van. – Mintha ki se mondtam volna előbb a nevét, úgy szólal meg, amit én hátradőlve reagálok le, így a kezei lecsúsznak rólam, és a távolság is kellően megnő. – És hófehér vagy. Le kéne pihenned.

– Miért nincs felkötve a kezed? – Kitérek az előző téma alól, amit Ő a hirtelen jött meglepettsége miatt nem vesz észre.

– Anya beszerzett egy kenőcsöt, ami pár nap alatt levitte a duzzanatot, és már csak gyógy tapasz van rajta. – Miközben beszél, kissé lehúzza válláról a felsőjét, így kivillan alóla egy neon narancssárga tapasz, ami szinte az egész felkarját el is fedi. – Ez még pár hétig rajtam lesz. Nem mondom, hogy nem fáj, de jobb, mintha a nyakamba lenne kötve a kezem – motyog egészen zavarodottan, én pedig nem értem, miért ilyen furcsa.

Talán csak zavarban van. A miatt, amit látott... Amin segített túljutni.

– Nem szabadott volna maradnod. – Ismét témát váltok, hisz engedek a sok, tarka gondolatnak a fejemben, hagyom, hogy kicsússzanak a számon.

– Úgy ismersz, mint aki szó nélkül fordul ki a lakásból, miközben te a földön szenvedsz? – A hangjába kis hitetlenség, sértettség költözik, tekintete pedig számon kérő. Már csaknem elszégyellem magam miatta.

– De akkor sem... – Mielőtt még vita kezdődne, a szemeimet lehunyva szakítom félbe magam, majd pár hosszú másodperc után egy fáradt nyögést hallatok. – Felmegyek lefürödni. – Mély levegőt veszek, miközben görcsös kezemmel a lépcső korlátjáért nyúlok. Yijeong pedig egyből mozdul, és az oldalamra simított kezekkel segít felállni, amit végül le sem reagálok. Csak a nedves hajamat túrva indulok fel a lépcsőn, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan.

Nem szól utánam, hiába érzem a levegőben a ki nem mondott szavait, én pedig örülök ennek. Hiszen tudom, hogy elég, ha csak a nevemet mondja ki, és az én lábaim egyből megállnak.

A fürdőszobába szó szerint bezárkózom, ahogy közelítek a zuhany felé, úgy dobálom le magamról a ruháimat. Viszont hirtelen megtorpanok... akkor, mikor meglátom magam a csap fölé szerelt tükörben.

Nem tetszik a látvány, egyenesen elborzaszt az, ami a szememet szúrja.

Az arcom tényleg falfehér, nyúzott, a szemeim vörösek, egészen úgy nézek ki, mint akinek a halálos ágyán lenne a helye.

Két kézzel simítok a nyakamra, majd egy lemondó sóhaj kíséretében beállok a zuhanytálcára, a forró vizet pedig kíméletlenül zúdítom magamra.

Hosszan állok a kellemes vízsugár alatt, miközben ötször átdörzsölöm a bőrömet tusfürdővel, háromszor mosok hajat, és vagy ötvenszer fut át a fejemen az, hogy Yijeong vajon mit csinálhat.

Azt tudom, hogy még itt van. Ismerem annyira, hogy nem éri meg reménykedni abban, hogy elment.

Az időérzékem kukába való, fogalmam sincs, meddig állok áztatva magam, mire megunom. Csak elzárom a vizet, a törölközőm után nyúlok, és a szárítót kezdem el vizslatni. Viszont csak egy melegítőnadrágom van itt, amit egy gyors szárítkozás után magamra is kapok, majd apa egyik trikóját választom, ami sajnos kicsi rám, bár túlságosan nem izgat.

A hajamat még áttörlöm párszor, mire kilépek a párás helyiségből, és a még nedves vállamat simogatva, nehéz léptekkel indulok le a konyhába.

Épp csak beteszem oda a lábam, meglátom Yijeongot, aki a hűtő előtt áll, a pulton pedig ezernyi étel tornyosul, és nem tudom, miért. Most főzni akar rám?

– Basszus. – Halkan szitkozódik, ahogy egy tál majdnem kicsúszik a kezéből, majd összerezzen, mikor a torkomat köszörülöm.

– Nem akarok ősrobbanást a konyhámban. – Erre a megjegyzésre sértetten fordul felém, majd még annál is gyorsabban fordul vissza a hűtő felé. Hirtelen olyan, mintha szellemet látott volna.

– É-én tudok főzni. – Dadog és motyog, ahogy nekem hátat fordítva pártol át a pulthoz. – Anya régen nővér volt, keveset volt otthon. És mivel éhen halni nem akartam, megtanultam főzni. – Szinte fáj az a bizonytalanság a hangjában, amivel beszél, viszont ahogy mellé sétálok, hogy végig mérjem, milyen romlandó kajákat pakolt ki a hűtőből, egyből elhallgat. Fél szemmel rám sandít, majd gyorsan kapja el rólam a tekintetét.

– Szerintem inkább rendeljünk valamit.

– Szerintem inkább menj, és... és vegyél fel egy pólót. Aminek van ujja. Hosszú. – Össze-vissza beszél, miközben bőszen gesztikulálva kezd el rendet tenni a pulton, mindent egymás mellé pakol, mintha leltározna. – M-meg fogsz fázni.

– Te meg egyszer le fogod még nyelni a nyelved, ha így dadogsz tovább. – Erre a megszólalásomra egyáltalán nem számított, ahogy megáll egy pillanatra, tudom, hogy ez egy kicsit erős volt.

Egyből lehajtja a fejét, én pedig tisztában vagyok azzal, hogy ismét zavarban van. Talán az arca is vörös már.

– Nem tehetek róla. – Ezt is alig értem meg a szájából, hát még azt, amit ezután mond. Már felfogni sem tudom.

– Miért, talán az én hibám lenne? – Még a szemöldökömet is felvonom, amire a vállát rántja, de azt is úgy, hogy először nem gondol arra, hogy nem kéne. Biztosan fáj a sérülése még mindig, ezért merevedik le egy pillanatra. – Tudod, illik annak a szemébe nézni, aki hozzád beszél. – Talán egy kissé... hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a bunkó Kyungil, amire Ő ismét a fülét-farkát behúzza, és tétován, hezitálva emeli fel a fejét, hogy a tekintetünk találkozzon.

Igen, vörös az arca.

– Te sem néznél az én szemembe, ha létra kellene ahhoz, hogy egyáltalán felérj. – Ahogy enyhén céloz a magasságbeli különbségekre, még egy felháborodott kis morranás is társul hozzá, miközben a pulton pihen mindkét keze. – Emlékezz, a múltkor is, le kellett rántsalak magamhoz, hogy me... – Megcsókoljon. Olyan hirtelen harapja félbe a mondatot, hogy az éles fogai is az alsó ajkába mélyednek, majd csak a fejét csóválva fordul vissza az előtte lévő étel halomhoz.

– Hogy megcsókolj – fejezem be helyette, amire vesz egy mély levegőt, és ahogy megnézi, mi is hever előtte, szelektálni kezd.

– Amit már mindketten elfelejtettünk. Igaz? – Ő is folytatja, de olyan halkan, hogy először abban sem vagyok biztos, hogy mondott valamit. Csak lehajtott fejjel, ügyetlen kezekkel pakolja szét a zacskókat és tálakat két kupacba, majd az egyiket eltolja magától. – Ezt visszatennéd a hűtőbe? Nem kell. – Nem értem, hogy akkor minek kellett neki elővenni, de mindenesetre megteszem, amire kér.

Mire visszaállok mellé, még én sem tudom, miért, Ő rám sandít a szeme sarkából, de inkább nem mond egy szót sem.

– Biztos vagy ebben?

– Igen, mert mint említettem, tudok főzni. – Érzem, ahogy egy kis indulat költözik a hangjába, mivel sokadszorra kérdőjelezem meg, majd a felkaromra téve a tenyerét, eltol. Hosszú másodpercek telnek el, mire végül elveszi rólam a kezét, és már nem érzem a forró bőrét magamon. – Inkább menj, és pihenj le a kanapén.  Ráadásul... ráadásul fel is fogsz fázni. Ah, Song Kyungil, miért vagy mezítláb?! – Olyan felháborodottsággal morran le, és mér végig, hogy egy pillanatra levegőhöz sem jutok. Ezt most jól hallottam?

– Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra. Nincs szükségem rád, és arra, hogy lehordj – jelentem ki ölbe tett kezekkel, elhátrálva tőle egy lépést. Ő pedig azzal a mozdulattal utánam fordul, és maga mögött támaszkodva a pulton felnéz a szemeimbe. Úgy, ahogy ezelőtt még soha.

– Nincs rám szükséged? – Suttog, és szinte már fáj az a számon kérő hangsúlya, ami mellé a megbántott tekintete társul. – Akkor miért kértél arra, hogy ne költözzek el? – Miért, miért, miért nem gondoltam arra, hogy ezt ellenem fordíthatja egyszer? Mert most megtette. Én pedig nem hiszem el, hogy azt mondtam.

– Nem voltam magamnál, fogalmam sem volt arról, mit mondok – hazudok, ráadásul egyenesen a szemébe. Én ilyet nem szoktam, és őszintén borzalmas érzés. Fogalmam sincs, mi van velem. Hogy miért tagadok folyton.

– Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. – Felváltva néz a szemeimbe, miközben talán a saját tudatán kívül lép felém egyet lassan és kimérten. Én pedig csak állok egy helyen, szinte kitörve a nyakam, ahogy visszameredek rá. Állom a tekintetét. – Igenis tudtad, mit mondtál, és abban is biztos vagyok, hogy a csókot sem felejtetted el. Mert túl jó volt ahhoz, hogy ez sikerüljön neked. – A hangja egyre csak elhalkul, csaknem elcsuklik, hatalmasat nyel, szinte látom is a gombócot a torkában, ami odaköltözött. Én pedig pillanatokra teljesen elképedek attól, amit nekem mond. – És nem értem, hogy ennek miért az ellenkezőjét állítod. Miért nem mondod egyenesen a szemembe, hogy mégis mi jár a fejedben? Mire gondolsz? – Úgy húzza ki magát, hogy a kelleténél sokkal hangosabban veszek levegőt, hiszen hirtelen túl közel érzem magamhoz még úgy is, hogy alig egy centivel tűnik így magasabbnak.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

Ez a mondat jár a fejemben, ez ugrik be, amit az álmomban mondott. Tisztán emlékszem az arcára, hiszen pont ilyen volt. Pont ez a fájdalommal teli tekintet, a remegő ajkai, egyedül a könnyei nem folynak. Hála’ az égnek.

– Egy hatalmas kérdőjel vagy a szemeimben – mondom ki végül azt, amitől a halvány ráncok megjelennek a homlokán az értetlenségtől, és hirtelen köpni-nyelni nem tud miattam.

– Te is az enyémben, ha ez segít. – Válasza nem döbbent le, hiszen ezt eddig is jól tudtam, hiába nem mondta még soha. Én mindenki szemében az vagyok. – De azt nem értem, én miért. Egy egyszerű, unalmas ember vagyok. Nem véletlenül vagyok egyedül ezen a helyen.

– Az unalmas dolgokat nem próbálja megfejteni az ember. – Mindkét szemöldököm felszalad, és hirtelen megbánom, hogy ezt hagytam kicsúszni a számon. Már csak azért is, amilyen kíváncsisággal teli a tekintete tőle.

– És te meg akarsz engem? Jól értem? – Egyre izgatottabb lesz, látom rajta, hiába próbálja eltűntetni magáról a jeleit.

Biztos vagyok abban, hogy épp olyan őrült módon dörömböl a szíve a mellkasában, mint nekem. Nem tudom mihez kötni azt a furcsa, feszült légkört, ami kialakult köztünk.

– Mit számít neked? – mondom halkan, szinte meg sem próbálva megállítani a szavakat, amik kibuknak a számon. – Én sem kérdezem meg tőled, hogy te mit akarsz. Pedig ezernyi kérdésem lenne, elhiheted. – Egy mély levegőt veszek, miközben érzem, hogy a levegő súlya a mellkasomra telepszik, és mintha a karjaim is leesni készülnének.

Yijeong nem válaszol, nem mond semmit, csak elém lép, lábujjhegyre áll, és lassan átkarolja a nyakam. Én meg, mint egy szobor, állok egy helyen teljesen ledermedve, és végig tűrve azt, ahogy lehúz, és lehunyt szemekkel teszi azt, amitől bennem reked a levegő.

Először csak összerezzenek, ahogy ajkai hozzám érnek, sokkal gyengédebb, mint a múltkor. Annyira leblokkolok ismét, hogy csak hatalmasakat nyelve állom végig, mire elhúzódik, de még így is érzem a szája nyomát az arcomon.

Nem csókolt meg, bár az elején azt hittem, arra készül. Végül csak az arcomon csattant az a hosszú puszi, amitől a szívem kihagy egy ütemet, majd egyszerre kettőt is dobban, teljesen rendszertelen módon.

– Én vagyok olyan ostoba, hogy megteszem, amit akarok, mielőtt te számon kérhetnél. – A hangja halk, szinte susogásnak hallom csak, masszírozza a fülem, és arra kényszerít, hogy lehunyjam a szemem. Kezdek rájönni, kezdem megérteni azt, amit Jaeho is mondani akar minden egyes alkalommal...

Yijeong furcsa, furcsa, furcsa hatással van rám.

17. rész - Utálom

Sziasztok:D Hát... tőlem nem igazán tudtok megszabadulni:D

Mindenesetre ez a lekaparhatatlanságom remélem, senkit nem ijeszt el, főleg, hogy a következő két rész, amit ma és holnap felteszek, soros fordító lesz:DDD Erős idegzetet kívánok mindenkinek:)

Jó olvasást:3

– Tessék? – A hangom, a benne lévő rekedtség kettétöri a konyha csendjét, miközben ezernyi érzelem száguld végig rajtam. Hirtelen nem tudom, melyik az erősebb. Az értetlenség, a harag vagy a lelkemet uraló üresség.

Eszembe jut, mikor felhoztam Yijeongnak, hogy költözzenek el, még arra is, mikor egy hisztisebb pillanatában Ő is a fejemhez vágta. Akkor még elviselhető volt a gondolat, sőt, úgy emlékszem, meg is nyugtatott.

Viszont most... nem értem. Összezavar, és olyan érzéseket kelt bennem, amiket eddig talán soha nem tapasztaltam.

– MinJi átjött, már napok óta mondta, hogy beszélnie kell velem. – Apa hangja egyre gyengébb, ahogy az én lábaim is. Én mégsem ülök le, nem helyezem kényelembe magam, azt hiszem, nem is tudnék tétován, egy helyben ücsörögni. – A lényeg az, hogy az előző férje, Yijeong apja verte Őket. – Őket. Őket, Őket, Őket. Nekem Yijeong múltkor említette, még... még a csók előtt. Csak úgy kiszaladt a száján. De akkor azt mondta, hogy csak MinJit bántotta. Azt nem... hogy Őt is. – Egy éve váltak el, kicsit több is talán. Azután is folyton... ah, mindegy, az a fontos, hogy távolságtartási végzésük van ellene, de az a nyomorult kiderítette, hogy itt vannak, ide fog jönni. És MinJi... menekülni akar. – Apa arcán látom azokat a ráncokat, amik anya emlékére is mindig előjönnek, de ez mégis más egy kicsit. Úgy érzem, ez most rosszabb. – Yijeong nem akar menni, Isten tudja’, miért, mert hát te is tudod, hogy nincs itt jó helye jelenleg. Miatta először még csak gondolat szinten volt meg, de mióta megverték, el akarnak menni a lehető leggyorsabban. Vagyis, hh... csak MinJi. Félti Yijeongot. – Amint elmorogja azt, amitől cseng a fülem, a mellkasom összemegy, és ezer tű fúródik a tüdőmbe, apa csak egy mély levegőt vesz, tudom, hogy még folytatni is akarja.

– Mit mondtál neki? – Szinte suttogás az, ami a torkomon kijön, bár nem csodálom. Így, felnőtt szemmel nézve a magába zuhant apámat teljesen más, mint kisgyerekként. Ez rosszabb. Borzalmas.

Legszívesebben üvöltenék azzal a nővel, hogy miért csinálja ezt... Hogy miért hagyja itt az apámat.

Miért, miért, miért kuszálja össze még jobban az életemet?

– Azt, hogy bárhova mennek, sehol nem lesznek biztonságban, de ha itt maradnak, talán nagyobb esély lenne arra, hogy semmi rossz nem történik. Nem menekülhetnek előle örökké... Ő meg csak azt kontrázta, mennyire nem akar nekünk rosszat, és így mindenkit megkímél. Könyörögtem, hogy ne menjenek el, amire Ő sírva fakadt és elrohant. – Még a fejét is megcsóválja, miközben egy keserű mosoly terül el az arcán.

Apám szerelmes. Teljesen odavan ezért a nőért, és ahogy elnézem, ez viszonozva is van. Épp ezért nem értem, hogy miért... miért nem tudják ezt megoldani? Miért akkora probléma ez, hogy menekülni kelljen?

– De... akkor nem mondta, hogy tényleg elmennek, igaz? – Nem értem, a hangom miért ilyen, hogy miért érzem úgy, hogy lassan a feszültség és a stressz robban bennem. Ennek nem szabadna így lennie miattuk.

– Nem tudom, nem is érdekel... Nem tehetek semmit, Ők döntenek. – Épp úgy beszél, ahogy én, mikor a legalja napjaimat éltem, ami nem tetszik. Zavar, szúrja a dobhártyám. Utálom, utálom. ezt. Hogy egy erős személyt, aki felnevelt bármilyen nehéz is volt, most ilyen állapotban van. Pont Ő... pont apa mi a francért csinálja ezt? Miért teszi ezt mindkettőnkkel? Beengedte Őket az életünkbe, és mindent elrontottak. Még jobban.

– Nem érdekel? Ezt kitalálhattad volna előbb is – mondom halkan, elfojtott indulattal a hangomban. – Elkerülhettük volna ezt az egészet.

– Kyungil. – Apa hangja szinte felismerhetetlen a beleköltözött hitetlenkedéstől, miközben lassan leszáll a bárszékről és a bögréjét markolva közelebb lép hozzám. – Miért mondod ezt úgy, mintha Yijeong nem tenne jót neked? – A szemöldököm magasra szökik, amíg az Ő arca teljesen eltorzul. Össze van zavarodva. És most már én is. – Miért beszélsz róluk még mindig így?

– Mert csak bajt okoznak! Mindenki, aki szeretetet próbál adni, végül szomorúságot hoz, mikor vége a varázsnak, apa. Komolyan ennyire vak vagy? – Nem mondtam hülyeséget sem akkor, sem most. Ők ketten igenis csak problémákkal nehezítik az életünket, viszont apa figyelmen kívül hagyta minden szavamat. És tessék... Itt vagyunk most, és a feleslegesekből fontos személyek váltak a számára. Most Ő szenved, én pedig küzdhetek a kétszemélyes családunk összetartásáért. – Én boldog voltam boldogtalanul is. – Felváltva nézek a szemeibe, amíg Ő a szavakat keresi, de ahogy elnézem, még csak a hangját sem találja. Látom, tudom, érzem, hogy meg fog cáfolni.

Ah, én... én ezt akartam elkerülni. De Ő szokásához híven a saját feje után ment, és most, hogy az élet újabb olyan embertől akar elszakítani, aki hosszú idő után ismét meghatározó, hagyja, hogy elmenjen ahelyett, hogy küzdene érte. És közben velem vitatkozik.

A pofám leszakad.

– Ellent mondasz saját magadnak. – A hangja elhalkul, mély levegőt vesz, és hirtelen úgy néz rám, amitől a szívem kettészakad. – Te csak elfogadod azt az érzést, ami az adott helyzet miatt van. Ez nem boldogság. Ez csak... túlélés. – A hangja elhal végül, majd elengedve a bögréjét, a homlokára simít.

Mindeközben én... Érzem a vállamra nehezedni a fáradtságot, olyan, mintha most azonnal a földre akarna taszítani. Kimerült vagyok testileg, lelkileg még inkább, hiszen túl sok a tananyag, túl sok az ember, és még több az érzelem, amiket nem tudok kellőképpen befogadni.

Komolyan próbára teszik az idegrendszeremet. Apa, MinJi...

Yijeong, Yijeong, Yijeong is.

Az a személy, aki jelenleg ismét a fejemben jár. És arra gondolok, hogy csak azért nem jött át ide az elmúlt napokban, azért került, mert nem akart a szemeimbe nézni. Pont emiatt. Mert elmennek.

Ah, fogalmam sincs, honnan ez a gondolat, hisz még apa is kihangsúlyozta, hogy Yijeong akar menekülni, mégis ez az, amire gondolni tudok.

Ő miért nincs itt? Miért nem mondja, hogy maradni akar? Miért húzódik meg? Azért, mert... most már Ő is inkább elmenne?

– De a túlélés legalább nem szenvedés. – Végül ismét megszólalok, visszafogottan, mindenféle indulatot elnyomva magamban.

Nem akarok veszekedni, hisz apa fontosabb nekem ennél. Nem akarom még én is tetézni a rossz kedvét MinJi mellett.

– Te komolyan... tényleg nem akarod, hogy maradjanak? – A hangja csaknem elhal, a kíváncsiság az egyetlen, ami életben tartja. Én pedig épp olyan tehetetlennek érzem magam ettől a kérdéstől, mint Ő. – Végig tudnád nézni, ahogy elmennek?

                                                                      

***

– Tesó, nézd! Gyáh, elolvastam egy könyvet, esküszöm! – Jaeho teljes boldogsággal a hangjában bokszol bele a vállamba, ahogy én kiteszem a lábam az egyetem épületéből. – A pszichológia tanárom ajánlotta, ezért gondoltam, megpróbálom. Csak úgy faltam a sorokat.

Péntek van, nekem négy órám volt csak, Jaehonak viszont több. Nem értem, mit keres itt.

– Elképesztő vagy – mondom halkan, szinte leragadni készülő szemekkel, amit Ő látva kissé arrébb húzódik tőlem.

– Minden rendben? Mostanában olyan... furcsa vagy. Megint. – Szívesen mondanám azt neki, hogy ismét csak két órát aludtam az este, hogy a gondolataim nem hagytak békén, de most nem megy. Nem akarom erre fogni az egészet, hiába oka ez is annak, hogy csak vonszolom magam.

– Baj van, Jaeho – vallom be, majd egy nagyobbat nyelve a hajamba túrok. Ezt épphogy kimondom, legjobb barátomban megreked a levegő, és eltorzult arccal ragadja meg a karom. Úgy fordít maga felé, mintha könnyű dolga lenne, miközben úgy mered az arcomra, mintha a lelkemet lehelném ki.

– Te soha, soha nem mondtad még, hogy baj van. – Alig ismerem fel a hangját a benne lévő döbbentségtől, ráadásul az sem segít, hogy olyan aggodalom költözik az arcára, amitől még rosszabbul érzem magam. – Mégis mi történt? Hm? Valami... valami borzalmas, ugye? Soha nem láttalak még ilyennek. Komolyan, Kyungil, mondd már el! – Hadar és siettet, még csak esélyem sincs arra, hogy belekezdjek.

Mert igen, most el akarom mondani neki. Azt hiszem ott tartok, hogy szükségem van a tanácsára. Arra, amit lát külső szemmel, hátha Ő jobban tudja, mit kéne tennem.

– MinJi el akar költözni, apa meg teljesen magába fordult tőle. Ez annyira... ah. Bonyolult. Én meg annyira... fáradtnak érzem magamat. Úgy érzem, hogy teljesen tönkretesznek. – Amint ezt kimondom, Jaeho szája szinte tátva marad, majd kapkodva kezd el tolni a vállamnál fogva, hogy jelezze; sürgős dolgunk akadt.

– Jó, oké, rendben... sokkal nagyobb a baj, mint hittem. Itt most egy kis alkoholra van szükség, mert amikor olyan feszültség van benned, hogy még a kezeid is ökölbe vannak, mikor látszólag nyugodt vagy, az már közel nem jelent jót. Kikúráljuk belőled ezt, haver. – Érzem a hangján, hogy egy pillanat alatt önbizalommal teli lesz, határozottsággal és tettrekészséggel. Ez megnyugtat, de épp csak annyira, hogy tudjam; jó kezekben vagyok.

Mégis úgy érzem most, hogy ezen a nyomottságon, ami rajtam uralkodik, aminek még én sem tudom a pontos okát, Jaeho nem tud segíteni.

Nem ellenkezek, nem hátráltatom legjobb barátomat, még csak azt sem mondom, hogy a délután negyed kettő nem alkalmas az ivásra, csak hagyom, hogy hozzánk érve leültessen a kanapéra. Én pedig a tarkómra simítva várom, és próbálom magam is feldolgozni azt, hogy magamtól fogok beszélni neki. A könyörgése nélkül.

Ez annyira... szokatlan.

Még percek telnek el, mire legjobb barátom megérkezik két pohárral és egy üveg jégerrel a kezében, amiről tudja, hogy szeretem. Nem tudom, miért, de ez az egyetlen alkoholos ital, amitől ellazulok és úgy tényleg, igazán szeretem.

– Ugye tudod, hogyha sokat iszol, te leszel az, aki önti magából a szavakat? – Jaeho még kissé el is vigyorodik ezt hallva, majd csak a szemeit forgatva tölt ki nekem egy kicsit, majd magának fele annyit.

Ekkor jövök rá, hogy tényleg nem az a célja, hogy lerészegedjünk.

– Én csak azt akarom, hogy teljesen feloldódj és olyanokat is elmondj, amiket alapból nem tennél. Úgyhogy emeld a poharad, tesó, és gurítsd le, mert te is tudod, mennyire tudni akarok sok mindent veled kapcsolatban. – Valami sunyi kis fény csillan meg a szemeiben, én pedig nem értem, miért. Inkább csak szó nélkül a számhoz emelem a kis poharat, és étgyomorra iszom meg azt a pár korty jégert. – De, ha már itt tartunk... Kezdjük az elején. Mi történt?

– Aputól tudom, hogy Yijeong apja verte MinJit meg a kölyköt, és mikor elváltak, távolságtartási végzést indítottak ellene. Most meg az az állat megtalálta Őket, és... MinJi el akar menni. Apával meg összevesztem emiatt. Úgy... utálom ezt. Az egészet. – Szinte köpöm az utolsó pár szót, ahogy lejjebb csúszok a kanapén, és a hajamat túrva veszek egy mély levegőt.

– És neked ezzel tulajdonképpen... mi is a bajod? Hiszen nem szereted, hogy itt vannak. Mindig azt mondod, hogy felforgatják az életedet. – Jaeho a homlokát ráncolja, úgy tűnik, tényleg összezavartam. Ami azt illeti, az én fejemben sincs rend, sőt... Nem tudom befolyásolni a gondolataimat. Egyik követi a másikat, és egyre nagyobb mocskot hagynak maguk után.

– Az, hogy... – Hirtelen elhallgatok. Nem tudom, mit kéne mondanom... Azt sem tudom, merre vagyok arccal. Komolyan nem. – Ah. Én csak azt érzem, hogy fáradt vagyok, feszült, alig tudok aludni, és még jön ez is... Ezért nem akartam Őket. Egyáltalán nem. – Önként nyúlok a jégeres üvegért, miközben az a gondolat fészkeli magát a fejembe, hogy én tényleg... valóban sokkal többet beszélek, mint régebben.

Nem, nem, nem lehet, hogy Yijeong az oka.

– Én ezt mind értem, de a kérdésemre nem válaszoltál. – Fogalmam sincs, miért, de egy sejtelmes mosoly bújik meg a szája szélén, amit a homlokomat ráncolva nézek. Valamire készül. És ez nem tetszik.

– Mert nem tudom, mit mondjak – jelentem ki a poharamba kortyolva, majd újra és újra töltve magamnak. Nem tudom, mikor voltam ilyen szomjas utoljára.

– Jó, ennyi elég lesz. – Jaeho végül hümmögve veszi el tőlem az üveget, de ami még a poharamban van, hagyja, hogy megigyam. – Ha így folytatod, lapáttal nem szedlek fel a padlóról. – A fejét csóválja, miközben a kis dohányzóasztalra teszi az alkoholt. – Te sem bírod sokkal jobban a piát, mint én. Ha leiszod magad tehetetlenségedben, nem fogok kiszedni belőled semmit. Ezt pedig nem akarom, úgyhogy ennyi épp elég. – Hallom a hangjában, hogy éppen annyira küzd a dologgal, mint én. Éppen annyira tudni akarja a választ, ahogyan én is. Legalább a célunk közös.

– Jól van, nekem mindegy. – A vállamat rándítom, az arcom pedig felveszi a tipikus Song Kyungil ábrázatot, amitől általában egymásnak szaladnak az emberek.

– Szerintem... az lenne a legjobb, ha nem harapófogóval kéne kiszednem belőled a problémát, hanem magadtól mondanád. – Erre az elejtett, ártatlan kis megjegyzésre hirtelen valami riadót fúj bennem, és úgy érzem, ez nem fog jól elsülni. Épp ezért már kelnék fel, mikor Jaeho észrevéve, mit akarok tenni, a karomnál fogva állít meg. – Nem, most már nem menekülhetsz a szobádba, tesó. Aggódom érted, és tudni akarom, mi a bajod. Had segítsek. – Mintha belém látna, úgy beszél, amivel eléri, amit akar; visszaülök. Igaz, kissé befeszülve, de nem mozdulok többet, aminek Ő örül. – Hogy... hogyan érezted magad, mikor megtudtad, hogy el akarnak menni?

– Ah, Jaeho, komolyan? A sablon szöveg? – Még egy fájdalmas grimaszra is húzom az arcom, ahogy a fejemet hátradöntve felnyögök.

Igen, azt hiszem, kezd hatni az a kevés kis alkohol, amit magamba gyűrtem.

Amiből még mindig inni akarok.

– Héj! Tehetek róla, hogy ezt rágja belém a tanár? Pszichológusnak tanulok, én tudom, mi a jó. – Úgy mondja, mintha bármit is felfogott volna abból, amit az elmúlt hetekben tanult az egyetemen. – Szóval, drága testvérem, hol a válasz?

– Én... – elhúzom a számat, majd kiegyenesedve, a szemem sarkából a jégerre pillantok. Jaeho ezt nem figyeli, csak a poharába bámul, amibe még bele sem ivott. – Haragudtam – nyögöm ki végül nagy nehezen. Legjobb barátom erre pedig csak felmorran, hogy jelezze; ez édes kevés. – Most is haragszom. – Egészítem ki magam, aminek hála már a szemeit forgatja.

Igen, nehéz eset vagyok. Tudom.

– Hát, már nem azért, de látszik, hogy nem szokásod az érzelmeidről beszélni. – Jaeho elhúzza a száját, a szemöldökét emelgeti, és úgy néz vissza rám, mintha csaknem a nevetés küszöbén álldogálna. – Haver, összeakad a szemed. – Végül hangosan fel is nevet, amire én csak horkantok, és a vállára csapva hallgattatom el.

– Nem ittam annyit – morgom fintorogva, amit csak egy vállrándítással reagál le.

– Csak úgy öt-hat pohárral zsinórban. – Még legyint is egyet, majd kuncogva veszi ki a kezemből az üres poharat. – Ezt ideje lenne feladni. Ahogy mással megtetted, ez is menni fog. – Erre az elejtett kis megjegyzésre felszökik a szemöldököm, még úgy is, hogy tudom; egy egészen más módszerrel közelít felém. Mivel az előzővel csupán két szót csikart ki belőlem.

– Miről beszélsz? Én nem szoktam feladni semmit. – Olyan indulattal morranom le szerencsétlent, hogy egy egészen kicsit össze is rezzen. Viszont ezután visszatér önmagához, és úgy, ahogy én, megemeli a szemöldökét.

– Ó, igen? Akkor mi van a főzéssel? A pszichológiával?

– Ez övön aluli volt – mondom kissé sértetten nézve rá, amire csak hümmögve válaszol, majd a vállamba bök, hirtelen nem is tudom, mit akar ezzel.

– De igaz. Te is tudod, hogy nem vagy olyan erős, mint amilyennek mutatod magad. A magad köré épített kis falad tele van résekkel, Kyungil. – Nem tudom, hogy ez hogyan jött neki, de most, ebben az állapotban és helyzetben hatásosnak tűnik. Elgondolkodom rajta. – És omladozik is pontosan... másfél hónapja. És egyre többet mutatsz magadból. – Már majdnem rákérdezek, miért pont másfél hónap, mikor rájövök... Leesik, miért. Akkor jöttek MinJiék.

– Nem változtam meg. Csak felnövök fejben. Tudod, amit neked is kéne, csak... hát, tudjuk, hogy nem mindenki éri el ezt a pontot. – Amint ezt kimondom, Jaeho arca eltorzul egy pillanatra, majd egy műmosolyt villant fél másodpercre.

– Nagyon vicces vagy. – Morgása a lelkemig hatol, esküszöm, kicsit jobban érzem magam tőle. – Viszont az, hogy felnősz, az érettségedet mutatja, és nem azt, hogy van, amikor be nem áll a szád. – Ez ismét nagyot üt, erre nem is tudok mit mondani már. Csak komor arccal ülök, nagyot nyelve, és arra gondolva, hogy számomra kezd rossz felé menni a beszélgetés. – Tudjuk is mind a ketten, hogy ez miért van. – Ismét a vállamba bök, de ez most más. Nem is tudom, miért. – Yijeong miatt van.

– Őt ne keverd bele – vágom rá egyből, a fogamat csikorgatva, amire kissé kikerekednek a szemei, és hátrébb húzódik inkább. Mintha agyaram nőtt volna minimum.

– Hú, haver, durvák ezek a hirtelen hangulatváltozásaid. – A nyakára simít, majd látom az arcán, ahogy magára parancsol, és fél másodperc alatt megkomolyodik. – És nem értem, miért „keverem bele” ezzel. Ő mászott bele nyakig a dologba. – A vállát rántja, a száját húzza, majd végül megissza azt a kevés kis jégerét.

– Neki ehhez semmi köze. – Kijelentésemet hallva Jaeho egy pillanatra megáll, majd lassan néz rám letéve a poharát.

– Miért ne lenne köze ehhez? Hisz MinJi vele együtt jött, nem? – Amint ezt kimondja, a torkom elszorul, a gyomrom bucskázik egyet. Hiszen igaza van. Én pedig hiába akarom elzárni magamban a dolgot, sajnos nem tehetem. Emiatt pedig érzem, hogy... hogy a mellkasom egyre nehezebben emelkedik. – Te tudod a legjobban, hogy igenis hatással van rád az a kölyök. Néha... szokatlanul is.

– Ezt meg hogy érted? – A halántékomat masszírozom, úgy nézek rá. Nem értem Őt. Tényleg nem értem, mire céloz.

– Amikor hazakísértem Őt, miután elverték, elbeszélgettünk egy kicsit. – Jaeho szavaitól eszembe jut, amikor megláttam Yijeongot. Sárosan, sebesen, leamortizálva. Soha, soha, soha többet nem akarom azt a látványt. – Ő mondta, hogy még soha nem bántottad. Tudod, ez nekem furcsa volt, mert tisztában vagyok azzal, mennyire dühített téged. De te nem emeltél rá kezet... Te e helyett az éjszaka közepén mentél ki az utcára, hogy megkeresd, aztán érte mentél a rendőrségre. Én csak ennyiről tudok, de ki tudja, miket titkolsz el előlem. – Amint hangjába tettetett sértettség költözik, az én lelki szemeim előtt az lebeg, mikor magához rántott, és... meg...

– Megcsókolt – bököm ki a nagy semmibe meredve, halkan formálva meg azt az egy szót, amit hallva legjobb barátom ledermed.

Lefagy, leblokkol, kissé szétnyílt szájjal mered rám, mintha nem hinné el, amit az előbb mondtam. Én pedig ezt kimondva feszülten ülök, a nehéz mellkasom mellé társul a menekülési kényszerem, amitől szinte már sípolva kapok levegő után.

Érzem, érzem, érzem, hogy jön. Jön az, amitől szenvedni fogok.

– És te ilyeneket hallgatsz el előlem, basszus?! – Legjobb barátom szinte felkiált a hirtelen felszabaduló izgalomtól, majd feláll és visszaül, a plafonra mered, majd rám. Végül így marad, előttem ülve, az arcomat pásztázva, amíg én óvatosan fordítom felé a tekintetemet. – Jó, rendben. Megy utánad, folyton, még akkor is furcsa, ha csak a neved kerül szóba... És megcsókolt. Gondoljuk át. – Végül, visszafogva magát valószínűleg csak miattam, pár pillanatra a homlokára simít lehunyt szemekkel. – Csak gondoljuk át... – Ismétli magát, ahogy pörög az agya, gondolkodik. Én pedig magamba fojtva legjobb barátom előtt a poklom előtörésének jeleit, teljesen megnémulva várom, hogy kibökje végre. Nem is kell sokáig magyarázat nélkül léteznem, végül vesz egy mély levegőt, és kiegyenesedve rám néz. – Haver, az a kölyök fülig beléd zúgott.

16. rész - Vakon

Sziasztok^^ Én egy nyugis hosszúhétvégének nézek elébe – hála’ az égnek –, így van időm új részeket hozni:3 Próbálok majd mindhárom nap posztolni, de egyelőre nem ígérek semmit...>< Mindenesetre igyekszem!:D

Jó olvasást^^

Nem tudom, hol vagyok. Csak fekszem a nyirkos füvön, a kék, csaknem fekete eget bámulom magam felett, miközben mind a két kezem a mellkasomon pihen. Az ujjaimmal dobolok, a tüdőmbe rengeteg levegőt szívok, miközben a számtalan fehér pontot bámulom fent.

Őszintén, nem emlékszem, hogy valaha is, pár másodpercnél tovább néztem volna a fénylő csillagokat odafent. Most mégis... úgy érzem, mintha minden estémet ezzel töltöttem volna. Ez a de ja vu érzés pedig teletölti a szívem.

– Egy égből hullott csillag vagyok, aki nem találja a helyét az emberek közt. – Nem ijedek meg, ahogy az ismerős hang felcseng mellettem, csak egy egyszerű sóhaj hagyja el a torkom. Mintha tudtam volna, hogy eddig is itt volt, valahogy nem éreztem magam egyedül, még csak meg sem lep, hogy itt termett mellettem.

Lassan mozdulok, a fejem, mintha nem is én irányítanám, úgy fordulok felé. De Ő nem néz rám.

Továbbra is az eget nézi, én pedig sajnálom, hogy az éjszaka sötétje miatt nem látok belőle túl sokat. Yijeong fáradtan pislog felfelé, miközben a szemei csillognak, az ajka pedig remeg a visszafojtott szavaktól. Hirtelen túl közel van hozzám, de valahogy mégsem. Csupán néhány centi, mégis úgy érzem, hogy méterekre fekszik.

Elérhetetlen.

– Ne mondj ilyeneket. – Halkan suttogok, hatalmasat nyelek, amit lereagálva Ő csak felém fordítja a fejét, és olyan fájdalommal teli szemekkel néz engem, amitől a gyomrom összeszűköl, a fejembe nyilall a fájdalom és levegő után kell, hogy kapjak.

– Kyungil, ismered... – Ő is suttog, bár nem értem, miért. Nincs senki, aki meghallhatna. – Ismered azt az érzést, mikor valaki közelségétől annyira forrónak érzed magad, hogy más emberek mellett fázol? – Az ajka titkokat betűz, a hangja elcsuklik, a szeme könnybe lábad. Én pedig félek. Félek attól a rossztól, ami a szívét nyomja.

– Nem. – Válaszom egyszerű, mégis úgy érzem, a kelleténél is többet mondtam.

Yijeong pedig nem csinál mást, csak egy halk sóhajt hallatva még közelebb húzódik, miközben a csillagok beragyogják az arcát, és a legördülő könnyeiben ezer érzelem vibrál. Néz rám, csak engem, miközben az álla megremeg, ezer szót nyel vissza.

Én csak nézem Őt, meredten bámulom az arcát, amin a gondolatai tükröződnek. Rossz, fáj neki. Borzalmasan érzem magam ettől.

– Én igen. – Nyel egyet, a füvön fekvő kezével az oldalamat melegíti, úgy érzem, hogy lángra kap a belsőm, kint hiába fúj a hideg szél. – Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...

A szemeim hirtelen nyílnak ki, a kezeim görcsben, a tüdőm pedig egyre nehezebben tágul. Hiába tudom, hogy mindez csak egy álom volt, annyira valósághűnek hatott, hogy szinte még az illatát is érzem. A kinti friss levegőnek, Yijeongnak.

Hatalmasat nyelek, miközben lassan felülök és a korom sötétet bámulom a szobámban. Az agyam kattog és zakatol, azokat a szavakat fejtegeti, amiket a kölyök mondott nekem. Az álmomban.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

Ahogy erre a mondatra gondolok, és arra, milyen közel volt, hogy a szemeiben hogyan tükröződött a csillagos égbolt, a szívem akaratlanul is őrült mód tombolni kezd a mellkasomban. Nem, nem, nem tudom kitörölni a fejemből.

A hajamba túrok, egy mély levegőt veszek, és a telefonom után nyúlok, hogy megnézzem, mennyi az idő.

Hajnali negyed négy múlt. Nekem pedig csak három óra múlva kéne kelnem, bár tudom, hogy lehetetlen küldetés lenne visszafeküdni. Épp ezért lassan, gyenge lábakkal kelek ki az ágyból, hogy kinyissam az ablakot, ugyanis úgy érzem, hogy megfulladok.

Felhúzom a redőnyöm, kitárom az ablakot, és a párkányra könyökölve meredek ki a ködös utcára. Oda, hol még a kerítésünket sem látom rendesen. Mindig is imádtam az ilyen időt, az eső utáni friss illatot, a komor reggeleket, a fáradt délutánokat. Ilyenkor azt látom magam körül, ami bennem is van.

Nem tudom, mi az oka, de a tekintetem házról házra vándorol, a tetőkre és kéményekre, amiket még látni a ködfelhőktől, egészen addig, míg végül nem az eget pásztázom. Csak néhány felhőfoszlány takarja a feketeséget, amin millió csillag virít. Mintha ez ugyanaz lenne, mint az álmomban. Az álmomban, amitől még most sem kapok rendesen levegőt, és ugyanolyan forró a belsőm és aggodalommal teli a szívem.

Yijeong jut eszembe. Napok óta nem láttam, talán már egy fél hete szerda lévén, viszont még most is az Ő fájdalommal teli szavai és a szeme égeti a lelki szemeimet. Megint.

Nem értem, miért álmodtam ezt, hogy miért volt benne olyan... szomorú. Miért sírt? És én miért érzem magam ilyen rosszul még csak a gondolattól is?

Talán percekig állok így, hatalmasakat nyelve, hogy eltűntessem a gombócot a torkomból, mire végül úgy döntök, nem marom tovább magam ilyen gondolatokkal.

Ellépek az ablaktól, veszek egy mély levegőt, majd sarkon fordulok, hogy lemenjek a konyhába inni valamit. Viszont a lábam megtorpan. Csak szobrozok egy helyen, ahogy a szemem abba a könyvbe botlik, amit még a múltkor vettem ki a könyvtárból.

Ragyogás.

A címét pásztázom, a borítót, amin a sötétlila foltok feketének tűnnek, a fehér pontok pedig virítanak róla a sötétben.

A lelkem megremeg, a lábam pedig az íróasztalom felé indul, viszont a kezem csak nagy hezitálások közepette nyúl a könyv után.

Emlékszem, mikor elhatároztam, hogy visszaviszem. Mikor beleolvastam legelőször, és nyálas szöveggel volt tele az egész. Nem terveztem, hogy valaha is kinyitom újra, sőt, őszintén arról is elfeledkeztem, hogy ez a birtokomban van jelenleg. Viszont most... az ujjaim szinte követelik a borító felületének keménységét.

Lassan ülök le a földre, hátamat a falnak döntve, miközben kezemben a könyvet tartom. Még percekig bámulom a homlokomat ráncolva, és azon gondolkodom; miért esik nehezemre ezt a könyvet olvasni? Vagy csak pusztán a kezemben tartani?

Hosszú időbe telik, mire felnyitom, és az a pár sor ugrik elém, ami a múltkor is. Annyi a különbség, hogy most nem ugrik fintorba az arcom, és már nem lepődök meg azon, hogy csöpög a nyáltól.

Nem vagyok romantikus típus, én nem tudom értékelni az ilyeneket.

„Sajnálom, hogy mikor szemeidbe nézek,

Én egy egész univerzumot látok,

De te egy árva csillagot sem.”

Ettől a kis idézettől görcsbe rándul a gyomrom, majd lapozok újra és újra, kezd egy kicsit gyanús lenni a dolog. Érzem, hogy valamit tudnom kéne, és itt is van a szemeim előtt, de akkor sem látom.

Vak ember lennék?

„Van, hogy lehoznád valakiért az összes csillagot,

De Ő csak annyit venne észre mindebből,

Hogy miattad van sötét.”

-

„Olyan vagyok nélküled,

Mint az égbolt csillagok nélkül.”

A szívem kihagy egy teljes ütemet, a mellkasomban mozogni kezd a bizsergető érzés, ahogy végül leesik; ebben a könyvben, kétszáz oldalon át majdnem, minden egyes vers a csillagokról szól.

Ahogy ez végül eljut az agyamig teljes mértékben, a szemeimet lassan hunyom le és azon gondolkodom, hogy miért nem jöttem rá erre hamarabb. Hisz egyértelmű... A borító, a cím. Az idézetek.

Én tényleg olyan vak, vak, vak vagyok.

***

– A vizsgaidőszak lassan elkezdődik, már nincs két hónap, úgyhogy remélem, mindenki várja már. És tanul. – Az alkotmányjogot tanító tanárnő, más néven az osztályfőnököm hangja fáradtan cseng fel, én pedig úgy érzem, ez az első dolog, amit felfogtam mindabból, amit egész óra alatt mondott.

Ah, oké, most is jegyzeteltem. Mindig, minden szót leírok, bármelyik órámon is ülök. Most mégis... a fáradtság elnyom. Az, hogy negyed négy óta fent vagyok, hogy ma ez az ötödik órám, valahogy alig hagy élni. Ráadásul folyton az az egy mondat jár a fejemben.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

Vajon mit csinálnék, ha ezt a szemembe mondanád igazából és nem csak álmomban? Elmenekülnék onnan, leszólnám vagy... vagy... Aish, még én sem tudom, mit tennék.

– Kyungil... Héj. – Egy ismerős hang üti meg a fülem, aminek hála ismét kizökkenek a gondolataimból, és csak halkan horkantva jelzem, hogy figyelek. Hát igen, középiskolában is valahogy így zajlottak a párbeszédeim, ha épp nem Jaeho volt az. – Mennyi az idő? – Felvonom a szemöldökömet, amint ezt meghallom, és csak igen finoman és visszafogottan fordítom oda a fejem.

Igaz, már több mint két hónapja az osztálytársam, de még most sem tudom a csaj nevét. Csak annyit tudok, hogy idegesítő a hangja, és mindig beszélgetni akar velem. Engem pedig csak a hideg ráz ki tőle.

– Ott a kezeden az óra – vetem oda neki unottan, amire egy nagy O betűt formál a szájával, majd halkan felkuncog.

Yijeong nem lenne ilyen vak.

– Ah, igaz, mindig elfelejtem. Ez olyan tipikus „Kwang SooJi” féle memória. – Hh, SooJi, tényleg. Így hívják. Bár, hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, az meg főképp nem, amit mond, és nem értem, hogy Ő miért hiszi azt, hogy lázban égek attól, hogy beszélhetek vele. Nem értem a nőket, kiráz tőlük a hideg ilyenkor. – Talán nem ártana, ha gyógyszert szednék rá. Szerinted? – Nem nézek rá, csak és kizárólag a füzetembe írom mindazt, amit a tanár mond, amikor egész felsőtestével felém fordul, és a padra könyököl.

Hát ez meg mi a rákot akar?

Yijeong soha nem csinálna ilyet, akkor Ő miért?

– Szerintem megbuksz majd a vizsgán. Nem írsz semmit – morgom halkan, az orrom alatt, amire ismét felkuncog, én meg úgy érzem, megőrülök. Hát az agyam eldobom.

Még Yijeong sem bosszant fel ennyire, mikor minden léptemet követi.

Vagyis követte régen.

Most már alig látom... Sokat tanul, mondjuk, ami érthető. De akkor is furcsa, hogy nem jön utánam olyan hévvel. Most pedig azt sem tudom, hogy van. Hogy mennyire fáj a válla, a háta, vagy esetleg megint bántották-e az iskolában. Nem, mintha izgatna.

Ez a csaj meg... ah, SooJi? Vagy SooJin? Mindegy. Kiidegel.

– Ahogy látom, te mindent jegyzetelsz, és biztosan segítenél. Odaadnád, nem? Sőt, tanulhatnánk együtt is. – Oldalra billenti fejét, érzem a hangján, hogy vigyorog. Én pedig csak a torkomat köszörülöm, hogy menjen úgy is a halk beszéd, hogy nem rekedek be.

– Nem tudom, hogy észrevetted-e, de zavarsz. – Erre a megjegyzésemre kissé hátrébb húzódik, majd egy kisebbet nyelve végül a válla mögé dobja a haját, mintha nem sértésnek szántam volna a dolgot. Pedig Ő is tudja, hogy az volt.

– Akkor majd megbeszéljük óra után. – Még a vállamat is megérinti egy pillanatra, én pedig úgy húzódom el tőle, mintha a lelkemet akarná.

Egy felső és egy pulóver is van rajtam, de még így is átégette az anyagot és kimarta a húsomat az ujja. Utálom, ha hozzámérnek, egyedül apáé meg Jaehoé nem zavar. És valamiért Yijeongé. De ennyi! Mindenki mástól megfulladok.

– Ha rajtam múlik, inkább felejtsd el. – Sokkal inkább magamnak mondom, mintsem neki, így egészen biztos, hogy meg sem hallja, bár nem zavar. Ha valamit tanultam abból, mióta MinJiék idejöttek, az az, hogy meg kell próbálnom visszafogottabban kezelni az embereket, nem sértegethetek mindenkit orrba-szájba.

Innentől pedig a lány felém sem hederítek, csak az óra lassú múlásával küzdök, és a lassan kifogyó tollammal, ami már alig fog, viszont amíg nyomot hagy a papíron, még használom.

Ahogy felcsörren a csengő, én összerezzenek, velem ellentétben mindenki más pedig egyből felpattan és a kijárat felé igyekszik. Ez volt az utolsó óránk, nem csoda, hogy szó szerint menekülnek.

– Kyungil, beszélhetnénk? – Nem, nem SooJin... vagy SooJi szólít le, de még így is elhúzom a számat, ugyanis semmi kedvem beszélgetni. Haza akarok menni, hogy aludjak, mert holnap is húzós napom lesz, pénteken meg igaz, hogy csak négy órát kell végig szenvednem, de már a puszta gondolat, hogy fel kell kelnem, kiborít. – Gyere ide, kérlek. – Alkotmányjog tanárom hangja ismét felzeng, én pedig a szokásos Kyungil tempóban és stílusban pakolok össze.

– Mit szeretne, Mrs. Choi? – A táska a vállamon, én már a tanárom íróasztala előtt, amíg Ő ül a székében, és az asztalán könyökölve engem néz.

Egyszer nem fordult elő olyan, hogy odahívott magához, talán csak nem akart foglalkozni velem.

– Tudod, hogy nem vagyok egy olyan nő, aki beleüti más dolgába az orrát, de azt hiszem, itt az ideje, beszéljünk egy kicsit. – Még halványan el is mosolyodik, majd kezével az egyik szék felé mutat, hogy jelezze; üljek le. Én meg hiába nem akarok maradni, ezek szerint a magánéletemről beszélgetni, a fáradtságom mégis győz, így megteszem, amire szavak nélkül kér. A másfél hónappal ezelőtti Kyungil még csak el sem köszönt volna, mielőtt kimegy, most meg... – Tudom, hogy eredetileg pszichológusnak szerettél volna menni, csak az sajnos nem jött össze. Azt is tudom, hogy miért, és úgy tűnik, hogy... Ez a probléma nem múlik el. Jól gondolom? – Ahogy az asztalára könyököl, én felvont szemöldökkel dőlök hátra, és próbálom megemészteni azt, amit mond.

– Az én „problémám” kisgyerekkorom óta tart, Mrs. Choi. Nem fog elmúlni, ilyen a személyiségem. – Amint lereagálom, Ő csak halványan elmosolyodik, majd összefűzve az ujjait lenéz az asztalára pár másodpercre.

– A pánikbetegség nem a személyiséged része. – Amint ismét felnéz a szemeimbe, az övéi felcsillannak, és kissé oldalra biccenti a fejét. – Vicces és egyben kicsit elgondolkodtató is, hogy a saját természetedet betegségnek nevezed. De én tényleg nem arra céloztam. – Mondanám neki, hogy én sem... hogy én is a pánikbetegségemre gondoltam, de nem akarom kijavítani. Csak hamar túl akarok esni ezen, és eltűnni innen. – Az, hogy a betegséged ellenére, ami bárhol a legrosszabbat hozhatja ki belőled, de te mégis itt vagy és aktívabban veszel részt az órákon, példaértékű. Ezt a többi tanárod is elmondja mindig, mikor rákérdezek, milyen az osztály. Viszont... attól tartok, hogy neked ez így túl sok. Nem akarunk nagy terhet akasztani a nyakadba.

– Mire céloz? – Még a homlokomat is összeráncolom, hatalmasat nyelek; az jár a fejemben, hogy el akarnak küldeni. Ők sem akarják, hogy itt legyek.

Még maga a gondolat is majdnem megfojt.

– Arra, hogy nem ártana, ha járnál az itteni pszichológushoz. Ingyenes és könnyen elérhető. Gondold át, rendben? Szükséged lenne rá.

***

Mély levegőt veszek, szívom magamba a friss levegőt. Örülök, hogy ezen a napon is túl vagyok, viszont még mindig az osztályfőnököm szavai járnak a fejemben. Azok, amit tegnap mondott.

Pszichológushoz küldött.

„Szükséged lenne rá.” Egészen pontosan ezt mondta, ami miatt ma is egész nap kerültem a vele való szemkontaktust.

Csütörtök van, ma volt a lehető legtöbb órám, este pedig ismét alig aludtam. Nem csoda, hogy fáradtnak érzem magam, és semmi kedvem emberek közt lenni. Legszívesebben kizárnám a fejemből az összes olyan mondatot, ami az elmúlt napokban nem hagy nyugodni. Mindet.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

„Olyan vagyok nélküled, mint az égbolt csillagok nélkül.”

„Nem ártana, ha járnál az itteni pszichológushoz.”

Minden nyomaszt; amit igaz, csak álmomban, de Yijeong mondott, amit a könyvben olvastam, amit az osztályfőnököm közölt velem.

Nem tudom, meddig bírom ezt így. Megint érzem, hogy a teher a vállamon egyre nagyobb, a feszültség bennem pedig már lassan elviselhetetlen. Mindehhez társul az álmatlanságom, és az, hogy nem értem saját magamat.

Nem értem, miért tudok egyesekkel emberként viselkedni, és miért kezelek le mindenki mást.

Egy mély levegőt veszek, és a gondolataimat csak azzal terelem, hogy holnap péntek, miközben már a kapunkat nyitom. Épphogy beteszem a lábam a kertbe, MinJi bukkan fel, majd ahogy hangosan becsukja maga után a bejárati ajtót, a szemét törölgetve indul meg erre.

– Szia, Kyungil. – Csupán ennyit mond, ahogy kikerül, és elfojtva a kiszökni készülő könnyeit, elsiet.

Én pedig állok értetlenül, azon agyalva, hogy miért viharzott el a lakásunkból ez a nő sírva. Azon gondolkozva, hogy mi történhetett apa és közte.

Ennél több nekem sem kell, elég nagy hévvel megyek be a házba, és a táskámat az előszobában hagyva apa keresésére indulok. Nem kell az egészet bejárnom, hiszen a konyhában ott ül a pultnál, és az előtte lévő bögrét bámulja.

– Apa... mi történt? – Hatalmasat nyelek, ahogy a hangom nagy nehezen elhagyja a torkom, nem is megyek beljebb, csak a bejárat előtt taposom a járókövet.

Apa lassan rám néz, nagy adag levegőt szív a tüdejébe, majd végül oldalra fordítva a fejét az ablakon bámul ki tovább.

– Te megmondtad, Kyungil.

– Mit? – A homlokomat ráncolom tovább, miután csak ennyit mond, úgy érzem, hogy mozdulatlanná váltam. Nem emlékszem, hogy valaha láttam Őt ilyen... komornak.

– Megmondtad, hogy ez így nem lesz jó. – Kissé még a fejét is megcsóválja, de a szemembe semmi pénzért nem nézne. – Lehet, elköltöznek. MinJiék el akarnak menni.