Ismét három rész, sorry, not sorry. Nem akartam,
hogy érvágás legyen az előző rész után, igyekszem lecsillapítani a kedélyeket :’D
Jó olvasást ehhez is, gyerekek:3
Ezerszer is átfutottam a tegnapi napon.
Azt, amikor a könyvet vettem, mikor hazaértem, megláttam, mi történik, majd
mikor apa elmondott mindent. Kiborultam, be akartam jutni oda, hogy kihozzam
Yijeongot, de innentől kezdve semmi.
Nem emlékszem többre, ezután teljes a
sötétség, a következő emlékképem csupán az, hogy felkelek ma reggel, az
ágyamban vagyok. Egyedül. Egy kész örökké tartó pillanatomba fájt, mire eszembe
jutott, hogy mi történt, és hogy miért nem a kölyök mellett fekszem.
Jaeho ott volt mellettem, épp telefonon
beszélt apával, aki jelenleg itt ül mellettem és MinJi kezét szorongatja.
Kórházban vagyunk, a műtő előtt ülünk,
ugyanis Yijeong... Yijeong megsérült. Belegondolni sem merek, mennyire
félhetett, hogy mit élhetett át. Hogy mennyire fájhatott neki.
De kikerült onnan, nem tudom, mikor és
hogyan, de kihozták az apjától, akit még csak egy pillanatra sem láttom, aki
állítólag most is az egyik kihallgatásán ül.
Jelenleg a legjobb barátom sehol, már
egy órája elment, amit most sajnálok, de már így is többet gondoskodott rólam,
mint amennyit kellett volna.
Fogalmam sincs, mi történt velem tegnap,
apuék annyit mondtak, hogy teljesen elvesztettem a fejemet. Nem ismertek rám, a
pánik, ami eluralkodott rajtam még az agyamból is kitörölt szinte mindent a
tegnapi napról.
Én ilyet még soha nem éreztem.
– Minden rendben lesz. – Apa megszólal,
ismét ugyanazt mondja, ami az elmúlt fél órában háromszor elhagyta már a
száját. – Tényleg minden... – Nem néz rám, nem ér hozzám, a tegnapi nap után
teljesen másképp viselkedik velem szemben.
Többet mosolyog, többet ér hozzám, épp
ezért tisztán tudom, hogy még csak sejtése sincs, miért akadtam ki annyira.
Viszont MinJi... igen, ő nem szól közvetlenül hozzám, mintha nem merne rám
nézni se. Nem értem, mi az oka, mindenesetre próbálom figyelmen kívül hagyni a
dolgot.
– Másodjára műtik huszonnégy órán belül.
– MinJi halkan szólal meg, csak egy pillantást vetek rá apa felett, de még így
is látom, ahogy maga elé mered. Teljesen össze van törve, és megértem. Most az
egyszer teljes szívemből átérzem.
– De mondták az orvosok, hogy nincs
komoly baja. – Apa próbál hárítani, de a tény, hogy Yijeong ismét a
műtőasztalon fekszik, még engem is rettegésben tart.
– Az az állat megkéselte a gyerekemet,
és még csak nem is tudom, mennyire sérült meg. Egyáltalán ért-e létfontosságú
szervet, hogy milyen súlyos, mert ezek a rohadékok nem mondanak semmit. Nővér
voltam Busanban tizenhárom évig, tudom, hogy az nem jelent sokat, ha annyit
mondanak, hogy nincs komolyabb baja, Kwangin. – Halkan beszél, mégis kicseng
belőle az indulat, majd a végén csak nyög egyet. Ismét kifakadt, MinJi hatalmas
dühöt fojt magába. Viszont ennek nem apa az oka, ezt pedig mind tudjuk.
Érzem, hogy bennem is dolgozik ez az
indulat, de nem mutathatom ki. Apa már hazaküldött, mondta ezerszer, hogy nem
kell végig csinálnom, pihenjek le otthon, én mégis maradtam. Itt kell lennem,
megvárom, bármi is lesz a vége.
– Ha az életéért küzdenének, azt a tudtunkra
adták volna. – Apa hangja meglepően higgadt, a végén pedig egy halvány mosoly
is telik tőle, ahogy a mellette ülő nőre néz. Nem értem, hogy tud ilyen higgadt
maradni. – Ne aggódj annyit, mert csak árt neked.
– Tudom, csak... ah, Kwangin. Te mit
tennél, ha Kyungil lenne ilyen helyzetben? – És, mintha itt sem lennék, úgy
kezdenek beszélgetni, MinJi feje apa vállán landol, engem pedig elfog a vágy,
hogy elmenjek. Hogy felálljak, és itt hagyjam őket, amíg ezt be nem fejezik.
Nem... nem azért, mert zavar. Az a
bajom, hogy Icheon jut róla eszembe, mikor a tengerparton ültünk Yijeonggal, ugyanezt
csinálta. Ugyanígy bújt hozzám.
Tudom, hogy apa szólalna meg, hogy
válaszoljon MinJi költői kérdésére, viszont mikor majdnem egy egész óra eltelte
után először nyílik ki a műtő ajtaja, mindhárman meredten odabámulunk.
Érzem, hogy valami furcsa kezd dolgozni
bennem, a lábam reflexszerűen mozdul, felállok még apáék előtt. Érzem, hogy
engem néznek, de nem érdekel. Csak Yijeong izgat.
– Maguk a hozzátartozók, igaz? – Az
orvos épp a maszkot veszi le magáról, ahogy kilép a kétszárnyú ajtón, majd
egyenesen elénk sétál, végig néz mind a hármunkon. MinJi csak hevesen bólogatva
válaszol, mintha nem telne többre. – Dr. Jung Seokjun vagyok, én műtöttem Yijeongot.
Az állapotát stabilizáltuk, a tegnapi műtét után problémák adódtak, nem reagált
jól a teste a varratokra. Azokat kicseréltük, most már minden rendben van, pár
óra múlva már fel is ébred. Most is bemehetnek hozzá, de két embernél több ne
legyen a szobában, van más is a korteremben. – Még mond néhány dolgot,
olyanokat, amiket fel sem fog az agyam, csak az lebeg a lelki szemeim előtt,
hogy jól van.
Eltelik pár perc, mire az orvos elmegy,
viszont MinJi ezek után úgy kifakad, hogy már csaknem megijedek tőle.
– Rohadék. Az az „adódtak problémák” és
a „teste nem reagált jól a varratokra” szöveg egy kibaszott kamu. Biztos
elrontottak valamit tegn...
– Már minden rendben – mondja apa, még
csak az sem érdekli, hogy így félbeszakítja a másikat. – Tudom, hogy nehéz még
várni, de jobb lenne, ha lemennénk a büfébe. Iszunk egy kávét, oké? – Apa itt
már rám is néz, már megint halványan mosolyog, nem hiszem el, hogy tényleg
ilyen... közvetlen. Már hozzámérni sem fél.
Nem, mintha baj lenne ezzel, egyszerűen
csak... furcsa.
– Az lesz a legjobb. – MinJi végül
beadja a derekát, a hajába túr, úgy indul meg a lépcső felé, ami az aulába
visz. Egyikünk sem szól egy szót sem, egészen addig, amíg már nem a büfében
állunk, a apuék pedig egyből a kávéjukat kérik.
Én nem iszom, jelenleg is akkora
görcsben van a gyomrom, hogy nem tudok nyelni sem.
Percek telnek el, már csaknem negyed
óra, mikor apa telefonja félbehasítja a csendet, hangosan csörögni kezd. Cseng
tőle a fülem, legszívesebben kidobnám a kukába, de minden indulatomat magamba
fojtom, mint egész álló nap.
– Igen? – Végül fel is veszi azt a szutykot,
az arca pedig átváltozik, látom, hogy a könyörgés határán van. Nem akarom
tudni, mi van már megint. – Muszáj? Szombat van, Jun, nem kell bemennem. –
Felkönyököl az asztalra, MinJi egyenesen őt nézi, én pedig a nőt magam előtt. Nem
néz a szemembe még mindig, nem értem, miért.
Furcsa, furcsa a légkör.
– Mi az? – Végül megszólal, miután apa
leteszi a telefont, aki egyből feláll, és sajnálkozva mered mindkettőnkre
felváltva.
– Be kell mennem pár órára. Hamarosan
egy nagyobb projectünk bemutatója lesz, és muszáj bemennem.
– Menj csak, drágám. – MinJi fáradtan
mosolyodik el, így próbálja apa bűntudatát csillapítani, ami össze is jön neki.
Nagy nehezen.
– Akkor majd este találkozunk. Majd
hívjatok, mi a helyzet Yijeonggal. – Apa egy csókot nyom nője homlokára, a
hajamba borzol, ezután pedig elsiet, biztosan nem lehet sok kedve mindezek után
még dolgozni.
– Menjünk fel. – Nem én szólalok meg, de
a fejemben cseng a hang, ami után többet nem is mond az előttem ülő.
Csak feláll, a csészéjét ott hagyja, és
elindul, nem győzöm tartani a tempóját, ahogy Yijeong korterme felé siet.
Tegnap este óta, mióta a kölyköt is
behozták, ő itt van, apa ugrott haza neki ruháért és még egy-két dolog miatt,
amire állítólag szüksége volt. Belegondolva, semmi pénzért nem lennék a
helyében, hisz Yijeong a fia, a vére, a legjobb dolog az életében.
Bár... hh. Nem, mintha nekem könnyű
lenne. Mármint, igen... a kettő nem ugyanaz, de nekem Yijeong...
– Megvárlak... kint. – Végre, nagyon
hosszú szünet után én is megszólalok, amint felérünk a bizonyos szobáig, a
hangom rekedt, és szinte fáj, ahogy a szavakat kimondom.
MinJi keze már a kilincsen pihen, de nem
nyomja le. Nem is mozdul, nem néz rám hátra, csak pár pillanatra az ajtónak
dönti a homlokát.
– Gyere be te is, kérlek. – Ennyit mond,
teljesen ledöbbent, de nem ellenkezem. Egész álló nap rá sem ismertem, mintha
távolságot tartott volna, most meg...
Ahogy ő lép, úgy követem én, már csak
azt veszem észre, hogy csukódik utánam az ajtó.
Az orvos hiába mondta azt, hogy itt van
más, jelenleg nincs itt, az ágyában. Ennek örülök.
– Nem akarok... kellemetlenséget. –
Halkan beszélek, miközben a szemeim a kórházi gépeket vizslatják, szinte zene
füleimnek az a csipogás, ami a kölyök szívverését jelzi.
Az arca teljesen nyugodt, viszont fehér,
még talán annál is jobban, mint mikor az eltűnése után találkoztam vele.
Legszívesebben hozzáérnék, de be kell érnem azzal, hogy az egyik székbe ülök,
ami az ágya jobb oldalánál van.
Ennél MinJinek sem kell több, követi a
példámat és Yijeong másik oldalán foglal helyet, velem szemben. Épp ezért
muszáj ránéznem, meglep az, hogy ő nyíltan engem bámul. Nem tudok semmit leolvasni
az arcáról, kész rejtély az egész nő úgy, ahogy van.
– Nem kell semmit elmondanod nekem,
Kyungil? – Az arca rezzenéstelen, de nem látok mást rajta a fáradtságon kívül.
Nem tudom, miért, de nem tudom elszakítani róla a tekintetemet, bármennyire is
akarom. Talán az az oka, hogy teljesen ledöbbent, én pedig egy szót sem tudok
kinyögni. – Kérdezni fogok tőled, és azt akarom, hogy őszinte legyél velem.
– Rendben. – Nem vagyok tizenöt, tudom,
mivel jár mindez. Tisztelem ezt a nőt annyira, hogy őszinte legyek, bármit akar
kérdezni.
– Több van köztetek, igaz? – Az
állkapcsa befeszül, ahogy a tekintete Yijeongra téved, majd innentől kezdve
egyáltalán nem néz vissza rám.
Én pedig... leblokkolok. Valahogy sejteni
lehetett, hogy ez lesz a következő, de... nem. Erre nem lehet felkészülni. És
mit tehetnék mégis? Megígértem neki valamit.
Már csak attól tartok, mit fog erre
reagálni.
– Igen. – Én sem nézek rá, az ölembe
bámulok, hiszen ezt nyíltan kijelenteni valaki előtt, aki nem Jaeho, egészen
más. Ő Yijeong anyja, az, aki egy szavával véget vethet mindennek.
– Szerencsétlen apád vak, mint minden
férfi. Viszont én már... sejtettem egy ideje. Úgy voltam vele, hogy majd
elmondjátok, ha ott tartotok, de most, a tegnapi után muszáj erről beszélnünk.
– Meglep, milyen higgadtan kezeli, hogy nem ugrik nekem. Viszont az zavar, hogy
arról fogalmam sincs, mire gondol, hogy vajon mi jár a fejében.
Ezután nem mond semmit, pedig látom,
hogy az agya pörög, és ezer, ezer, ezer dolgot akar kérdezni, nem értem, miért
fogja vissza magát.
– Ne tartsd vissza – bököm ki végül
érzelemmentes arccal meredve rá, aminek hála ismét találkozik a tekintetünk. Na
de hogy? A szemeibe lassan könnyek gyűlnek, látom, hogy annyira küzd ellenük,
mégsem tudja megállítani azokat.
– Nekem ez annyira... hatalmas változás.
– Végül az első könnyek kiutat találnak, miközben a plafonra néz és megtörli a
nedves arcát. Próbál nem kiborulni. – Minden teljesen más... – Megcsuklik a
hangja, szaggatottan veszi a levegőt, azt hiszem, a tűrőképessége határán van.
– Nekem is. – Megszólalok, nem tudom,
hogyan csinálom, de összejön. És tessék, máris oldom a feszültséget a
levegőben, de ettől függetlenül az én torkomba is gombóc telepedik.
– Gondolom, emlékszel, mikor elmondtam
neked, hogy Yijeong mennyit beszél rólad. Én már akkor tudtam, hogy másképp néz
rád, hiszen az is, ahogy korábban még arra hogyan reagált, mikor Kwanginnal
kijelentettük, hogy kezdhettek testvérként gondolni egymásra... Ah. Lassan
minden összeállt a fejemben. Mindig... veled akart lenni, valahányszor kimondta
a nevedet, vigyorgott, mint egy bolond. És mikor hazajöttetek a kirándulásról,
és én vele voltam egész vasárnap, akkor jöttem rá végleg, hogy reménytelenül
szerelmes a kis lüke. – Még a fejét is megcsóválja, a hangján nem hallatszik
annyira, ahogy sír, egyedül a szemei vörösek.
Olyan... furcsán érzem magam. Őt
hallgatom, miközben Yijeong itt fekszik eszméletlenül, két műtéten túlesve, és
nem hall semmit. Talán jobb is, ezt már nem bírná el a szíve.
– Akkor te még előttem is előbb sejtetted
a dolgot. – Halkan beszélek, nem tudom, miért. Egyszerűen csak így jönnek ki a
szavak a számon, bár nem igazán zavar. Így jó.
– Valljuk be, Kyungil, nem vagy nyitott
könyv, fogalmam sincs soha, hogy épp mi jár a fejedben. Azzal viszont tisztában
vagyok, hogy nem vagy olyan, mint a korod béliek, és nem úgy ismertelek meg,
mint aki tele van hátsó szándékokkal, sőt... Nekem mégis... muszáj
megkérdeznem. Ugye nem szórakozol vele? – A hangja ismét elcsuklik, a könnyeit
pedig már meg sem próbálja megállítani, csak szipog és küzd a levegőért. –
Annyira nehéz élete volt, tudom, hogy neked sem volt könnyű, de neki... A
gyerekkora. Ötéves volt, mikor először látta, hogy az apja megüt engem, évekig
úgy nevelkedett, hogy ő ezt normálisnak találta. Viszont mikor rajtakapott,
hogy esténként sírok a tehetetlenségtől, lassan realizálódni kezdett benne,
hogy ez nem helyes. Talán nem volt tíz éves, mikor legelőször szólalt fel,
mikor az apja félrészegen megint kezet emelt rám, ő odajött, és a kis testével
próbált védeni engem. Akkor verték meg őt is először. – Mindene remeg, miközben
erről beszél, az én szemeim előtt pedig ott a kép; a kicsi Yijeong sír, mert
fáj neki. Mert az apja megütötte. Nem tudok mit mondani erre, egyszerűen csak a
szívembe nyilall valami, azt hiszem, borzalmasan érzem magam ettől. – Hatalmas
lelki válságban nőtt fel mellettem és utálom, gyűlölöm magam azért, mert nem
tudtam neki többet adni, hogy nem tudtam megvédeni. A legjobbat érdemli, eleget
szenvedett már. – Ezután nem mond semmit, bármennyire próbálkozik, a szavak nem
jönnek ki a torkán.
Én pedig mit tehetnék? A tekintetem
akaratlanul is Yijeong arcára téved, nem tudok nem arra gondolni, amiket az
előbb tudtam meg.
– Miért szórakoznék vele? – Válaszolok a
kérdésére, ugyanis nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem tehetem ezt vele, már így
is borzalmasan érzem magam. – Még nem volt senkim, ő az első nekem. Túl sok
mindent tett értem, hogy ez ne így legyen – vallom be magamnak is a dolgot, azt
hiszem, el kell neki mondanom. Mégis csak az anyja, aki teljesen kétségbe van
esve jelenleg bár, ahogy belekezdenék, nem igazán jönnek a szavak.
Nem vagyok ahhoz szokva, hogy az
érzéseimről beszéljek.
– Te csak hálából vagy együtt vele? –
Ezzel a kérdésével eléri, hogy ránézzek, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy
ezt kérdezte. Mindenesetre, hh... elgondolkodtat.
– Tessék? – kérdezek vissza a homlokomat
ráncolva, viszont ő nem ismétli meg magát. Csak néz rám komoly tekintettel, bár
a kíváncsiságot nem tudja elrejteni. – Erről szó sincs. – A fejemet csóválva
ülök feljebb a székben, miközben a karfát markolom, mintha ettől csökkenne
bennem az érzés; ki kell teregetnem a bennem lévő dolgokat. – Hálás vagyok neki
mindenért, de nem emiatt kértem meg, hogy a barátom legyen. – A torkomat
köszörülöm, egyáltalán nem kellemes dolog erről beszélnem a párom anyjával. –
Olyan érzéseket hoz elő bennem, amiket még soha nem tapasztaltam. Mióta itt
vagytok... eltereli a figyelmemet anyáról. Már nem gondolok rá, helyette
folyton a kölyök jár a fejemben. – A szemöldökeimet összevonva meredek le az
ölembe.
Viszont itt elakadok, egyszerűen nem
tudom folytatni. Miért ilyen rohadt nehéz erről beszélnem?
– Ne hagyd félbe, kérlek. – Ennyit mond,
nem fűz hozzá semmit, csak lágy hangon kérlel, hirtelen utálom ezt a helyzetet.
– De ez... megalázó. Az érzéseimről
beszélek, amikről még Jaehonak sem. – A fejemet csóválom, fél kézzel a hajamba
túrok. Már így is sokat mondtam, ennél többet nem akarok.
– Nem megalázó, engem megnyugtat. –
Ezzel eléri, hogy ismét ránézzek, a biztató arckifejezése miatt pedig már csak
nem a szemeimet forgatom. Ennyi, muszáj lesz. Össze kell kapnom magam, ez a nő
nem hátrál. – Folytasd csak.
– Szóval nekem... ő fontos. – Próbálok
hiteles lenni, de úgy, hogy csak sablonos szavakkal dobálózom, nem gazán fog ez
összejönni. Miért nem tudom összeszedni magam? – Anyu óta ő az első, aki miatt
nincs üresség bennem. – Nehezen megy, de ahogy belekezdek, ez a mondat
tulajdonképpen kirepül a számból. A csend pedig, amit ezzel érek el, rávesz,
hogy felnézzek, bár nem igazán tudok mit kezdeni MinJi arcára ragadt
döbbenettel. Igen, felhoztam az édesanyámat, a legnagyobb sebet az életemben. –
Mikor tegnap hazaértem, én azt hiszem, megőrültem arra a pár órára. Nem igazán
emlékszem, csak azt tudom, hogy egyből... anya jutott eszembe. Csak arra tudtam
gondolni, hogy belehalok, ha még egy olyan személyt elveszítek, mint amilyen ő
volt. – Ezután már tényleg nem mondok semmit, bőven elég, hogy ennyit járattam
a számat.
Bár, ahogy a levegőben érzem, ennél több
nem is kell. Ez neki és kielégítő volt, amíg számomra olyan, mintha
felnyitottak volna.
– Mint amilyen anyukád volt...? –
Kérdez, nem értem, miért, de megteszi. Talán nem érti?
Pedig ennél egyértelműbb dolog a világon
nincs.
– Olyan fontos és pótolhatatlan, mint
amilyen anya volt – magyarázom halkan, szinte suttogva, hiszen azzal, hogy
kimondom, én beismerem, és eddig még csak gondolni sem mertem rá igazán.
– Te szereted a fiamat – olyan halkan
jelenti ezt ki, hogy szinte fel sem fogom, vagy talán csak nem akarom. Tiltakozni
szeretnék, hevesen, felcsattanva, de nem megy. Egyszerűen nem jön ki a
torkomon. – Kérlek, ne mondd el neki, hogy erről beszéltünk. Nem kell tudnia
arról, hogy tudom azt. Azt szeretném, ha majd ő mondaná el nekem, akarom, hogy
bízzon bennem.
– Rendben. – Bólintva egyezek bele a
dologba, magamban hálát adok azért, hogy nem feszegeti tovább a határaimat.
– Legalább ezen túlvagyunk és otthon
könnyebb lesz. Mert, hát... Megkértem Kwangint, hogy had időzzünk nálatok pár
napig, én... nem szeretném abba a házba visszavinni Yijeongot egyelőre. Nem
tudom, mennyire kavarta fel ez az egész. – Ezeket a szavakat hallva, mintha
tonnás súlytól szabadulnék meg, hiszen, hh, ezek szerint egy ideig mellőzhetem
a fáramászást esténként, ráadásul... a hisztist megnyertem magamnak ezek
szerint.
***
Yijeong már öt napja kórházban van, szerintem
mondanom sem kell, hogy amikor tehettem, és nem Shakespeare-rel szenvedtem, ott
voltam vele. Tegnap, mivel hétfő volt és egyetem, ezért csak délután tudtam
boldogítani, viszont ma még csak meg sem környékeztem a kórházat.
Ennek is megvan az oka; hazaengedik.
Hazajöhet, mert jobban van és az oldala is szépen gyógyul, ahol az elmebeteg
apja, megszúrta.
Nem igazán tudtam jól aludni mostanában,
de leginkább attól, hogy Jaehoval beszéltem telefonon. Minden este felhívott,
megkérdezte, mi volt a kórházban, és, hogy Yijeong hogy van.
Most is itt volt nálunk, talán fél órája
indult haza, elég jó kedvet csinált nekem.
Talán leginkább... hh. Yijeong az oka.
Az, hogy az anyja mindjárt hazaér vele, és látni fogom. Nem tudom, hogy voltam
ennél jobban valaha is, ez még azt is túlszárnyalja, mikor a műtéte után, még
akkor, ott a kórházban felébredt.
Mosolygott, ahogy meglátott, viszont az
anyja előtt visszafogta magát, mivel a drága nem igazán tudja, hogy MinJi nem
olyan „vak, mint mi férfiak”.
Csak a fejemet csóválom a gondolatra, a
hajamba túrok, miközben azon jár az agyam, mit fogok csinálni, ha megjön.
Le akarok feküdni egy kicsit, legalább,
hogy egy fél órát pihenhessek, mégsem mozdulok. Csak állok egy helyen az
ágyamat nézve, mint egy őrült.
Mikor végre mégis ráveszem magam, hogy
lefeküdjek, megüti a fülemet a hang; nyikorog az ajtóm, recseg a padló, én
pedig irányítani sem tudom magam, úgy fordulok meg.
Nem, mintha csalódnék, hiszen Yijeong
az, a kezében egy teletömött sporttáska, viszont nem az, ami leköti a
figyelmemet. Az arca gyűrött, hirtelen olyan, mintha fogyott volna, látom, hogy
nehezen veszi a levegőt.
Mindezek ellenére mégis rám néz, az
arcára egy nagy mosoly költözik, úgy néz rám.
– Hát az? – A fejemet oldalra biccentve
célzok a táskájára, amire lenéz, én pedig ezt az alkalmat találom tökéletesnek
arra, hogy elé sétáljak. El is érem, amit akarok, hiszen mire felemeli a fejét,
én már előtte vagyok, ennek hála pedig hirtelen nem tud mit mondani.
Valamiért... szeretem, mikor így reagál.
– A-anya azt mondta, hogy a te szobádban
leszek. Nem értettem én se, még az apádat is meglepte ezzel, de én nem igazán
ellenkeztem. – Ahogy ezeket a szavakat hallgatom, a szemöldököm egy egészen
kicsit megemelkedik, hiszen MinJi elintézte, hogy a fiával lehessek.
Ez a nő követhetetlen.
– Elférünk. – Mondom halkan, miközben
lassan megtámaszkodom a feje mellett az ajtómon, a számat beharapva méregetem
az arcát, ami alig van tőlem húsz centire.
Nem tudom, mégis mennyi időt értett
MinJi pár nap alatt, hogy meddig lesznek itt, de remélem, legalább egy hétig
tart majd. Már túlságosan belelovalltam magam abba, hogy a hisztissel leszek a
nélkül, hogy magyarázkodnom kéne apám előtt.
– Ne, Kyungil, n-ne csináld ezt... –
Halkan beszél, a hangja szinte teljesen elhal, ahogy még közelebb hajolok
hozzá. – Szétszakad az oldalam, nem bírom ezt a tömör izgalmat ennyi idő
kihagyás után. – Alig mozdítja a száját, miközben beszél, örülök annak, hogy a
humora még mindig megvan.
Bár, azt a sok érzelmet, ami a szemében
van, nem igazán tudja elrejteni vele. Igenis látom, hogy ez az egész
megviselte, ami azt hiszem, természetes.
Már nem is mondok semmit, csak lehunyt
szemmel csóválom meg kissé a fejem, majd a maradék távolságot is megszűntetve
az ajkaira hajolok. Finoman érek hozzá, mégis robban egy érzés a mellkasomba,
hirtelen nem akarok mást, csak őt szorítani az ajtóhoz egész este.
Az ő torkát egy halk szusszanás, majd
egy édes nyögés hagyja el, ahogy a hűvös fának nyomom finoman, ügyelve arra,
hogy ne okozzak neki fájdalmat. A kezeit lassan emeli, szinte egy örökkévalóság,
amíg a kezei a hátamon landolnak, gyenge, remegő ujjakkal markol a felsőmbe, és
hagyja, hogy a tarkójánál túrjak a hajába és döntsem oldalra a fejét.
Édes hangokat ad ki, a szívem hevesen dobban
és ütemeket hagy ki, ahogy érzem az ízét szétterjedni a számban, már nem is
tudok másra gondolni; ezt majdnem elveszítettem. Pedig nem rég kaptam meg.
– Yijeong. – Levegő után kapva húzódom
el tőle, de éppen csak annyira, hogy még érezzem magamon, ahogy levegőt vesz. Ő
pedig egyszerűen kifejezi nemtetszését; csalódottan nyög, akaratosan szorít
magához, pedig ennél közelebb már nem is lehetnék hozzá. – Félsz még?
– Amíg itt vagyok, nem. – Halkan piheg ő
is, szinte már nem is hagyja, hogy a szavai kijussanak a száján.
– És akkor féltél? – Talán nem kéne
feltennem a kérdést, mégis megteszem. Ő összerándul, amire kinyitom a
szemeimet, ő már engem néz.
Látom az arcán, hogy ezer érzelem
kínozza, talán még a sírás is kerülgeti, de nem adja a tudtomra. Elrejti, és
tudom, hogy hiába kérném, hogy engedje ki, akkor sem tenné.
– Egyedül voltam. Olyankor mindig félek.
– Az ajkai alig rezdülnek, viszont ahogy az ujjaim megfeszülnek a hajában, és
feljebb döntöm a fejét, a szája kinyílik és egy halk nyögést hallat. Azt
hiszem, mondanom sem kell, megrohamoznak az érzelmeim engem is, bár nem épp
úgy, ahogyan őt.
– Én... – Épphogy megszólalok, nem bírom
ki; egy kis csókot nyomok alsó ajkára, majd újra és újra, amíg nem viszonoz
legalább egyetlen egyet. – Rettegtem – vallom be halkan, aminek hála egy mosoly
terül szét az arcán, és lehunyt szemekkel már ő az, aki kezdeményez.
Halk szusszanás mindössze a válasza,
miközben a nyakamba rejti az arcát, ismét úgy bújik hozzám, ahogy már nagyon, nagyon
rég. A szívem furcsán is dobban, miközben csak és kizárólag az ajtóra meredek
magam előtt, csak az jár a fejemben; Jaehonak, MinJinek... igaza van.
Az, ahogyan reagálok rá, ahogy a szívem
viselkedik, ahogyan belül robban bennem minden, mikor hozzám ér, egyet jelent.
Én szeretem őt.