7. rész - Érte? Hh, értem.

Jó napot:3 Tudom, tudom, lassan indul be a sztori a ritka frissítések miatt, de... ah, ha nincs időm, akkor nincs időm:( Mindenesetre most félretettem mindent azért, hogy új részt hozhassak, remélem, már vártátok:3

Még egy videót is hoztam, ezzel is sokat elszenvedtem, ennek ellenére elég rövid lett xd Elnézést:DD Mindegy, legalább a hangulata megvan:D

Jó olvasást^^

         – Válaszoltak? – Apa a telefonon beszélve ül be a volán mögé, amíg elveszem tőle a szatyrokat. Nem értem, miért, de ma értem jött az egyetemre, amiért mondjuk úgy, hogy hálás vagyok, ugyanis így nem kell sétálnom, és még vásárolni sem rángatott be, hagyta, hogy a kocsiban maradjak. – Minden rendben lesz majd, ne sírj. – Még egy nagyobb sóhaj is elhagyja apa száját, nem tudok nem arra gondolni, hogy ez az egész már beteges. Igen, Yijeong eltűnt még tegnap este, és azóta semmi hír, de az, amit ezek ketten lerendeznek, elviselhetetlen. Könyörgöm, egy tizenhét éves fiúról beszélgetünk, nem egy ötéves kisgyerekről. Jó, nem mintha Yijeong jobban meg tudná védeni magát, mindenesetre nehezebben látják el a baját. – Rendben, majd hívj. – Miután apa leteszi a telefont, pillanatokra síri csend telepszik az egész autóra, egyedül a motor ad némi zajt. – Nem tudni, hol van. Csak este hívhatjuk a rendőrséget, ugyanis addig nem csinálnak semmit, amíg el nem telik huszonnégy óra. – Bár nem értem, miért mondja mindezt nekem, sikerül annyira összeszednem magam, hogy legalább most ne legyek világi paraszt. Ennyire azért nekem is vannak érzéseim.

– Úgyis minden rendben lesz. – Ennyivel el is intézem a dolgot, nem vagyok hajlandó erről beszélni, épp elég az, hogy ez a két ember ilyen szinten belefurakodott az életembe, pedig nekem nincs szükségem másra, csak egy kis nyugalomra. Kérdem én, ez megadatik nekem, hogy Yijeong eltűnik? Jó, fogjuk rá, hogy megértem az anyját, hisz tizenhét éves létére nem egy életbiztosítás szegény gyerek.

Nagyon, nagyon, nagyon gyenge.

Talán még az is eléggé meglep, hogy apa egyetlen egyszer nem kért meg arra, hogy segítsek, ami a mellett, hogy furcsa, mégis tekintettel van rám. Tudja, hogy ez már túl sok lenne, tisztában azzal, hogy nem akarom, hogy ezekhez az emberekhez bármi közöm is legyen.

***

Már egy napja hallgatom ugyanazt, ez a második estém, hogy nem tudok aludni. És miért? Mert Yijeong még mindig nem került elő, és csukott ajtón keresztül is hallom, ahogy apám MinJivel beszélget, hívogatják a kórházakat, hátha valaki tud valamit.

Én nem aggódom. Egy kicsit sem, sőt... nem érdekel. Viszont az, hogy nem hagynak aludni, eléggé felidegesít. Nekem holnap egyetem, óráim vannak, ráadásul rohadt álmosan még a saját mondandómat sem értem, nemhogy a tanáraim magasröptű beszámolóját.

Jelenleg úgy érzem, állva el tudnék aludni, mégsem hagy apámék zaja lentről, mintha itt, az ajtóm előtt csinálnának mindent.

– Miért hívtál? – Jaeho hangja váltja fel a telefonom sípolását, miközben a plafont bámulva fekszem az ágyamban. Igen, felhívtam, ugyanis fogalmam sincs, mit tegyek. – Van fogalmad mennyi az idő? Már hajnali fél egy, tesó. – Amíg Ő beszél, én hatalmasakat nyelek, ugyanis hirtelen nem tudom, mit mondjak neki.

– Kéne a segítséged – mormogom kissé berekedve, amire Ő válaszul csak felnyög, viszont nem csapja rám a telefont. Ez a szerencséje.

– Mégis mihez, Kyungil? Mit nem tudsz egyedül megoldani? – Fáradt hangja biztosít arról, hogy most még kinevetni sincs ereje, így ez némiképp felvillanyoz, ugyanis nem kell erőt pazarolnom arra, hogy leteremtsem. – Itt vagy?

– Apámék nem hagynak aludni.

– Jesszusom, csak nem... Hangosak az ágyban? – Ezt hallva eltorzul az arcom, érzem, ahogy az undor végig szalad a testemen. Jesszusom, Jaeho, te gyökér.

Ennek teljesen elment az esze.

– Nem, te idióta – morranok fel lehunyt szemekkel, a fejemet fogva, amire Ő megkönnyebbülten felsóhajt. – Yijeong eltűnt, tudod. Azóta sem került elő, és folyton ez a téma, még most is. Nem értem, miért nem tudják ezt MinJiéknél lerendezni. Rohadtul unom. – Fél kézzel a hajamba túrok, olyan hangosnak hallom Őket odalentről, hogy még a saját hangomat sem értem rendesen, pedig biztos vagyok abban, hogy megpróbálnak minél halkabbak lenni miattam.

Fogalmam sincs, mi van velem.

– Haver, állítólag boxolni jár a gyerek, majd megvédi magát. – Jaeho most pont úgy beszél, ahogy én szoktam, nem tudom, miért, de egy fintorba rándul az arcom, úgy érzem, hogy ez most egy kicsit erős volt.

Talán már annyira elegem van mindenből, hogy lassan lesznek érzéseim?

– Yijeong egy törékeny fiú, Jaeho, te is tudod, lehet, már nem is él. Ha rossz társaságba keveredett, nem hiszem, hogy egyedül ki tudna jönni. Lehet, valami baja esett. – Elgondolkodva meredek továbbra is a plafonra, arra gondolok, mikor megmutatta a karját, miután megvédtem az új osztálytársaitól. Vörös volt, véraláfutásos. Ő nem tudja megvédeni magát.

– Te aggódsz érte. – Legjobb barátom még halkan fel is nevet, én pedig ezt a pár szót hallva hitetlenül felmorranok, egyből felülve pedig kényszerítem magam, hogy ne ordítsam le.

Mondom, hogy nem érdekel. Nem, nem, nem.

– Én még érted sem aggódnék, hülyegyerek – vakkantok bele a telefonba, majd megdörzsölve az arcom ráveszem magam arra, hogy felkeljek. Mindenem annyira nehéznek tűnik, legszívesebben visszaesnék a párnámra, és végig aludnám az egész napot.

– Most mész és megkeresed, igaz? – Miközben megigazítom magamon a melegítőnadrágomat, és a trikómat, kinyitom a szobám ajtaját, így sajnos még hangosabbnak hallom apámékat. – Gondoltam.

– De csak azért, mert már nem bírom alvás nélkül – mondom, még mielőtt letenném a telefont, majd ügyelve arra, hogy ne essek el, leszenvedem magam a lépcsőn. Ahogy sikerül hátsó zsebembe tennem a telefonomat, abban a pillanatban éri lábam padló hűvös felületét, ami még nyikorog is alattam. Mind a ketten egyből felém kapják a fejüket, MinJi kisírt szemei, pedig kezdenek feldühíteni. Eltűnt a fia, megértem. De miért... miért nem lehet tekintettel lenni rám? Miért nem jó a hisztire a saját háza?

– Kyungil, miért nem alszol? – Apa hangját hallva csak vágok egy grimaszt, rájuk sem nézve többet az előszoba felé igyekszem, hogy magamra kapjam a cipőmet.

– Mert kurvára nem hagytok – vágom rá végül eléggé idegesen, már a cipőmet magamra véve, miközben édesapám már az előszoba elejében áll hatalmas szemeket meresztve rám.

– Mégis hova mész? Van fogalmad, milyen késő van?! – Úgy morran fel, mintha a halálba sietnék, amire csak megforgatom a szemeimet, majd a fogasról lekapva a pulóverem azt is magamra veszem, mielőtt halálra fagyok odakint.

– Megyek megkeresni azt a szerencsétlent, mert ti rohadtul nem vagytok rá képesek! Aludni akarok végre, a rohadt életbe, apa. Inkább magam kerítem elő, minthogy ezt hallgassam napokig, minden este. – Ennyit mondok még utoljára, majd ahogy kiteszem a lábam, hangosan becsapom az ajtót, hogy jelezzem; elegem van. MinJi már tényleg átlépett egy kurva határt.

Nem hazudok, nagyon is jólesik a késő esti levegő, hogy nem otthon a vagyok a fullasztó légkörben, amit elviselnem is rohadt nehéz. Nem tudom, meddig tudtam volna még tűrni azt, ahogy azok ketten problémáznak.

Fogalmam sincs, merre indulok, a lényeg az, hogy egy olyan környék felé, ahol gondolom, hogy lehet.

– Kyungil! – Összerezzenek az ismerős hangra, ahogy megtöri az éjszaka kellemes csendjét, majd egyből meg is pördülök, ahogy öt ujj fonódik a csuklómra. Homlokráncolva, meglepetten meredek a nálam jóval kisebbre, akin csak most látszik igazán, mennyire fáradt.

– Jaeho, mit keresel itt? – Kikapva szorítása alól a kezemet még el is hátrálok, amíg Ő az arcát dörzsöli. Alig tudja nyitva tartani a szemeit.

– Szerinted? Épp hozzád mentem, hogy segítsek, még szerencse, hogy megláttalak. Szar lett volna a semmiért elgyalogolni hozzátok. – A vállát rántva veregeti meg a hátam, majd olyan laza léptekkel indul tovább, hogy attól tartok, szétesik. A fejemet csóválva indulok utána, miközben a környéket figyelem, hátha megtalálom azt a szerencsétlent.

– Attól, hogy elmúlt éjfél és a szabad ég alatt vagyunk, nem leszel nagy ember. – Célzok itt a járására, aminek hála egyből felém kapja a tekintetét, amivel szinte léket vág a koponyámba.

– Itt vagyok rohadt fáradtan, hogy neked segítsek, úgyhogy legalább most ne basztass. Amúgy, ha annyira tudni akarod, én világosban is épp olyan nagy ember vagyok. – Még az állát is felszegi, amire már muszáj a szemeimet forgatnom, mielőtt tockost adok neki.

Bár nem értem, miért kelt fel pontosan, hogy miért akar segítetni, mindenesetre jólesik a társasága jelenleg. Apámék után egy kész megváltás.

– Jól van, de azért az utat is figyeld, hátha látsz valakit. – Miután ezeket a szavakat kimondom, néma csend telepszik ránk, mind a ketten el vagyunk foglalva a saját gondolatainkkal. Bárhova nézek, egy lélek sincs, talán egy-két olyan ember, akik bő pulcsiban, kapucnival a fejükön támasztják a falat, de olyan is előfordul, aki valakivel beszélget, pénzt adnak valamiért. Tudni sem akarom.

Már csak az kéne, hogy Yijeongot is teljesen belőve találjuk meg. Nem, mintha úgy nézne ki, mint aki elég rátermett a drogokra, mégis ha épp olyan társaság fogadja be, akkor onnantól már csak lefelé vezet az út.

Csak akkor tudatosul bennem, hogy lassan már egy teljes órája sétálgatunk a környéken, mikor apám megdob egy SMS-sel, miszerint mégis hol vagyok. Nem válaszolok, csak visszasüppesztem a zsebembe a telefont, és a számat húzva meredek az immár teljesen ismeretlen környékre.

– Szerintem kezdhetjük feladni, tesó. – Jaeho még egy kelletlen sóhajt is elereszt, miközben a pulóvere aljába temeti az állát, ugyanis egyre hidegebb van. – Nem fog előkerülni. Fogalmam sincs, hol van, de már azt sem tudom, hogy mi hol járunk. Soha nem voltam a város ennek a részén. – Hiába próbálja palástolni, akkor is kihallom a hangjából a bizonytalanságot. A nagy ember.

– Csak nem félsz? – A helyzet ellenére is sikerül egy félvigyort villantanom, ahogy a vállába boxolok, erre csak egy flegma grimaszt kapok válaszul. Hirtelen megfogja a karom, majd megtorpanva maga felé fordít, még az arcomat is megpaskolja.

– Hallod, tesó, te ebbe belegondoltál? A saját testi épségünket kockáztatjuk egy olyan gyerekért, akit én alig ismerek, te meg úgy csinálsz, mintha nem érdekelne. Nem kéne már hazamenni? – Már utolsó szavaira oda sem figyelek, ahogy lefoglal az előtte lévő mondata, még a kezemet is kirántom ujjai közül.

– Mi az, hogy úgy csinálok, mintha nem érdekelne? Jaeho, engem nem is érdekel! – válaszolok fennhangon, amire csak a szemeit forgatja csupán, majd a vállamat paskolva fordul sarkon, akaratlanul is megyek utána.

– Ja, biztosan azért keresed az éjszaka közepén, mert szarsz rá. Figyelj, tudom, hogy még engem is nehezen viselsz el, de az a kölyök mégis csak sokat teper azért, hogy legalább veled összebarátkozhasson. Épp ezért megértem, hogy meg akarod találni, de mégis úgy állítod be, mintha a hátad közepére nem kívánnád. Itt egy ember, aki mutat akkora érdeklődést irántad, mint én. Becsüld már meg, kérlek. Még egy ember közelségébe nem halsz bele. – A fejét csóválva, korholva beszél egyre idegesebben, amivel őszintén szólva... meglep. Soha nem szokott ilyen hangot megütni velem szemben, hirtelen még lecseszni sem tudom. – És most menjünk haza, majd holnap folytatjuk.

– Hülye, én csak aludni akarok. Nem érte csinálom. Magamért – mondom csak azért is, mikor végre a hangomra találok, aminek hála felhorkant, és felvonja mindkét szemöldökét.

– Ja, máris gondoltam. – Ezután inkább már meg sem szólalok, értelmetlennek találom, hogy veszekedjünk. Nincs igaza. Nincs, nincs, nincs igaza. – És most kísérj haza, mert nem akarok egyedül menni, te is láttad, milyen emberek mászkálnak ilyenkor.

***

– Megtaláltad? – MinJi egyből felpattan a kanapéról, ahogy hazaérek, válaszul viszont csak a fejemet csóválom, aminek hála az egész arca eltorzul, és visszaesik apám mellé.

– Hívtátok? Kicsengett egyáltalán? – kérdezem a hajamat túrva idegességemben. Nem hiszem el, hogy eltűnt az a szerencsétlen. Komolyan nem hiszem el. Velem ez nem történhet meg... aludni akarok végre.

– Persze, hogy hívtam, de kinyomott. – Ezt hallva mindkét szemöldököm felszökik, majd a fejemet csóválva nyújtom a kezem a telefonért. Kell pár másodperc, mire leesik neki, mit akarok, viszont mikor a kezembe nyomja a készüléket, feszülten figyel.

Kikeresve Yijeong számát beírom a saját telefonomba, hogy azon hívjam fel. Nem tudom, mit fogok elérni vele, mindenesetre egy próbát megér. Már a hatodik csengetés is elhallatszik, miután a fülemhez emelem azt a rohadt telefont, viszont semmi válasz nem jön.

Én csak egy valamivel vagyok tisztában; aludni akarok. Pihenni. És ez addig nem fog menni, amíg Yijeong baszik előkerülni.

Bár tudom, hogy egyre kisebb az esély arra, hogy felvegye, mégis megpróbálom még egyszer, miközben felindulok a szobámba apáékat leintve, mikor meg akarnak szólalni.

Csak úgy unaloműzésképp, már az ágyamban fekve tárcsázom újra és újra azt az egy számot, mire feladom, és inkább félretéve a telefonomat a párnába fúrom az arcomat. Nem tudom, mit gondoltam. Talán... talán ha nem ír ki nevet a telefonja, felveszi? És mi az, hogy kinyomja a saját anyját? Ennek a gyereknek teljesen elment az esze? Tönkreteszi az életemet, bassza meg.

Korán van, még csak a Nap első sugarai világítanak be, mikor arra riadok, hogy sipákol a telefonom. Reflexszerűen nyúlok érte, viszont elkedvtelenedve veszem észre, hogy ez csak az ébresztőm.

Felülök, percekig csak bámulok a telefonomra, Yijeong számára, amit végül el is mentek, mivel ha netán visszahív, tudjam, hogy Ő az.

Nem tudom, mi a fene van, de azt hiszem, valami szokatlan, számomra ismeretlen érzés fészkeli magát a gyomromba, biztos vagyok benne, hogy egy falat sem menne le a torkomon. Szóval ez... ez kezd komoly lenni? És ha tényleg baj van?

Most komolyan, Jaehonak is miért kell megszólalnia?

Azt mondta, becsüljem meg, hogy Yijeong próbálkozik. Hát, a rohadt életbe, de én nem akarok még egy embert az életembe.

Nem akarom, hogy hatással legyen a mindennapjaimra a jelenléte, vagy akár az, hogy nem kerül elő. Már így is túl sok mindenbe mentem bele.

Talán ennek a fiúnak szüksége lenne rám, esetleg fordítva? Mármint... ah, de idióta vagyok. Ez hülyeségnek hangzik, de akkor is. Mi van, hogyha azért költöztek ide, azért közeledik felém, azért tűnt el, hogy végre észrevegyem magam? Hogy rájöjjek, nem lehetek mindenkivel ugyanilyen távolságtartó, bunkó, paraszt?

Nem, nem, nem, nem.

Nekem nincs szükségem senkire soha, soha, soha.

Túl sokat agyalok, azt hiszem, ez az alváshiánynak köszönhető.

– Kyungil! – Ahogy apa elüvölti magát, felkapom a fejem, majd kapkodó mozdulatokkal kelek fel és sietek le hozzá a nappaliba. Ő épp papírokat néz át, úgy néz ki a kanapé, mintha felrobbantották volna. – Kérlek, fiam, segíts. Nem találom a tavalyi adóbevallást. Te tudod, hova tettem? – Nem értem, miért, de valamiért talán azt hittem, Yijeongról fog mondani valamit. Hogy előkerült, és befejezik az esténkénti hisztit, hangoskodást, és majd aludhatok. Milyen rohadt naiv vagyok.

– Nem, apa. – A fejemet csóválva indulok vissza lomha, lassú léptekkel a szobámba, ugyanis én ezek után inkább bemegyek az egyetemre. Muszáj tanulnom.