Sziasztok^^ Sajnálom a kihagyást, de a lényeg, hogy most itt vagyok (Jesszusom, ezt mennyit halljátok tőlem). Na mindegy, jó olvasást:D
Yijeong
Ismét egy kemény napon vagyok túl, amit
szenvedve harcoltam végig, és még közel nincs vége. És hogy miért?
Kérem szépen, nap elején kaptam egy
SMS-t a régi edzőmtől, miszerint egy kész örökkévalóság óta nem voltam bent, és
nem elég, hogy elrohantam oda ebédszünetben, még van hátra három órám.
Viszont legalább annyival könnyebb a
lelkem, hogy ezt a bokszolást a hátam mögött hagyhatom már. Kiléptem, igaz,
hogy nehezen, mert nem akartak könnyen elengedni, de a lényeg, hogy nem kell
többet ezen rágódnom.
Utáltam, mindig rossz érzéssel töltött
el, hogy olyan durva emberek közt kell lennem, de csak azért is jártam. Meg
kellett tanulnom egy bizonyos önvédelmet, ami úgy tűnik, nagyon nem az én
sportágam. Sok kellemetlenséget szült nekem az anyával való kapcsolatomban.
Ez az egész viszont már teljesen
mindegy, hiszen mióta kiment a vállam, nem terhelhetem ennyire, ezért el is
engedem a dolgot. Az ilyen erőkifejtős dolgokat meghagyom Kyungilnak.
Annak a férfinak, akinek szerelmet
vallottam nem is olyan rég. Igaz, nem mondott rá semmit, nem tudta lereagálni,
de nem igazán várhatok többet ennél. Tudom, hogy nagyon nehezen fejezi ki
magát, és talán még soha senki nem mondott ilyet neki, aki... aish, ennyire
közel állna hozzá, mint én.
Ez a gondolatmenet egész nap a fejemben
motoszkál, még akkor is, mikor másodjára lépem át az iskola küszöbét.
Smbólsámra, ugyanis két perc múlva becsengetnek, és ha elkések, egész órán nem
ülhetek le.
Kell ez a halálnak.
Már lihegek, mire eljutok a termemig,
ahova az utolsó előtti pillanatban esem be, és épphogy felszólal a csengő, én
már a helyemen ülök kabátban, félig a padra borulva.
Nem figyelek senkire, nem érdekel senki.
Az sem, hogy néhányan bámulnak, nem értik, hol voltam. Az ő bajuk.
Nem akartam ezt az egészet délutánra
hagyni, hiszen már így sem tudok annyit lenni Kyungillal, mint amire szüksége
lenne mind a kettőnknek. Inkább rááldoztam az ebédszünetemet, ennyi baj legyen.
– Gyerekek. – A történelemtanárom hangja
helyett valaki másé lepi be a teret, aminek hála egyből felkapom a fejem. Az
igazgatóhelyettes az, akinek a kezében rengeteg dosszié tornyosul, az arcán
látszik, hogy sok dolga van, és piszok fáradt. – Yoo Jiyeon tanárnő
lebetegedett. Küldünk helyettesítést máris, addig maradjatok csendben. – Még
áll pillanatokig az ajtóban, majd egy hangosabb szusszanás után rájön, hogy
egy-két bólogatásnál többet nem fog kapni.
A halk beszélgetések egyből elindulnak,
ahogy az ajtó bezárul mögötte, majdnem mindenki feláll, és a saját klikkjéhez
tömörül, amíg én maradok egyedül.
Busanban erre nem volt példa, és akkor
bele tudtam volna őrülni ebbe a „magányba”, de most az a helyzet, hogy élvezem.
Az egyetlen ember, akit magam mellett akarok tudni, az most az egyetemen ül, és
valószínűleg épp annyira szenved, mint én.
Eltelik kettő, öt, majd tíz perc, de az
ajtó nem nyílik ismét. Nem jön be tanár rendet téve köztünk, és nem nyit be
senki még csak kíváncsiságból sem. Én pedig elkönyvelem magamban, hogy itt óra
már nem lesz megtartva, vagyis teljesen feleslegesen siettem vissza, és a
semmiért fárasztottam le magam.
A gondolatra csak halkan nyögve borulok
vissza a padra, és meg sem moccanok, ahogy telnek a percek. Már csaknem a
szemeim is leragadnak, a testem elnehezül, és akkor sem tudnék felkelni
jelenleg, ha tűz ütne ki.
Vagyis... hh, gondolom én, de mint
minden ilyen alkalommal, az életem egyből bebizonyítja az ellenkezőjét.
A padra hányt táskám a földön landol,
kisebb tompa hang jelzi csak, de nekem ez épp elég, hogy felkapjam a fejem.
Tudom, hogy van annyira nyúzott az arcom, mint reggelente szokott lenni, amit
pont leszarok ebben a pillanatban.
A tekintetem Minseokéval találkozik, az
én szemeimből pedig egyből kipattannak azok a gyűlölettel teli szikrák, amiket
ő még véletlenül sem érez meg.
Eszembe jut Kyungil, hogy hogyan
reagálna, hogy... ha tehetné, ezer százalék, hogy már a torkát vágná el ezért.
De én nem ő vagyok.
Én csak Jang Yijeong vagyok, egy gyáva
kisfiú, aki mindig próbálja bebizonyítani, hogy nem az. Mégis mindig elbújok az
ilyen helyzetek elől, szavaknál többet nem teszek meg magamért.
– Leesett. – Minseok még egy szemét
vigyort is elenged, majd a lába elindul, egyenesen a tanári asztalhoz viszi,
ahol pofátlan módon foglalja el a forgószéket.
A teremben lassan elhalnak a legkisebb
neszek is, ahogy még mindig engem bámul, én meg érthetetlen módon állom a
tekintetét.
Haragot érzek. Tehetetlenséget,
kíváncsiságot, és elegem van. Nem értem ezt a fiút, hogy mit miért csinál, és
azt hiszem, ez lassan teljesen ki is ül az arcomra.
– Idióta. – Végül egy mély levegőt véve
elmormogom magam, ahogy lehajolok a táskámért, viszont egy ilyen kis semmilyen
mozdulat épp elég, hogy mindenki egy emberként meredjen rám.
Ezután elhangzik pár halk szó, amit jobb
is, ha nem értek, ami után halk nevetés cseng fel, és amiből tudom, hogy ismét
nem lettem fényezve. Utálok itt lenni.
– Minseok állj le. – Jina az, aki
felszólal, először halkan, majd ahogy elmormog még valamit, az egyik barátnője
is becsatlakozik.
Szinte fel sem fogom, mit mondanak,
annyira ledöbbenek ezen, hogy hagyom azt, hogy két lány védjen meg. Engem.
Ez nagyon gáz, jesszusom, tizenhét
vagyok!
Lassan szóváltásba keverednek, egyik
hangosabb morranás követi a másikat, én meg csak azon vagyok, hogy kapjak
levegőt.
Ez valami új, egy hatalmas változás,
amit eddig soha nem tapasztaltam még itt.
Kiállnak értem, és most először érzem
azt, hogy... aish. Nem maradok alul.
***
Ne kérdezze senki, én mégis mit keresek
itt, aish... Kwangin mellett az anyósülésen. Minden hirtelen történt, épp
sétáltam hozzájuk, csak három perce tettem ki a lábam az egyetemről, mikor
lelassított mellettem egy kisebbet dudálva.
Kyungil nem volt velem, neki kevesebb
órája volt ma, mint nekem, ezért hamarabb haza is ment, viszont megbeszéltük,
hogy átmegyek.
Egy fél másodperc alatt már itt találtam
magam, és a legjobb barátom apja, aki nem mellesleg korábban nem igazán
szívlelt, most jelenleg valamit fel-felnevetve mesél. Mintha kicserélték volna
velem szemben, de nem zavar, sőt, inkább csak még boldogabb képpel lépem át a
küszöbüket. Mégis feszélyez a közvetlensége, mert nem akarok neki semmit
elárulni Kyungilékról.
Mit szólna, ha megtudná, hogy ők
ketten...? Aish.
– Haláli volt az egész.
– Az biztos. – Elmosolyodva válaszolok,
ahogy ő a végére érve felsóhajt, de bennem van az a feszültség, ami a hirtelen
csendben belepi az egész autót.
Ez gáz, eskü, nem maradok többet
kettesben vele, amíg ki nem derül, hogy a fia meg a szomszéd járnak egymással.
Ez idegtépő, miért vagyok ilyen ideges?
Úgy ráparázok, mintha olvashatna a
gondolataimban minimum.
– Te, Jaeho... szerinted Kyungil nem
változott meg teljesen? – Még mindig ott a mosoly az arcán, miközben csak
ritkán lép a gázra, ugyanis így, délután öt körül hatalmas a dugó. Átkozom az
életemet jelenleg.
– Egy kicsit. Talán. – Még a vállamat is
megrántom, próbálok nem gyanúsan viselkedni, bár még én sem értem, miért.
Kwangin vak, fogalma sincs arról, mi is
folyik körülötte. Mindenesetre nem lenne szerencsés, ha én világosítanám fel.
Még csak azt sem tudom, hogy reagálna az egészre.
Bár sejtem, hogy kicsattanna, mert így,
hogy a törpe meg a colos együtt vannak, tényleg „egy család lettek”, de ez
akkor sem az én dolgom.
– Kicsit? Komolyan? – Felém fordul,
értetlenül vigyorog rám, ami miatt nem tudok kibökni egy hangot sem. – Először
azt hittem, hogy Yijeong miatt viselkedik máshogy, de ezek szerint az az oka,
hogy jár valakivel. – Amíg ő hümmög, én a legszívesebben... ah, a fejéhez
vágnám, hogy édes istenem, a kettő egy és ugyanaz!
Miért nem tehetem meg?!
– Ja, van benne valami. – Még egy futólagos
vigyort is villantok, amire már kissé a homlokát ráncolja, de nem kérdőjelezi
meg. Hála’ az égnek.
– Na, ne most fogd vissza magad. Fecsegj
ki nekem valamit. Kivel jár? Nem hajlandó elmondani.
– Még nem készek... vagyis kész rá.
Gondolom. Asszem.
– De te tudod, ki az. – A szétesett
válaszomra egyből reagál, úgy érzi, hogy kiszedhet belőlem valamit, és ezzel
most nem is jár messze az igazságtól.
– Persze, hogy tudom. A legjobb barátja
vagyok, és a posztomhoz méltóan addig nem hagytam élni, amíg az nem lett a vége,
ami.
– Szóval neked köszönhetjük? – Még kissé
a szemöldökét is felvonja, túlságosan örül, határozottan ravasznak érzi magát.
Kezd nem az lenni.
– Ha úgy vesszük, kicsit igen.
Segítettem megnyílni neki, és nem hagytam, hogy a saját életképtelensége miatt
szenvedjen. Csak... ráébresztettem néhány dologra. Tudod, milyen a szerelem.
– Kyungil szerelemes? Nem csak szimplán
együtt van valakivel. – Egyre izgatottabban cseng fel a hangja, ami miatt
életemben először fordul elő, hogy kifogyok a szavakból.
Istenem, ő az apja, aki húsz éve várja,
hogy az érzelmeit kimutató, társaságot kereső ember legyen a fiából. Hogy
hibáztathatnám azért, mert ilyen lelkes?
Látom, hogy ez boldoggá teszi.
– Igen. – Végül válaszolok, nagy
nehezen, de visszatérek fejben hozzá, hogy ne magával beszélgessen. – Vagyis
nem ismerte még be, szavakkal legalábbis. De szerelmes már elég régóta,
ráadásul nagyon. Ismerem őt, és látom rajta.
– Elcsavarták a fiam fejét. – Kwangin
egy igazi büszke apához méltóan sóhajt fel, mintha Kyungil minimum
lediplomázott volna.
Ezután ez a férfi mellettem csak
vigyorog magában, felhangosítja a rádiót, aminek hála szinte elrepül az idő.
Nem olyan idegtépő a várakozás, lassan, de eljutunk hazáig, és igaz, már
koromsötét van idekint, de nem számít.
Este hathoz közeledve még a levegő is
egyre hidegebb, épp ezért csak kipattanok az autóból, viszont megtorpanok,
ahogy észreveszem MinJit.
– Sziasztok! – Egyből ideköszön,
miközben fél szemmel felsandít a csomagtartója takarásából, amiből éppen pakol
kifelé.
– Szia.
– Ne, hagyd csak, Jaeho. Majd én segítek
neki, menj be. – Kwangin egyből felszólal, ahogy mennék, hogy lovagként
segítsem ki a nőjét, de hamar le vagyok szavazva.
Nem állok le veszekedni, csak bólintok,
majd szinte futóléptekben indulok a bejárati ajtajuk felé, ami mellett az
ablakon a lámpa fénye jelzi, hogy Kyungil otthon van.
Megkönnyebbülten nyitok be, egy hangot
nem adok ki, ahogy leszenvedem a cipőmet, csak azt a halk zenét hallom, ami a
nappaliból elér a fülemig.
Mély levegőt veszek, már a pulóveremtől
szabadulok meg, ahogy beljebb megyek, viszont a látvány földhöz ragaszt. Nem is
tudom, min lepődök meg, talán a nagyon intim jelent, vagy az, hogy a levegő
felrobban azoktól a szikráktól, ami kettejükből pattog, de nem tudok hirtelen
megszólalni.
Nem csak a legjobb barátom, hanem
Yijeong is itt van, aki Kyungil nyakát átkarolva néz fel a nagyobb szemeibe, ez
az egész pedig annyira... mély.
Ahogy Kyungil keze a kölyök derekán
pihen, ahogy magához húzza, a szemeibe néz, és én látom, tudom, hogy csók lesz
a vége, hiszen teljesen egymásba feledkeztek. Már az én szívem ugrik ki ettől a
hatalmas erőtől és energiától, amit ők ketten árasztanak magukból.
Mintha ez az egész percekig tartana,
pedig tudom, hogy alig tíz másodpercet szobrozok, mikor eszembe jut; ezt nekik
nem most kéne.
– Mi van itt? – Gyorsan kapcsolok, már a
számat nyitom, de nem az én hangom az, ami először felcseng.
Kwangin szavai vágják félbe a halk
zenét, amire felrezzenek, a szívem a torkomba ugrik, ahogy azok ketten
szétrebbennek.
Hátrakapom a fejemet, azt figyelem,
ahogy a legidősebb lassan leteszi a bevásárlószatyrot, ahogy MinJi mögötte áll
a szavakat keresve, hirtelen teljesen elveszve.
Kurvára elkéstem.
– Apa...
– Kyungil! Mi volt ez? – Ahogy a hangját
egyre jobban felemeli, az én agyam annyira hagy ki, és úgy érzem, hogy vége a
világnak.
Mindenki teljesen ledöbbenve mered rá,
hogy hirtelen ennyire kiakad.
Kwangin miért... Hogy reagálhat így? Én
nem ez néztem ki belőle.
– Mi folyik itt?
– Apa... – A hangom elhal, érzem, tudom,
hogy Yijeonggal egyszerre hűlünk ki, elég csak egy fél pillantást vetnem rá,
tisztában vagyok vele, hogy a napomnak közel nincs vége.
A kölyök arca teljesen elfehéredik,
ahogy a karomba kapaszkodva szorít, mert... mert lebuktunk.
Én eddig nem aggódtam, hiszen MinJi
erről tudott, és támogatott, apa pedig megnyugtatott a múltkor, miszerint ő
elfogadja, bárkivel is vagyok. De most nem látok mást a saját apám szemében,
mint haragot és mérhetetlen indulatot.
Soha nem volt még ilyen.
– Mégis mit műveltek?
– Apa, figyelj, ez... – Próbálom
kimagyarázni, a szoba reszketése, ami a mi közelségünktől volt, most nem több
puszta menekülési kényszernél.
Apuval csak nézünk egymás szemébe, ő
lángoló tekintettel, én kétségbeesetten, ez a csend pedig épp elég ahhoz, hogy
végleg minden összeálljon a fejében.
– Kwangin...
– A párom fiával, Kyungil, komolyan?! –
Ahogy MinJi szólna közbe, apa szinte felüvölt, de én Yijeonggal ellentétben nem
rezzenek össze.
Határozottságot erőltetek magamra,
hiszen én vagyok az erősebb még akkor is, ha egyetlen szülőm elveszti magát a
sokktól.
– Azt mondtad, hogy bárki az, te
elfogadod. – Emlékeztetem, felidézem azt, amit még ő mondott, de nem segít
semmit. Csak eltorzul az arca, levegőért kap, a visszafogott apám kikel
magából. A maga módján, a tombolást lehagyva, de igenis kiborul.
– De ő Yijeong!
– Kwangin...
– Ti most ne szóljatok közbe. – Ahogy az
egyetlen nővel párhuzamban Jaeho is kierőltet magából néhány hangot, apa
felmorran, a homloka elé teszi pár pillanatra a kezét, mintha mindjárt
elájulna. Nem értem, miért viselkedik így, hogy miért reagálja le pont ilyen
módon. Ő nem ilyen. – Nektek elment az eszetek? Ezt nem gondolhattátok
komolyan!
– Kwangin, ne a fiúkat bántsd,
könyörgöm! – MinJi végül összeszedi magát, igazi határozott nőként próbálja
kézbe venni az irányítást, ahogy otthagyja az előszoba bejáratát. Mindeközben
Jaeho szinte lesokkolva áll tovább, látom rajta, hogy moccanni nem bír. Talán
erre ő sem számított. – Ugyanúgy megérdemlik, hogy együtt legyenek nyíltan is,
mint bárki más. Hogy viselkedhetsz így apa létedre? Te egyáltalán nem ilyen
vagy.
– Anya? Te... te tudtad? – Yijeong
reszkető hangon, dadogva szól közbe, az én agyam viszont össze-vissza kavarja a
mondatokat, a szavakat a fejemben, és elindul bennem valami nyomasztó.
Nem, nem, nem kapok levegőt.
– MinJi?
– Persze, hogy tudtam. Mégis minek
néztek? Annyira vak minden pasi, de komolyan. – Apa is hitetlenül kérdez, a
párja felé fordul, aki úgy tűnik, tudja, mit csinál a válaszából, a hangjából
ítélve.
Nem hittem volna, hogy pont ő az, aki
képes megmenteni egy ilyen helyzetet. Hogy nem... Jaeho az, akin most látom,
mennyire igyekszik, de nem tudja, mit mondjon.
– És nem szóltál nekem? Ez ugyanannyira
tartozik rám, mint rád is, MinJi! Mégis hogy hagyhattad ezt az egészet köztük?
– Amíg az apám kifakad immár a nője felé, Yijeong ujjai görcsösen kapaszkodnak
belém, és mintha azt ismételgetné halkan, hogy tönkrement minden.
Magamon érzem, hogy aggódik, retteg,
ahogy a vére zakatol az ereiben, és szívem szerint megnyugtatnám, de nem megy.
Én is... félek, ez pedig rátesz egy
lapáttal arra a hurrikánszerű érzetre, ami végigsöpör bennem, az elmúlt egy
órámat teljesen lerombolva.
– Úgy, hogy szerelmesek, Kwangin! Nem
értem, te ismered a legjobban a fiadat, te tudod a legjobban, hogy minden
embert elzárt magától, és utált mindenkit. Hogy viselkedhetsz így pont
ilyenkor? Hiszen látod, hogy csodát tettek egymással és boldogok. Ezt akarod
megfosztani mind a kettejüktől? Kyungil megnyílt, kedvesebb, közvetlenebb, és
nem utasít el minden egyes alkalommal, valahányszor elhívod valahova. Vigyáz
Yijeongra, és ő is rá. Nem történt velük ilyen pozitív dolog, mióta az eszüket
tudják, te is pontosan tudod, hogy egy ilyen szerelem képes megmenteni bárkit,
erre meg mind a kettejüknek ugyanolyan szüksége van.
– De MinJi...
– Nem, Kwangin, fejezd be! Hol az a
férfi, aki mindent megtett volna azért, hogy legalább fél pillanatra ilyennek lássa
a fiát? Itt az alkalom, és te meg akarod fosztani tőle? – A törpe anyja kikel
magából, anyatigrisként véd még engem is, még jelentőségteljesen felénk is
nyújtja a kezét, ahogy a karom szorosan fogja közre Yijeong derekát.
Én csak közel szeretném őt tudni magamhoz,
meg akarom védeni, nem, nem, nem akarom, hogy szenvedjen.
Ahogy az ő lába remeg, az enyém épp
annyira akar elvinni innen, mert érzem, hogy menekülnöm kell. A mellkasom
szétfeszít, a tüdőm mégis behorpad, ahogy kényszeresen feszül meg az ujjam a
törpe derekát marva, amire ő összerezzen.
Ijedten mered fel rám, a szemeivel
kérdez, de válaszul csak a fejemet csóválom. Már nem értem, mit mondanak, hiába
hallom Jaeho hangját is végre, egyedül az foglal le, hogy szinte futótűzként
pusztít el bennem mindent a tehetetlenség.
– Kyungil? – Yijeong suttogva, csaknem
elhaló hangon szólít meg, de nem tudok reagálni. A fejemet rázom, már én vagyok
az, aki a másikon keres támaszt. – Jól vagy? – A szemeimbe néz, ami miatt
megáll az idő körülöttünk. Mintha apáék elhallgatnának arra a töredék
másodpercre, mégis a fejemben kavarognak azok az elejtett, kegyetlen, hangosabb
szavak, amiknek még sincs semmi értelme. – Kyungil?
– Minden oké.
– Menjünk fel. – Hiába mered rám
hitetlenül, a hangja kissé meginog pont, mint a kicsi teste, de meglehet, hogy
csak a saját belsőm reszketését képzelem rá.
Nem reagálok, nem érzem szükségét, hogy
bármit is mondjak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő szavak nélkül is
tökéletesen tudja, mi történik, és hogy mit kell lépnie.
Több nem is kell neki, egy szót sem
szólva, a felkaromnál fogva indít el egyenesen a lépcső felé, amit elérve már
szó szerint küzdök a levegővel. Hirtelen már az sem érdekel, hogy a veszekedés
kellős közepén vonulunk vissza, hogy talán észre sem veszik azt, hogy eltűnünk onnan.
Ezer év, mire felérünk, minden léptem a
padlóra akar küldeni, ahogy magammal küzdök. Még soha nem söpört végig rajtam
ilyen gyorsan és erősen a pánik, az, amit nem nevezünk nevén.
– Melegem van. – Egyből kiengedem a
visszafojtott lihegésem, még engem is megijeszt, milyen hangos sóhaj követi a
szaggatott levegővételeimet, a szavakat, amik alig hagyják el a számat.
Önerőből jutok el az ágyamig, aminek a
szélére ülve nézem őt, figyelem, ahogy kapkod, ahogy az ablakhoz rohanva
kinyitja azt.
Innentől, mintha elvágnák a fonalat a
fejemben, az időérzékem eltűnik, a tüdőm besípolva jelzi, hogy a testem
feladja, és nem, nem, nem hagynak a démonjaim, a fájdalom a mellkasomban.
A szemeim leragadnak, amikből forró
könny szivárog, a hideg verejték a halántékomon csorog végig, a hajam pedig
lassan tincsekbe tömörülve verdesi a homlokom, miközben a térdemen markolom a
nadrágom.
Teljesen elvesztem magam, hangos nyögés
váltja a zihálásom, sóhajok és nyüszítések hada, ahogy alig tartva magam, görcsösen
marom a melegítőm vastag anyagát, de megcsúszik rajta a tenyerem, ahogy
szorítani akarom. Szorítani, szorítani, hogy ne érezzek.
– Kyungil! – Két tenyeret érzek a
combomon, még csak ránéznem sem kell, tudom, hogy előttem guggol. Itt van, csak
velem, és a támaszom.
Mert
kell, kell, kell nekem. És ő ezt tudja.
– Jól vagyok. – A levegő lángol a
torkomban, a tüdőmben, a fejem perzsel, mintha órák telnének el, mikor
fuldoklásra emlékeztető zihálásom ismét folytonos sípolásba szökik át, az
izmaim görcsölnek, miközben kettészakad a lelkem.
Nem, nem, ez nem én vagyok, valaki más
lakik bennem, akit Yijeong még nem gyógyított meg, egy beteg ismeretlen, akinek
semmi keresnivalója bennem.
– Kérlek, nézz rám! – A combomba markol,
de még ez a határozott mozdulat sem éri el, hogy azt tegyem, amit akar. –
Kérlek, Kyungil, nézz a szemembe. – A hangja furcsa, meg sem ismerem a benne
lévő félelemtől, mégis tudom, hogy tökéletes kezekben vagyok. – Nincs semmi
baj, rendben? – Ahogy végül eleget teszek a kérésének, kétségbeesve ég a
tekintete az enyémbe. A lenti tehetetlensége és rettegése elbújt benne, nem
mutat nekem mást a bizalmon kívül. Hogy képes erre ilyen körülmények között? –
Kérlek, nyugodj meg. Az apukád csak ideges, minden rendben.
– Felidegesített. – A levegőtől, mégis
annak hiányától fuldoklom, a fejemben mintha jobbra és balra dőlnék, semmit nem
érzek valósnak.
– Igen, látom. De nincs semmi baj, itt
vagyok veled. – Közelebb hajol, az egyik tenyere az arcomat hevíti tovább,
ahogy kényszerít, hogy ne mozgassam kényszeresen a fejemet lefelé, alig
rezdülve.
Szinte észre sem veszem, ahogy a nyirkos
hajamba csúszik az ujja, ahogy lassan kiegyenesedik, a karjai körém fonódnak,
és olyan biztonságot ad, hogy hirtelen attól nem jutok elég oxigénhez.
A bőre perzsel, úgy nyomja magába az
arcom, miközben közelebb kúszik, és óvatosan a homlokomnak érinti a forró
száját.
– Yijeong.
– Minden rendben lesz, ígérem. – Elfúló
hangon csitítgat, próbál nyugtatni, én pedig szorosan összezárt szemekkel ülök
az ágyamon betegen, kapkodva a levegőt, a rossztól remegve.
Már csaknem fáj az, hogy minden apróbb
kis érintése is gyönyörködtet, valami furcsát tesz velem, felfoghatatlant és
tökéleteset, amitől egyre több levegő jut a tüdőmbe. Mintha minden alkalommal
tágasabbá válna a mellkasom, ez a feszültségtől megdermedt hideg mégis marja a
torkomat idebent.
– El akarok menni innen.
– Lángol a fejed, butaságokat beszélsz.
Kérlek, nyugodj meg.
– Nem akarok visszajönni.
– Kyungil! – Kicsit erélyesebben szól
rám, ezzel próbál rávenni arra, hogy ne beszéljek így. Engem mégsem érdekel, a
szám magától mozog, és azt sem tudom, mit mondok.
– Anya után apa is. Nem akarom.
– Kyu...
– Nem,
nem, nem... – A kézfejem elveszik a pólójában, már csak azt érzem, hogy
teljesen belegabalyodva tör rám újabb hullámokban a kín, a torkom mintha
bedagadna, ahogy akaratlanul is továbbhergelem magam.
– Kérlek, ezt most fejezd be.
Gondolkodj, nem beszélhetsz így.
– De...
– Nincs de. Az anyád elment, elvitték,
már nem az életed része, de Kwangin még igen. Az apád, és hagynod kell neki egy
kis időt, hogy feldolgozza ezt. – Olyannyira belém fojt mindent, hogy már a
tiltakozás sem megy.
Erre is csak ő képes.
Pont úgy, mint megérinteni, úgy ölelni
magához, ahogy most is, és nem ereszt el. Nem rémiszti el, hogy ilyen vagyok,
lehetetlen és gondokkal teli.
– Nem érti ezt.
– Majd fogja. – Egyből válaszol, próbál
minden kételyt elűzni belőlem, de egyelőre csak a tiltakozást fojtja belém
ezzel. – És minden rendben lesz. És minden tökéletes marad. És szeretni fogjuk
egymást.