45. rész - Nem nevezzük nevén

Sziasztok^^ Sajnálom a kihagyást, de a lényeg, hogy most itt vagyok (Jesszusom, ezt mennyit halljátok tőlem). Na mindegy, jó olvasást:D

Yijeong

Ismét egy kemény napon vagyok túl, amit szenvedve harcoltam végig, és még közel nincs vége. És hogy miért?

Kérem szépen, nap elején kaptam egy SMS-t a régi edzőmtől, miszerint egy kész örökkévalóság óta nem voltam bent, és nem elég, hogy elrohantam oda ebédszünetben, még van hátra három órám.

Viszont legalább annyival könnyebb a lelkem, hogy ezt a bokszolást a hátam mögött hagyhatom már. Kiléptem, igaz, hogy nehezen, mert nem akartak könnyen elengedni, de a lényeg, hogy nem kell többet ezen rágódnom.

Utáltam, mindig rossz érzéssel töltött el, hogy olyan durva emberek közt kell lennem, de csak azért is jártam. Meg kellett tanulnom egy bizonyos önvédelmet, ami úgy tűnik, nagyon nem az én sportágam. Sok kellemetlenséget szült nekem az anyával való kapcsolatomban.

Ez az egész viszont már teljesen mindegy, hiszen mióta kiment a vállam, nem terhelhetem ennyire, ezért el is engedem a dolgot. Az ilyen erőkifejtős dolgokat meghagyom Kyungilnak.

Annak a férfinak, akinek szerelmet vallottam nem is olyan rég. Igaz, nem mondott rá semmit, nem tudta lereagálni, de nem igazán várhatok többet ennél. Tudom, hogy nagyon nehezen fejezi ki magát, és talán még soha senki nem mondott ilyet neki, aki... aish, ennyire közel állna hozzá, mint én.

Ez a gondolatmenet egész nap a fejemben motoszkál, még akkor is, mikor másodjára lépem át az iskola küszöbét. Smbólsámra, ugyanis két perc múlva becsengetnek, és ha elkések, egész órán nem ülhetek le.

Kell ez a halálnak.

Már lihegek, mire eljutok a termemig, ahova az utolsó előtti pillanatban esem be, és épphogy felszólal a csengő, én már a helyemen ülök kabátban, félig a padra borulva.

Nem figyelek senkire, nem érdekel senki. Az sem, hogy néhányan bámulnak, nem értik, hol voltam. Az ő bajuk. 

Nem akartam ezt az egészet délutánra hagyni, hiszen már így sem tudok annyit lenni Kyungillal, mint amire szüksége lenne mind a kettőnknek. Inkább rááldoztam az ebédszünetemet, ennyi baj legyen.

– Gyerekek. – A történelemtanárom hangja helyett valaki másé lepi be a teret, aminek hála egyből felkapom a fejem. Az igazgatóhelyettes az, akinek a kezében rengeteg dosszié tornyosul, az arcán látszik, hogy sok dolga van, és piszok fáradt. – Yoo Jiyeon tanárnő lebetegedett. Küldünk helyettesítést máris, addig maradjatok csendben. – Még áll pillanatokig az ajtóban, majd egy hangosabb szusszanás után rájön, hogy egy-két bólogatásnál többet nem fog kapni.

A halk beszélgetések egyből elindulnak, ahogy az ajtó bezárul mögötte, majdnem mindenki feláll, és a saját klikkjéhez tömörül, amíg én maradok egyedül.

Busanban erre nem volt példa, és akkor bele tudtam volna őrülni ebbe a „magányba”, de most az a helyzet, hogy élvezem. Az egyetlen ember, akit magam mellett akarok tudni, az most az egyetemen ül, és valószínűleg épp annyira szenved, mint én.

Eltelik kettő, öt, majd tíz perc, de az ajtó nem nyílik ismét. Nem jön be tanár rendet téve köztünk, és nem nyit be senki még csak kíváncsiságból sem. Én pedig elkönyvelem magamban, hogy itt óra már nem lesz megtartva, vagyis teljesen feleslegesen siettem vissza, és a semmiért fárasztottam le magam.

A gondolatra csak halkan nyögve borulok vissza a padra, és meg sem moccanok, ahogy telnek a percek. Már csaknem a szemeim is leragadnak, a testem elnehezül, és akkor sem tudnék felkelni jelenleg, ha tűz ütne ki.

Vagyis... hh, gondolom én, de mint minden ilyen alkalommal, az életem egyből bebizonyítja az ellenkezőjét.

A padra hányt táskám a földön landol, kisebb tompa hang jelzi csak, de nekem ez épp elég, hogy felkapjam a fejem. Tudom, hogy van annyira nyúzott az arcom, mint reggelente szokott lenni, amit pont leszarok ebben a pillanatban.

A tekintetem Minseokéval találkozik, az én szemeimből pedig egyből kipattannak azok a gyűlölettel teli szikrák, amiket ő még véletlenül sem érez meg.

Eszembe jut Kyungil, hogy hogyan reagálna, hogy... ha tehetné, ezer százalék, hogy már a torkát vágná el ezért. De én nem ő vagyok.

Én csak Jang Yijeong vagyok, egy gyáva kisfiú, aki mindig próbálja bebizonyítani, hogy nem az. Mégis mindig elbújok az ilyen helyzetek elől, szavaknál többet nem teszek meg magamért.

– Leesett. – Minseok még egy szemét vigyort is elenged, majd a lába elindul, egyenesen a tanári asztalhoz viszi, ahol pofátlan módon foglalja el a forgószéket.

A teremben lassan elhalnak a legkisebb neszek is, ahogy még mindig engem bámul, én meg érthetetlen módon állom a tekintetét.

Haragot érzek. Tehetetlenséget, kíváncsiságot, és elegem van. Nem értem ezt a fiút, hogy mit miért csinál, és azt hiszem, ez lassan teljesen ki is ül az arcomra.

– Idióta. – Végül egy mély levegőt véve elmormogom magam, ahogy lehajolok a táskámért, viszont egy ilyen kis semmilyen mozdulat épp elég, hogy mindenki egy emberként meredjen rám.

Ezután elhangzik pár halk szó, amit jobb is, ha nem értek, ami után halk nevetés cseng fel, és amiből tudom, hogy ismét nem lettem fényezve. Utálok itt lenni.

– Minseok állj le. – Jina az, aki felszólal, először halkan, majd ahogy elmormog még valamit, az egyik barátnője is becsatlakozik.

Szinte fel sem fogom, mit mondanak, annyira ledöbbenek ezen, hogy hagyom azt, hogy két lány védjen meg. Engem.

Ez nagyon gáz, jesszusom, tizenhét vagyok!

Lassan szóváltásba keverednek, egyik hangosabb morranás követi a másikat, én meg csak azon vagyok, hogy kapjak levegőt.

Ez valami új, egy hatalmas változás, amit eddig soha nem tapasztaltam még itt.

Kiállnak értem, és most először érzem azt, hogy... aish. Nem maradok alul.

***

Jaeho

Ne kérdezze senki, én mégis mit keresek itt, aish... Kwangin mellett az anyósülésen. Minden hirtelen történt, épp sétáltam hozzájuk, csak három perce tettem ki a lábam az egyetemről, mikor lelassított mellettem egy kisebbet dudálva.

Kyungil nem volt velem, neki kevesebb órája volt ma, mint nekem, ezért hamarabb haza is ment, viszont megbeszéltük, hogy átmegyek.

Egy fél másodperc alatt már itt találtam magam, és a legjobb barátom apja, aki nem mellesleg korábban nem igazán szívlelt, most jelenleg valamit fel-felnevetve mesél. Mintha kicserélték volna velem szemben, de nem zavar, sőt, inkább csak még boldogabb képpel lépem át a küszöbüket. Mégis feszélyez a közvetlensége, mert nem akarok neki semmit elárulni Kyungilékról.

Mit szólna, ha megtudná, hogy ők ketten...? Aish.

– Haláli volt az egész.

– Az biztos. – Elmosolyodva válaszolok, ahogy ő a végére érve felsóhajt, de bennem van az a feszültség, ami a hirtelen csendben belepi az egész autót.

Ez gáz, eskü, nem maradok többet kettesben vele, amíg ki nem derül, hogy a fia meg a szomszéd járnak egymással. Ez idegtépő, miért vagyok ilyen ideges?

Úgy ráparázok, mintha olvashatna a gondolataimban minimum.

– Te, Jaeho... szerinted Kyungil nem változott meg teljesen? – Még mindig ott a mosoly az arcán, miközben csak ritkán lép a gázra, ugyanis így, délután öt körül hatalmas a dugó. Átkozom az életemet jelenleg.

– Egy kicsit. Talán. – Még a vállamat is megrántom, próbálok nem gyanúsan viselkedni, bár még én sem értem, miért.

Kwangin vak, fogalma sincs arról, mi is folyik körülötte. Mindenesetre nem lenne szerencsés, ha én világosítanám fel. Még csak azt sem tudom, hogy reagálna az egészre.

Bár sejtem, hogy kicsattanna, mert így, hogy a törpe meg a colos együtt vannak, tényleg „egy család lettek”, de ez akkor sem az én dolgom. 

– Kicsit? Komolyan? – Felém fordul, értetlenül vigyorog rám, ami miatt nem tudok kibökni egy hangot sem. – Először azt hittem, hogy Yijeong miatt viselkedik máshogy, de ezek szerint az az oka, hogy jár valakivel. – Amíg ő hümmög, én a legszívesebben... ah, a fejéhez vágnám, hogy édes istenem, a kettő egy és ugyanaz!

Miért nem tehetem meg?!

– Ja, van benne valami. – Még egy futólagos vigyort is villantok, amire már kissé a homlokát ráncolja, de nem kérdőjelezi meg. Hála’ az égnek.

– Na, ne most fogd vissza magad. Fecsegj ki nekem valamit. Kivel jár? Nem hajlandó elmondani.

– Még nem készek... vagyis kész rá. Gondolom. Asszem.

– De te tudod, ki az. – A szétesett válaszomra egyből reagál, úgy érzi, hogy kiszedhet belőlem valamit, és ezzel most nem is jár messze az igazságtól.

– Persze, hogy tudom. A legjobb barátja vagyok, és a posztomhoz méltóan addig nem hagytam élni, amíg az nem lett a vége, ami.

– Szóval neked köszönhetjük? – Még kissé a szemöldökét is felvonja, túlságosan örül, határozottan ravasznak érzi magát.

Kezd nem az lenni.

– Ha úgy vesszük, kicsit igen. Segítettem megnyílni neki, és nem hagytam, hogy a saját életképtelensége miatt szenvedjen. Csak... ráébresztettem néhány dologra. Tudod, milyen a szerelem.

– Kyungil szerelemes? Nem csak szimplán együtt van valakivel. – Egyre izgatottabban cseng fel a hangja, ami miatt életemben először fordul elő, hogy kifogyok a szavakból.

Istenem, ő az apja, aki húsz éve várja, hogy az érzelmeit kimutató, társaságot kereső ember legyen a fiából. Hogy hibáztathatnám azért, mert ilyen lelkes?

Látom, hogy ez boldoggá teszi.

– Igen. – Végül válaszolok, nagy nehezen, de visszatérek fejben hozzá, hogy ne magával beszélgessen. – Vagyis nem ismerte még be, szavakkal legalábbis. De szerelmes már elég régóta, ráadásul nagyon. Ismerem őt, és látom rajta.

– Elcsavarták a fiam fejét. – Kwangin egy igazi büszke apához méltóan sóhajt fel, mintha Kyungil minimum lediplomázott volna.

Ezután ez a férfi mellettem csak vigyorog magában, felhangosítja a rádiót, aminek hála szinte elrepül az idő. Nem olyan idegtépő a várakozás, lassan, de eljutunk hazáig, és igaz, már koromsötét van idekint, de nem számít.

Este hathoz közeledve még a levegő is egyre hidegebb, épp ezért csak kipattanok az autóból, viszont megtorpanok, ahogy észreveszem MinJit.

– Sziasztok! – Egyből ideköszön, miközben fél szemmel felsandít a csomagtartója takarásából, amiből éppen pakol kifelé.

– Szia.

– Ne, hagyd csak, Jaeho. Majd én segítek neki, menj be. – Kwangin egyből felszólal, ahogy mennék, hogy lovagként segítsem ki a nőjét, de hamar le vagyok szavazva.

Nem állok le veszekedni, csak bólintok, majd szinte futóléptekben indulok a bejárati ajtajuk felé, ami mellett az ablakon a lámpa fénye jelzi, hogy Kyungil otthon van.

Megkönnyebbülten nyitok be, egy hangot nem adok ki, ahogy leszenvedem a cipőmet, csak azt a halk zenét hallom, ami a nappaliból elér a fülemig.

Mély levegőt veszek, már a pulóveremtől szabadulok meg, ahogy beljebb megyek, viszont a látvány földhöz ragaszt. Nem is tudom, min lepődök meg, talán a nagyon intim jelent, vagy az, hogy a levegő felrobban azoktól a szikráktól, ami kettejükből pattog, de nem tudok hirtelen megszólalni.

Nem csak a legjobb barátom, hanem Yijeong is itt van, aki Kyungil nyakát átkarolva néz fel a nagyobb szemeibe, ez az egész pedig annyira... mély.

Ahogy Kyungil keze a kölyök derekán pihen, ahogy magához húzza, a szemeibe néz, és én látom, tudom, hogy csók lesz a vége, hiszen teljesen egymásba feledkeztek. Már az én szívem ugrik ki ettől a hatalmas erőtől és energiától, amit ők ketten árasztanak magukból.

Mintha ez az egész percekig tartana, pedig tudom, hogy alig tíz másodpercet szobrozok, mikor eszembe jut; ezt nekik nem most kéne.

– Mi van itt? – Gyorsan kapcsolok, már a számat nyitom, de nem az én hangom az, ami először felcseng.

Kwangin szavai vágják félbe a halk zenét, amire felrezzenek, a szívem a torkomba ugrik, ahogy azok ketten szétrebbennek.

Hátrakapom a fejemet, azt figyelem, ahogy a legidősebb lassan leteszi a bevásárlószatyrot, ahogy MinJi mögötte áll a szavakat keresve, hirtelen teljesen elveszve.

Kurvára elkéstem.

– Apa...

– Kyungil! Mi volt ez? – Ahogy a hangját egyre jobban felemeli, az én agyam annyira hagy ki, és úgy érzem, hogy vége a világnak.

Mindenki teljesen ledöbbenve mered rá, hogy hirtelen ennyire kiakad. 

Kwangin miért... Hogy reagálhat így? Én nem ez néztem ki belőle. 

Kyungil

– Mi folyik itt?

– Apa... – A hangom elhal, érzem, tudom, hogy Yijeonggal egyszerre hűlünk ki, elég csak egy fél pillantást vetnem rá, tisztában vagyok vele, hogy a napomnak közel nincs vége.

A kölyök arca teljesen elfehéredik, ahogy a karomba kapaszkodva szorít, mert... mert lebuktunk.

Én eddig nem aggódtam, hiszen MinJi erről tudott, és támogatott, apa pedig megnyugtatott a múltkor, miszerint ő elfogadja, bárkivel is vagyok. De most nem látok mást a saját apám szemében, mint haragot és mérhetetlen indulatot.

Soha nem volt még ilyen.

– Mégis mit műveltek?

– Apa, figyelj, ez... – Próbálom kimagyarázni, a szoba reszketése, ami a mi közelségünktől volt, most nem több puszta menekülési kényszernél.

Apuval csak nézünk egymás szemébe, ő lángoló tekintettel, én kétségbeesetten, ez a csend pedig épp elég ahhoz, hogy végleg minden összeálljon a fejében.

– Kwangin...

– A párom fiával, Kyungil, komolyan?! – Ahogy MinJi szólna közbe, apa szinte felüvölt, de én Yijeonggal ellentétben nem rezzenek össze.

Határozottságot erőltetek magamra, hiszen én vagyok az erősebb még akkor is, ha egyetlen szülőm elveszti magát a sokktól. 

– Azt mondtad, hogy bárki az, te elfogadod. – Emlékeztetem, felidézem azt, amit még ő mondott, de nem segít semmit. Csak eltorzul az arca, levegőért kap, a visszafogott apám kikel magából. A maga módján, a tombolást lehagyva, de igenis kiborul.

– De ő Yijeong!

– Kwangin...

– Ti most ne szóljatok közbe. – Ahogy az egyetlen nővel párhuzamban Jaeho is kierőltet magából néhány hangot, apa felmorran, a homloka elé teszi pár pillanatra a kezét, mintha mindjárt elájulna. Nem értem, miért viselkedik így, hogy miért reagálja le pont ilyen módon. Ő nem ilyen. – Nektek elment az eszetek? Ezt nem gondolhattátok komolyan!

– Kwangin, ne a fiúkat bántsd, könyörgöm! – MinJi végül összeszedi magát, igazi határozott nőként próbálja kézbe venni az irányítást, ahogy otthagyja az előszoba bejáratát. Mindeközben Jaeho szinte lesokkolva áll tovább, látom rajta, hogy moccanni nem bír. Talán erre ő sem számított. – Ugyanúgy megérdemlik, hogy együtt legyenek nyíltan is, mint bárki más. Hogy viselkedhetsz így apa létedre? Te egyáltalán nem ilyen vagy.

– Anya? Te... te tudtad? – Yijeong reszkető hangon, dadogva szól közbe, az én agyam viszont össze-vissza kavarja a mondatokat, a szavakat a fejemben, és elindul bennem valami nyomasztó.

Nem, nem, nem kapok levegőt.

– MinJi?

– Persze, hogy tudtam. Mégis minek néztek? Annyira vak minden pasi, de komolyan. – Apa is hitetlenül kérdez, a párja felé fordul, aki úgy tűnik, tudja, mit csinál a válaszából, a hangjából ítélve.

Nem hittem volna, hogy pont ő az, aki képes megmenteni egy ilyen helyzetet. Hogy nem... Jaeho az, akin most látom, mennyire igyekszik, de nem tudja, mit mondjon.

– És nem szóltál nekem? Ez ugyanannyira tartozik rám, mint rád is, MinJi! Mégis hogy hagyhattad ezt az egészet köztük? – Amíg az apám kifakad immár a nője felé, Yijeong ujjai görcsösen kapaszkodnak belém, és mintha azt ismételgetné halkan, hogy tönkrement minden.

Magamon érzem, hogy aggódik, retteg, ahogy a vére zakatol az ereiben, és szívem szerint megnyugtatnám, de nem megy.

Én is... félek, ez pedig rátesz egy lapáttal arra a hurrikánszerű érzetre, ami végigsöpör bennem, az elmúlt egy órámat teljesen lerombolva.

– Úgy, hogy szerelmesek, Kwangin! Nem értem, te ismered a legjobban a fiadat, te tudod a legjobban, hogy minden embert elzárt magától, és utált mindenkit. Hogy viselkedhetsz így pont ilyenkor? Hiszen látod, hogy csodát tettek egymással és boldogok. Ezt akarod megfosztani mind a kettejüktől? Kyungil megnyílt, kedvesebb, közvetlenebb, és nem utasít el minden egyes alkalommal, valahányszor elhívod valahova. Vigyáz Yijeongra, és ő is rá. Nem történt velük ilyen pozitív dolog, mióta az eszüket tudják, te is pontosan tudod, hogy egy ilyen szerelem képes megmenteni bárkit, erre meg mind a kettejüknek ugyanolyan szüksége van.

– De MinJi...

– Nem, Kwangin, fejezd be! Hol az a férfi, aki mindent megtett volna azért, hogy legalább fél pillanatra ilyennek lássa a fiát? Itt az alkalom, és te meg akarod fosztani tőle? – A törpe anyja kikel magából, anyatigrisként véd még engem is, még jelentőségteljesen felénk is nyújtja a kezét, ahogy a karom szorosan fogja közre Yijeong derekát.

Én csak közel szeretném őt tudni magamhoz, meg akarom védeni, nem, nem, nem akarom, hogy szenvedjen.

Ahogy az ő lába remeg, az enyém épp annyira akar elvinni innen, mert érzem, hogy menekülnöm kell. A mellkasom szétfeszít, a tüdőm mégis behorpad, ahogy kényszeresen feszül meg az ujjam a törpe derekát marva, amire ő összerezzen.

Ijedten mered fel rám, a szemeivel kérdez, de válaszul csak a fejemet csóválom. Már nem értem, mit mondanak, hiába hallom Jaeho hangját is végre, egyedül az foglal le, hogy szinte futótűzként pusztít el bennem mindent a tehetetlenség.

– Kyungil? – Yijeong suttogva, csaknem elhaló hangon szólít meg, de nem tudok reagálni. A fejemet rázom, már én vagyok az, aki a másikon keres támaszt. – Jól vagy? – A szemeimbe néz, ami miatt megáll az idő körülöttünk. Mintha apáék elhallgatnának arra a töredék másodpercre, mégis a fejemben kavarognak azok az elejtett, kegyetlen, hangosabb szavak, amiknek még sincs semmi értelme. – Kyungil?

– Minden oké.

– Menjünk fel. – Hiába mered rám hitetlenül, a hangja kissé meginog pont, mint a kicsi teste, de meglehet, hogy csak a saját belsőm reszketését képzelem rá.

Nem reagálok, nem érzem szükségét, hogy bármit is mondjak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő szavak nélkül is tökéletesen tudja, mi történik, és hogy mit kell lépnie.

Több nem is kell neki, egy szót sem szólva, a felkaromnál fogva indít el egyenesen a lépcső felé, amit elérve már szó szerint küzdök a levegővel. Hirtelen már az sem érdekel, hogy a veszekedés kellős közepén vonulunk vissza, hogy talán észre sem veszik azt, hogy eltűnünk onnan.

Ezer év, mire felérünk, minden léptem a padlóra akar küldeni, ahogy magammal küzdök. Még soha nem söpört végig rajtam ilyen gyorsan és erősen a pánik, az, amit nem nevezünk nevén.

– Melegem van. – Egyből kiengedem a visszafojtott lihegésem, még engem is megijeszt, milyen hangos sóhaj követi a szaggatott levegővételeimet, a szavakat, amik alig hagyják el a számat.

Önerőből jutok el az ágyamig, aminek a szélére ülve nézem őt, figyelem, ahogy kapkod, ahogy az ablakhoz rohanva kinyitja azt.

Innentől, mintha elvágnák a fonalat a fejemben, az időérzékem eltűnik, a tüdőm besípolva jelzi, hogy a testem feladja, és nem, nem, nem hagynak a démonjaim, a fájdalom a mellkasomban.

A szemeim leragadnak, amikből forró könny szivárog, a hideg verejték a halántékomon csorog végig, a hajam pedig lassan tincsekbe tömörülve verdesi a homlokom, miközben a térdemen markolom a nadrágom.

Teljesen elvesztem magam, hangos nyögés váltja a zihálásom, sóhajok és nyüszítések hada, ahogy alig tartva magam, görcsösen marom a melegítőm vastag anyagát, de megcsúszik rajta a tenyerem, ahogy szorítani akarom. Szorítani, szorítani, hogy ne érezzek.

– Kyungil! – Két tenyeret érzek a combomon, még csak ránéznem sem kell, tudom, hogy előttem guggol. Itt van, csak velem, és a támaszom.

Mert kell, kell, kell nekem. És ő ezt tudja.

– Jól vagyok. – A levegő lángol a torkomban, a tüdőmben, a fejem perzsel, mintha órák telnének el, mikor fuldoklásra emlékeztető zihálásom ismét folytonos sípolásba szökik át, az izmaim görcsölnek, miközben kettészakad a lelkem.

Nem, nem, ez nem én vagyok, valaki más lakik bennem, akit Yijeong még nem gyógyított meg, egy beteg ismeretlen, akinek semmi keresnivalója bennem.

– Kérlek, nézz rám! – A combomba markol, de még ez a határozott mozdulat sem éri el, hogy azt tegyem, amit akar. – Kérlek, Kyungil, nézz a szemembe. – A hangja furcsa, meg sem ismerem a benne lévő félelemtől, mégis tudom, hogy tökéletes kezekben vagyok. – Nincs semmi baj, rendben? – Ahogy végül eleget teszek a kérésének, kétségbeesve ég a tekintete az enyémbe. A lenti tehetetlensége és rettegése elbújt benne, nem mutat nekem mást a bizalmon kívül. Hogy képes erre ilyen körülmények között? – Kérlek, nyugodj meg. Az apukád csak ideges, minden rendben.

– Felidegesített. – A levegőtől, mégis annak hiányától fuldoklom, a fejemben mintha jobbra és balra dőlnék, semmit nem érzek valósnak.

– Igen, látom. De nincs semmi baj, itt vagyok veled. – Közelebb hajol, az egyik tenyere az arcomat hevíti tovább, ahogy kényszerít, hogy ne mozgassam kényszeresen a fejemet lefelé, alig rezdülve.

Szinte észre sem veszem, ahogy a nyirkos hajamba csúszik az ujja, ahogy lassan kiegyenesedik, a karjai körém fonódnak, és olyan biztonságot ad, hogy hirtelen attól nem jutok elég oxigénhez.

A bőre perzsel, úgy nyomja magába az arcom, miközben közelebb kúszik, és óvatosan a homlokomnak érinti a forró száját.

– Yijeong.

– Minden rendben lesz, ígérem. – Elfúló hangon csitítgat, próbál nyugtatni, én pedig szorosan összezárt szemekkel ülök az ágyamon betegen, kapkodva a levegőt, a rossztól remegve.

Már csaknem fáj az, hogy minden apróbb kis érintése is gyönyörködtet, valami furcsát tesz velem, felfoghatatlant és tökéleteset, amitől egyre több levegő jut a tüdőmbe. Mintha minden alkalommal tágasabbá válna a mellkasom, ez a feszültségtől megdermedt hideg mégis marja a torkomat idebent.

– El akarok menni innen.

– Lángol a fejed, butaságokat beszélsz. Kérlek, nyugodj meg.

– Nem akarok visszajönni.

– Kyungil! – Kicsit erélyesebben szól rám, ezzel próbál rávenni arra, hogy ne beszéljek így. Engem mégsem érdekel, a szám magától mozog, és azt sem tudom, mit mondok.

– Anya után apa is. Nem akarom.

– Kyu...

– Nem, nem, nem... – A kézfejem elveszik a pólójában, már csak azt érzem, hogy teljesen belegabalyodva tör rám újabb hullámokban a kín, a torkom mintha bedagadna, ahogy akaratlanul is továbbhergelem magam.

– Kérlek, ezt most fejezd be. Gondolkodj, nem beszélhetsz így.

– De...

– Nincs de. Az anyád elment, elvitték, már nem az életed része, de Kwangin még igen. Az apád, és hagynod kell neki egy kis időt, hogy feldolgozza ezt. – Olyannyira belém fojt mindent, hogy már a tiltakozás sem megy.

Erre is csak ő képes.

Pont úgy, mint megérinteni, úgy ölelni magához, ahogy most is, és nem ereszt el. Nem rémiszti el, hogy ilyen vagyok, lehetetlen és gondokkal teli.

– Nem érti ezt.

– Majd fogja. – Egyből válaszol, próbál minden kételyt elűzni belőlem, de egyelőre csak a tiltakozást fojtja belém ezzel. – És minden rendben lesz. És minden tökéletes marad. És szeretni fogjuk egymást.