27. rész - Nem jó

Sziasztok:D Igen,megint itt vagyok, mostanában orbitálisan sokat posztolok. Bár, ahogy befejezem a részeket, még én sem bírom ki, hogy ne folytassam xd - Remélem, érzitek az iróniát:D

Jó olvasást:D

Yijeong [POV]

Ilyen vagyok már napok óta; nem tudom, mi tévő lehetnék. Csak ülök kukán bámulva magam elé, miközben a zakatoló szívemet próbálom csitítani.

„Szeretném, ha a barátom lennél.”

Ezt mondta, pontosan ugyanezekkel a szavakkal, és még most is csak a hangja cseng a fejemben. Nem hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént velem, a szívem mindjárt kiugrik a helyéről, de legalább már az ájulás nem kerülget, mint akkor.

Igent mondtam. Igaz, nem egyből, de aish! Úgy éreztem, megáll a szívem, hiszen Kyungil... Song Kyungil ezt tette. Nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezik majd.

– Jang Yijeong. – Osztályfőnököm hangját hallva összerezzenek, ami miatt máris hallom magam mögül a halk kuncogásokat a lányok torkából. Hogy mi van velük, fogalmam sincs.

– Igen? – A torkomat köszörülve hozom vissza a hangomat, próbálok némi életerőt lehelni magamba. Őszintén, semmi kedvem itt lenni még annak ellenére is, hogy most egész tűrhető napom volt hétfő ellenére.

Bár még így is a hajamat tépem, ugyanis semmi kedvem itt lenni. Otthon kéne aludnom, ugyanis éjszaka nem igazán tudtam. A szomszédom járt a fejemben és az, hogy anya miatt az elmúlt három napban mindössze jó, ha összesen négy órát voltam Kyungillal.

Nem, mintha ez rosszabb lenne annál, mint mikor egy teljes hétig nem látom, de most mégis csak... más. Teljesen más.

Hh, és ha ez még nem elég, anya nem engedett el hétvégén, sem át a szomszédba Kwanginékhoz. Így még csak Jaeho barátnőjét sem tudtam megismerni, bár Kyungil sem ment el. Talán... miattam. Mert én nem voltam ott.

Vagyis... annyira szeretném ezt hinni.

– Te hoztad az engedélyt? – Amint ez az osztályfőnököm száját elhagyja, én csak a homlokomat ráncolom, hirtelen nem tudom, mégis mire céloz. – A kirándulásról.

– Oh. – Csupán ennyi bukik ki a számon, ennél többre viszont pár pillanat múlva telik csak. Ezt teljesen elfelejtettem, ugyanis túl sok izgalom ért mostanában. – Nem beszéltem még meg anyával – húzom el a számat egy kicsit, majd szemem sarkából körbenézek. A többiek vagy a padra dőlve alszanak, vagy épp telefonoznak, annyira látszik, hogy utolsó óra van.

– Kérlek, holnapra hozd el, oké? Le kell foglalnom a panziót. – Sim Yoona hangja frusztráltan cseng, ahogy sóhajt is egyet, bár tudom, hogy nem miattam. – Jönne veled más is? Bárkit szívesen viszünk, az osztály fele úgysem jön. – Itt egy rosszalló pillantást küld a többiek felé, amíg én csak nagyobbat nyelek. Őszintén semmi kedvem ehhez. Nem akarok elmenni, három napon át egy idegen helyen lenni teljesen egyedül. Egyedül, mert mással nem akarok ebből az osztályból.

– Majd megbeszélem.

***

Amint beteszem a lábam a lakásba, nyomasztó csend fogad, majd csak hitetlen morgás az, ami eljut a fülemig. Nem kell sok idő, amíg észhez térek és a cipőimtől és táskámtól megszabadulva megyek ki a konyhába, ahol anya épp szenved.

Nem tudom, miért, de mostanában... utálok itthon lenni. De nem anya miatt.

Egyszerűen csak tudom, hogy máshol sokkal jobb lenne. Mondjuk a szomszédban, ahol megmagyarázhatatlan módon biztonságban érzem magam.

– Minden oké? – kérdezem egy elfojtott mosollyal, ugyanis az egész konyha vészesen megközelít egy robbantás utáni állapotot.

– Nem. – Anya egy fájdalmas nyögéssel támaszkodik meg a pulton, ide látom, hogy nagyon szét van esve.

Tudom... hogy apa miatt. Nem beszélünk róla, de mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy miatta nem tehetem ki a lábam a házból. Még az iskolába is értem akart jönni, úgy kellett lebeszélnem.

– Mi a baj? – Végül erőt veszek magamon, és a tarkómra simítva sétálok oda mellé. Nem szeretem anyát ilyennek látni, annyira szokatlan a mindig összeszedett, határozott énje nélkül.

– Anyád egy kész szerencsétlenség. Próbáltam főzni, de nem jött össze. – Ahogy rám néz a szeme sarkából, lassan elmosolyodik, majd fél kézzel a hajamba borzol, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Ma este éhen maradunk.

– Miért nem... megyünk át? – A számat húzva kérdezem, majd egyből a torkomat köszörülve nézek másfelé. Valamiért nem tudok a szemeibe nézni, ha Kyungilék jönnek szóba. Attól tartok, meglátja a szememben mindazt, amit én nem akarok neki elárulni.

– Nem tudom, hogy őszinte legyek. Pedig Kwangin hívott is. – Egy nagy sóhaj kíséretében túr hosszú, barna hajába, ahogy lassan megfordul, és nekidől a pultnak.

– Hívott? Mégis mikor? És akkor miért itthon vagyok? – Szó szerint megsorozom szegény anyámat a kérdésekkel, de nem tehetek róla. A hitetlenségtől túl megállíthatatlanul formázta a szám a szavakat.

– Az elmúlt három napban vagy ezerszer. – A fejét rázva vall, de nem néz rám. Talán jobb is, érzem magamon, hogy a türelmemnek lassan annyi.

– És miért nem mentünk át? – Kissé már idegesen túrok a hajamba, ahogy arra gondolok, hogy lett volna rá lehetőségem, hogy ne csak telefonon beszéljek a fiúval, aki nem mellesleg a barátom. Erre... tessék.

– Yijeong, én... csak nem akarom őket terhelni. – Anya suttog, bár nem értem, miért. Talán fél hangosan kimondani, mindenesetre engem ez egy cseppet sem érdekel. Én tudom, hogy nekik ez nem teher, és én is nagyobb biztonságban érzem magam Kwanginék házában.

– Ha teher lenne nekik, nem hívnának – csattanok fel igencsak hisztisen, ami eléggé új még nekem is.

Anyát is meglepem, olyan ledöbbent tekintettel fordul felém, hogy szinte fáj.

– Ha nem tudnám az ellenkezőjét, megtippelném, hogy havibajod van, kisfiam. – Ez a megjegyzése eléri, hogy az arcom eltorzuljon, és olyan fejet vágjak, mintha az életkedvemtől szabadított volna meg.

– Ez csúnya volt – morgom az orrom alatt a lábamat bámulva, majd a pulttól elrugaszkodva inkább befelé veszem az irányt, ugyanis mérhetetlenül fáradt vagyok.

– Most hova mész? Itt hagyod anyádat a mocsokban?

– Nem én csináltam kupit! – vetem oda fújtatva egyet, majd már ott sem vagyok, inkább a nappaliba vonulok.

A hajamat túrva dőlök a kanapéra, miközben csak azon kattog az agyam, hogy hogyan tudnék ennek az egésznek véget vetni.

Igen, én is félek apától, nem csak anya, de... túlzás, amit csinál. Megfoszt az egyetlen örömömtől ebben a városban. Sőt, ha már itt tartunk, nem értem, anya miért vágja a fejemhez folyton, hogy lázadok. Egyértelmű, hogy nincs igaza.

Mély levegőket véve meredek a kikapcsolt tévére, miközben átadom magam annak a felemelő érzésnek, ami megszabadít az itteni stressztől.

– Yijeong? – Anya hangja ébreszt, mondanom sem kell, eléggé ijedten kelek fel. – Elaludtál? – Hallom a hangjában, ahogy mosolyog, de egy morgásnál több nem telik tőlem.

– Ühm. – Nyögve rogyok vissza a kanapéra, miután ránézek az órára, szinte fáj látnom, hogy csupán fél órát pihenhettem. – Talán...

– Ne haragudj, hogy felébresztettelek. – Ha anya sajnálkozó hangja nem lenne elég, még a hátamat is megsimogatja; nem tudok rá haragudni. Amikor ezt csinálja, akkor nem megy. – De lenne egy meglepetésem.

– Átmegyünk? – Egyből felkapom a fejem, de ahogy anyára nézek, tudom, hogy erről szó sincs. – Ne, akkor nem is érdekel – vetem oda egyre idegesebben, ahogy szóra nyitja a száját.

Ez annyira rohadtul, felülmúlhatatlanul idegesítő. Basszus. Most ott is lehetnék ahelyett, hogy itt veszekszem anyával. Csak annyit kéne tennem, hogy felkelek és leszarva azt, amit a saját, tulajdon anyám mond, csak egyszerűen átmegyek. Ennyi lenne az egész.

– Most hova mész? – Édesanyám még kérdőre von, ahogy felkelek, ugyanis próbálok eleget tenni az előbbi gondolataimnak. Átmegyek még akkor is, ha eljön a világvége.

Talán az én hibám, hogy csak... ott akarok lenni? Eddig szót fogadtam, nem mentem sehova, mert anyának akartam segíteni ezzel, de itt betelt a pohár.

Napokig nem enged élni, és mikor már azt hiszem, megjött az esze, tovább folytatja ezt az egész gyerekeskedést. Ah, jó, oké, értem, hogy tényleg nem akarja, hogy Kwanginékra túl sok mindent zúdítson, de ez már túlzás.

– Jössz, ha akarsz, nem érdekel, de én átmegyek. – Idegesen csattanok fel, ahogy már a cipőmet veszem, majd a következő pillanatban már csukódik mögöttem a bejárati ajtó.

– Jang Yijeong, most azonnal gyere vissza! – Anya hangját talán soha nem hallottam még ilyen idegesnek, mint most, ráadásul csak akkor tud ilyen gyors lenni, mikor veszekedni kell. Ilyenkor még utánam is jön, hát a pofám leszakad. – Fejezd be a hisztis viselkedést, már tizenhét vagy, nem tizenkettő!

– Hagyjál már – morranok fel ingerülten, ahogy belépek Kyungilékhoz, több nem is kell, anya olyan hévvel jön utánam, hogy belerengnek a falak, ahogy hangosan csapódik be utánunk az ajtó.

– Yijeong, az anyád vagyok, hallgatnod kell rám.

– Te anya vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy paranoiás tinédzser. – Fújtatva fordulok felé, ahogy megragadja a karom, majd ahogy azt kitépem az ujjai közül, lerúgom a cipőimet, viszont nem megyek beljebb. Megvárom, amíg befejezi.

– Jézusom, te az én fiam vagy, nem az apám. – A haja libben, ahogy fellendíti a kezeit, amíg én csak állok egy helyen, eléggé befeszülve. – Nem tehetek róla, hogy féltelek. A fiam vagy és szeretlek. – Ahogy az utolsó szavakat kimondja, én próbálok visszavágni, de nem megy. Hiszen én is szeretem az anyukámat, ráadásul nagyon.

Nem azért veszekszem vele, mert ki nem állhatom, hanem azért, mert megfoszt a szabadságomtól.

– És az megold mindent, ha bezársz? Ahelyett, hogy hagynád, hogy olyannal legyek, aki mellett elfelejtem az apámat, könyörgöm! – Hitetlen hangomba valami furcsa költözik, még én sem tudom, mi. Csak azzal vagyok tisztában, hogy majdnem... mást mondtam.

– De nem érted, hogy ez a mi dolgunk? Senki vállára nem akaszthatok ekkora terhet.

– A párodról van szó, azt hiszem, az a minimum, hogy legalább annyit hagysz neki, hogy törődjön veled. – Ahogy ez eléggé meggondolatlanul hagyja el a szám, anya nem mond semmit. Látom rajta, hogy tudja; igazam van. Igazam van, és emiatt már nem tud mit mondani. – Szívesen – mondom Kwanginnak egy mély levegőt véve, ahogy sarkon fordulok, és már indulnék tovább, mikor meglátom a lépcső tetején azokat, akik most eléggé... ledöbbenve merednek rám.

Nem elég, hogy Kyungil, de még Jaeho is itt van, aki látszólag, a hatalmas vigyorából levéve, nagyon is jól szórakozik. Talán ezt nem kellett volna előttük, bassza meg.

Megköszörülöm a torkomat, és hagyom, hogy az ideges anyám Kwanginnal a konyhába vonuljon, csak ezután indulok el én is, viszont a lépcső utolsó előtti fokán megtorpanok, ugyanis már túl közel vagyok. Hirtelen nem tudom, mehetek-e feljebb.

– Szia. – Kyungil kis hezitálás után szólal csak meg ráadásul úgy, hogy én sem tudok hirtelen mit mondani.

– Tudnánk beszélni? – kérdezem a tarkómra simítva, amire Jaeho nyikkan, és a magasabb vállára csap.

– Persze, gyere. – Kyungil helyett szólal meg, a kezem után nyúl és feljebb húz, emiatt pedig csak egy értetlen arckifejezés telik tőlem.

– Mármint... Kyungillal. Csak vele. – Sajnálkozó tekintettel meredek rá, de nem tud válaszolni, hiszen az ujjait másik öt váltja, egy sokkal nagyobb tenyér, amitől libabőr fut végig az egész testemen. – Kyungil? – Nagyokat pislogva kapom felé a fejem, de már nem látom az arcát, hogy mégis játszódhat le benne, ugyanis már a szobája felé fordulva húz maga után.

– Majd beszélünk. – Ennyit vet oda valószínűleg Jaehonak, mielőtt csapódna az ajtó utánunk, viszont én még egy sziára sem vagyok képes, hiszen az, hogy a szobájában vagyok, eléggé... ledöbbent. Tudom, hogy Kyungil utál idehozni bárkit, még Jaehot is. – Mondani akarsz valamit, igaz? – Lassan, hezitálva engedi csak el a csuklóm, ami után egyből, mintha jégveremmé válna a szoba. Fázom, reszketek belül.

Utálom, mikor így beszél, mikor nem néz a szemembe sem.

– Igen, akarok... – A tarkómra simítva megköszörülöm a torkom, viszont ezután fogalmam sincs, mi történik velem. Nem tudom folytatni. Nem nézek rá, a padlót bámulom, a hajamat túrom és próbálok valami életet magamba lehelni.

Hosszú, kínzó csend áll be, valószínűleg érzi, hogy valami nincs rendben. Hh... miért ne tudná? Hiszen berontottam a veszekedő anyámmal, aztán a fejéhez vágtam, hogy beszélnem kell vele. Talán ettől olyan feszült jelenleg.

– Én nem... Ah. Mindegy. – Egy kész örökkévalóság után meghallom a hangját nem is olyan idegesen, viszont érzem a belőle áradó tehetetlenséget. Remek, rá kéne jönnöm, hogy ezt vele nem lehet csinálni. A végén még idegösszeroppanást kap, ha többször ilyen helyzetbe hozom. – Minden rendben? – kérdezi végül, amint összeszedi magát, és elém áll, de nem ér hozzám. Én pedig nem nézek rá, a vállamat rántom, miközben eszembe jutnak anyám szavai, amit még apuról mondott mindig is. Még magamban mondva is olyan... rossz érzés fog el, ezért inkább meg sem próbálkozom vele.

– Persze, minden rendben. – Végül egy görcsös mosollyal nézek fel rá, majd vissza a földhöz, ami jelenleg sokkal érdekesebb bármi másnál. – Csak... – Pillanatok múlnak el, mire egy hatalmasat nyelve megszólalok, hiszen nem igazán tudom, majd milyen válaszra számíthatok tőle.

– Jézusom, Yijeong, könyörgök. Bökd már ki. – Szinte könyörögve szólal meg, az ujjai a bőrömön landolnak, a csuklómat marják és hevítik. Megremeg a lábam, nem értem, miért reagálok így.

– Nem jó ez így. – Fél szemmel sandítok csak rá, aminek hála megdermed, azt hiszem, ha ettől nem állt meg egy pillanatra a szíve, akkor semmitől. Lehet, rosszul látom a szobájában uralkodó, szürke félhomálytól, de mintha elfehéredett volna.

– Ezt hogy érted? – Mély levegőt véve túr a hajába, majd olyan zavarodott tekintettel néz rám, hogy görcsbe ugrik a gyomrom. Az ég szerelmére, miért érzek így? – Mit akarsz mondani? – Pár pillanatra lehunyja a szemeit, majd olyan villogó tekintettel néz vissza rám, hogy egy kis időre levegőt is elfelejtek venni.

– Anya az agyamra megy. – Szinte egyből fellélegzek, mikor ez végre kicsúszik a számon, hiszen hangosan kimondani mégis csak durvább, mint gondolni rá. – Olyan szívesen a... fejéhez vágnám, hogy miért akarok itt lenni, hogy miért akarok veled lenni, de nem tehetem. Nem tudom, mit szólna, ha benyögném, hogy; „Figyi, muti, amúgy Kyungil a pasim, tudod, a párod fia, legyél már olyan jó fej, és engedj már át hozzá. Csak egy laza nyálcsere, utána visszajövök, csak hagy...” – Az ideges hadarásom miatt észre sem veszem, milyen hangos vagyok, csak akkor, mikor Kyungil hosszú, vékony ujja a számon landol, és fejbe vág a csend. A nehéz, fájó csend, amitől ismét beszélhetnékem van.

Nem tudom, ezek a szavak honnan jöttek, egyszerűen csak kitörtek belőlem, és úgy érzem, egyre inkább zavarba hoznak.

– Ennyi? Ez a baj? – Szinte el sem hiszem, hogy az arcáról egy fél másodperc alatt eltűnnek az aggodalom jelei, és már csupán csak a szemei csillognak kíváncsian. Oké, én nem értem ezt a férfit. Egyáltalán nem. – Yijeong, ez az egész... Hh. Számít? A szüleink? – Őszinte leszek, nem igazán erre a folytatásra számítottam, ami alaposan meg is látszik rajtam. Biztosan nem nézhetek rá valami értelmesen, ugyanis az arcán látom a szórakozottságot. Örülök, hogy ezt viccesnek találja.

– M-már miért ne számítana, hogy anyuék... mit szólnak? – Úgy utálom, hogy dadogásnál több nem jön ki a torkomon, viszont ez ellen nem igazán tudok mit tenni, mióta itt vagyok.

Ha így néz rám és ilyen közel van, rohadjak meg, kislánnyá változom. Egy vörösödő, dadogó szűzkislánnyá, aki nem is tudtam, hogy él bennem.

– Mert fontosak vagyunk egymásnak. – Ezt hallva, érzem, hogy egy teljes ütemet kihagy a szívem, és úgy érzem, azonnal elájulok. Már nagyon sokadjára döbbent le, és nem hagy szóhoz jutni az elmúlt időben. Mégis... miért mond ilyet? És eddig miért nem tette? – Mármint... azok vagyunk, igaz?

– Nekem fontos vagy – nyögöm ki kisebbet nyelve, majd oldalra pillantok, nem tudok a szemeibe nézni.

– Te is nekem. – Megérzem államon az ujjait, ahogy az arcomat emeli fel és kényszerít, hogy a szemeibe nézzek. Én pedig mit tehetnék? Csak némán, elképedve meredek rá szinte alig véve levegőt. Mi ez a pasi, te jó ég.

Nem értem, miért csinálja ezt, egyszerre távolságtartó, mégis közvetlen. Egyszerűen megőrülök.

– Ez az egész akkor sem lesz így jó, Kyungil. Nem titkolhatjuk előlük sokáig, mert... Ah, jó, oké, értem, hogy egyelőre magunknak kell időt adni, de ez akkor is...

– Összevissza beszélsz. – A fejét csóválva szakít félbe ismét, de látom rajta, hogy nem azért, mert unja. Szórakoztatja a szerencsétlenkedésem, amit egyszer még visszakap. – Mindig ilyen szétszórt vagy, vagy csak nekem köszönhető a dolog? – Még pimaszul a fejét is oldalra biccenti, miközben úgy néz rám, mintha belém látna.

Tudja a választ, tudom, hogy így van, ő mégis a számból akarja hallani.

– Kárörvendő vagy és ez nem tetszik. – Mormogva lépek egyet hátrébb tőle, abban reménykedem, ha kiszáll az aurámból, kapok majd levegőt.

– Jól van... akkor, hogy lecsillapítsam a hisztis lelked, mondd meg, mit tegyek. Mit akarsz? – Hiába mondja azt, amit, a hangsúlya nem hagyja, hogy kiakadjak. A tekintete rajtam, ahogy ismét a számra néz, lassan elém lép, az én belsőm forró lesz pont, mint amikor hozzám ér. Már nem tudok másra gondolni, csak mikor a szobámban múltkor... Aish. – Mire gondolsz?

– Meg akarlak csókolni. – Érzem, tudom, hogy ez épp olyan furcsa neki, mint nekem, de az ég szerelmére, kívánhatnék ennél többet? Igen, ezt akarom méghozzá annyira, hogy kimondanom is sikerült.

Látom az arcán, hogy egy tonnányi érzelem fut végig rajta, szóra nyitja a száját, de szavak nem jönnek ki belőle bármennyire is próbálkozik. Végre én vagyok az, aki a másikat megfosztja a hangjától hosszú, hosszú időre.

– Miért csak akarsz? – Még egyet felém lép, én hátrálok, a hátam pedig már az ajtóval ütközik. Kyungil keze a fa hűvös felületén landol a fejem mellett, a tekintete az arcomat fürkészi, egy pillanat alatt levetkőzi a gátlásait és magával küzd. Azzal az énjével, akit kordában kell tartania pont, mint nekem. – Ugye tudod, hogy nem kell engedélyt kérned? – Olyan lassan beszél és már annyira közel van, hogy remeg a lábam, és azt a másfél fejnyi magasságkülönbséget kétszer annyinak érzem.

– Fiúk! – Egyszerre rezzenünk össze, ahogy Kwangin szavai után még az erőteljes kopogása is félbeszakít, éppen annyira érzem magam csalódottnak, mint amilyen idegesnek tűnik Kyungil. Ah, megzavart az apja, és teljesen egyértelmű, hogy ennek ő sem örül. Nagyon nem. És megértem, mert... mert már csak egy kicsi, és... – Gyertek le. Vacsorázunk.