46. rész - Hiba

Sziasztok, gyerekek. Itt is lennék egy folytatással, amit eléggé nehezen írtam meg, mert nem igazán tudtam hozzákezdeni a leaderünk távozása miatt. Azóta már fogjuk rá, hogy feldolgoztam, mégis csak két évre tűnik el a drága.

Mindegy is, kissé túltengtek bennem az érzelmek miatta, remélem, ettől még élvezhető lesz:)

Jó olvasást ^^

Nem igazán értettem soha sem, mi is a szeretet. Hogy hogyan működik, mitől van, miért szenvednek és alázzák meg magukat az emberek miatta. Hogy képes egy kézzel megfoghatatlan dolog irányítani mindenki életét?

Engem soha nem érdekelt, ki szeret és ki nem, hiszen én gyűlöltem magam körül mindenkit. Egyedül apám, majd később Jaeho volt az, aki engedett valamennyi betekintést ebbe a melegséggel teli világba.

Világos akkor lett végül az egész, akkor kezdtem el érezni igazán ezt a nyugodt biztonságot, mikor... ah, Yijeong. Csak jött, befurakodott, és mindent megtett azért, hogy mellettem legyen. Megmutatta, milyen az, mikor valaki igazán fontos, amikor aggodalommal telnek el nyomasztó órák, fullaszt a hiány és kikapcsolja az agyat egy apró, ártatlan érintés is.

Mellette egészen elfelejtettem azt a szánalmat, amit mindenki iránt éreztem anno. Láttam számomra megmagyarázhatatlan dolgokat; hogy egy lány újra és újra a volt barátja karjaiba esik, valahányszor megcsalja őt. A kapkodást és túlzott erőfeszítést a szerethetetleneken, a felszínes barátságokat, amik csak az iskola kapujáig tartanak.

Nem akartak magányosak lenni, az egész erről szólt. Mindegy, ki volt az; egy hűtlen szerelem, elérhetetlen nagymenők, olyan barátok, akik a háta mögött mindenkit kibeszéltek. A lényeg az volt, hogy „szeretve” legyenek.

Most viszont... aish. Kezdem ugyanezt gondolni magamról, hiszen lényegében most ugyanolyan vagyok.

Nincsen két és fél órája, hogy apa megtudta, mi van köztem és Yijeong között, hogy kiakadt, ordított, nem törődve a lelki épségünkkel csak szórta a megjegyzéseket. Megbántott, kínzott az, amit nem nevezünk nevén, és még azt is egy szó nélkül hagyta, hogy elmegyek otthonról.

Most pedig itt ülök Jaehoék kanapéján, a telefonomat szorongatva, ugyanis fel akarom hívni. Futni akarok érte, mert utálom, hogy most távol van tőlem lelkileg, a szíve, a kedvessége. Szükségem van az ő szeretetére.

Ő az édesapám, aki ugyanolyan szánalmas akárkit csinált belőlem pár mondattal, mint akiket mindig szájhúzva néztem az iskolában. Talán ez nagyon nincs rendjén, és egészen biztos, hogy el is ment az eszem, de tényleg beszélni akarok vele.

Rühellem még a gondolatot is, hogy most haragszik rám, és ez ellen tenni akarok, hiába tudom, hogy meg kell várnom, amíg ő keres engem.

– Kyungil, nem eszel valamit?

– Nem, Seulmi. Köszönöm. – Csak egy fél pillantást engedek meg Jaeho anyja felé, aki csak biccent, viszont látom rajta, hogy nem igazán tetszik neki a válaszom.

Szerencsétlennek itt vagyok én is a nyakán, nem elég a hiperaktív, társaságfüggő fia, aki épp ebben a szent pillanatban veszi ki a kezemből a telefonomat.

– Na jó, hagyd apádat mára, jó? Amúgy is, Yijeong azt mondta, hogyha lecsendesedtek otthon a dolgok, felhív.

– Ah, őt is otthagytam. – Tehetetlenül nyögve döntöm az arcomat a térdeimen támasztott kezeimbe, ami megfoszt a tiszta oxigéntől.

– Ő akart maradni MinJivel, ne érezd rosszul magad tőle. Szerintem tudja, mit csinál. – Még a hátamat is megveregeti, ezzel a lendülettel pedig feláll, és magamra hagy a rohadt önmarcangolásommal.

Tudom, hogy jobb megoldása nincsen ennek az egésznek, mint amit én csinálok most, de akkor miért ilyen rossz mégis?

Mikor lesz vége ennek?

***

Az órák iszonyatosan lassan telnek el, a tanárok rengeteget beszélnek, az én kezem pedig mozgatja a tollat, ami a füzeteimben hagy nyomot. Mindig minden egyes szót igyekszem leírni, ami betölti a termet, de akkor is csak apám jár a fejemben.

A dühös tekintete, ahogy a szemeimbe nézett, és én láttam, hogy csalódott bennem. Nem értem, miért, hogy pontosan mi rosszat is tettem, de jelenleg talán ez így jobb is. El tudnám egyáltalán viselni, ha kiderül, hogy valamit végig a lehető legborzalmasabb módon csináltam?

Ahogy a kezem, az ujjaim ellazulnak, és az agyam kezdi teljesen kizárni az itt történteket, és csak a múltra fókuszálok, szinte észre sem veszem, ahogy elszalad még húsz perc. A csengő megszólal, a székek nyikorognak, én pedig ijedten kapom fel a fejem, mintha hirtelen azt sem tudnám, merre vagyok.

Az arcomat dörzsölve nézek végig a bent maradtakon, akik nem mentek szünetre, a tekintetem pedig akaratlanul is megakad SoJin, aki szinte a lelkemet kibámulja ismét. Már azon vagyok, hogy felkeljek, és elbújjak a mosdóban, mielőtt idejön zaklatni, de ekkor felcsörren a telefonom.

Úgy nyúlok érte, mintha az életem múlna rajta, és hiába döbbent le, kinek a neve villog a kijelzőn, akkor is egyből felveszem.

– Halo?

– Szia, Kyungil, hogy vagy? – Meglep, hogy valóban MinJi hangja cseng fel olyan messze a telefonban, a vonal túloldalán, az pedig még jobban, amit kérdez. – A tegnapi után biztos nem valami fényes a helyzetedet.

– Jobban. – Túl hirtelen harapom le a szó végét, ami miatt kimondatlanul is érzem, hogy tudja; ez nem egészen igaz.

Oké, most mit tegyek? Nem akarok erről beszélni, de nem tehetem le, mert akkor az a nő idejön az életemre törni.

– Ugye tudod, hogy nem kell félned? Kwanginnak te vagy a mindene.

– Most nem úgy érzem, hogy feltétel nélkül szeret.

– Csak ledöbbent. Próbáld megérteni, ő is igyekszik.

– Tegnap nem úgy hallottam.

– Kyungil. – MinJi felsóhajt, ebből tudom, hogy kezdek átesni a ló másik oldalára. Nem szabad rosszat mondanom, mert úgyis csak megbánnám. – Mikor mész haza?

– Mikor apa hajlandó lesz beszélni velem. Miután felhív.

– Én igazából... Yijeong miatt kérdezem.

– Miért? – A hangomba hirtelen beköltözik valami, mint mostanában egyre többször, mikor a hisztisről van szó. Nem tehetek róla, ez már a kölyökkel együtt jár.

– Hát, te hogy érzenéd magad, ha az ő helyében lennél? – Kérdéssel válaszol, és most az egyszer egy kicsit sem zavar. Jobb, mintha elkezdte volna sorolni, mi baja Yijeongnak. – Megnyugodna, ha látna.

– Én is. – Mély levegőt veszek, ahogy az asztalra könyökölve az arcomat támasztom meg. Úgy érzem, hogy sarokba lettem szorítva, hiszen apa úgy tűnik, még nem hajlandó beszélni velem, viszont valaki miatt muszáj hazamennem.

Nem, nem, nem hagyhatom őt egyedül.

***

Már percek óta itt állok a kapunk előtt, fogalmam sincs, hogy mitévő legyek. Menjek be apához, és csak utána Yijeonghoz vagy... vagy fordítva? És ha átmegyek hozzá, akkor lesz annyi akarat bennem, hogy visszajöjjek veszekedni az egyetlen szülőmmel?

Komolyan, miért ennyire bonyolult ez az egész? A régi Kyungil pont leszarná az egészet, és azt csinálná, ami neki jó. Viszont a régi Kyungilnak eszébe sem jutott volna még csak beszélgetni sem senkivel, aki nem az apja és nem Jaeho, a jelenlegi helyzetem pedig messze túlhalad ezen az állapoton.

El kéne fogadnom, hogy közel nem vagyok olyan, mint hetekkel ezelőtt.

– Kyungil? – Az ismerős hangra összerezzenek, úgy tűnik, az ég döntött helyettem, nem bízta rám a választást. Még csak ki sem fújom magam, ahogy megfordulok, a kölyök már előttem áll hatalmas szemekkel nézve fel rám.

Nem tudom megérteni, hogy lehet ilyen kicsi, és hogy nincs kisebbségi komplexusa, bár nem mintha őt egy egészen picit is zavarnák a magasságbeli előnyeim.

– Szia.

– Nem mondtad, hogy... hazajössz. – A táskáját szorongatva áll egyik lábáról a másikra, mintha nem igazán tudná, mit is tegyen. Talán fél hozzám közeledni, de tudom, hogy nem azért van, mert végignézte egy újabb rohamomat tegnap este.

Szerintem közel nem készíti ki annyira, mint ahogy én azt képzelem. Hála’ az égnek.

– Én sem tudtam. – A vállamat rántom, próbálok semlegesnek tűnni, belül mégis feszít ez a tehetetlen érzés. Vajon látja rajtam?

– Kwangin miatt jöttél?

– Részben. – Ahogy ő lassan leengedi a lába mellé a táskáját, a tekintete pedig követi az útját, a hidegtől kipirosodott arcán még a szája is egy vonallá préselődik. Még mindig nehéz néha elhinnem, hogy tizenhét. – De leginkább miattad. Látni akartam, hogy vagy. – Nem, hogy szimplán felkapja erre a fejét, de még valami önelégült kis csillogás is költözik a szemeibe, amit ha akarna, sem tudna elrejteni. – Kemény volt a tegnapi nap.

– Hát, anyával még hallgattuk egy kis ideig Kwangint, miután elmentél. – Még a vállait is megrántja, ahogy leül a kerítéshez, bármennyire is hideg a levegő.

– Bántott... téged? – Félve teszem fel a kérdést, ahogy leülök mellé, mindvégig azt figyelem, milyen tempóban veszi a levegőt.

Mintha küzdene a csípős idővel, amitől még a sapka alól kilógó fülei is vörösek.

– Nekem konkrétan nem mondott semmit. Anyunak hajtogatta azt, hogy ez tilos... – Az öleibe ejtett kezeit bámulja, hiszen ezután fejbe ver mind a kettőnket a gyilkos csend. Mondani akarok neki valami megnyugtatót, hogy legalább egy kicsit lássam mosolyogni, de nem megy.

Csak agyalok, pörögnek a gondolatok a fejemben és próbálom megfejteni a saját apámat. Hirtelen fordult a kocka, és én vagyok az, aki tehetetlenül nézi végig a másik értetlen viselkedését.

– Nem mindegy, kit szeretünk?

– Tessék? – Yijeong értetlenül néz felém, ahogy megtöröm a vastag csendet, ami szinte már jéggé fagyott ebben a hidegben.

Talán nem kéne itt ülnünk kint, de nem lenne biztonságban a tüdőnk egy tömény oxigénnel zsúfolt szobában, ami megfullaszt.

– Nem mindegy... kibe szeretünk bele? Mindenkinek van joga azt szeretni, akit akar. Nem?

– Az ember soha nem azt szereti, akit akar. – Az állát a vállán támasztja, úgy néz át a nehéz ködön egyenesen a szemeimbe. – Te sem akartál szeretni engem.

– De most szeretni akarlak. – Értetlenül bámulok a csillagként virító fehér fénybe az éjfekete szemein, mintha hirtelen az egész galaxist látnám benne. – De én ezt úgy értettem, hogy mindenkinek megvan a saját élete a saját hibáival, ami miatt senki nem ítélhet el, mert senkinek nincsen köze hozzá. – Pár pillanatra elhallgatok, hirtelen annyi példát akarok felhozni, hogy a szavak a torkomra tapadnak, és nem tudok szabadulni tőlük.

Sok, sok, sok a gondolat a fejemben.

– Nem értelek. – A tarkójára simít, mintha egy cseppet sem fázna ettől a szúró hidegtől idekint.

– Ez olyan, mint amikor valami rosszat csinálsz, és az egész osztályod megutál, kinevet és megvet. Pedig semmi joguk nincs hozzá. Ennyi erővel te is az arcukba nevethetnél, valahányszor valami gyökérséget mondanak irodalom órán. – Még a vállaimat is megrántom, magamban kicsit aggódom amiatt, hogy totális baromságot mondok, mégis mintha tudnám mélyen, hogy igazam van. – Ugyanilyen a szerelem is. Nem? Elítélnek és kinevetnek érte, pedig ezen mindenki átesik.

– Hát... azt hiszem. – A homlokát ráncolja, kezdi megérteni, mire is gondolok, ez pedig tetszik nekem. Végre meg tudom értetni magamat valakivel.

– Miért féltünk elmondani a szüleinknek ezt az egészet? Ez a mi dolgunk. – Úgy, hogy ezek a szavak kifolynak a nyelvemen, kezdem is elhinni őket. Hogy az, ami miatt remeg a szám, el nem fogadott igazság. – Ez olyan, mint amikor valakit visszautasítunk. Nem kéne bocsánatot kérni azért, mert nemet mondunk, a választás a mi jogunk. Szerelmesnek lenni is a mi jogunk. Ebbe senkinek nincsen beleszólása.

– Kár, hogy mások nem így látják. – Még egy apró, mégis keserű mosoly csúszik szét az arcán, ahogy teljesen tudatosul benne, mit szeretnék mondani.

Ezután elhallgat, egy kisebb szusszanás sem szakad ki az összezárt ajkain, amik ismét lekötik a figyelmemet. Látom, hogy mégis jár valami a fejében, de fogalma sincs róla, kimondhatja-e.

– Mire gondolsz?

– Én azt hittem, hogy kettejük közül anya lesz az, aki kiakad, és Kwangin áll ki mellettünk.

– Majd megbékél, más választása úgysincsen. – Még a vállamat is megrántom, mintha semmiség lenne, pedig mind a ketten tudjuk, hogy ez többet jelent a mindenségnél. Igenis szükségem lenne apa támogatására, de most már mindegy, nem?

– Talán, ha hagytunk volna még egy kis időt, és fokozatosan adjuk a tudtára...

– Minden úgy történik, ahogy lennie kell. Nincsen olyan, hogy rossz időben, rossz helyen. – A rávágott válaszomra felém fordítja a tekintetét ismét, egy halvány, most már őszinte mosolyt kapok, amitől izzani kezd a fekete levegő körülötte. – Mi az?

– Szerintem senki nem gondolná, hogy egy olyan magának való, visszahúzódó emberből, mint te, ilyen gondolatok jönnek ki.

– Jobb, mintha véresre kaparnám az arcomat az idegességtől. – A hangomon átüt az az értetlenség, amit kivált belőlem, és ezt fokozza az is, ahogy közelebb hajol hozzám. Már túl nehezen veszem a levegőt miatta, a tüdőm megtelik a faggyal, az arcomra pedig ránehezedik a belőle áradó szeretet, ami miatt már reagálni sem tudok. Csak nagyokat pislogva ülöm végig, ahogy az ajkai felolvasztják a jegesen fehér bőröm, miközben egy napkitörésnél is forróbb vigyorrá alakul az apró mosolya.

– Be kéne menned. – Egészen kicsit hajol hátrébb a forró puszija után, végig a szemembe néz, mintha hipnotizálni akarna vele. – Nem várhatsz örökké.

– Nem jössz te is? Lehet, ha...

– Nem, ez a ti dolgotok. Nem kellek oda, hidd el. – Az ujjai az én kezemre tévednek, közel enged és felmelegít, mintha tudná, mekkora hatása van egy apró érintésnek is. – Beszéljétek meg négyszemközt. De... azért nem sértődnék meg, ha felhívnál, és elmondanád, mi volt... – Szégyenlős kis somolygás is társul a szavai mellé, én pedig úgy érzem, hogy minden apróbb mozzanatának is sokkal nagyobb jelentést adok, mint eddig bármikor.

Ilyen beleveszni valakibe?

– Ha túlélem. – Erőtlen fújtatás csúszik ki belőlem, miközben ő feláll, és addig bámul rám, amíg nem követem a példáját. Szavak nélkül beszél hozzám, ahogy megfogja a kezem, megszorít, majd elenged.

Még egy utolsó mosolyt kapok, a következő pillanatban pedig már csak a hátát látom, a halk lépteit, majd másodpercekkel később a bejárati ajtajuk csapódását. Itt hagyott, ez egy enyhe jelzés volt, hogy én is lépjek.

Még veszek egy mély, fájdalmas levegőt, majd azzal a hatalmas gombóccal a torkomban, a görccsel a gyomromban nyitom ki a kapunkat. Egy kész örökkévalóság, mire bejutok, viszont ezután mintha minden felgyorsulna.

A cipőim már nincsenek rajtam, a kabátom a fogason lóg, a táskám pedig az előszoba közepén heverve marad, ahogy beindulok. A falak között rugózik valami elviselhetetlen energia, a feszült levegő, amitől nem tudok nyelni.

Ez az egész pedig hirtelen csak még borzalmasabb lesz, ahogy néma léptekkel elérek a konyháig, aminek a bejáratában a lábaim szinte legyökereznek.

Apa ott ül a pultnál egy pohár borral maga előtt, ami helyett már engem néz. Szinte átéget a tekintete, az arca átváltozik, de fele akkora düh nincs rajta, mint tegnap.

– Szia.

– Szia. – Meglep, hogy visszaköszön, az meg még inkább, hogy nem torzul el a hangja egy pillanat alatt. – Nem mondtad, hogy hazajössz.

– Mivel nem beszélsz velem, nehéz lett volna. – Minden neheztelést félreteszek a hangomban, vagyis... hh, igyekszem, de hát rólam van szó. A fele nem jön össze annak, amit eltervezek a fejemben.

– Ez inkább a te hibád, nem az enyém.

– Hiba? – A hangom belemélyül ebbe az egy szóba, a torkomat szikeként szántja végig, mintha valami bennem kicsit tönkre is menne emiatt. – Szerinted ennek melyik része a hiba? Az, hogy végre van valaki mellettem, amiért folyton szívtad a vérem, vagy az, ahogy te viselkedsz?

– Nem az a baj, hogy jársz valakivel, még csak az sem érdekel, hogy fiú. Ott rontottad el, hogy pont Yijeongot választottad. – Hirtelen csattan fel, a szavai viszont csak a végére hangzanak felháborodottnak, ami egy szempillantás alatt felnyomja a vérnyomásomat kétszázra.

– Mi az, hogy elrontottam? – Beljebb lépek, ezzel a mozdulattal együtt pedig végigszánkózik rajtam a meleg, a düh, ami kinyírja a maradék fagyoskodást is, ami kintről szökött be. – Szerinted én így akartam? Egy makacs kölyköt magam mellé, akinek minden lépését figyelni kell, mert életveszélyt jelent saját magára? Az egész miattad van, az egyetlen, akit okolhatsz, az saját magad. Ha nem erőszakolod rám őt és MinJit, most élhetném az antiszociális életemet tovább, amíg ti egy család vagytok. – Nem akarom, de ezek a szavak mégis úgy hagyják el a számat, mintha gyűlölném ezt az egészet. Mintha nem kelnék fel szívesen minden reggel miatta, vagy... másznék át akár törött végtagokkal is a kerítésen, fel a fáján az erkélyéhez. – De nem. Neked erőltetned kellett, kiszakítottál a komfortzónámból, és még neked áll feljebb az egész.

– A testvéredként kéne nézned rá, érted? – A hirtelen jött kérdése konkrétan átszakítja a mellkasom, olyan hangsúllyal darálja a hangokat, hogy mindegyik egy külön pofon. Nem is tudok mit mondani, bármennyire próbálok, egyszerűen nem megy. – Nincsen rendben. Semmi nincsen rendben.

– Most ez az egész olyan érzés, mintha anya után téged is elveszítenélek. – Kapok a levegő után, a belsőm beleremeg, ahogy felfogom, mit is mondott az előbb. Ez durva volt, talán a legrosszabb, amit mondhatott. Mégis hogy gondolhatja ezt komolyan? – Pedig te vele ellentétben itt vagy. És kitéped a szívemet. – Talán azért döbben le egyből, mert nem hallott még ennyire szemléletesen beszélni, még úgy is, hogy egy mondatról van szó. Bár engem most nem hallgattat el az, hogy ilyen szavak hagyják el a számat, bármilyen távol áll tőlem.

Lehet, a Shakespeare az oka, amit próbáltam elolvasni Yijeong miatt. Mondjuk azt hamar feladtam, viszont így másra nem igazán tudom fogni az érzelgősségemet.

– Kyungil... – Úgy tűnik, ez a kijelentésem most őt találta szíven, de annyira, hogy még a bűntudat is az arcára költözik, miközben a pultra könyökölve az állát támasztja meg. – Mégis miért? Miért pont Yijeong?

– Mert szeretem. – Zavartalanul nézek a szemeibe, miközben belül épp úgy meghalok egy örökkévalóságig, mint ő kívül. Nem vesz levegőt, az arcára fagy az elképedtség, amíg a szívem már az agyam helyén is lüktet kilökve a gondolatokat a fejemből. Tényleg kimondtam? – Ennél jobb magyarázatot nem tudok adni neked. Ezt most vagy elfogadod, vagy... nem, de ha az utóbbi, akkor elvesztesz. Nem leszek Yijeong nélkül a miatt, mert te képtelen vagy feldolgozni. – Elhallgatok, hiszen várom, hogy mondjon valamit, de nem reagál. Csak ül ott teljesen elvesztve a fonalat, valószínűleg már félig teljesen elhalva, ennyi pedig épp elég, hogy tudjam; itt vége is a beszélgetésnek. Valószínűleg ennél többet már nem tudna feldolgozni. – Itt van velem, és már ő a támaszom, nem a régi dolgok, amikbe belebetegedtem. Már... többet jelent nekem, mint anya emléke.

45. rész - Nem nevezzük nevén

Sziasztok^^ Sajnálom a kihagyást, de a lényeg, hogy most itt vagyok (Jesszusom, ezt mennyit halljátok tőlem). Na mindegy, jó olvasást:D

Yijeong

Ismét egy kemény napon vagyok túl, amit szenvedve harcoltam végig, és még közel nincs vége. És hogy miért?

Kérem szépen, nap elején kaptam egy SMS-t a régi edzőmtől, miszerint egy kész örökkévalóság óta nem voltam bent, és nem elég, hogy elrohantam oda ebédszünetben, még van hátra három órám.

Viszont legalább annyival könnyebb a lelkem, hogy ezt a bokszolást a hátam mögött hagyhatom már. Kiléptem, igaz, hogy nehezen, mert nem akartak könnyen elengedni, de a lényeg, hogy nem kell többet ezen rágódnom.

Utáltam, mindig rossz érzéssel töltött el, hogy olyan durva emberek közt kell lennem, de csak azért is jártam. Meg kellett tanulnom egy bizonyos önvédelmet, ami úgy tűnik, nagyon nem az én sportágam. Sok kellemetlenséget szült nekem az anyával való kapcsolatomban.

Ez az egész viszont már teljesen mindegy, hiszen mióta kiment a vállam, nem terhelhetem ennyire, ezért el is engedem a dolgot. Az ilyen erőkifejtős dolgokat meghagyom Kyungilnak.

Annak a férfinak, akinek szerelmet vallottam nem is olyan rég. Igaz, nem mondott rá semmit, nem tudta lereagálni, de nem igazán várhatok többet ennél. Tudom, hogy nagyon nehezen fejezi ki magát, és talán még soha senki nem mondott ilyet neki, aki... aish, ennyire közel állna hozzá, mint én.

Ez a gondolatmenet egész nap a fejemben motoszkál, még akkor is, mikor másodjára lépem át az iskola küszöbét. Smbólsámra, ugyanis két perc múlva becsengetnek, és ha elkések, egész órán nem ülhetek le.

Kell ez a halálnak.

Már lihegek, mire eljutok a termemig, ahova az utolsó előtti pillanatban esem be, és épphogy felszólal a csengő, én már a helyemen ülök kabátban, félig a padra borulva.

Nem figyelek senkire, nem érdekel senki. Az sem, hogy néhányan bámulnak, nem értik, hol voltam. Az ő bajuk. 

Nem akartam ezt az egészet délutánra hagyni, hiszen már így sem tudok annyit lenni Kyungillal, mint amire szüksége lenne mind a kettőnknek. Inkább rááldoztam az ebédszünetemet, ennyi baj legyen.

– Gyerekek. – A történelemtanárom hangja helyett valaki másé lepi be a teret, aminek hála egyből felkapom a fejem. Az igazgatóhelyettes az, akinek a kezében rengeteg dosszié tornyosul, az arcán látszik, hogy sok dolga van, és piszok fáradt. – Yoo Jiyeon tanárnő lebetegedett. Küldünk helyettesítést máris, addig maradjatok csendben. – Még áll pillanatokig az ajtóban, majd egy hangosabb szusszanás után rájön, hogy egy-két bólogatásnál többet nem fog kapni.

A halk beszélgetések egyből elindulnak, ahogy az ajtó bezárul mögötte, majdnem mindenki feláll, és a saját klikkjéhez tömörül, amíg én maradok egyedül.

Busanban erre nem volt példa, és akkor bele tudtam volna őrülni ebbe a „magányba”, de most az a helyzet, hogy élvezem. Az egyetlen ember, akit magam mellett akarok tudni, az most az egyetemen ül, és valószínűleg épp annyira szenved, mint én.

Eltelik kettő, öt, majd tíz perc, de az ajtó nem nyílik ismét. Nem jön be tanár rendet téve köztünk, és nem nyit be senki még csak kíváncsiságból sem. Én pedig elkönyvelem magamban, hogy itt óra már nem lesz megtartva, vagyis teljesen feleslegesen siettem vissza, és a semmiért fárasztottam le magam.

A gondolatra csak halkan nyögve borulok vissza a padra, és meg sem moccanok, ahogy telnek a percek. Már csaknem a szemeim is leragadnak, a testem elnehezül, és akkor sem tudnék felkelni jelenleg, ha tűz ütne ki.

Vagyis... hh, gondolom én, de mint minden ilyen alkalommal, az életem egyből bebizonyítja az ellenkezőjét.

A padra hányt táskám a földön landol, kisebb tompa hang jelzi csak, de nekem ez épp elég, hogy felkapjam a fejem. Tudom, hogy van annyira nyúzott az arcom, mint reggelente szokott lenni, amit pont leszarok ebben a pillanatban.

A tekintetem Minseokéval találkozik, az én szemeimből pedig egyből kipattannak azok a gyűlölettel teli szikrák, amiket ő még véletlenül sem érez meg.

Eszembe jut Kyungil, hogy hogyan reagálna, hogy... ha tehetné, ezer százalék, hogy már a torkát vágná el ezért. De én nem ő vagyok.

Én csak Jang Yijeong vagyok, egy gyáva kisfiú, aki mindig próbálja bebizonyítani, hogy nem az. Mégis mindig elbújok az ilyen helyzetek elől, szavaknál többet nem teszek meg magamért.

– Leesett. – Minseok még egy szemét vigyort is elenged, majd a lába elindul, egyenesen a tanári asztalhoz viszi, ahol pofátlan módon foglalja el a forgószéket.

A teremben lassan elhalnak a legkisebb neszek is, ahogy még mindig engem bámul, én meg érthetetlen módon állom a tekintetét.

Haragot érzek. Tehetetlenséget, kíváncsiságot, és elegem van. Nem értem ezt a fiút, hogy mit miért csinál, és azt hiszem, ez lassan teljesen ki is ül az arcomra.

– Idióta. – Végül egy mély levegőt véve elmormogom magam, ahogy lehajolok a táskámért, viszont egy ilyen kis semmilyen mozdulat épp elég, hogy mindenki egy emberként meredjen rám.

Ezután elhangzik pár halk szó, amit jobb is, ha nem értek, ami után halk nevetés cseng fel, és amiből tudom, hogy ismét nem lettem fényezve. Utálok itt lenni.

– Minseok állj le. – Jina az, aki felszólal, először halkan, majd ahogy elmormog még valamit, az egyik barátnője is becsatlakozik.

Szinte fel sem fogom, mit mondanak, annyira ledöbbenek ezen, hogy hagyom azt, hogy két lány védjen meg. Engem.

Ez nagyon gáz, jesszusom, tizenhét vagyok!

Lassan szóváltásba keverednek, egyik hangosabb morranás követi a másikat, én meg csak azon vagyok, hogy kapjak levegőt.

Ez valami új, egy hatalmas változás, amit eddig soha nem tapasztaltam még itt.

Kiállnak értem, és most először érzem azt, hogy... aish. Nem maradok alul.

***

Jaeho

Ne kérdezze senki, én mégis mit keresek itt, aish... Kwangin mellett az anyósülésen. Minden hirtelen történt, épp sétáltam hozzájuk, csak három perce tettem ki a lábam az egyetemről, mikor lelassított mellettem egy kisebbet dudálva.

Kyungil nem volt velem, neki kevesebb órája volt ma, mint nekem, ezért hamarabb haza is ment, viszont megbeszéltük, hogy átmegyek.

Egy fél másodperc alatt már itt találtam magam, és a legjobb barátom apja, aki nem mellesleg korábban nem igazán szívlelt, most jelenleg valamit fel-felnevetve mesél. Mintha kicserélték volna velem szemben, de nem zavar, sőt, inkább csak még boldogabb képpel lépem át a küszöbüket. Mégis feszélyez a közvetlensége, mert nem akarok neki semmit elárulni Kyungilékról.

Mit szólna, ha megtudná, hogy ők ketten...? Aish.

– Haláli volt az egész.

– Az biztos. – Elmosolyodva válaszolok, ahogy ő a végére érve felsóhajt, de bennem van az a feszültség, ami a hirtelen csendben belepi az egész autót.

Ez gáz, eskü, nem maradok többet kettesben vele, amíg ki nem derül, hogy a fia meg a szomszéd járnak egymással. Ez idegtépő, miért vagyok ilyen ideges?

Úgy ráparázok, mintha olvashatna a gondolataimban minimum.

– Te, Jaeho... szerinted Kyungil nem változott meg teljesen? – Még mindig ott a mosoly az arcán, miközben csak ritkán lép a gázra, ugyanis így, délután öt körül hatalmas a dugó. Átkozom az életemet jelenleg.

– Egy kicsit. Talán. – Még a vállamat is megrántom, próbálok nem gyanúsan viselkedni, bár még én sem értem, miért.

Kwangin vak, fogalma sincs arról, mi is folyik körülötte. Mindenesetre nem lenne szerencsés, ha én világosítanám fel. Még csak azt sem tudom, hogy reagálna az egészre.

Bár sejtem, hogy kicsattanna, mert így, hogy a törpe meg a colos együtt vannak, tényleg „egy család lettek”, de ez akkor sem az én dolgom. 

– Kicsit? Komolyan? – Felém fordul, értetlenül vigyorog rám, ami miatt nem tudok kibökni egy hangot sem. – Először azt hittem, hogy Yijeong miatt viselkedik máshogy, de ezek szerint az az oka, hogy jár valakivel. – Amíg ő hümmög, én a legszívesebben... ah, a fejéhez vágnám, hogy édes istenem, a kettő egy és ugyanaz!

Miért nem tehetem meg?!

– Ja, van benne valami. – Még egy futólagos vigyort is villantok, amire már kissé a homlokát ráncolja, de nem kérdőjelezi meg. Hála’ az égnek.

– Na, ne most fogd vissza magad. Fecsegj ki nekem valamit. Kivel jár? Nem hajlandó elmondani.

– Még nem készek... vagyis kész rá. Gondolom. Asszem.

– De te tudod, ki az. – A szétesett válaszomra egyből reagál, úgy érzi, hogy kiszedhet belőlem valamit, és ezzel most nem is jár messze az igazságtól.

– Persze, hogy tudom. A legjobb barátja vagyok, és a posztomhoz méltóan addig nem hagytam élni, amíg az nem lett a vége, ami.

– Szóval neked köszönhetjük? – Még kissé a szemöldökét is felvonja, túlságosan örül, határozottan ravasznak érzi magát.

Kezd nem az lenni.

– Ha úgy vesszük, kicsit igen. Segítettem megnyílni neki, és nem hagytam, hogy a saját életképtelensége miatt szenvedjen. Csak... ráébresztettem néhány dologra. Tudod, milyen a szerelem.

– Kyungil szerelemes? Nem csak szimplán együtt van valakivel. – Egyre izgatottabban cseng fel a hangja, ami miatt életemben először fordul elő, hogy kifogyok a szavakból.

Istenem, ő az apja, aki húsz éve várja, hogy az érzelmeit kimutató, társaságot kereső ember legyen a fiából. Hogy hibáztathatnám azért, mert ilyen lelkes?

Látom, hogy ez boldoggá teszi.

– Igen. – Végül válaszolok, nagy nehezen, de visszatérek fejben hozzá, hogy ne magával beszélgessen. – Vagyis nem ismerte még be, szavakkal legalábbis. De szerelmes már elég régóta, ráadásul nagyon. Ismerem őt, és látom rajta.

– Elcsavarták a fiam fejét. – Kwangin egy igazi büszke apához méltóan sóhajt fel, mintha Kyungil minimum lediplomázott volna.

Ezután ez a férfi mellettem csak vigyorog magában, felhangosítja a rádiót, aminek hála szinte elrepül az idő. Nem olyan idegtépő a várakozás, lassan, de eljutunk hazáig, és igaz, már koromsötét van idekint, de nem számít.

Este hathoz közeledve még a levegő is egyre hidegebb, épp ezért csak kipattanok az autóból, viszont megtorpanok, ahogy észreveszem MinJit.

– Sziasztok! – Egyből ideköszön, miközben fél szemmel felsandít a csomagtartója takarásából, amiből éppen pakol kifelé.

– Szia.

– Ne, hagyd csak, Jaeho. Majd én segítek neki, menj be. – Kwangin egyből felszólal, ahogy mennék, hogy lovagként segítsem ki a nőjét, de hamar le vagyok szavazva.

Nem állok le veszekedni, csak bólintok, majd szinte futóléptekben indulok a bejárati ajtajuk felé, ami mellett az ablakon a lámpa fénye jelzi, hogy Kyungil otthon van.

Megkönnyebbülten nyitok be, egy hangot nem adok ki, ahogy leszenvedem a cipőmet, csak azt a halk zenét hallom, ami a nappaliból elér a fülemig.

Mély levegőt veszek, már a pulóveremtől szabadulok meg, ahogy beljebb megyek, viszont a látvány földhöz ragaszt. Nem is tudom, min lepődök meg, talán a nagyon intim jelent, vagy az, hogy a levegő felrobban azoktól a szikráktól, ami kettejükből pattog, de nem tudok hirtelen megszólalni.

Nem csak a legjobb barátom, hanem Yijeong is itt van, aki Kyungil nyakát átkarolva néz fel a nagyobb szemeibe, ez az egész pedig annyira... mély.

Ahogy Kyungil keze a kölyök derekán pihen, ahogy magához húzza, a szemeibe néz, és én látom, tudom, hogy csók lesz a vége, hiszen teljesen egymásba feledkeztek. Már az én szívem ugrik ki ettől a hatalmas erőtől és energiától, amit ők ketten árasztanak magukból.

Mintha ez az egész percekig tartana, pedig tudom, hogy alig tíz másodpercet szobrozok, mikor eszembe jut; ezt nekik nem most kéne.

– Mi van itt? – Gyorsan kapcsolok, már a számat nyitom, de nem az én hangom az, ami először felcseng.

Kwangin szavai vágják félbe a halk zenét, amire felrezzenek, a szívem a torkomba ugrik, ahogy azok ketten szétrebbennek.

Hátrakapom a fejemet, azt figyelem, ahogy a legidősebb lassan leteszi a bevásárlószatyrot, ahogy MinJi mögötte áll a szavakat keresve, hirtelen teljesen elveszve.

Kurvára elkéstem.

– Apa...

– Kyungil! Mi volt ez? – Ahogy a hangját egyre jobban felemeli, az én agyam annyira hagy ki, és úgy érzem, hogy vége a világnak.

Mindenki teljesen ledöbbenve mered rá, hogy hirtelen ennyire kiakad. 

Kwangin miért... Hogy reagálhat így? Én nem ez néztem ki belőle. 

Kyungil

– Mi folyik itt?

– Apa... – A hangom elhal, érzem, tudom, hogy Yijeonggal egyszerre hűlünk ki, elég csak egy fél pillantást vetnem rá, tisztában vagyok vele, hogy a napomnak közel nincs vége.

A kölyök arca teljesen elfehéredik, ahogy a karomba kapaszkodva szorít, mert... mert lebuktunk.

Én eddig nem aggódtam, hiszen MinJi erről tudott, és támogatott, apa pedig megnyugtatott a múltkor, miszerint ő elfogadja, bárkivel is vagyok. De most nem látok mást a saját apám szemében, mint haragot és mérhetetlen indulatot.

Soha nem volt még ilyen.

– Mégis mit műveltek?

– Apa, figyelj, ez... – Próbálom kimagyarázni, a szoba reszketése, ami a mi közelségünktől volt, most nem több puszta menekülési kényszernél.

Apuval csak nézünk egymás szemébe, ő lángoló tekintettel, én kétségbeesetten, ez a csend pedig épp elég ahhoz, hogy végleg minden összeálljon a fejében.

– Kwangin...

– A párom fiával, Kyungil, komolyan?! – Ahogy MinJi szólna közbe, apa szinte felüvölt, de én Yijeonggal ellentétben nem rezzenek össze.

Határozottságot erőltetek magamra, hiszen én vagyok az erősebb még akkor is, ha egyetlen szülőm elveszti magát a sokktól. 

– Azt mondtad, hogy bárki az, te elfogadod. – Emlékeztetem, felidézem azt, amit még ő mondott, de nem segít semmit. Csak eltorzul az arca, levegőért kap, a visszafogott apám kikel magából. A maga módján, a tombolást lehagyva, de igenis kiborul.

– De ő Yijeong!

– Kwangin...

– Ti most ne szóljatok közbe. – Ahogy az egyetlen nővel párhuzamban Jaeho is kierőltet magából néhány hangot, apa felmorran, a homloka elé teszi pár pillanatra a kezét, mintha mindjárt elájulna. Nem értem, miért viselkedik így, hogy miért reagálja le pont ilyen módon. Ő nem ilyen. – Nektek elment az eszetek? Ezt nem gondolhattátok komolyan!

– Kwangin, ne a fiúkat bántsd, könyörgöm! – MinJi végül összeszedi magát, igazi határozott nőként próbálja kézbe venni az irányítást, ahogy otthagyja az előszoba bejáratát. Mindeközben Jaeho szinte lesokkolva áll tovább, látom rajta, hogy moccanni nem bír. Talán erre ő sem számított. – Ugyanúgy megérdemlik, hogy együtt legyenek nyíltan is, mint bárki más. Hogy viselkedhetsz így apa létedre? Te egyáltalán nem ilyen vagy.

– Anya? Te... te tudtad? – Yijeong reszkető hangon, dadogva szól közbe, az én agyam viszont össze-vissza kavarja a mondatokat, a szavakat a fejemben, és elindul bennem valami nyomasztó.

Nem, nem, nem kapok levegőt.

– MinJi?

– Persze, hogy tudtam. Mégis minek néztek? Annyira vak minden pasi, de komolyan. – Apa is hitetlenül kérdez, a párja felé fordul, aki úgy tűnik, tudja, mit csinál a válaszából, a hangjából ítélve.

Nem hittem volna, hogy pont ő az, aki képes megmenteni egy ilyen helyzetet. Hogy nem... Jaeho az, akin most látom, mennyire igyekszik, de nem tudja, mit mondjon.

– És nem szóltál nekem? Ez ugyanannyira tartozik rám, mint rád is, MinJi! Mégis hogy hagyhattad ezt az egészet köztük? – Amíg az apám kifakad immár a nője felé, Yijeong ujjai görcsösen kapaszkodnak belém, és mintha azt ismételgetné halkan, hogy tönkrement minden.

Magamon érzem, hogy aggódik, retteg, ahogy a vére zakatol az ereiben, és szívem szerint megnyugtatnám, de nem megy.

Én is... félek, ez pedig rátesz egy lapáttal arra a hurrikánszerű érzetre, ami végigsöpör bennem, az elmúlt egy órámat teljesen lerombolva.

– Úgy, hogy szerelmesek, Kwangin! Nem értem, te ismered a legjobban a fiadat, te tudod a legjobban, hogy minden embert elzárt magától, és utált mindenkit. Hogy viselkedhetsz így pont ilyenkor? Hiszen látod, hogy csodát tettek egymással és boldogok. Ezt akarod megfosztani mind a kettejüktől? Kyungil megnyílt, kedvesebb, közvetlenebb, és nem utasít el minden egyes alkalommal, valahányszor elhívod valahova. Vigyáz Yijeongra, és ő is rá. Nem történt velük ilyen pozitív dolog, mióta az eszüket tudják, te is pontosan tudod, hogy egy ilyen szerelem képes megmenteni bárkit, erre meg mind a kettejüknek ugyanolyan szüksége van.

– De MinJi...

– Nem, Kwangin, fejezd be! Hol az a férfi, aki mindent megtett volna azért, hogy legalább fél pillanatra ilyennek lássa a fiát? Itt az alkalom, és te meg akarod fosztani tőle? – A törpe anyja kikel magából, anyatigrisként véd még engem is, még jelentőségteljesen felénk is nyújtja a kezét, ahogy a karom szorosan fogja közre Yijeong derekát.

Én csak közel szeretném őt tudni magamhoz, meg akarom védeni, nem, nem, nem akarom, hogy szenvedjen.

Ahogy az ő lába remeg, az enyém épp annyira akar elvinni innen, mert érzem, hogy menekülnöm kell. A mellkasom szétfeszít, a tüdőm mégis behorpad, ahogy kényszeresen feszül meg az ujjam a törpe derekát marva, amire ő összerezzen.

Ijedten mered fel rám, a szemeivel kérdez, de válaszul csak a fejemet csóválom. Már nem értem, mit mondanak, hiába hallom Jaeho hangját is végre, egyedül az foglal le, hogy szinte futótűzként pusztít el bennem mindent a tehetetlenség.

– Kyungil? – Yijeong suttogva, csaknem elhaló hangon szólít meg, de nem tudok reagálni. A fejemet rázom, már én vagyok az, aki a másikon keres támaszt. – Jól vagy? – A szemeimbe néz, ami miatt megáll az idő körülöttünk. Mintha apáék elhallgatnának arra a töredék másodpercre, mégis a fejemben kavarognak azok az elejtett, kegyetlen, hangosabb szavak, amiknek még sincs semmi értelme. – Kyungil?

– Minden oké.

– Menjünk fel. – Hiába mered rám hitetlenül, a hangja kissé meginog pont, mint a kicsi teste, de meglehet, hogy csak a saját belsőm reszketését képzelem rá.

Nem reagálok, nem érzem szükségét, hogy bármit is mondjak, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ő szavak nélkül is tökéletesen tudja, mi történik, és hogy mit kell lépnie.

Több nem is kell neki, egy szót sem szólva, a felkaromnál fogva indít el egyenesen a lépcső felé, amit elérve már szó szerint küzdök a levegővel. Hirtelen már az sem érdekel, hogy a veszekedés kellős közepén vonulunk vissza, hogy talán észre sem veszik azt, hogy eltűnünk onnan.

Ezer év, mire felérünk, minden léptem a padlóra akar küldeni, ahogy magammal küzdök. Még soha nem söpört végig rajtam ilyen gyorsan és erősen a pánik, az, amit nem nevezünk nevén.

– Melegem van. – Egyből kiengedem a visszafojtott lihegésem, még engem is megijeszt, milyen hangos sóhaj követi a szaggatott levegővételeimet, a szavakat, amik alig hagyják el a számat.

Önerőből jutok el az ágyamig, aminek a szélére ülve nézem őt, figyelem, ahogy kapkod, ahogy az ablakhoz rohanva kinyitja azt.

Innentől, mintha elvágnák a fonalat a fejemben, az időérzékem eltűnik, a tüdőm besípolva jelzi, hogy a testem feladja, és nem, nem, nem hagynak a démonjaim, a fájdalom a mellkasomban.

A szemeim leragadnak, amikből forró könny szivárog, a hideg verejték a halántékomon csorog végig, a hajam pedig lassan tincsekbe tömörülve verdesi a homlokom, miközben a térdemen markolom a nadrágom.

Teljesen elvesztem magam, hangos nyögés váltja a zihálásom, sóhajok és nyüszítések hada, ahogy alig tartva magam, görcsösen marom a melegítőm vastag anyagát, de megcsúszik rajta a tenyerem, ahogy szorítani akarom. Szorítani, szorítani, hogy ne érezzek.

– Kyungil! – Két tenyeret érzek a combomon, még csak ránéznem sem kell, tudom, hogy előttem guggol. Itt van, csak velem, és a támaszom.

Mert kell, kell, kell nekem. És ő ezt tudja.

– Jól vagyok. – A levegő lángol a torkomban, a tüdőmben, a fejem perzsel, mintha órák telnének el, mikor fuldoklásra emlékeztető zihálásom ismét folytonos sípolásba szökik át, az izmaim görcsölnek, miközben kettészakad a lelkem.

Nem, nem, ez nem én vagyok, valaki más lakik bennem, akit Yijeong még nem gyógyított meg, egy beteg ismeretlen, akinek semmi keresnivalója bennem.

– Kérlek, nézz rám! – A combomba markol, de még ez a határozott mozdulat sem éri el, hogy azt tegyem, amit akar. – Kérlek, Kyungil, nézz a szemembe. – A hangja furcsa, meg sem ismerem a benne lévő félelemtől, mégis tudom, hogy tökéletes kezekben vagyok. – Nincs semmi baj, rendben? – Ahogy végül eleget teszek a kérésének, kétségbeesve ég a tekintete az enyémbe. A lenti tehetetlensége és rettegése elbújt benne, nem mutat nekem mást a bizalmon kívül. Hogy képes erre ilyen körülmények között? – Kérlek, nyugodj meg. Az apukád csak ideges, minden rendben.

– Felidegesített. – A levegőtől, mégis annak hiányától fuldoklom, a fejemben mintha jobbra és balra dőlnék, semmit nem érzek valósnak.

– Igen, látom. De nincs semmi baj, itt vagyok veled. – Közelebb hajol, az egyik tenyere az arcomat hevíti tovább, ahogy kényszerít, hogy ne mozgassam kényszeresen a fejemet lefelé, alig rezdülve.

Szinte észre sem veszem, ahogy a nyirkos hajamba csúszik az ujja, ahogy lassan kiegyenesedik, a karjai körém fonódnak, és olyan biztonságot ad, hogy hirtelen attól nem jutok elég oxigénhez.

A bőre perzsel, úgy nyomja magába az arcom, miközben közelebb kúszik, és óvatosan a homlokomnak érinti a forró száját.

– Yijeong.

– Minden rendben lesz, ígérem. – Elfúló hangon csitítgat, próbál nyugtatni, én pedig szorosan összezárt szemekkel ülök az ágyamon betegen, kapkodva a levegőt, a rossztól remegve.

Már csaknem fáj az, hogy minden apróbb kis érintése is gyönyörködtet, valami furcsát tesz velem, felfoghatatlant és tökéleteset, amitől egyre több levegő jut a tüdőmbe. Mintha minden alkalommal tágasabbá válna a mellkasom, ez a feszültségtől megdermedt hideg mégis marja a torkomat idebent.

– El akarok menni innen.

– Lángol a fejed, butaságokat beszélsz. Kérlek, nyugodj meg.

– Nem akarok visszajönni.

– Kyungil! – Kicsit erélyesebben szól rám, ezzel próbál rávenni arra, hogy ne beszéljek így. Engem mégsem érdekel, a szám magától mozog, és azt sem tudom, mit mondok.

– Anya után apa is. Nem akarom.

– Kyu...

– Nem, nem, nem... – A kézfejem elveszik a pólójában, már csak azt érzem, hogy teljesen belegabalyodva tör rám újabb hullámokban a kín, a torkom mintha bedagadna, ahogy akaratlanul is továbbhergelem magam.

– Kérlek, ezt most fejezd be. Gondolkodj, nem beszélhetsz így.

– De...

– Nincs de. Az anyád elment, elvitték, már nem az életed része, de Kwangin még igen. Az apád, és hagynod kell neki egy kis időt, hogy feldolgozza ezt. – Olyannyira belém fojt mindent, hogy már a tiltakozás sem megy.

Erre is csak ő képes.

Pont úgy, mint megérinteni, úgy ölelni magához, ahogy most is, és nem ereszt el. Nem rémiszti el, hogy ilyen vagyok, lehetetlen és gondokkal teli.

– Nem érti ezt.

– Majd fogja. – Egyből válaszol, próbál minden kételyt elűzni belőlem, de egyelőre csak a tiltakozást fojtja belém ezzel. – És minden rendben lesz. És minden tökéletes marad. És szeretni fogjuk egymást.