1. rész - Az Élet és Én

És itt is lennék az első résszel^^
Tudom, igencsak kockázatos így belevágni két héttel suli előtt egy  negyedik sorozatba is, de... Nem bírok a véremmel, kényszert érzek, a laptopomhoz köt az érzés:D

Ui.: Egyelőre Kyungil szemszögéből jönnek részek, majd ha úgy alakul, akkor jön Yijeong is:) Ezt azért, mert szeretném a mi leaderünk érzelmeire, életére irányítani a reflektorfényt elsősorban:3

Uui.: A fanfiction kedvéért változtattam meg a fiúk közti korkülönbséget.

1. rész – Az Élet és Én

         - Kyungil! Figyelj! – Nem szólhattam egy szót sem, anyám hangja volt az egyetlen, ami ilyen helyzetekben felcsenghetett. Túl sokszor fordult már elő, hogy ne tanuljak belőle; ha nem szólok, akkor nem fáj, nem érzem, hamarabb van vége. Épp ezért csak álltam tovább némán, nagyokat nyelve, miközben minden egyes porcikám remegett a menekülést latolgatva. Meg voltam rémülve... hogy a fenébe ne? Hisz egy alig tizenkét éves gyerek mit csinálhat ilyen esetekben? Egyszerűen nem tudtam, mit tettem megint, amiért hangos szitokszavakat, értetlen tekintetet és a zavart anyámat kaptam cserébe. – Te mihaszna, szemtelen! – Szinte el sem hagyta torkát a hisztérikus üvöltése, máris egy hatalmas csattanás jelezte, hogy fellendülő tenyere az arcomon ért célba. Feleszmélni sem volt időm, úgy rogytam a földre, mintha lábaim egyik pillanatról a másikra megszűntek volna létezni, pár pillanatig abban a tévhitben éltem, hogy ez igaz is. Hisz nem éreztem se a lábaimat, sem az arcomat, a sok gondolat a fejemben eltompított minden mást. Nem először fordult elő életemben, hogy megütött, de az egészen biztos, hogy ez volt mindközül a legnagyobb. Csak szaggatottan kapkodva a levegőt, az arcomat dörzsölve néztem fel rá, máris éreztem azt a kevés könnycseppet, ami a szemeimet égette. Láttam mindent... Ott, a szemeim előtt zajlott le, ahogy édesanyám egyik pillanatról a másikra átváltozott. Emlékszem az arcára, ahogy lefagyott, hirtelen fülsüketítő csend töltötte be a helyiséget. Csak nézte a tenyerét, ami nem is olyan rég az arcomon csattant, szinte fizikailag fájt szembesülnöm vele; egy csapásra tűnt el minden harag, méreg és düh az arcáról, egyedül az a kétségbeesettség játszott fiatal vonásian. Hirtelen felém kapta a tekintetét, miközben meg sem próbálta fékezni ajkai remegését, a kiszökni készülő zokogás elnyomásával járó éles levegővételeit. Megrémisztett az a követhetetlen hangulatváltás, nem tudtam mire vélni. – Ó Istenem, mit tettem, mit tettem, mit tettem... – Remegő keze végül ökölbe szorult, ahogy egész teste össze-összerándult, majd olyan hirtelen zuhant mellém a hűvös padlóra, hogy elhúzódni sem volt időm. – Sajnálom... Semmi baj nem lesz, semmi baj, semmi baj, semmi baj. – Hangja remegett, ahogy kapkodva átölelte befeszült vállaimat, és magához húzva mellkasára nyomta az arcomat. Vékony ujjai a fejemet simogatták csaknem már durván, azokban a pillanatokban levegőhöz is alig jutottam. – Mosolyogj, kicsi Kyungil, mosolyogj kincsem. – Szavait felváltva máris előre-hátra hintázni kezdett, miközben minden egyes porcikájából áradt az a tömérdek megfogalmazhatatlan érzet, ami engem is átjárt. Csak némán, összeszorított szájjal tűrtem minden mozdulatát, miközben a szoba legtávolabbi pontjába meredtem azért imádkozva, hogy legyen ennek vége. Féltem tőle, hogy ez egyre többször fordult elő, szinte már naponta.. Akkor, abban a pillanatban jöttem rá, mikor erre gondoltam, végleg tudtam; az anyám megőrült.  – Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya az égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged. Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Jön egy tündér. Mindig ezt mondta, ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem minden egyes éjszaka, mikor kiment a szobámból. Nem volt hosszú idő, csupán két hónap mindössze, míg ennyire leromlott a tudata, mikor az a nap eljött. Nem tudom, meddig szorongatott a padlón ülve, hogy hányszor hagyta el reszkető ajkait ez a pár mondat holmi tündérről és a mosolyáról, csak arra emlékszem, hogy mindennek akkor szakadt vége, mikor apu hazaért.

Hosszú, hosszú évek teltek el azóta, a zavart emlékeim már nem igazán akarják elém vetíteni azt a tortúrát, ami azon a napon és a következő pár hónapban történt, de apám arcát tisztán látom magam előtt. Soha nem láttam még olyan kétségbeesettnek, dühösnek és tehetetlennek, mint akkoriban.

Kétségbeesett volt, mert nem értette, anya miért viselkedik így, dühös, mert nem lépett előbb és tehetetlen, mivel még ezek után sem tudtuk pszichológushoz vinni. Még két hét szenvedésbe telt, mire az orvos jött el hozzánk, elég volt csak ránéznie az édesanyámra; egyből tudta, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon, nagyon elromlott. Nem is tévedett sokat, pár nap múlva anya már meg sem ismert engem... Nem tudta, hogy a fia vagyok.

Nem sírtam, nem tiltakoztam, egyszerűen csak hagytam, hogy az anyámat lefogva elvigyék az otthonunkból. Csak álltam némán, az ajtót nézve, miközben apám remegő keze lassan a vállamra tévedt, majd lassan odahúzva magához átölelt. Soha semmit nem erőltetett rám, akkor sem próbált szóra bírni, mikor hosszú ideig egy hangot nem hallattam, amiért felettébb hálás vagyok.

Hagyta, hogy magam dolgozzam fel a történteket.

Ah, és most itt vagyok tizenkilenc évesen, az egyetem első évét taposom, és azért küzdök, hogy új életet kezdjek lehetőleg minél hamarabb. Bár tudom, hogy ez nem lehetséges, mivel ott az édesapám, akivel jelenleg is együtt élek, elég csak ránéznem, vagy belépni a lakás négy fala közé, máris eszembe jut minden. Nem tudom, miért nem költöztünk el, talán apa akart úgy emlékezni anyára, hogy továbbra is ezt a helyet tekintjük az otthonunknak. Soha nem mondtam ki hangosan, hisz nem tehettem... de utálok itt élni. Abban a házban, ami előtt jelenleg is állok, és próbálom rávenni magam ez után a fárasztó nap után, hogy végre bemenjek, lefürödjek, és a kanapéra roskadva nézzem a szokásos műsorokat a tévében.

Viszont most kivételesen nem csak a kétkedő érzelmeim gátolnak meg, hanem a házból érkező boldog kacaj egy nő torkából, majd a mély horkantás a visszafojtott hangos nevetéstől. Értetlenül állok, összeráncolt homlokkal, és azon jár az agyam, hogy apámnak mióta vannak barátai... Egy pillanatra elhúzom a számat, majd abban a pillanatban, mikor rávenném magam az indulásra, egy ismerős dallam cseng fel egyenesen a zsebemben. Hezitálás nélkül kapom ki a telefonomat, és a fülemhez emelem, mikor fogadom a hívást.

- Igen?

- Kyungil! – Apám boldog hangjára először eléggé meghökkenek, hisz csak akkor hallom ilyen felszabadultnak, mikor... Eh. Hallom ilyennek valaha is egyáltalán? – Mikor érsz haza, fiam?

- Már a lakás előtt vagyok – mormogom halkan, a tarkómat vakargatva, miközben már a kaput csukom magam mögött.

- Ah, csodás! Akkor várlak. – És ennyi, már bontja is a vonalat, amire már akaratlanul is tovább indul a lábam, hiába kap el a vágy, hogy elrohanjak innen. Nem tudom, ki van bent, fogalmam sincs, mire számítsak, egy pillanatra el is átkozom magam azért, mert nem azt mondtam, hogy az egyik barátomnál alszom... Vagyis az egyetlennél, akinek van olyan természete, hogy szán arra időt, hogy megtörjön engem. Bár Jaehoért apa nem igazán rajong, de mivel tudja, hogy az egyetlen reményem a beilleszkedésre, nem utasít el, valahányszor áthívom magunkhoz.

Érzem a lelkemben uralkodó káoszt, mikor kinyitom az ajtót, és egy vörös magas sarkú szúrja ki a szemem egyből. Hirtelen hányinger tódul fel a torkomba, már nem is foglalkozom a másik felesleges tornacsukával, ami épp nem az enyém, egyszerűen csak lerúgom magamról a cipőmet, és megpróbálok hangtalan léptekkel felosonni a szobámba. Viszont amint befordulok a nappaliba, egyből megtorpanok, nem megyek tovább a szobámig, hisz egy olyan látvány tárul a szemeim elé, amit talán soha, soha nem akartam újra.

Már nem is látok mást, csak a kanapén ücsörgő nő tekintetét, ahogy felém téved, aminek hála vigyora mosollyá szelídül, és a mellette szobrozó apám vállára teszi egy pillanatra a kezét.

Oké, itt mégis... mégis mi a franc folyik?

- Ó, fiam! – Amint apám rám nézve még jobban fellelkesül, én csak állok tovább, mint egy darab fa, és próbálok nem arra gondolni, hogy talán évek óta tudatomnál sem vagyok, és apám beszerzett egy nőt magának. Egy nőt, aki nem az anyám. – Gyere beljebb, kérlek. Be szeretném mutatni MinJit, Ő az új szomszédunk. Beköltözött a fiával a mellettünk lévő lakásba, tudod, amelyik évekig üresen állt. Mikor jöttem haza munkából, összetalálkoztunk, gondoltam, áthívom Őket egy vacsorára. – Miközben beszél, szinte észre sem lehet venni, hogy aggódás költözik a hangjába, talán én vagyok az egyetlen, aki ezt észleli. Bár megértem Őt egy egészen kicsit, hisz csak állok itt némán, megnémulva, mint mindig, mikor valami nagyon nem tetszik. Miért nem vettem észre, hogy a tábla, amin az „Eladó” felirat díszelgett mindig is, már valószínűleg nincs a helyén?

Apa hirtelen felpattan, majd elém sétálva a vállaimra teszi a kezét, miközben próbál teljes testével takarni a vendégek előtt, ami nem igazán jön össze neki, hisz majdnem egy fejjel magasabb vagyok nála.

– Kérlek, Kyungil – suttog, még a fejével is biccent egyet, hogy jelezze; legalább egy szót szóljak.

Csodálatos.

Veszek egy mély levegőt, majd felette végül a még mindig a kanapén ücsörgő nőre nézek, aminek hála apám máris ellép előlem, így látni, ahogy görcsösen markolom a táskámat.

- Örülök, MinJi – mondom kissé gépiesen, ahogy meg is hajolok előtte, aminek hála hallani a torkából előtörő halk kuncogást.

- Ah, ugyan, Kyungil, erre semmi szükség! – MinJi egyből feláll, és úgy, ahogy előbb az apám, elém áll, viszont nem ér hozzám. Felettébb hálás vagyok érte. – Had mutassam be neked a fiamat. Igaz, Ő még csak két hónapja tizenhét, de gondoltam, ez a három év korkülönbség nem olyan drasztikus, talán jól kijönnétek. Öhm... Három év, igaz? Ha jól tudom, pár nap múlva már felnőtt korú vagy. – Miközben beszél, mosolya egyre csak szélesebb, majd válla felett elpillantva egyenesen a fotel felé mered. Mikor odanézek, csak akkor látom meg, hogy egy megszeppent, az ölét bámuló fiú ücsörög a két nagy karfa közt, amikben szinte el is tűnik szerencsétlen. Anyja épphogy megköszörüli a torkát, máris felkapja a fejét, először rá, majd végül lassan rám mered. Látom, mennyire kényelmetlenül érzi magát, talán épp azért, mert ilyen... furcsa vagyok? Ah, lehet, éppen nem ehhez van szokva.

- Yijeong vagyok – makogja végül a tarkójára simítva, miközben nagyokat pislog, látszólag nem igazán tudja, hogy mosolyoghat-e vagy sem.

- Szia – intek végül egy nagyobb sóhaj kíséretében, majd amint MinJi kilép a magánszférámból, egyenesen az apámra meredek. – Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezem jelentőségteljes tekintettel bombázva, amire egy bocsánatkérő tekintetet küld MinJi-ék felé.

- Mindjárt jövök. – Hallom a hangját ismét felcsengeni, mikor jön utánam, amint én felindulok a szobámba egyre szorosabban markolva táskámat. Szinte be sem teszem a lábam a szobámba, máris csukódik az ajtó apám után, akinek ide hallom a szaggatott levegővételét.

- Miért kellett ez? – Fél szemmel sandítok rá csupán, ahogy megszabadulok a táskámtól, és igencsak merev mozdulatokkal fekszem hanyatt az ágyamon. A komor arckifejezésemet látva egészen biztos, hogy kezd befeszülni, már érzem is a levegőben.

- Kyungil, könyörgöm... Három nap múlva húsz éves vagy, felnőtt férfi. Könyörgöm, kérlek, viselkedj is úgy. Ne rontsd el ezt nekem. – Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm. Szinte hallom a fejemben, ahogy anya mondja ki ezt a szót újra és újra, ismét rágondolok, és arra, hogy nem láttam már... nagyon, nagyon rég.

Egy lemondó sóhaj hagyja el a torkom, és fél kézzel az arcomat dörzsölöm, eközben pedig apámban egészen biztosan felcsillan a remény vakító szikrája. Ah, de nincs mit tenni, kezelhetetlen és nehéz eset vagyok.

- A kor nem számít. Te mondod ezt mindig, nem igaz? – mormogom vissza félhangosan, aminek hála eléggé feszült csend áll be. Viszont én nem csinálok mást, csak a mellkasomon dobolok görcsös ujjaimmal, és próbálok egyenletesen levegőhöz jutni, nyugtatgatni magam, hogy semmiféleképpen ne legyen pánikrohamom. Bár maga a gondolat, hogy egy számomra idegen nő van a lakásomban a fiával, és Isten’ tudja, meddig akarnak maradni, nem ad túl sok reményt a lelki békémhez. – Apa, csak csináld, amit akarsz, abban nem gátollak, de én saját magamon nem fogok változtatni, nem akarok. – Nem akarok... nem is tudok. MinJi is csak egy ember a sok közül, ahogy jött, úgy fog menni. Felesleges mosolyt erőltetnem magamra, ami nem mellesleg szinte lehetetlenségnek tűnik jelenpillanat.

Hosszú pillanatok telnek el, mikor végül hallom csukódni az ajtómat, miszerint apa távozott, bár most megúsztam, tudom, hogy később még számíthatok ilyesféle beszélgetésekre. Bár még most sem erőltet rám semmit soha, de talán most jött el az a pillanat, mikor változtatást követel a helyzet.

Mikor már úgy érzem, túl zavaró a csend, előkaparom a fülhallgatómat, és a fülembe kezdem üvöltetni azt, amit más zenének, én viszont életem mentőövének hívok csupán.

Nem tudom, mennyi ideig, csak fekszem. A zene üvöltve dübörög a fülemben, a plafont bámulom, miközben gondolatok száza cikázik a fejemben. Egyszerre érzek mindent és semmit. Talán már túl sok ezekből az intenzív érzelemhullámokból, az egyre nagyobb, több, pusztítóbb emlékképekből, amik ismét áthasítják a tudatomat; kezdem érezni a mellkasomra nehezedő súlyt, a fejem zsongását, és azt a hatalmas gombócot a torkomban, valahányszor anya jut az eszembe. Már érzem a pokoli érzést eluralkodni magamon, a pánikot, aminek hála tudom, hogy nem kell sok, és elérem a tetőpontot, hamarosan hideg izzadságban fetrengve fogok egyik oldalamról a másikra vetődni. Mindeközben csak fekszem mozdulatlanul, bennem hiába dúl ismét háború anyám emlékére. Viszont hirtelen arra eszmélek, ahogy egy ujj megböki a vállam, aminek hála még tőlem sem ismert gyorsasággal rántom ki a fülest a fülemből, és kapom fel a fejem. Nem fogad más látvány, csak az a feszült, zavart tekintet, ami jelenleg az arcomat fürkészi.

Bejött a szobámba. Komolyan megtette.

- Öh...

- Segíthetek? – Amellett, hogy félbe szakítom, vagyok olyan bunkó, hogy igencsak ridegen cseng fel a hangom, aminek hála még egy lépést is hátrál, szerintem, talán... fél tőlem? Az arcáról leolvasva igen, nagyon. – Miért nem lent vagy?

- A... Az apukád, meg az anyukám kimentek kávézni, én meg ottmaradtam... egyedül – makogja, ahogy a tarkójára simít, majd egyenesen a lábaira mered, mikor tekintetembe ellenséges csillogás költözik. Nem, nincs kedvem társasághoz, csak egyedül akarok maradni a gondolataimmal, bármilyen gyilkos hatással is vannak rám. Aish, főleg nincs kedvem egy olyan sráchoz, aki tizenhét évesen sokkal inkább egy szűzkislány szintjét üti meg, mintsem egy lassan felnőtt férfiét. Ég és föld vagyunk, ez már most látszik; elég rám, aztán rá nézni. Nem tudom, apu mégis hogy gondolta ezt.

- Értem – mondom egy kissé gúnyos hangsúlyt költöztetve ebbe az egy szóba, miközben máris emelem vissza a fülemhez a dübörgő zenémet. Mielőtt ismét kizárhatnám a tudatomból a világot, és ismét a gondolataimba temetkezhetnék, óvatosan, talán kissé meggondolatlanul a csuklóm után kap.

- Nem... beszélgetünk? – Szinte már fáj az a reménnyel telt tekintete, amivel épp a szemeimbe néz, csak most esik le igazán, mennyire is unatkozik egymaga. Bár, ha tényleg úgy megijesztem, ahogy én azt gondolom, akkor mégis mit akar még? Találjon ki valamilyen indokot, és lógjon haza. – Busanból költöztünk ide, és egy ismerős lélek sincs itt Seoul-ban, szeretnék legalább egy emb...

- Ah, Yojung...

- Yijeong!

- Mindegy. Yijeong. – Meglepetésemre eléggé sértődötten javít ki, viszont ezt le sem reagálva csak beszélek tovább, aminek hála ujjai lecsúsznak a csuklómról. – Majd csukd be az ajtót magad után. – Végül ennyivel lerendezem, csak úgy szűkszavúan, máskor sem kezdek hegyi beszédbe, sőt. Egyből vissza is dugom a fülhallgatómat a fülembe, és szorosan összezárt szemekkel élvezem a zenét, ami ismét egész testemben átjár.

Nem tudom, Yijeong itt van-e még, bár őszintén nem is érdekel... lefoglalnak azok a gondolatok, mégis milyen indokkal tűnhetnék el itthonról, hogy ne kelljen olyan emberekkel együtt vacsoráznom, akiket hirtelen zúdítottak a nyakamba, egy olyan emberébe, aki nem tudja elviselni az embereket maga körül.

Hh, mihez is kezdhetnék... Akaratlanul is azokkal a szavakkal nyugtatom magam, amivel az anyám is régen, minden lefekvéskor. Hiába érzem egyből ismét a pánikroham előjeleit a mellkasomra telepedni, a lelkembe költözni, én csak újra és újra ismételgetem magamban.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz engem...