2. rész - Telhetetlen idő

Jöttem zaklatni c:.
Ismételten itt vagyok egy folytatással, mivel nem bírok a véremmel xd.
Jó olvasást^^

         - Kyungil! Vacsora. – Az ébreszt, ahogy apa az ajtómon dübörög, aminek hála szemeim egyből kipattannak, és a fülesem után kutatok, ami valószínűleg kiesett a helyéről. Nem tudom, mikor aludtam el, csak azt érzem, ahogy a ruháim rám tapadnak, jéghidegnek érzem mindenemet tőle. Nem emlékszem, hogy éreztem magam, mielőtt elnyomott az álom, de sejtem, hogy most sem volt valami problémamentes.

         Minden rendben lesz, semmi baj, semmi baj, semmi baj.

Kapkodó, mégis az életkedv mindenféle hiányától szenvedő mozdulatokkal vetkőzöm le, és a legelső ruhadarabokat, amik a kezem ügyébe akadnak, magamra is kapom. A homlokomra tapadt egy-két tincset már meg sem próbálom leműteni a bőrömről, úgy ahogy vagyok, kinyitom az ajtóm, ami előtt már csak az apám hűlt helyét látom.

Rá sem nézve a falon lógó családi képekre végig trappolok a lépcsőn, és a hajamba túrva fordulok be az ebédlőbe. Senkire nem nézek, MinJit egyenesen kizárom a tudatomból, ahogy elfoglalom szokásos helyem az asztalnál. Érzem magamon apa könyörgő tekintetét, aminek behódolva végül felemelem a fejem, és egy türelmetlen pillantást váltok vele.

Nem, én ezt nem akarom. Nem is ismerem ezeket az embereket, és remélem, soha nem is fogom, ugyanis én tökéletesen megvagyok az apámmal, Jaehoval és az őrült anyám emlékével az életemben. Nem kell nekem senki más. Úgysem tudnának mit kezdeni a rohamaimmal, a természetemmel.

- Hallottam, hogy jogot tanulsz. – Végül MinJi hangja szakít ki gondolataimból, ekkor rá is emelem a tekintetem, hisz ezek szerint hozzám beszél. Válaszul csak bólintok, majd szedek magamnak az asztalon lévő ételek egyikéből. – Ez nagyon szép szakma. Miért pont ezt választottad? Hisz akkora a választék.

- Jog az egyetlen, amire alkalmas vagyok. – Ennyivel le is tudom a válaszomat, még a vállamat is megrándítom mellé.

Nem, én... én nem vagyok bunkó. Egyáltalán nem. Én csak... nem bírom elviselni a tudatot, hogy egy idegen nő van itt, az asztalnál. Ott, ahol régen az anyám ült.

A gondolatra ökölbe szorul az ölemben pihenő kezem, érzem azt az ellenállhatatlan menekülési kényszert, a légszomjat, amitől úgy kell levegő után kapnom.

- Alkalmas? Nem értelek. – Még egy halvány mosoly is az arcára telepedik, amitől a gyomrom bucskázik egyet, tényleg mindjárt felállok, és faképnél hagyok mindenkit. – De hisz ahová te jársz, lehet szociológiát, filozófiát és pszichológiát is tanulni. Ez a három is szép szakma.

- Ah, igen, de Kyungil nem mehetett pszichológusnak a mentá... – Apa még időben leharapja a mondata végét, amint gyilkos tekintettel bombázom meg, majd   a fejemet csóválva meredek le a tányéromba, amiben az ételhez egyelőre hozzányúlni sem tudok. Eddig sem volt étvágyam, de hatalmas gombóc miatt a torkomban most még nyelni sem tudok.

Apa miért beszél úgy ezeknek az embereknek a gondjaimról, mintha évek óta ismernénk Őket? Senkinek semmi köze az én mentális problémáimhoz.

Igen, lehet, hogy nem engedtek pszichológusnak a pánikrohamaim miatt, miszerint „Aki a saját problémáitól ilyen állapotba zuhan, hogy segíthetne másokon?”.

Na, persze... Mikor megláttam ezt a mondatot a korlapomra firkantva, majdnem a jogról is lemondtam, mint szakma.

- És ügyvész, jogász, bíró? Mi szeretnél lenni?

- Anya, hagyd már szegényt – Amint Yijeong hangja is felcseng, igaz, csak halkan és óvatosan, mindenki felé kapja a fejét, viszont Ő továbbra is a tányérjába bámul, miközben a húst szeleteli fel. – Nem látod, hogy semmi kedve erről beszélni?

- Yijeong! – MinJi pár pillanat hallgatás után suttogva rászól a fiára, aki egy fújtatva egyet inkább a szájába lapátol egy szelet húst.

Én meg ezt nézve úgy érzem, hogy a menekülési kényszerem győz, egyszerűen felállok, mielőtt légszomjam hangos lihegésbe csapna át, és egyenesen a bejárati ajtó felé veszem az irányt, hogy legalább egy kis friss levegőt szívhassak.

Nem bírom ezt nézni.

Yijeongnak van anyja.

- Kyungil, mégis hova mész?

- Csak megsétáltatom a kutyát.

- De nincs is ku... – Apám szavainak végét már egyáltalán nem értem, ahogy becsukom magam mögött az ajtót, majd leülve a lépcsőre egyenesen felmeredek az égre. Szinte már korom sötét van, a levegő is kellőképp lehűlt, amiért hálát adok... Így csupán pár másodperc, amíg normalizálódik a légzésem.

Ez normális? Hogy ilyen gyakran jönnek elő a tünetek?

Ah, tudom, hogy a válasz nem. Viszont képtelen vagyok orvoshoz menni, úgysem szedném azokat a méregdrága, erős gyógyszereket, amiket felírnak nekem.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya az égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Mielőtt még túlságosan is belelovalnám magam gondolatba, kinyílik az ajtó mögöttem, amire oda se figyelek. Nem akarok társaságot.

Magányt akarok még akkor is, ha a kínzó gondolataim ilyenkor előjönnek.

- Menj be – szólalok meg végül, mikor vendégem mellém telepszik. Meg sem nyikkan, csak egy hatalmast sóhajt hallat, amiből egyből tudom; apa az. – Kérj bocsánatot, hogy ilyen vagyok, aztán küldd Őket haza. Nem akarom, hogy itt legyenek.

- Ez így nem lesz jó, fiam. – Pont azokat a szavakat vágja hozzám, amiket most egyáltalán nem akartam hallani, viszont ez Őt egy cseppet sem izgatja. – Azt hiszed, nem látom? Hogy egyre rosszabbul vagy?

- Mit akarsz ezzel? – kérdezem végül, mikor a szokásosnál is nagyobb csend áll be közénk, továbbra sem nézek rá, még az Istenért’ sem. Nem akarom látni a tekintetébe költöző kétségbeesettséget.

- Megint orvoshoz kéne járnod. Tudod, hogy egy pszichológus mennyit segít. Tudod, hogy hajlamos vagy arra, amire az anyád, a génjeidben van. Tudod, hogy előfordulhat az, a...

- Nem, apa. – Szinte villogó tekintettel fordulok felé, amitől egy kissé összerezzen, viszont nem hagy itt, pedig tudom, hogy ilyenkor legszívesebben elrohanna. Megijesztem a saját apámat ilyenkor. – Én nem fogok többet odamenni. Téma lezárva, menj, és küld el Őket. Soha ne hívj meg senkit.

- Kyungil, kérlek. Az anyádért tedd meg.

***

- Most ez komoly? Ezzel akart lekenyerezni? – Jaeho a kosárlabdát elhajítva, egy jelentéktelen kis fintorral az arcán reagálja le apám utolsó mondatait, ami után faképnél hagytam. Volt képe azt mondani, hogy az anyámért... Nem. Nem mondhat ilyet. Tudnia kell, hol a határ, az anyám felemlegetése pedig már fényévekkel túlhaladt rajta. – De akkor most mi van? Apád csak nem olyan bunkó, hogy csak azért is áthívja majd azt a nőt. – Igen, tudom, néha kicsit nyers és meggondolatlan megszólalásai vannak, de Ő az egyetlen, aki nem veszi rossznéven, ha nem válaszolok, és elküldöm a francba. Ami nálam talán túl sokszor is előfordul.

- Engem nem csak a nő zavar. Hanem az is, hogy van egy fia, egyszerűen nem bírom nézni, ahogy anya-fia kapcsolatot ápolgatnak. – Egy hatalmasat nyelve próbálom eltűntetni a gombócot a torkomból, ahogy ismét a tegnap estére gondolok, mikor egy szó nélkül hagytam ott a vacsorát.

Most fogalmam sincs, mit gondolnak rólam, nem mintha érdekelne. Jobb is, ha semmit nem tudnak a problémámról.

- Tesó, ez gáz. Nagyon. Nem vágom, mi ütött apádba. – Még a fejét is megcsóválja, ahogy végül összeszedi magát, és a pár perce elhajított labda után indul, ami természetesen most nem talált be a palánkba. – Bár azért te is megérthetnéd Őt. Mióta anyádat elvitték, neki nincs senkije, csak te. – És tessék, folytatja is tovább, amint visszaér mellém, és a kezembe nyomva a labdát elhátrál, viszont én nem szólok, nem mozdulok egy centit sem. – Megnémultál? – Biztos vagyok, hogy egy félvigyor kúszik az arcára, amitől a fejemet csóválom, majd minden erőmet elhagyva palánkra dobok, és a labda után megyek. – Nem ér! Te rohadtul, mindig betalálsz! Kibaszott Jordan vagy, Kyungil. – Ide hallom az ideges morgását, amire akaratlanul is egy mosolyt csal az arcomra, az egyetlen személy, akinek ez megy. A fejemet csóválva megyek vissza hozzá, majd hozzádobva a kosárlabdát lerogyok a földre, és elterülök a hűvös betonon. A park kosárlabdapályája az egyik legnagyobb a városban, közel is van... Egyetem után gyakran jövünk ki ide, bár leginkább azért, hogy Jaeho villogtassa a nem létező kosártudását.

- Nekem is nehéz lenne, ha olyan termetem lenne, mint neked. Kellemetlen lehet lábujjhegyen állva elérni a szekrényt. – Szavaim épphogy felcsengnek, egyből a lábamba rúg, épphogy csak megérzem. Az orra alatt morogva helyezkedik el mellettem, és éppen úgy mered az égre, ahogy azt én is teszem.

- Héj! Te is tudod, hogy az átlagosnál is feljebb lett felszerelve az a rohadt szekrény. – Ideges morgására vigyorom csak még szélesebb lesz, majd a szemeimet lehunyva élvezem, mikor fújni kezd a szél. Percekig csend telepszik ránk, mikor drága barátom végül úgy dönt, hogy kimeríthetetlen beszédbe kezd, amit már automatikusan zárok ki a tudatomból.

- Szeretnénk játszani. – Végül egy ismeretlen hang zökkent ki gondolatmenetemből, aminek hála szemeim is kipattannak, felkapva a fejem pedig a két srácra nézek, akik kitartóan bámulnak minket.

- Ahh! Meccs? Kettő-kettő? – Jaeho egy pillanat alatt fellelkesül, majd felpattanva engem is magával rángat, így kénytelen vagyok a lábaimra állni. – Jaeho vagyok, Ő pedig Kyungil, a haverom. – És már be is mutatkozott valahogy úgy, ahogy múltkor a kávézóban, pedig szegény pincércsajt nem igazán érdekelte a dolog. Csak azt kérdezte meg, hozhatja-e a számlát.

- Én Dokyun, Ő meg Sihyoung. Ő pedig Yijeong, mi hárman vagyunk. – Amint maga mögé mutat a srác, tekintetem akaratlanul is a kerítés mellett ácsorgó fiúra téved, aki épp idebámul, viszont mikor észreveszi, hogy Őt nézem, zavartan elkapja a tekintetét. Nem hiszem el, hogy itt van. Mégis mit keres itt?

Mostantól egy szabad, nyugodt, legalább egy kicsit békés napom nem lehet már?

- Nem úgy néz ki, mint aki játszani akar – jegyzem meg felkapva a földről a kosárlabdát hátrálok pár lépést. Érzem magamon Jaeho értetlen tekintetét, viszont én csak a két srácot figyelem, akik összenéznek, majd Yijeong-nak intenek mindketten, egyszerre. Pár mondatot váltanak egymással, amire először rám, majd Jaehora néznek, meglepetésemre Dokyun az, aki elsétál a parktól elválasztó kerítésig, és leül a földre egy halvány vigyorral az arcán.

- Mivel Jaeho sem valami magas, gondoltuk, így fair. – Sihyoung még a vállát is megrántja, majd átsétálva az egyik térfélre beáll a helyére. Yijeong a tarkóját vakargatva megy utána, ebben a pillanatban nézek össze legjobb barátommal, aki csak a vállát rándítja.

- Legyen – mondom végül kissé kétkedve, majd odahajítom Dokyunnak a labdát jelezve, hogy dobja be Ő. Aki kapja, marja alapon.

Épphogy bedobja, Sihyoung egyből megszerzi a kosárlabdát, már indulna is a palánkunk felé, mikor Jaeho egy szempillantás alatt elveszi tőle, és átpasszolja nekem. Yijeong hiába kap a labda után, egyből kosárra dobom, szerencsémre be is talál. Jaeho csak fütyülve jelzi tetszését, majd a vállamat veregetve megy a labda után.

- Azt nem mondtátok, hogy egy Michael Jordan. – Miután ezt vagy kétszer megismételjük, Sihyoung már nem hagyja szó nélkül, amitől Jaeho elvigyorodik, majd Dokyunnak adja a labdát, miszerint dobja be újból. Nem értem, miért nem játszhatunk folyamatosan, de úgy tűnik, ez ma tényleg nem az én napom.

- Én is mindig ezt mondom! Tuti, Ő a koreai Jordan. Még semmit nem láttál tőle.

- Nekem ez nem fog menni. – Yijeong hangja felcseng, még mielőtt a labda ismét ideérne, így mindenki megtorpan még a mozdulatai előtt, és végig nézzük, ahogy a kerítés felé indul.

- Mi az, hogy nem fog menni? Ezen mi olyan nehéz? – Dokyun hangjára Yijeong csak megcsóválja a fejét, és felénk fordulva hátrál tovább.

- Nagy a szád, próbáld meg te elvenni tőle a labdát! Esélytelen, hogy vele szemben egy kosarat is dobjak. – Végül megcsóválja a fejét, majd a kapu mellett telepszik le. Dokyunnak több sem kell, egyből felpattan, és átveszi a kisebbik helyét.

Bár igaz, Yijeong azt mondta, egy árva lelket sem ismer itt, mégis úgy tűnt, hogy ezzel a két sráccal jól kijön.

Talán csak ma találkoztak.

Az iskolában.

Máris vannak barátai, barátai, barátai.

Hogyan?

Ezek a szavak töltik ki az agyam, miközben a kosárlabdám után kutatok a már szinte korom sötétben. Nincs itt olyan közvilágítás, hogy az egész pálya tisztán látható legyen, viszont azt hiszem, megérte itt maradnom. Jólesett ez a pár órás játék még akkor is, ha szinte csak én szereztem pontokat. Nem értem, miért olyan nehéz elvenni tőlem a labdát, hogy miért ekkora nagy szám ez az egész... Komolyan fogalmam sincs.

- Haza kéne menni, holnap sok óránk lesz, tesó. – Amint a kezemben a labdával visszatérek legjobb barátomhoz, Ő megpaskolja a vállam, majd egy gyors köszönés után itt is hagy. Úgy nézek utána, mint akinek a fejét tudnám venni azért, mert itt hagyott három olyan emberrel, akik valószínűleg sírva rohannának le tőlem, ha szólok két tipikus, Kyungilos mondatot.

- Mi sietünk, mivel a nagyanyám egy hárpia, ha nem érünk haza időben – Dokyun még int is egyet, majd Sihyoung terelgetve itt hagynak Ők is. Érzem, ahogy a szemem tikkel egyet, majd indulnék meg egyedül, el sem köszönve az egyetlen árva lélektől, aki még itt van, amikor öt vékony, kicsi ujj fonódik a csuklómra.

- Nem mehetnénk együtt haza? Tudod, szomszédok vagyunk, meg... meg minden... – Csak egy fél pillantást vetek rá, aminek hála egyből elrántja a kezét rólam, majd egy nagy sóhaj kíséretében végül előre lendítem a kezem jelezve, hogy induljon meg. Többször nem is kell, hogy szóljak, egyből megindul, és a karját dörzsölve várja meg, amíg becsukom a kosárpálya kapuját magunk mögött, én pedig indulok tovább a lehető legtávolabb húzódva tőle. – Ne haragudj anya miatt, tudod, Ő ily...

- Azt mondtad, nem ismersz itt senkit. – Mindenféle lelkiismeret nélkül szakítom félbe mondandóját, ugyanis semmi kedvem, se erőm erről beszélni.

- Jah, Sihyoung az unokatestvérem, Dokyun pedig egy közös barátunk. Lejöttek ide egy kis időre miattam, hogy könnyebben szokjak ide. – Magyarázatára belül hümmögök egyet, viszont az Ő tudtára nem adom, hogy értékeltem a válaszát.

Nem, Ő nem szerzett egy nap alatt barátokat.

Nem szerzett, és én ettől boldog vagyok. Kicsit aláásta volna az önbecsülésem, hisz nekem tizenhét évembe telt, mire legalább egy olyan emberrel találkoztam, mint Jaeho.

- Ez hülyeség. Ha elmennek, ugyanúgy egyedül leszel. – Amint felmorranok, máris érzem magamon a tekintetét, bár hála az égnek túl sokat nem lát belőlem a sötét miatt.

Hallom, amint megvakargatja tarkóját, majd egy lemondó sóhaj hagyja el a száját. Tudom, hogy mondani akar valamit, hogy tengernyi kérdése van.

Ezer, ezer, ezer kérdése.

Viszont szóba nem hozza, csak némán megy mellettem, érzem a belőle áradó feszültséget.

Kellemetlenül érzi magát. Mellettem. Mert elutasító vagyok, rideg és komor. De én szeretek ilyen lenni... Még akkor is, ha épp ezért nincs több érték az életemben apámon és Jaehon kívül.

- Te tényleg nagyon ügyesen... kosarazol. – Szegény itt töri magát, hogy valahogy párbeszédet kezdeményezzen, de én... Nekem ehhez semmi kedvem. Csak aludni akarok, pihenni és egyedül lenni. Mindennél jobban.

- Te pedig hamar feladtad. – És ennyi, az a végszó, innentől kezdve egy szót sem szól hozzám, pedig biztos vagyok abban, hogy pörög az agya, mégsem mer ismét megszólalni.

Talán túl kemény vagyok hozzá.

Vagy talán... Ő túl védtelen tizenhét éves létére.