5. rész - "Nem vagy..."

Sziasztok^^
Tudom, tudom, nagyon sok kimaradt. Nekem is rossz ilyen nagy kihagyásokkal frissíteni, de úgy tűnik, ezt a KyungJeongot csak így tudom beindítani><
Mindenesetre jó olvasást^^

         Bunkó vagyok. Volt mersze annak nevezni. Nem, mintha számítana bármit is, ugyanis már hozzászoktam.

Viszont kicsit kellemetlen szembenéznem azzal, hogy ez egy eset a több száz közül. Valahányszor közeledni akartak felém, akár fiú volt, akár lány, az utolsó szavai mindig ezek voltak; „Bunkó.”, „Paraszt vagy.”, „Te mekkora egy rohadék vagy!”.

Megszoktam.

Nem mondom, hogy jólesik, mert nem, egyszerűen csak... már együttélek vele. Bár kiérdemlem ezeket a jelzőket, és mint tudjuk, egyedül Jaeho az, aki ezt elviseli.

Nekem kéne változtatnom.

Ha még egy olyan ember is így vélekedik rólam, mint Yijeong, akkor muszáj lesz... Bennem van a hiba, igaz?

- Rohadt életbe! – Felszisszenve kapom el a kezem, ahogy megcsap a forró olaj, de legalább ez kibillent a gondolataimból, amik most még egy lapáttal rátesznek a rossz kedvemre.

Nem elég, hogy apám lelépett egy „barátjával”, így nekem kell főznöm is, amihez nincs sok érzékem. Ah, de nem is ez a lényeg. Hisz apa elment... Hiába mondta azt, hogy egy „haverja”, én tudom, hogy nővel találkozik. Talán MinJivel. Haragszom rá ezért, mert hazudott. Persze, akkor is rohadt dühös lennék, ha elmondta volna, de így még inkább el akarok menni itthonról.

Nem akarok apuval találkozni, nem akarom látni a boldog vigyort az arcán, mert csak összeszorul tőle a gyomrom.

Erre a gondolatra pedig már az éhségem is tovaszáll, egyszerűen csak elzárom a gázt, és magam mögött hagyva a rumlis konyhát egyenesen a nappaliba vonszolom át magam. A kanapéra rogyva pedig máris a távirányító után nyúlok, viszont a mozdulat kellős közepén megtorpanok, amint a szemem sarkából egy fehér kis cetlit látok a fekete dohányzóasztalon. A távirányító helyett azt veszem a kezembe, és elég csak egy fél pillantás, máris tudom, miről van szó.

Ez egy nyugta egy csokor rózsáról és csokoládéról, ráadásul nem kevés pénzért. Mai a dátum. Reggel, mikor apa boltba ment... Miatta ment. MinJi-vel találkozott ma este, reggel virágot vitt neki, most meg randizni vitte.

Érzem, ahogy minden izmom befeszül újra és újra, elviselhetetlen hőség lesz úrrá rajtam, a szám kiszárad és olyan, mintha valaki a torkomat szorongatná. Fáj, éget, perzsel a levegő körülöttem, és tudom, tudom, hogy most az egyszer nem állíthatom meg azt a vihart, ami végig akar söpörni rajtam.

Elvitte Őt.

Randizni, randizni, randizni.

Mintha a saját tudatom kínozni akarna, megölni, eltaposni, csak arra gondolok, hogy az anyukám nincs velem, hogy az apukám mással van, hogy én teljesen egyedül vagyok. Bunkó vagyok, paraszt, kiállhatatlan.

A torkom összeszorul, hangosan kapok levegő után, de épp olyan érzés, mintha fuldokolnék. Ujjaim görcsösen szorulnak ökölbe összegyűrve azt a kis papírt, ami a szenvedésem tárgya.

Nincs pánikrohamom. Nincs, nincs, nincs.

Jól vagyok, remekül, kicsattanok...

Minden gondolatom egyre mélyebbre és mélyebbre hatol a tudatomban, viszont az, ahogy a jéghideg izzadság átjár, ahogy mindkét szememből könnyek szöknek ki, egy pillanat alatt minden optimizmust kiűz a testemből, és csak a színtiszta rettegés marad, hogy mi lesz ezután. Fáj, szorít, feszít.

Igenis pánikrohamom van.

Megint, megint, megint.

A kanapéba süppedek, ahogy átölelve magam próbálok minél hamarabb túlesni mindezen. Magam mellé akarom Őt, azt hiszem, csak anya az, aki segíteni tudna. Az Ő szavaira van szükségem, arra, ahogy mindent rendbe tesz bennem a gondolataival.

„- Ha úgy érzed, itt az idő, úrrá lesz rajtad az, amit nem nevezünk nevén, akkor te csak mosolyogsz, szép dolgokra gondolsz, és azt mondod, szereted az anyukádat. Szereted, szereted, szereted... – Mindkét keze szorosan körém fonódott, arcát a fejemre hajtotta, és ringatott, akár egy kisbabát, úgy tartott a karjai közt, ahogy azóta soha senki, mintha soha nem akart volna elengedni. Féltett, óvott, akkor a legjobban talán. Mikor a karjai közt ért az első rohamom, aminek „nem mondjuk ki a nevét”. – Mondd csak ki, drágám. Mondd ki anyunak.

- Szeretem az anyukámat – halkan mormogtam, miközben testem utoljára összerándult, a könnyeim elapadtak, görcsös ujjaim ellazultak és mintha jéghideg zuhany alá állítottak volna, minden perzselő forróság megszűnt. Kaptam levegőt. – Szeretem az anyukámat.”

Nem értem, miért gondolok rá még mindig, miért... miért nem tehetem túl magam ezen? El akarom felejteni azt a pofont, ahogy a konyhában magához szorított, azt a napot, amikor kivonszolták a lakásból, és soha többet nem láttam újra.

Szorosan összezárt szemekkel próbálom legyőzni azt az elviselhetetlen érzetet, ami belülről mar, amitől szenved, nehéz a lelkem, amitől úgy érzem, nincs annyi könnyem egész életemben, amit elhullajtanék fájdalmamban.

A levegő lángol, a fejem zsibbad, mintha órák telnének el, mire légszomjam lecsillapodik, a szemeim kinyílnak, minden görcsös, rángó izmom feladja, ellazul, és ismét kapok levegőt.

Utálom ezt, mintha egy kész örökkévalóságig szenvednék, mintha ilyenkor lekerülnék a pokolba... A démonjaim pedig csak forgatják és forgatják bennem a kést. Elviselhetetlen. Olyan érzés, mintha mindennek vége lenne ez alatt a pár perc alatt, szavakba önteni sem érdemes, hisz úgy sem értené az, aki ezt még nem élte át.

Lassacskán felülök a kanapén és a jéghideg izzadságtól nedves hajamba túrok, körülnézek attól tartva, hogy az egész világ összeomlott körülöttem, amíg „nem voltam magamnál”. Még hosszú percekbe telik, mire felállnom is sikerül, épp vonszolnám magam a fürdő felé, mikor egy gyors, mégis kissé határozatlan kopogás után kinyílik az ajtó. Akaratlanul is odakapom a fejem, hiába vagyok biztos abban, hogy apa az... Viszont ahogy meglátom Őt az ajtóban, egyszerre vagyok csalódott és hálás az égnek.

Csalódott, mert Ő van itt pont most, amikor ilyen helyzetben vagyok, és hálás, mert nem apa az.

- Mi az? – Nem tagadom, még kissé pihegek az előbbitől, viszont Yijeong nem válaszol. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, csak áll egy helyen, és behatárolhatatlan arckifejezéssel bámul rám, szinte már fizikailag fáj az az aggodalom, ami a szemeibe költözött. Hát ilyennek sem láttam még.

- Én... Én anyut keresem, azt hittem, itt van. – Megremeg az ajka, ahogy beljebb lép, még kissé hunyorít is, úgy méri végig az arcomat újra és újra. – De te jól vagy? Fal fehér vagy és... Borzalmasan nézel ki.

- Kösz. – Még egy fintorra is húzom az arcom, és indulnék fel, mikor elém nyargalva épphogy csak megérinti a karom. Szerintem mondanom sem kell, hogy egész testemben összerezzenek, mintha villámcsapás érne attól, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. – Mi van már? MinJi nincs itt, hála az égnek. – Egy pillanatra eltorzul az arca, majd mintha meg sem hallotta volna előbbi kijelentésemet, továbbra is kutakodva méregeti az arcomat. Pocsékul festhetek. Nem csodálom... Régen volt már rohamom, de arra emlékszem, hogy festettem, mikor utána a tükörbe néztem. Mintha haldokolnék, és annak is a végét járnám már.

- Baj van, igaz? Beteg vagy? – Nem tudom, miért, de még a homlokomra is ráteszi a tenyerét, én pedig úgy hátrálok tőle, mintha lángra kapott volna. Alacsony, még így is lábujjhegyre kellett állnia, én pedig egy ilyen mozdulattal majdnem földre küldöm... Nem mintha lenne jelentősége.

- Mit érdekel? Menj haza, biztos apáék is mindjárt hazaérnek. – Megrántva a vállam felindulok a lépcsőn, viszont akkor sem hagy nyugodni az, hogy nem hajlandó elmenni. Szívem szerint már üvöltenék, bár tudom, hogy egyrészt ez vele szemben se lenne célravezető, másrészt pedig erőm sincs hozzá.

- Jó, én... én igazából bocsánatot akartam kérni tőled, Kyungil. – Ahogy kiejti a nevemet, akaratlanul is megtorpan mindkét lábam, és a vállam felett hátra lesek rá. Közvetlenül a lépcső alján áll és a kezét tördelve bámul fel rám hatalmas kiskutyaszemekkel.

Jó, ez normális?

Ő egy tizenhét éves, lassan felnőtt férfi. Lenne. Most mégis olyan, mint egy kisgyerek, aki repetát követel a születésnapi tortájából. Már csak az alsó ajkát nem remegteti.

- Miért? – Egyre hitetlenebbül cseng fel a hangom, miközben kissé remegő végtagjaimról tudomást sem véve ismét felé fordulok, ugyanis ha így állok tovább, akkor kitörik a nyakam. – Csak. Menj. Haza.

- Mert paraszt voltam veled. Te nem vagy bunkó... Tudom, hogy zárkózott és távolságtartó vagy, én pedig szó szerint belefutottam a magánszférádba, nagyon sajnálom. Én provokáltam ki, hogy úgy beszélj velem. – A vége fele már szinte csak a kezét bámulja, ami nem is tudom... Nem tetszik. Oké, lelkiismerete van, de nem ölöm meg főleg, mert bocsánatot kér. Ezt még soha senki nem tette.

Én már csak azt nem értem, neki miért volt fontos az, hogy ezt elmondja nekem.

- Én mindenkivel úgy beszélek, Yijeong – rántom meg a vállam, és ismét nedves hajamba túrok. Nem mondom ki, de talán egy kicsit jólesett és nagyon le is döbbentett, hogy Ő ezt így látja. És a tudtomra is adta.

Megijeszt. Határozottan furcsa.

- De akkor is sajnálom...

- Menj haza – jelentem ki végül egy nagyobbat sóhajtva, amivel szemmel láthatóan még jobban „összetöröm” az ártatlan lelkét. Nem mintha érdekelne.

- Akkor egy kávé? – Apa hangja belevág a hatalmas csendbe, miután benyit a lakásba, majd mindezt MinJi halk kuncogása váltja fel. Viszont ahogy meglátják Yijeongot, egyből minden vigyor eltűnik, és már csak a görcsös mosolyok kapnak helyet.

- Fiam, te... Mit keresel itt? – Amíg MinJi Yijeonggal foglalkozik, addig apa tekintete átvándorol rám, egyből látom eltűnni minden jókedvet az arcáról, ahogy az aggodalom, félelem, hitetlenség lesz úrrá rajta.

- Elnézést. – És ennyi kellett, apu ennyit mond csupán a két „vendégnek”, és máris felrongyol hozzám, majd ahogy megáll előttem, a szája elé kapja a kezét. – Hófehér az arcod! – Tudja... tudja, de nem mondja ki. Tisztában vele, miért nézek ki így, hogy mi történt velem nem olyan rég. – Lázas vagy – suttogja, miután a homlokomra tapasztja kezét. Látom a bűntudatot az arcán, ahogy egész testén átveszi az uralmat a feszültség.

- Nem számít. – Ellökve magamtól kezét még hátrálok is tőle pár lépést, ugyanis fullaszt az, hogy levette az esküvői képet, hogy randizni jár, hogy annak a nőnek a fia valamiért folyton felbukkan.

Elviselhetetlen, a rohadt életbe.

- Mi az, hogy nem számít, Kyungil?!

- Máskor dugd el a nyugtát, apa. – És ezzel a kijelentéssel pedig felszenvedem magam a fürdőbe, hogy végre lemoshassam a bőrömről azt, ami jelenleg is mar, elég a tudat, hogy hozzám ért Ő is, apa is. Hogy anya is.

Hátra sem kellett néznem, még így is tudom, milyen fejet vághatott... Most piszkosul haragudhat magára.

A félreértések elkerülése végett kijelenteném, hogy nem akartam, hogy magát hibáztassa. De... mégis csak jobb, ha tud róla, mi miért történt.

A zuhany alatt vagy húsz percig dörzsölöm a bőrömbe a kókusz illatú tusfürdőt, mire úgy érzem, hogy minden mocsok lejött rólam, viszont még így is csak állok a forró vízzuhatag alatt, és élvezem azt, hogy egyedül vagyok, a háznak azon részében, ahol egy negatív energia sincs.

Mire sikeresen összeszedem magam, megszáradok és felöltözöm, a hajamat törölgetve indulok le a konyhába, ugyanis a vacsorám elmaradt, és kezdem úgy érezni, hogy ennem kéne. Áthaladok a nappalin, tudomást sem veszek a kanapén beszélgető MinJire és apámra, akik remélem, hogy a számukra kellemes félhomályban semmit nem látnak egymásból. Egyedül a konyha bejáratában torpanok meg egy pillanatra, amikor meglátom a pulton támaszkodó Yijeongot, aki csak fél szemmel les fel rám a bögréjéből.

A tűzhelyen már semmi nincs, gondolom, amíg fürödtem, apa mindent eltakarított. A számat húzva nyitom ki inkább a hűtőt, a kínálatot látva pedig gyomrom hangot ad éhségének.

- Apukád elmondta. – Ahogy Yijeong hangja felcseng, igaz, nem több suttogásnál, az én kezemből akkor is kihullik az ételhordó doboz, amiben a tegnapi ebéd maradéka van.

Hirtelen fel sem fogom, mit mondott... Hogy mi? Mi van?

- Mégis mit? – Egy hatalmasat is nyelek, bár tudom, hogy a most bennem uralkodó remegésből Ő semmit nem érzékel.

Legalább ezt el tudom rejteni mások elől.

- Hogy pánikbeteg vagy, és hogy... ma is... azért voltál olyan fehér. – Nem látom, viszont hallom, ahogy az ajka remeg beszéd közben.

- Elmondta neked?

- Igazából nem nekem, hanem anyunak, de... hallottam. Bocsánat, én nem hallgatóztam, csak eljött ide a hangjuk, és én... – A mondandója végét leharapja, valószínűleg jobb is. Nem akarom tudni, mégis mit tart vissza magában.

- Hát ez kurva remek. Senkinek rohadtul semmi köze nincs ahhoz, hogy mi van velem. – Egy erőteljes mozdulattal csapom be a hűtő ajtaját, majd felvéve a dobozt a földről a mikró felé indulok vele. – Miért nem mentél haza inkább?

- Én nem mertem. Biztos hülyeségnek hangzik, de rosszul érzem magam, ha eszembe jutsz. Mármint nem úgy, csak na, érted... Olyan érzésem támad, mintha mindig egyedül lennél még akkor is, mikor Jaehoval látlak és ez rossz. – Még a tarkójára is rásimít, miközben fel sem néz a bögréjéből, amiben valami nagyon gőzölög. Jogos, ha azt mondom, hogy ezek után furcsán nézek erre a gyerekre? Miután leveszem a doboz tetejét és beteszem a mikroba a vacsorámat, végig azon jár az agyam, hogy miért mond nekem ilyeneket. Teljesen a frászt hozza rám. Bár tudom, hogy ez kölcsönös. – Lehetne egy kérdésem?

- Nem – vágom rá egyből, amire Ő egyből felsóhajt, és kortyol abból a valamiből, ami előtte van.

- Az... az anyukádhoz van köze? Mármint a betegségednek.

- Mégis... mégis honnan veszed ezt? – Egyből felemelem a hangom még úgy is, hogy most az egyszer nem akartam, amivel teljesen megijesztem, szemmel láthatóan fülét-farkát behúzva ül tovább rettegve attól, hogy megölöm-e ezek után.

Én mondtam, hogy ne kérdezzen.

- Én csak... mikor először itt voltunk anyuval, láttam esküvői képet a falon, meg még egyet-kettőt itt-ott egy nőről. Azok most nincsenek sehol. Az anyukád volt, ugye? Mi lett vele? – Érzem, ahogy a szívem hevesen zakatolni kezd a mellkasomban, nem értem, hogy ezt Ő... hogyan.

Soha, senki nem jött volna rá ennyiből. Még Jaeho sem, nem mintha olyan gyorsan vágna az esze szerencsétlennek.

Kissé remegő kezeimet összefonom mellkasom előtt, és egy szó nélkül állok tovább hosszú pillanatokig.

Mégis miért figyelte ennyire a berendezést? Mi a vér van ezzel a gyerekkel?

- Erről nem beszélek, Yijeong. Soha. – Amint ezt kijelentem, hatalmas, szinte már kínzó csend áll be, lassan végül felém és fordul, és olyan fájdalmas, kérlelő tekintettel mered rám, amivel valószínűleg az anyját hozza le az életről minden egyes alkalommal.

- De miért nem?

- Mert nem, Yijeong! – morranok fel végül, miközben a gyomrom egy enyhe kis görcsbe rándul, szinte érzem a késztetést, hogy úgy kuporodjak össze, mint a kanapén nem is olyan rég.

Utálom, utálom, utálom ezt az érzést. Tudom, hogy mindig, mindenhol, bárki előtt képes lenne maga alá gyűrni, ez egy démon, ami mindenféleképpen szenvedtetni akar.

De én nem hagyom. Erősebb vagyok ennél, több és jobb.

Yijeong előtt nem hagyom, hogy megint eluralkodjon rajtam. Egy olyan ember előtt nem, aki minden egyes alkalommal felbukkan, amikor nem kéne, aki már így is túl sokat tud, akinek nem akarok a közelében lenni.

Zavar, hogy tudja.

Zavar, hogy sajnál.

- Jó, oké, b... bocsánat. Bocsánat, na. – Végül az orra alatt mormogva fordul vissza a bögréje felé, viszont tudom, hogy itt nincs vége.

Nem fogom ezt a gyereket megúszni többet.

Mondom... mondom én, hogy el kell költöznöm innen.

- Menj haza – sóhajtok fel végül, mikor csipog a mikro, hogy jelezze; kész a vacsorám.

- Folyton ezt mondod! – Már a konyha küszöbét lépem át a dobozommal együtt, mikor felmorran eléggé idegesen, pár pillanatra azt hiszem, hogy felpattan és utánam siet.

Ugyanis Ő „rosszul érzi magát, ha az eszébe jutok”. És ezt is miért? Mert állítólag ránézésre is egy hatalmas vesztes vagyok, aki „mindig egyedül van”.

Nem baj. Ezzel nincs baj... Tényleg, minden rendben.

Engem csak az idegesít, hogy ezek szerint Ő tenni akar ez ellen.

Bármennyire szívmelengető meg minden, de nekem nem kell. Magamnak való vagyok, jobban, mint bárki más, ez így van jól.

Csak azt nem értem, honnan tudja, miből érezte ki azt, hogy hiába van ott Jaeho, én akkor is...

Ah, mindegy! Hülyeség az egész. Egy faszság.