6 rész. - Talán?

Sziasztok c: Őszinte leszek, én nagyon megimádtam ezt a párost, nagyon sajnálom viszont, hogy csak ilyen ritkán tudok posztolni. Legszívesebben minden nap frissítenék, hisz ihlet van hozzá, csak hát... Időm nincs><
Mindenesetre jó olvasást:)

A legborzalmasabb napom azt hittem, akkor volt, mikor anyát elvitték. Amikor végig néztem, hogy örökre elválasztják tőlem. De, hah, nem... Kiderült, hogy a két nappal ezelőtti, mikor ismét átéltem a poklok poklát, ráadásul fény derült mindenre MinJi-ék előtt. Láttam azt a szánalmat, sajnálatot a szemükben, amitől összeszorul a gyomrom és köpni-nyelni nem tudok. Talán a legszemetebb dolog a világon az ez.

Ő talán ezért kerül engem, nem tudom. Mindenesetre nem láttam azóta, nem mintha baj lenne. Mert nem, csak... Nem értem. Semmit sem értek.

Yijeong eddig folyton jött utánam, Isten tudja’, miért, de nem hagyott békén. Aztán kiderült mindez, rájött, hogy nagy problémákkal járok, és... ah, feladta?

Belegondolva talán ez a legjobb dolog, ami az elmúlt időkben történt velem, hogy Yijeong végre leszállt rólam, engem mégis idegesít. Teljesen összezavar. Olyan volt egész végig, mintha tényleg érdekelném, talán kíváncsivá tettem a távolságtartásommal, aztán meg meghátrál.

Ki érti? Mert én nem... Nem, mintha agyalnom kéne ezen, hiszen csak két napja nem hallottam egy szót sem felőle. Ráadásul maga az ember is hidegen hagy. Yijeong is, az anyja pedig még jobban.

Nem kedvelem Őket, nem szimpatikusak.

- Kyungil! Itt van Jaeho! – Apa hangjára összerezzenek, majd a szenvedésemet jelző nyögéssel válaszolok. Kénytelen vagyok felülni az ágyamon, mikor már nyílik is az ajtó, miszerint legjobb, ah, egyetlen barátom nem hajlandó tovább várni rám.

- Mi az? – morgom a plafont bámulva, miközben meg sem mozdulok, ugyanis túl kényelmes az ágyam. Még a gondolat is rossz, hogy megmoccanok ebben a pózban.

- Hú, te aztán csak úgy sziporkázol, tesó. – Jaeho még egy kelletlen vigyort is elereszt, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, beljebb vágtat, hogy a következő pillanatban levethesse magát mellém. Csupán egy fél pillantást vetek felé, de még így is túl sokat látok abból a tenyérbe mászó arckifejezésétől. Nem tudom, miért ilyen vidám.

Bár, mondjuk Ő mikor nem az.

- Mit akarsz?

- Na, nyugi. Én csak átjöttem, gondoltam, rád nézek, ugyanis ez a harmadik nap, hogy nem jöttél be, ráadásul egyszer sem vetted fel a telefont, mikor hívtalak. Ugye tudod, mennyi anyagról maradtál le? Hh, mindenesetre fel akartam ajánlani, hogy kimozdulhatnánk. – A szemem sarkából érzékelem, ahogy egy hatalmasat nyelve végül a hajába túr, ekkor jövök rá, hogy a jókedve csak álca. Valami nem oké. – Viszont mikor megjöttem, apád közölte, hogy pánikrohamod volt. – Ne mondd ki a nevét, kérlek, soha, soha, soha többet .Hh, remek, ráadásul apám nyelve megint eleredt. Nem értem, miért... miért nem tudja tiszteletben tartani az akaratomat? Én nem akarom, hogy bárki tudjon erről. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon. – Úgyhogy úgy döntöttem, jobb lenne, ha inkább leinnád magad, ezért gyorsan kiszaladtam a sarki boltba és visszajöttem, hogy boldoggá tegyelek. Az alkohol tompítja az agyad, nem fogsz majd annyit agyalni. – Mindezt hallva, majd elemezve magamban egy pillanatra lehunyom a szemeimet, és azon gondolkodom, hogy... hogyan koptassam le.

Ne essék félreértés, én szeretem Jaehot, hiszen mégis csak akkor volt mellettem, mikor senki más nem. Ő tényleg a barátom. Viszont... nincs kedvem semmit sem csinálni.

Rühellem, mikor sajnálnak.

Ezt láttam apa szemében, MinJin, Yijeong arcán. És most... ez a szar megfertőzte Jaehot is. Remek.

- Nem, nincs kedvem kitenni innen a lábam – morranok fel végül, ez a válaszom pedig egy cseppet sem tetszik a mellettem ülőnek.

Hh, pocsék érzés lehet.

- Ki mondta, hogy elrángatlak valahova? – Még fel is horkant, egyből megérzem magamon a tekintetét, és tudom, hogy éppen a „Hülyének nézel?” grimaszával bámul. – Ugyan, kérlek. Ismerlek már elég hosszú ideje, tudom, hogy ilyenkor daruval se tudnálak kikaparni a lakásból. Úgyhogy épp ezért lent vár a konyhapulton kétszatyornyi pia, amiből remélem, legalább az egyikbe belekóstolsz. Nem viccből hagytam abba a méreg drága boltban annyi pénzt.

- Ah, Jaeho... tudod, hogy hat rám a pia. – Egyből elhúzom a számat még csak a gondolatra is, hiába esne jól tényleg kikapcsolni az agyamat.

- Igen, tudom, mikor iszol, előjön a kedves, mélyre eldugott éned. – Még hangosan fel is nevet, ahogy poénból a vállamba boxol, amire válaszul csak elkapom a kezét, mielőtt visszahúzná, majd minden erőmet összeszedve legurítom az ágyamról. Boldogsággal tölt el, hogy hallom a nyögését, miszerint találkozott a padlómmal.

- Kapd be – korholom visszaszegezve a tekintetemet a plafonra, miközben várom, hogy besüppedjen mellettem ismét a matrac. Hosszú pillanatok után viszont még mindig nem történik semmi, valószínűleg kényelmesebb neki odalent. Vagy csak fél visszajönni.

- Na, de most komolyan. Egyáltalán nem ellenkeztél, tudom, hogy jólesne. Úgyhogy készítsd elő a veséd, a májad, a gyomrod és a lelked a vodkára, drága testvérem! – Miután egyre nagyobb lelkesedéssel elhadarja mondandóját, már el is pattan, és mint aki itt sem volt, úgy tűnik el egy pillanat alatt.

Én meg mit tehetnék, csak fekszem egy helyen, már félig lehunyt pillákkal és azon agyalok, hogy hogyan vegyem rá magam a felkelésre.

Talán mégsem lenne ez olyan rossz ötlet... pár pohár nem árt meg, ráadásul azt hiszem, már tényleg itt lenne az ideje kikapcsolódni. Hh, mert igen, ez még egy folyton szorongó, bunkónak is kijár néha.

Talán fél órámba fáj, mire sikerül végre feltápászkodnom az ágyról, lemásznom a lépcsőn, átkúsznom a nappalin és feltenni magam az egyik bárszékre a konyhában. Mindeközben egyetlen barátom pedig már előkészített két poharat és az összes üveget mellénk tette. Tömérdek alkohol.

Amennyit én iszom, ez egész évre elég lenne, ha még apa is beszáll mellém.

- Örülök, hogy végre letaláltál. – Egy színpadias mozdulattal helyet foglal előttem, majd miután kiönti az első poharat, az egyiket egyből elém is tolja.

- De Jaeho, még csak fél... – Még csak befejezni sincs időm, ahogy a szájához emelve a poharat az egész tartalmát kiüríti, majd egy keserű grimaszt vágva elégedett morgás hagyja el a torkát. – Még csak fél nyolc sincsen. Nem korai?

- Kussolj és igyál. – Olyan tekintettel mered rám, hogy egy pillanatra esküszöm, én ijedek meg tőle egy egészen kicsit. Hirtelen elmegy minden kedvem, már nem érzem akkora szükségét mindennek... És elhatározom pont ezért, Jaeho miatt. Hagyom, hogy leigya magát, utána lefektetem az ágyamba, én pedig lent alszom a kanapén, hogy legyen hol bámulnom a plafont tovább. – Na, mi lesz?

- Nem tudom, mi ütött beléd, de határozottan bizarr vagy – mormogom magam elé, miközben a számhoz emelem a poharat és csak egészen kicsiket kortyolok bele. Mindeközben az előttem ülő már a harmadik poharát fogyasztja, mintha nem lenne alja annak az üvegnek, amiből folyton önt magának.

És ekkor bekattan valami... rájövök.

Most nem miattam iszunk. Miatta. Jaehonak valami baja van.

Most, hogy alaposabban végig mérem, látom is... Az arca. A tekintete, mindent elmond, ahogy maga elé mered, még csak a szája sem görbül felfelé.

Ah, lehetséges, hogy annyira el voltam foglalva magammal, hogy észre sem vettem... Jaeho szomorú?

- Hallod... van valami... baj? – Végül a tarkómra simítva végül megszólalok, előre félek tőle, mi fog kisülni ebből. Ugyanis nem vagyok vigasztalós típus, egyáltalán semmit nem tudok erről.

- A nők... nők szemetek. – Egy hatalmasat nyelve önti ki a negyedik poharát, amiből most már egészen kicsiket kortyol, valószínűleg kezdi észrevenni, hogy itt az ideje felállítani a határokat.

- A kávézó?

- A kávézó. – Még egy keserű mosoly is az arcára telepszik, ahogy a poharába bámul, egyértelmű, hogy kényes a téma számára. – Haver, az a lány csodálatos. Okos, értelmes, vicces... gyönyörű. Lenyűgöz. – Felkönyökölve a kezébe dönti a fejét, miközben újra és újra a szájához emeli a poharat, mintha abban keresne vigaszt.

- Beleszerettél – jelentem ki a nyilvánvalót eléggé meglepetten, ugyanis eddig semmi jele nem volt ennek. Na jó, talán annyi, hogy folyton abba a kávézóba járt a parkba, ahova egyszer Yijeong is velünk jött.

Yijeong, Yijeong, Yijeong.

Idegesít. Nem értem.

Az első ember, akin nem tudok kiigazodni.

- Igen, bele. – Egy nagyobb sóhaj kíséretében rám emeli a tekintét, hogy egy őszinte mosollyal ajándékozzon meg, ami hogy is mondjam... talán megnyugtat. Soha nem láttam még Jaehot zaklatott állapotban, tehetetlenül. Megrémiszt, hogy Ő is tud ilyen lenni. – Köszönöm, hogy foglalkozol velem, tudom, hogy nehéz neked meg minden... Tényleg nagyon jó érzés. – Pár perc telik el csupán, mégis látszik annak a négy pohárnak a hatása. Jaeho nem bírja az alkoholt. Nagyon nem. Éppen ezért nem csoda, hogy kezd szétcsúszni, amíg én még mindig csak az elsőnél tartok.

- És Ő...? – Próbálkozom a beszéddel, hogy valahogy többet tudjak meg ebből, mert azt hiszem, érdekel. Izgat, mi van a legjobb barátommal, na. Ez a normális, ugye?

- Ő? Hh, fogalmam sincs. Már elhívtam randizni vagy háromszor, de mindig kikosarazott... – Még egy fájdalmas nyögés is társul a szavai mellé, ahogy a pohár mellett az asztalra dönti a homlokát, mintha már arra se lenne ereje, hogy rám nézzen. – Haver, soha ne legyél szerelmes. – Nagy nehezen felemeli a fejét, amit úgy támaszt tovább, hogy attól tartok, a keze sem tartja meg. – Legalábbis ne lányba. Kerüld a nőket, tesó, nagyon messziről, ha jót akarsz magadnak. Vagy menj el papnak, vagy legyél meleg. Akassz be egy cuki fiút, aki aranyos, mindig zavarba jön, más néven egy olyat, aki cuppra lány, csak nem vaginája van. – Megemeli a poharát és biccentve egyet lehúzza a vodka végét, viszont meglepetésemre nem önt ismét. – Mondjuk Yijeong. Jó, nem találkoztam vele sokszor, de Ő olyan... nőies. Vagy nem? Vagyis mindentől zavarba jön. – A vállát rántva nagy nehezen a szemeimbe néz, amíg az én agyam pörögni kezd, csaknem leosztok neki egy kijózanító pofont, hogy észhez térjen.

- Miről beszélsz, te hülye? – Egy fintor társaságában arra az elhatározásra jutok, hogy mégis szükségem van erre az egy pohár vodkára, amit sikeresen le is gyűrök a torkomon.

- Na, most komolyan. A szomszédod, aranyos, visszafogott, csendes, magának való...

- És egy hisztis férfifruska – fejezem be legjobb barátom helyett, aki belehorkant a hirtelen előtörő nevetésébe. Mindezek ellenére nekem nem megy a mosolygás sem, nem hiszem el, hogy Jaeho éppen erről beszél. Elment az esze. – De ha össze akarsz jönni vele, csak szólj, és elintézem. – Egy nagyobbat nyelve nyögöm ki ezeket a szavakat, ugyanis még a gondolat is borzalmas, hogy a legjobb barátom Yijeonggal. Ah, ne... ne. Kiábrándító egy kép.

- Nem nekem, te gyökér! – Hangosan felnevet, miközben mellőzve a poharat immár az üvegbe kortyol bele. – Mell párti vagyok. Én rólad beszéltem. Egész cukik lennétek együtt. A bunkó férfiállat és a szégyellős kis cukifiú. – Ismét elneveti magát, ahogy valószínűleg maga elé vetíti a képet, amíg én csak fintorgok azon agyalva, milyen szavakkal küldjem melegebb éghajlatra az előttem ülőt.

- Ne igyál többet, kérlek. – Érzem, ahogy a gyomorgörcsöm ismét előjön, és nem véletlenül.

Valamiért nem bírom Yijeongot, azt hiszem, ez már egyre biztosabb. Ezen pedig az sem segít, hogy Jaeho jön itt a... a faszságaival.

Ah, Jesszus, még hogy mi... Jogos, ha kiráz a hideg?

- Szia! – Apa felettébb boldog hangja visszarángat a való életbe, majd egy női hangé, ami nem másé, mint MinJi.

Csodálatos, fantasztikus, kibaszott remek.

- Esetleg nem láttad Yijeongot? Nem jött haza suli után. – Alig hallom ezeket a szavakat, viszont ez is épp elegendő, hogy összeráncoljam a homlokomat. Hh, valószínűleg agyonverette magát az a szerencsétlen valamelyik osztálytársával.

- Nem. – Amint apa válaszol, máris hallom a tompa lépteket, majd ebben a pillanatban fel is bukkan két alak a konyha bejáratában. Egyik az apám, egyikük pedig az a nő, akinek a sminkje teljesen elfolyt a sírástól, és még most is rázza a kétségbeesés. – Oh, én... nem tudtam, hogy itt vannak a fiúk, ne haragudj. Menjünk a nappa...

- Ah, Kyungil! – Apa még csak be sem fejezi, MinJi szemei egyből felcsillannak, és olyan reménnyel telt léptekkel siet felém, mintha én lennék a fény az alagút végén. – Te... te nem láttad? Nem beszélt veled?

- Nem. – Felvont szemöldökkel válaszolok, ugyanis nem értem, miért pont rajtam keresi a fiát. Ő az anyja, tudnia kéne, hol van. – Két napja nem láttam. – A vállamat rántva Jaehora nézek a szemem sarkából, aki mindeközben a vodkás üveggel szemez, de tudom, hogy hallgatózik. Túl jól ismerem.

- És... és nem is mondott neked semmit? Nem mondta, hova jár boxolni? Attól tartok, hogy ott történt valami, és én nem tudom...

- Hogy mit csinál? – Legjobb barátomból egyből kifakad a hangos nevetés, amitől még én is elfordítom a fejem kissé, hisz ekkora bunkónak is rég láttam. – Boxol? – Amíg Jaeho kiszórakozza magát, addig az én agyam pörögni kezd... Erről lett volna szó? Ez az a hely, ahová MinJi nem akarta elengedni több mint egy hete? Yijeong biztos így próbál önvédelmet tanulni, mert bántják az iskolában. Vagy félreértem?

- Igen, boxol. – MinJi eléggé csúnyán néz egyetlen barátom tarkójára, viszont amikor visszafordul felém, a szemei ismét meggyűlnek könnyekkel. – Én elleneztem, nem akartam, hogy odajárjon, de Ő akkor is... Kezelhetetlen mostanában. – Nem értem, miért beszél nekem erről, nem értem, miért hiszi azt, hogy ez engem érdekel. – Ah, mindegy, a lényeg az, hogy már háromkor itthon kellett volna lennie és lassan este nyolc. Kint már sötét van, Ő meg egyedül és nem tudom... nem tudom, hol van. A telefont sem veszi fel. – A fejét csóválva pedig kitör a hangos zokogás a torkából, amire apám egyből érte nyúl, hogy átölelje. Az én gyomrom pedig ezt látva felmond, érzem, ahogy az a megállíthatatlan érzés végig száguld a gerincemen. Épp ezért inkább felállok, és mit sem törődve az itt lévőkkel a szobám felé veszem az irányt.

Miközben a lépcsőfokokat taposom egymás után, az agyam akaratlanul is azon kattog, hogy miért... Miért akarja annak a kölyöknek a fél családja a véremet szívni?

Komolyan, először Yijeong, aztán most az anyja. Már esküszöm, szégyellem magam azért, mert ott hagytam a hiszti kellős közepén Jaeho-t.

Talán... talán végre meghallgatták odafent az imáimat; először Yijeong, majd MinJi lép ki az életemből. Reméljük, örökre.

Aggaszt, hogy ennyire befurakodnak a mindennapjaimba.