9. rész - Elképesztő

Hola:D Igyekeztem, egy hét sem telt még el. Hála annak, hogy itt a szünet^^

Jó olvasást:3

         Hihetetlen, milyen jót aludtam az este. Talán az volt az oka, hogy apáékat nem kellett hallgatnom, hogy... Yijeong előkerült és úgy beszélhettem vele, ahogy már nagyon akartam, az első pillanattól kezdve. Bármilyen hülyén hangzik, kissé talán jobban érzem magam. Nem vagyok olyan feszült, és annyi álmatlan éjszaka után kipihenhettem a sok stresszt.

Ordíthattam. Yijeonggal. Úgy, ahogy a torkomon kifért, üvölthettem, talán az elmúlt évek küszködései is hatalmas mértékben távoztak belőlem. Mindenesetre így, szombat reggel, a hűvös, ködös időt bámulva az ágyamból, az ablakomon át még az sem érdekel, hogy a torkom kissé fáj a tegnapi miatt. Arról ne is beszéljünk, hogy mindez úgy történt, hogy igazam volt, ezért duplán megérte.

Ah, könyörgöm. Hogy a fenébe ne lett volna jogos az, ahogy beszéltem vele? Ki az, aki eltűnik ilyen sebezhetően napokra, estéket tölt az utcán, mert talán így befogadják?

„...Azt mondták, ha megteszem azt, amit mondanak, akkor befogadnak, ez olyasféle... ah... kihívás volt. Én csak... annyira egyedül vagyok itt. Azt hittem, ezzel tartozni fogok valahová.”

Hh, bármennyire is akarom, ezt viszont nem tudom elfelejteni... Ahogy ezeket a szavakat kimondta remegő hanggal, könnyes szemekkel, az volt az egyetlen, ami nem tetszett a tegnapi napban. Viszont azt hiszem, ez teljesen érthető, hiszen... ki tudna kezelni egy síró tizenhét éves fiút, akitől nem mellesleg kirázza a hideg? Mert igen, Yijeong furcsa, számomra teljesen szokatlan és kezelhetetlen. Érthetetlen módon keresi a társaságom, kedves, törődő, ráadásul... Megölelt. Komolyan megtette.

Milyen fiú ölel meg egy másikat...? Jól van, értem én, ez egy eléggé komoly pillanat volt, biztosan támaszként tekintett rám, ami furcsa, hiszen eddig talán Jaeho is egyetlen egyszer tekintett így rám, mikor részegen elregélte, hogy szerelmes egy lányba, aki folyton elutasítja. Ezen kívül viszont soha, szinte semmilyen formában még csak meg sem kísérelte, hogy nehogy bármiféle problémát okozzon a számomra. Vele ellentétben Yijeong pedig... erőszakos. Meglepően kitartó. Mindenféleképpen eléri, amit a fejébe vesz, még otthonról is lelépett, a leghidegebb estéket töltötte egyedül, csak azért, hogy befogadják.

Egyelőre nem tudtam még eldönteni, hogy ez példaértékű vagy szimplán csak ostoba húzás volt.

– Mit szólnál, ha ma elmennénk vacsorázni valahová? – Amint apa beront mosolyogva, még egy sor kopogást sem erőltetve ki magából, én összerezzenve felejtek el mindent, amin az előbb még agyaltam, hogy úgy meredhessek rá, mint aki megőrült. – Nyílt egy csinos kis étterem a belvárosban, kipróbálhatnánk. – Széles mosolyától, és ahogy az ajtófélfámnak támaszkodva engem figyel, egy pillanat alatt összeszűkített szemekkel bámulok vissza rá, már a homlokomat is ráncolva. Pillanatok múlva még a könyökömön is megtámaszkodom, hogy jobban láthassam, nekem pedig több sem kell; tudom, hogy megint olyanba akar belevinni, amit a hátam közepére sem kívánok.

– Nem. – Elintézem ennyivel, majd visszadőlve a párnámra tovább figyelem az ablakom, amin lassan már ki sem látok a párától.

– Mi? Miért Nem? – Azt hiszem, egy pillanat alatt elveszem a jókedvét, bár nem igazán bánom, hogy őszinte legyek. Nem bírom, mikor hülyének néz.

– Mert jönnek MinJiék is. Igaz? – Mikor erre nem érkezik válasz, egy elégedett horkantás után a fejem alá gyűröm a kezem, hogy jelezzem; túl kényelmes az ágyam, hogy kimozduljak a nő miatt, aki nem az anyám. – Köszönöm, de nem akarok velük tölteni egy egész estét. Elég volt a tegnapi hiszti, hidd el, hogy csak rontanám a levegőt.

– Ami azt illeti, Yijeong nem jönne. – Ezt hallva egy hitetlen sóhaj tör fel a torkomból, miközben tekintetem lassan az üres, csupasz plafonomra téved, nem mintha érdekesebb lenne a kinti időjárásnál.

– Na, úgy meg főképp nem. Semmi kedvem titeket nézni, nem akarok mellettetek egyedül lenni. Yijeonggal legalább lenne társaságom. Furcsa módon Ő még szóba áll velem ennyi idő után is. – Nyújtózkodva beszélek, azt hiszem, talán kissé meg is lep, hogy elered a nyelvem, és nem fogom be két tőmondat után.

– Sajnálom, hogy még mindig így gondolod, pedig jó lett volna egy borvacsoránál elbeszélgetni. Reméltem, hogy ez egy jó alkalom lesz arra, hogy megkedveld MinJit. – Egy fájdalmas szájhúzás után lenéz a lábaira, miközben karjait ölbe teszi, csak a szemem sarkából látom, ahogy végül visszavezeti rám a tekintetét. Még a félhomályban is észreveszem, mikor egy halvány mosoly telepszik az arcára, mintha egy pillanat alatt kicserélték volna. – Viszont annak örülök, hogy legalább Yijeonggal jól kijössz. Jó látni, hogy az a fiú milyen hatással van rád. Kissé nyitottabb vagy, többet beszélsz... Egészen megpuhított. – Ezeket a szavakat hallva arcom fokozatosan torzul el, hiszen szinte felfogni sem tudom, miket mond. Elképesztő.

Hogy Yijeong engem... megpuhított? Miről beszél? Teljesen felháborító.

– Apa, te drogozol? – Felülve egyenesen a szemeibe nézek, próbálom elrejteni a döbbentségemet, amit azzal a pár szóval ért el. Az apám meghülyült. – Fogalmad sincs arról, miket hordasz össze.

– Tisztában vagyok vele, mit mondtam, és akár hiszed, akár nem, igazam van. Viszont... – Mikor úgy dönt, épp elég ennyi belőlem, ellöki magát az ajtófélfámtól és kihúzva magát az ujjait ropogtatja, mint mindig, mikor valami fontos dolog előtt áll. – Nekem mennem kéne lassan. Így, hogy nem jössz, nekem attól még nem szabad lemondanom az estét, és még sok mindent kell elintéznem addig. Asztalt foglalni, lemosni a kocsit... – Egy izgatott sóhaj után kilép a szobámból, viszont az ajtót nyitva hagyja. Még csak meg sem próbál úgy csinálni, mintha nélkülem ne akarna menni.

Bár nem érdekel. Tegye, ami jó neki, csak engem hagyjon ki belőle.

***

– Elképesztő vagy. – Ahogy Jaeho hangja felcseng teljesen normális módon, egy pillanatra összerezzenek, esküszöm, azt sem hallottam, ahogy bejött a lakásba. – Komolyan, még csak el sem mondod, hogy Yijeong előkerült? – A pultra támaszkodva néz rám számon kérően, mintha azt nem mondtam volna el neki, hogy halálos beteg vagyok. Néha nem tudom követni Őt.

– Nem értelek, ezt honnan tudod? – A homlokomat ráncolva, fakanállal a kezemben állok, félig lisztes pólóban, hiszen kisebb szívroham közepette, ahogy betoppant, a kezem a szokottnál is ügyetlenebbül végezte a dolgát.

– Hát nem tőled. – Egy mély levegőt véve végül felül a bárszékre, ami nem mellékesen az „Ő helye” nálunk. – Komolyan, ennyire kizársz az életedből? Mi rosszat tettem?

– Mit érdekel ennyire? – A szemöldökömet felvonva fordulok vissza inkább a vacsorám felé, amit lehet, így első ránézésre nem igazán fogok megenni. Nem valami... bizalomgerjesztő. – Ha unatkozol, menj és nézz pornót otthon, mint minden szombaton. És arra amúgy sem kaptam választ, honnan tudod.

– Hh... – Egy sértett sóhajjal jelzi, hogy nem volt valami kedves előbbi megjegyzésem, bár hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel. – Láttam az anyjával, mikor kitette a kórháznál pár órája.

– A kórháznál? – A homlokomat ráncolva nézek rá hátra, úgy kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott. – Biztos jól láttad?

– Igen, csak megismerem. Amúgy is olyan hófehér és gyűrött volt, hogy mindenkinek megakad rajta a szeme. – Még a vállát is megrándítja, ahogy a fejét oldalra billentve megtámasztja a tenyerében.

– Ah, biztos utána ment apámmal találkozni. Ma vacsorázni mennek, még engem is elhívtak. – A fejemet csóválva közlöm a tényt, amihez inkább nem fűz semmit, de talán csak azért, mert nem az én pártomat fogná jelenleg. – És te mit kerestél a kórháznál? – kérdezem abban reménykedve, hogy ezzel elterelhetem a figyelmemet... Yijeongról. Nem tudom, miért kellett kórházba vinni, és nem akarok erre gondolni.

Nem kéne, hogy érdekeljen.

Nem, nem, nem.

– Sétáltam HyeJivel. A kávézóból. – Egyből egy elégedett vigyor telepszik az arcára, egy fél pillanat az egész mire rájövök, hogy arról a lányról van szó, akibe belezúgott.

– Hajlandó randizni veled? – Egy meglepett tekintettel fordulok teljesen felé hagyva a vacsorámat, egyből megrohamoz a gondolat, hogy nem is Yijeong miatt jött át. Hanem azért, hogy ezt elújságolhassa. Ez miért nem jutott előbb eszembe...?

– Hát... Nem igazán. – A tarkójára simítva még a száját is elhúzza, aminek hála egyből tudom; előre „örültem”. – Elhívtam, de most már csak úgy, mint baráti séta és nem randi. – Összecsapva a tenyerét egy ezer wattos vigyort villant felém, amivel jelzi, mennyire izgatott. – Viszont azt hiszem, ehhez a lányhoz ez a kulcs. Meg kell próbálnom a barátja lenni, mielőtt komolyabban nyitok felé. Azt hiszem, érte ez is megéri. – Miközben Ő a falat bámulva beszél, akárcsak egy tizenkét éves szűzkislány, addig én a szemeimet forgatva fordítok hátat neki.

– Mintha akkora küzdelem lenne összebarátkoznod valakivel. Pont neked, aki még egy felfegyverkezett őrülttel is kezet fogna. – A fejemet csóválva kezdem feltakarítani a pulton hagyott mocskot, miközben azon agyalok, hogy mit csináljak a tálban hagyott moslékkal. Folytassam vagy hagyjam a fenébe és haljak éhen? Viszont ez a gondolat hamar elillan, mikor kintről nyikorgás szűrődik be, felkapva a fejem pedig megtorpanok egy pillanatra. – Becsuktad rendesen a bejárati ajtót?

– Igen. Biztos csak az egyik ablakot csapkodja a szél. – Még a vállát is megrántja, hallom a hangjában, ahogy kicsit kíváncsivá válik, mint mindig, mikor valami olyasféle témát akar felhozni, amiről tudja, hogy nem szeretem. – Amúgy meg... majd úgyis megértesz engem, ha majd te is szerelemes leszel. – Hamar visszatér előbbi témánkhoz, hogy lereagálja, viszont ezután pár pillanatra csend telepszik közénk. Olyan némaság, ami jelzi, hogy folytatni akarja, csak még nem biztos benne. – Mert... te még nem voltál szerelmes. Ugye?

– Kibe lettem volna? – A homlokomat ráncolom, talán kezd egy kicsit érdekelni, hova akar kilyukadni, ugyanis ezt még egyetlen egyszer nem hozta fel.

– Jó, értem én, hogy nem volt senki, de... Ha lett is volna, akkor fiú lett volna vagy lány? – Ahogy ezt meghallom, hirtelen minden kiesik a kezemből, de nem tudok felé fordulni, hogy megnézzem, komolyan gondolta-e. Igenis tudom, hogy nem viccelt.

– Mi van, Jaeho? – A hangom vagy egy teljes oktávval feljebb szökik, ahogy mind a két kezemmel megtámaszkodom a pulton, miközben próbálom megemészteni a szavait. – Most hogy jött ez az egész?

– Én csak... Beszéltem HyeJivel rólad, és felvetette azt, hogy talán meleg vagy és... csak...

– Csak mi, Jaeho? – kérdezem egyre mélyülő hangon, érzem, ahogy kezd felmenni bennem a pumpa. Rohadtul.

– Ah, csak annyi, hogy te teljesen más vagy. Soha, egy lányt sem néztél meg, nem tettél rájuk megjegyzést, és még csak észre sem veszed azt, mikor rád hajtanak, ha tetszel nekik. – Érzem a hangján, ahogy egyre bizonytalanabb lesz, egészen biztosan én vagyok az oka. Az, ahogyan reagálok. – Mindenesetre én csak elgondolkodtam rajta, mikor ez felvetődött, hiszen ha ez így van, akkor... tudod, hogy nekem elmondhatod.

– Nem hiszlek el, Jaeho. Arra nem gondoltál, mi van akkor, ha aszexuális vagyok? – Amint ezt a kérdést felteszem, talán még én is elcsodálkozom ezen, hiszen most gondolok bele ebbe legelőször.

– Nem, az kizárt. Az nem lehet, hogy egyik nemhez sem vonzódsz. Valamikor csak kellett érezned valamit... – Szinte biztos vagyok benne, hogy épp a tarkójára simít, amit legszívesebben most lilára vernék, mert rám kényszeríti a témát. Nem, nem Yijeong miatt jött, még csak a lány miatt sem, akibe szerelmes. Csupán ezért, hogy kifaggasson. – Érezned kellett és kész. Mondjuk... mondjuk mikor még Kyojeon akart összejönni veled még középiskolában?

– Jaeho, nem is emlékszem arra a lányra – szűröm immár a fogaim közt ezt a pár szót, miközben egyre szorosabban markolom a pultot attól félve, hogy az előbb törik el, mint az ujjam.

– És amikor... Yijeonggal vagy? Szoktál érezni valamit? – Egy csapásra lazul el minden ujjam, amint ezt meghallom, hiszen annak a szerencsétlennek a nevére nem számítottam. Rá a legkevésbé. – Nem szoktad furcsán érezni magad vele? Mert én úgy vettem észre, mióta itt van, azóta te sokkal... nyitottabb vagy. Erről beszéltem édesapáddal is még tegnap, mikor rád vártunk reggel, hogy... ah... megpuhított. – Amint az az egy szó felcseng, a szemöldököm nagyon magasra szökik, egyből rájövök, apa honnan vette azt a hülyeséget reggel. Egymás szájába adták a szavakat, amíg várakoztattam Őket. Talán én rontottam el ott, hogy kettesben hagytam Őket két percnél több időre. – Nem lepne meg, ha ez azért lenne, mert, nos... érzel iránta valamit. Vagy már... már történt is köztetek valami? – Itt hirtelen beugrik, mikor tegnap igenis megölelt, de az sem volt több puszta segítségnél. Nem értem, hogy jutottunk el idáig. – Most elmondhatod, tényleg, sőt, bármikor. Csak kérlek, őszinte választ adjál, Kyu...

– Még azt is elnézem neked, hogy egy számomra teljesen vadidegen emberrel beszélgetsz a nemi identitásomról, viszont az, hogy... Jaeho. Én és Yi... – Egy lassú. kimért mozdulattal fordulok meg, de még ez is éppen elég ahhoz, hogy egy pillanat alatt ledermedjek. – Yijeong. – Alig mozdítom az ajkaimat, miközben ez az egy szó elhagyja a torkom, és egyenesen Jaeho mögé meredek, aki látva a leblokkolásom, egyből megfordul.

– Én... én csak most értem haza, és anya nincs itthon, lakáskulcsom pedig nincs nálam, és tudtam viszont, hogy te nem mentél velük, ezért átjöttem... – Miközben Yijeong ott áll egy helyen, hadarva a szavakat, az arca fokozatosan vörösödik el, ami jelzi, hogy egy jó ideje már biztosan itt szobrozott szótlanul, a konyha bejáratában.

– És ezért hallgatóztál? – Még a jobb szemem is tikkel egyet, ahogy magam mögött a pultba markolok, nm értem, miért érzem úgy magam, mint akit rajtakaptak valamin. Valami személyes dolgon. Jah, hh, talán csak azért, mert a legjobb barátom egy gyökér, és mindenféleképpen tudni akarja, hogy meleg vagyok-e. Csodálatos, fantasztikus, kibaszott remek..

– Én nem hallgatóztam! Én... csak felmértem a helyzetet. – Halkan beszél, miközben ajkai alig rezdülnek, még a fülei is halvány vörös árnyalatot vesznek fel, ahogy a kabátját markoló kezei szó szerint reszketnek.

Miután elhallgat, síri csend telepszik a helyiségre, és egészen addig nézek vele farkasszemet, amíg el nem fordítja a tekintetét zavarában.

– Húh. De kínos lehet most nektek. – Legjobb barátom hümmögve mászik le lassan a bárszékről és hátrálva pár lépést csak engem néz, viszont én mindvégig gyilkos tekintettel meredek a hívatlan vendégre a konyha bejáratában. – Épp ezért, most én inkább... mennék. Igen, azt hiszem, ez lesz a legjobb. – Ennyit mond, majd olyan szélsebesen tűnik el innen, hogy épphogy kiteszi a lábát a konyhából, máris hallom csapódni a bejárati ajtót.

Én pedig csak arra tudok gondolni, hogy most komolyan túlestem egy ilyen rohadt kínos és személyes beszélgetésen egy ostoba, tudatlan liba miatt, amit még az is végig hallgatott, akinek nagyon, nagyon nem kellett volna.

– Folyamatosan kurvára felidegesítesz. Először az eltűnésed, most meg... Nehéz lett volna szólnod, hogy itt vagy? – szólalok meg végre tovább szűrve a szavakat, szinte a fogaimat csikorgatva, mikor szó szerint levegő után kapok. Mintha egészen nagy súly telepedne a mellkasomra, és elkapna az az irányíthatatlan menekülési kényszer, ami mindig is, mikor... mikor a hatalmába kerít az, amit nem nevezünk nevén.

– J-jól vagy? – Aggodalmas kérdése túl hamar csúszik ki a száján, mikor kicsit túl hangosan és nehezen szívom be a levegőt, a mellkasom pedig abnormális módon emelkedik. – Kyungil? – A kabátját a pultra téve lassú léptekkel indul meg felém, viszont mikor feltartom a kezem, hirtelen megtorpan.

– Ne. Gyere. Közelebb. – Tagolt szavaimtól szó szerint gyűrni kezdi maga előtt a kezét, és azt bámulva ide hallom azt a letagadhatatlan sóhaját.

– Nem... n-nem válaszoltál Jaehonak. – Halkan dadog, a feje búbját bámulva pedig azon reménykedem, így legalább jobban hallom. Pedig legszívesebben ordítva küldeném el innen, a lehető legmesszebbre. – Te... érzel irántam valamit? – Ez a kérdés pedig megadja a kegyelemdöfést; a kezeim végül ellazulnak, elengedve magam mögött a pultot pedig csak állok egy helyen visszafogva magam annyira, hogy ne kössek ki ordítozásban, ugyanis nem akarom, hogy holnap is olyan torokfájással keljek, mint ma.

– Nem, Yijeong.