8. rész - Tomboló megkönnyebbülés

Üdv mindenkinek:D
Itt vagyok életem gyöngyszemével, azzal a párossal, akik még a NamJinnél is mélyebbre ásták magukat a szívemben:DD
Igyekeztem beindítani a sztorit, bejelenthetem, hogy már kezd izzani a dolog:3
Jó olvasást!^^

         – Kyungil, szedd össze magad! Jaeho itt van. – Apa hangjára csak a szemeimet forgatva mászom le az ablakomból, most valamiért úgy érzem, hiányozni fog az utcánk reggeli ködös látványa. Legszívesebben el sem mozdulnék előle egész nap, imádom, mikor ilyen komor az idő. – Kérlek, nincs sok időnk.

– Komolyan, tesó! – Már legjobb barátom is sürget, fogalmam sincs, miért olyan sietős neki, hisz mikor középiskolás korunkban átjött, hogy apu kocsival bevigyen minket, sosem bánta, ha a dugó miatt lekéstük az első órát. Hh, talán felnőtt fejben. Egy egészen kicsit. – Ha lekésem a filozófiát miattad, egy évig te fizeted a kajámat! – Ezt hallva már még inkább úgy érzem, hogy az a két óra, amit alvással tudtam tölteni az este, már csak fél. Nem értem, mi van velem, hisz apuék a rám való tekintettel tegnap este már MinJiéknél időztek az az előtti akcióm miatt, mikor is az éjszaka közepén indultam neki Yijeongot megkeresni. Nem hagytak aludni, az Ő hibájuk volt, hogy olyankor ki mertem tenni a lábam.

De Ő még most sem került elő.

Nem tudom, hol van, az anyja már teljesen leeresztett, rá sem ismerek már a folyton vigyorgós, az idegeimre menő nőre.

– Most komolyan, lassan már én is késésben vagyok! – Mikor apu rákontráz, egy ideges fújtatással cserélek pólót, a táskámat felkapva pedig gyorsvágtában viharzok lefelé, mielőtt még Ők jönnek fel. – Amúgy sem értem, miért kellett ezt az egy órát betenned mára. – A fejét csóválva kapja fel a kulcsait a kis dohányzóasztalról, majd egy mély levegővétel után ránk néz.

Jó, bevallom, nem volt a legjobb ötlet, hogy ma csak egy órát választottam, de ennek van jó oldala is. Mikor hazajövök, nincs apa, csak én, a tévé és a nyugalom.

– Ah, nekem ma négy órám van. Nem értem, miért tettem be ennyit pont péntekre. – Legjobb barátom a fejét csóválva indul ki, imádom, hogy ilyenkor mindig átkozza magát, esküszöm szórakoztató.

Az egész út csendben telik, senki egy szót sem szól, de tisztában vagyok azzal, hogy apámnak lenne mit mondania.

Yijeongról. Ugyanis valahányszor két percnél többet vagyunk egymás közelében, neki muszáj felhoznia azt, hogy a rendőrség sem találja. Én meg mit mondhatnék?

Nem érdekel. Tényleg nem.

Mit kezdjek vele? Azon kívül, hogy alvászavarom van miatta, az Ő hibájából, túlságosan nem érint meg a dolog.

Mindenesetre apu meg sem említette egész reggel, talán mintha... kissé nyugodt is lenne. Fogalmam sincs, miért, lehet, az az oka, hogy így MinJivel töltheti a napjait. Kiráz tőle a hideg.

– Sziasztok, fiúk. – Miután apu kitesz minket, még int is egyet, mi meg meg sem várva, hogy elhajtson, beindulunk. Nem tudom, Jaeho miért idegeskedett, ugyanis negyed óránk még mindig van órakezdésig.

– Hallod... teljesen nyúzott vagy. – Legjobb barátom szavait elemezve egy felvont szemöldökkel válaszolok, sejtésem sincs, most ezt miért mondja. Ő sokkal szótlanabb, mint máskor, mégis én vagyok a furcsa? – Megint nem tudtál aludni?

– De. – Ennyi a válaszom, bár terveztem, hogy talán még hozzáteszek valamit, a hangsúlyom nagyon nem így jött ki. És hazudni sem hazudok, mert az a két óra igenis alvással telt el.

– Ah... – A rekedt hangja elárulja, hogy talán fáj a torka, azért nem beszélt ma reggel sokat, gondolhattam volna, hogy ez az egyetlen akadálya annak, hogy be nem áll a szája. – Szerintem valamit nem mondasz el nekem.

– Mégis mit? – A homlokomat ráncolva meredek rá, esküszöm, olyan, mintha ez az ember itt mellettem nem is ismerne. Mi a vér van vele?

– Hát... mindegy. Majd beszélünk. – Ennyit mond, mielőtt egy éles jobbossal be nem indulna a filozófiaterembe, ahol az órája kezdődni fog.

***

Az az egy óra rohadt lassan telt el, az utolsó tíz perc után már úgy éreztem, lekaparom az arcom az unalomtól. Nagyon haza akartam indulni, sétálni a hűvös utcákon, kint lenni a nagy ködben. Épp ezért, mikor kitehettem abból az épületből a lábam, tőlem teljesen szokatlan módon talán egy kicsit elöntött a nyugodtság. Imádok egyedül lenni, főleg úgy, hogy azt csinálhatok, amit akarok.

Nem tudom, mennyi ideig járkálok fel-alá a környéken, mikor végül hazatalálok, de mintha órákat töltöttem volna a sűrű ködben. Egészen nagy békével töltött el ez a kis idő kint a friss levegőn, viszont ez az egész mintha egy csapásra eltűnne belőlem. A szívem kihagy egy ütemet, azt hiszem, talán meg is szédülök, mikor MinJiék kertjében a ködtől csak egy alacsonyabb alakot látok a bejárati ajtó felé igyekezve.

Az első gondolatom az, hogy valaki rohadtul betörni készül oda, viszont mikor meghallom a kulcsok zörgését, tudom, hogy erről szó sincs.

Mintha nem is én lennék, idegesen dobom félre a táskám, a kerítésen átmászva pedig olyan tempóval nyargalok át a kerten, hogy szinte már a lábaimat sem érzem. Talán túl nagy zajt csaptam, hisz a bejárati ajtó túl gyorsan csapódott be, amit a következő pillanatban teljes erőmből felrántok.

Épphogy beteszem a lábam, abban a pillanatban meg is torpanok, hisz az az alacsony alkat nem más volt, mint MinJi. Az a nő, aki hatalmas, kisírt szemekkel bámul rám, teljesen lefagyott arccal, mozdulatlanul. A frászt hoztam rá.

Nem tudom... fogalmam sincs, miért hittem azt, hogy talán Yijeong az, mindenesetre fejben már kétszer kinyírtam, háromszor fejbe vágtam és a lehető leghangosabban elhordtam mindennek.

– Bocsánat, azt hittem...

– Yijeong. – MinJi befejezi helyettem, amire lassan ellazulnak az izmai, és még egy halvány mosoly is szétterül az arcán. – Én kérek bocsánatot, ilyenkor dolgoznom kéne. Csak... kaptam egy telefont, a rendőrség hívott. Yijeong előkerült. – Egy boldog, reszketeg mosollyal törli meg az arcát, amíg én állok egy helyen, próbálom felfogni azt, ami elhagyta a száját. – Egyből otthagytam mindent, és siettem haza, hogy bemehessek érte. – Miközben beszél, a lábai elindulnak, össze-vissza járkál a lakásba, ami alig nagyobb, mint a miénk, végül percek elteltével és egy nagyobb sporttáskával a kezében megáll előttem, de tartja a három lépés távolságot. Én meg nem tudom, miért vagyok itt még mindig. – Ah, mindegy is... a lényeg, hogy sietnem kell oda. – Hosszú, barna hajába túrva ismét megindul, már a kilincsen a keze, mikor pár pillanatra megtorpan. Érzem, hogy valamit nagyon mondani akar, azért imádkozom, hogy mégse nyissa ki a száját... nem akarom hallani, ha esetleg valami személyeset akar mondani. – Nem... nem jönnél velem, kérlek? Megnyugtatna, ha egy nagyjából vele egyidős is ott lenne, aki tudja kezelni Őt. Nem tudom, mennyire fordult ki magából. Mióta ideköltöztünk, rá sem ismerek. – Ezeket a szavakat elemezve magamba hirtelen megnyikkanni sem tudok, pedig már ott a nyelvem hegyén az „Isten ments”, „Kizárt dolog” és a társai. Mindenesetre kimondani ezeket nem vagyok képes, valamiért ég bennem a vágy, hogy agyonverhessem azt a gyereket. Az elmúlt napokra visszatekintve pedig ki is járna neki.

– De akkor én ordibálok vele elsőként – alkudozom megindulva MinJi után, aki máris nyitja az ajtót, amit be is zár, miután én is kitettem a lábam a lakásból. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de azt hiszem, kijár nekem, hogy kioszthassam. Nagyon is.

– Én úgy sem tudnék. – A nő, aki már hetek óta szomorítja az életem, beül a volán mögé, majd egy nemes mozdulattal az ölembe teszi a sporttáskát, mikor én is helyet foglalok az anyósülésen. Értetlenül meredek az ölembe, pillanatok múlva jut csak eszembe, hogy be kéne öveznem magam. Hogy őszinte legyek, MinJi nem egy életbiztosíték, ha a vezetésről van szó. – Nagyon köszönöm, hogy jössz.

– Mindegy – mormogom magam elé, az ajtóba kapaszkodva, még csak a szemem sarkából sem pillantok a mellettem ülő felé.

– Nekem nem. – Nem értem... egyszerűen nem! Hogy nem veszi magára egyetlen paraszt megszólalásomat sem? Hogy tudja figyelmen kívül hagyni, normálisan lereagálni? – Bár azt hittem, téged nem érdekel ez az egész.

– Nem is. – Tudom, hogy nem támadásnak szánta utolsó mondatát, én mégis valahogy... rossz néven veszem. – Egyszerűen csak tönkretette az elmúlt pár napomat. Ha nem lett volna hatással apámra, akkor biztosan figyelmen kívül hagyom – korholom az orrom alatt, a tőlem megszokott bunkó hangnemben, amiből próbálok visszavenni.

Ennek a nőnek most került elő a fia. Vissza kell vennem.

– Á, értem. – Ennyit mond csupán, mielőtt megállna, majd a motort leállítva szint kipattan az autóból. Én meg mit tehetnék? A sporttáskát a hátsó ülésre téve követem a példáját, ha már eljöttem idáig, akkor már bemenni sem lesz nehéz.

Az épült hatalmas egy rendőrséghez képest, tiszta, szinte látom magam a járókövön. Az emberek kiállása egytől-egyig példaértékű, kemény és talán még betörhetetlen is.

Az aulában két-három olyan bilincsbe vert fickó ül, akik mellett két-két rendőr foglal helyet, valószínűleg nem indult valami jól a napjuk, ha már délelőtt itt vannak.

Három csapóajtón is átmegyünk, mire egy „Várakozó” feliratú terembe lépünk, ahol sokan vannak, szinte minden ülés foglalt. Bár nekünk alkalmunk sincs helyet foglalni, MinJi máris fejvesztve siet egy fülkében ücsörgő nőhöz, akinek a feje felé van függesztve az „Információ” szóval ellátott tábla.

Hiába van nagy tisztaság, azt hiszem, gusztusom sem lenne leülni ide bárhova is, ki tudja, kik voltak itt előttem. Még a gondolattól is kiráz a hideg.

– Befejeznéd a rohadt körömrágásod? Kiábrándító. Szedd már össze magad. – Egy nő, talán apámmal egyidős lehet, a mellette ülő kislányhoz beszél, aki látszólag a sírás határán van. Ahogy Őket nézem, elkap a vágy, hogy megkérdezzem; mégis miért beszél így vele?

Nem... néha nem értem az embereket, a szülőket, akiknek fogalmuk sincs, milyen kincs van a birtokukban, ha a gyerekükről van szó.

– Azt mondta a csaj, hogy pár perc és itt van, csak még éppen folyik a papírmunka. – MinJi rángat vissza a való világba, eléri, hogy elszakítsam a tekintetemet az előbbi párbeszéd tulajdonosáról, majd egy nagyobb sóhaj kíséretében máris kutatni kezdem a szememmel, hogy hova tudnám száműzni azt a szerencsétlent, ahol leüvölthetem.

Percek telnek el, mikor MinJi szinte felsikítva, a magas sarkújával kopogva szó szerint rohanni kezd, majd egy hangos nyikkanással veti rá magát... valakire. Rá.

Yijeongnak csak a kezeit látom, ahogy görcsösen megmarkolják édesanyja felsőjét, akiár most reszket a sírástól. Én meg csak állok, a kihalt lelkemet tovább gyötörve, a szívemet szorongató érzéssel, hogy nincs, aki így megöleljen engem. Nincs anyukám, aki ennyire aggódna értem.

Neki van, van, van édesanyja.

– Anya...

– Miért csináltad ezt? – Yijeong rekedt, elhaló hangját az anyjáé váltja fel, aki a lehető legszétesettebb hangjával is képes rohadt szigorú lenni. – Hogy tehetted ezt velem? – Még percekig állnak így, miközben én annak a szerencsétlennek a hófehér kezeit bámulom, amik mutatják, hogy nincsen túl jól.

– Elnézést, hölgyem. – Végül egy mély, határozott férfihang szakítja félbe azt a tömény szeretetáradatot, aminek hála MinJi ellép a fiától, így rálátásom nyílik a legkisebbre. Az arca nyúzott, mintha napok óta nem aludt volna, a ruhája itt-ott ki van szakadva, mintha agyonverték volna. – Én Chang biztos vagyok, enyém a papírmunka. Arra kérném, hogy jöjjön velem, mert van, amit a fiával nem tudtunk elintézni. – Miközben a pasas beszél, addig Yijeong szemei lassan átvándorolnak rám, amint eljut az agyáig, hogy ki is vagyok, az arca lefagy, olyan érzésem van, mintha nem hinne a saját szemének. Hh, megértem, még nekem is nehéz elhinnem, hogy tényleg itt vagyok.

Mindeközben én csak állok a lehető leggyilkosabb pillantásommal meredve rá, hogy jelezzem; nem tudja, mi vár még rá. Végül kinyújtom a kezem, egyenesen a WC felé mutatok, amire összerezzen, majd fogva az adást, a nyakát behúzva és homlokráncolva indul meg arra, mintha a kivégzése várna rá.

– Az a szerencsétlen velem lesz – vetem oda MinJinek, akinek meg sem várva a reakcióját máris a fia után sietek. Épphogy beteszem a lábam utána, és becsukódik utánunk az a vastag, remélem hangtompító ajtó, villogó szemekkel fordulok vele szembe, és a kissé szűkös helyiségben egy határozott, indulatos lépéssel közelítek felé. Mondanom sem kell, egyből hátrál, szinte már remegő végtagokkal. Nagyon helyes. – Neked. Komolyan. Elment. A. Kibaszott. Józan. Eszed?! – Hiába próbálom visszafogni magam, a hangom és idegességem legyőz, konkrét üvöltözésben kötök ki, mintha gyilkolnának. Rohadjon meg, megérdemli. – Mégis hova tűntél? Mit képzelsz magadról, ki vagy? Azt hiszed, megteheted ezt? Eltűnhetsz szó nélkül, gyengén, sebezhetően, tizenhét évesen? Mégis mit képzeltél? Mire volt ez jó?! – Még teszek felé két lépést, de még így is van köztünk egy kis távolság, amit esküszöm, mindjárt kiiktatok, hogy felpofozhassam.

– N-nem... nem értesz semmit! – Hevesen rázza a fejét, szinte már védekezőn maga elé emeli a kezeit, mintha tudná, mit akarok csinálni. Nem, mintha ezzel megállíthatna. – Tényleg semmit. Fogalmad sincs, mi miért történik. – Szó szerint már levegő után kapkod, főleg akkor, mikor végül az utolsó lépést is megtéve, a felsőjét megragadva a falnak vágom, és közvetlenül elé állva az arcába sziszegek.

Nem tudom, voltam-e valaha ilyen ideges.

Bár azt hiszem, kijárt már nekem, hogy ezt kiadjam magamból. Az, ami velem történik, mióta ideköltöztek, már több mint sok. Megérdemli ezt a hangnemet.

Felforgatta a rohadt életemet, már aludni sem tudok.

– Hova tűntél? – Közvetlenül az arcába sziszegve teszem fel ezt a kérdésem, teljesen lehalkítva a hangomat. – A világmegváltáson kívül semmilyen más indokot nem fogadok el.

– É-én... – Megremeg az álla, ahogy megpróbálja visszatartani a könnyeit, amik mit sem törődve az erőlködéssel végül lecsorognak az arcán. Némán csap zajt, közel nem olyan hangos, mint az anyja. – Én csak azt hittem, ezzel beilleszkedem.

– Miről beszélsz? – A homlokomat ráncolva meredek rá, miközben egyre erősebben nyomom a falnak a felsőjénél fogva. Meg tudnám ütni. Komolyan, tiszta erőből. – Drogoztál, és kiölte az agysejtjeidet?

– Nem, hanem... A fiúk a suliban, akiktől megvédtél a múltkor... a-azt mondták, ha... ha megteszem azt, amit mondanak, akkor befogadnak, ez olyasféle... ah... kihívás volt. Én csak... annyira egyedül vagyok itt. Azt hittem, ezzel tartozni fogok valahová. – Végül megremeg a hangja, ahogy felszipog, látszik, mennyire tartani akarja magát. Nem megy neki. Átlátok rajta.

– Azt hitted, bármit meg tudsz oldani így? – Rántva egyet rajta ismét felemelem a hangom, hiába próbálok már lehiggadni, hisz azt hiszem, itt lenne az ideje. Viszont nem megy... most jövök csak rá, hogy pont úgy érzi magát, mint, amikor még én akartam beilleszkedni.

De én feladtam. Jött Jaeho és nekem tökéletes volt vele.

– K-kérlek ne beszélj így velem, Kyungil. – A hangja szó szerint elhal, ahogy kiejti a nevem, amitől összerezzenve az ujjaim lassacskán ellazulnak, a szemeimet lehunyva pedig fújok egyet, mielőtt ismét felemelném a hangom.

Nem szabad, nem szabad, nem szabad.

– Van fogalmad róla, mennyit tudtam aludni az elmúlt három éjszaka alatt? Összesen öt órát. Ötöt, Yijeong. – Halkan beszélek, immár a szemeibe nézve, miközben igyekszem pont olyan gyilkos tekintet erőltetni magamra, mint az előbb. – És nehogy azt hidd, hogy miattad. Mert nem. Az anyádék nem hagytak élni, minden egyes estém rólad szólt. Legszívesebben kinyírnálak ezért. – Felváltva mered a szemeimbe, majd egy szaggatott levegővétel után hirtelen mozdul... olyan gyorsan, hogy szinte fel sem fogom. A karja erősen átölelik a hátam, az arcát a vállamra hajtva pedig hangosan felszipog.

– Most nekem hazudsz vagy magadnak próbálsz? – Mormogja a kabátomba halkan, amíg én eltorzult arccal meredek a velem szemben lévő falra.

Megölelt.

Hozzámért.

Nem bírom elviselni, nem, nem, nem.

Érzem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt, a kezeimet felemelve pedig próbálom eltolni, de hogy őszinte legyek, nem jön össze. Mintha semmi erő nem lenne bennem.

Legutoljára anya ölelt meg, még ott, akkor, tizenkét éves koromban.

– Engedj el. Nem hazudok, engedj el – sziszegem vontatottan, szorosan összezárt szemekkel, a megfeszült izmaimat még jobban bekeményítve. – Nem bírom ezt. Engedj. Már. El. – Egy mély levegőt vesz, mire végül megteszi, amire kérem, és a szemeit dörzsölve lehel magába valami életet.

– Szerintem akkor is hazudsz. – Már szóra nyitnám a számat, mikor végül meg sem próbálom kimagyarázni a helyzetet, egyszerűn csak ellépek előle és az ajtóra mutatok továbbra is teljesen idegesen.

Egy pillanatra megnyugodtam, de aztán természetesen hozzám kellett érni úgy... úgy, ahogy még apám sem mer. Ezzel most elbaszta.

– Indulj meg kifelé.