10. rész - Egyre rosszabb

Sziasztok:D Igyekeztem, ráadásul úgy érzem, a sztori is kellően forrósodik:D Remélem, vártátok, jó olvasást^^

              

         – Menj haza.

– De... Ah, mindig ezt mondod! – Hirtelen rázza ki magát zavarából, ahogy én kikerülve Őt inkább a nappali felé veszem az irányt, hisz nem akarok a közelében lenni. Ezek után szó sem lehet róla.

Nem elég, hogy eltűnt három éjszakára, most még olyan beszélgetés fültanúja is volt, amit még csak gondolatban sem szabadott volna levezetnem Jaeho-val. Ideges vagyok.

A legjobb barátom miatt.

És Yijeong, Yijeong, Yijeong miatt.

– Csak tűnj el innen! Nem akarom, hogy itt legyél – korholom felemelt hanggal, miközben már a nappali padlóján trappolok egyre nehezebb és sietősebb léptekkel.

– De... De miért? Kyungil! – Nem tudom, miért, de már kétségbeesett hangja is épp elég lenne arra, hogy megtorpanjak, de mikor csuklómon érzem ujjait, szó szerint szinte előrebukok attól, ahogy próbálok egy helyben maradni. Kiráz a hideg, a kezem pedig ökölbe szorulva jelzi, hogy nem bírom elviselni.

Ahogy hozzám ér, nem megy. Nem.

– Azért, mert egy hajszál választ el attól, hogy megüsselek. – A fogaim közt szűröm a szavakat halkan, mintha nem is én beszélnék. Magamra sem ismerek.

Nem szabadna így reagálnom, főleg nem neki.

Hiszen engem nem érdekel. Nem kéne érdekelnie.

– D-de, K... Kyungil. – Kimérten csúszik le rólam tenyere, miközben motyog, ami már önmagában elég, hogy minimum a vállam felett hátranézzek rá. A nagyra kerekedett szemei pedig már egyenesen a megfordulásra ösztönöznek, amin talán én lepődök meg a legjobban. – Azért akarod, hogy elmenjek, m-mert kínos ez az egész... – Nem tudom, mi az oka, de mintha sokkal kisebb lenne, mintha az, hogy egy fejjel nagyobb vagyok, már kétszer olyan nagynak tűnne.

– Nem. Én azért akarom, hogy elmenj, mert nem akarlak bántani. Úgyhogy menj el most, mielőtt egy pofonnal gazdagabb leszel. – Szinte érzem, ahogy a vérem őrült módon száguldozik az ereimben, amik ki is dagadnak a nyakamon, a karomon, mindenhol, amit látva Ő talán még kisebbnek érzi magát.

– De miért? Én nem tehetek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültél, én... én megszólalni sem tudtam, ahogy... ahogy szóba jött a nevemen, én nem tudtam mit mondani. – Megremeg a hangja, még talán az alsó ajka is, ahogy a pólója alját kezdi babrálni, mintha ezzel elterelhetné a figyelmemet arról, mennyire fél.

Tőlem, tőlem, tőlem.

– Eltűntél és olyan helyzetbe kényszerítettél, amit utáltam. – Érzem magamon, a hangomon, ahogy a visszafojtott dühtől megremegek, aminek hála egyből hátrál is egy lépést. Úgy néz rám, mintha megőrültem volna, és bár hiába vagyok hozzászokva az ilyen tekintetekhez, tőle akkor is váratlan. Ő még soha nem nézett így rám. – Ez épp elég.

– Annyira... nem értelek! – Végül levetkőzve félénk énjét, egy hisztérikus dobbantás után épp annyira emeli fel a hangját, amennyire én az előbb, amitől mintha elfelejtettem volna azt is, hogy hogyan kell beszélni. Nem láttam még... idegesnek? Hh, igen. Dühösnek. – Nem érdekellek, folyton ezt mondogatod! Anyának, apádnak, ah, azt hiszed, nem hallom vissza?! De mégis... mégis miért jöttél el akkor, mikor megtaláltak? Miért védtél meg az osztálytársaimtól múltkor, mikor ott is hagyhattál volna?

– Ha tudod, hogy nem érdekelsz, akkor miért vagy itt folyton? – Amint közbevágok inkább le sem reagálva mondandója második felét, aminek hála egyből elhallgat, majd azzal a lendülettel, egy hangos fújtatás közben közelebb lép, és a vállamba boxol. Én pedig... csak felvont szemöldökkel meredek le a kezére, ami közel nem ütött akkorát, amekkorát kellett volna. Boxolni jár, igaz? Nem látszik.

– Mi lenne, ha nem kérdéssel válaszolnál, a kurva életbe, Song Kyungil! – Nem tudom, mi az oka, hogy egyre meglepettebbnek érzem magam, még talán az a legkevésbé, hogy a teljes nevemen szólít, vagy amilyen csúnyán beszél. Azt hiszem, a hangvétele döbbent le a legjobban. – De ha ennyire tudni akarod, azért, mert tudom, hogy hazudsz! Lehet, apukád beveszi, lehet, anyám borzalmasan nehezen tud kiigazodni rajtad, talán még Jaehot is be tudod etetni bizonyos szinten, de engem nem! Velem ezt nem játszhatod el, átlátok rajtad. – Épphogy befejezi ingerült mondandóját, máris beleüt kétszer a karomba, most már sokkal erősebben és durvábban, mint az előbb. És rájövök, hogy nem azért kaptam az előbb jóval kisebbet, mert gyenge.

– Befejezted? – Ahogy negyedjére is készülne leosztani egy nagyobbat, még a levegőben megfogom a csuklóját, közelebb rántva magamhoz pedig épp annyira hajolok le hozzá, hogy úgy is meghalljon, ha csupán csak lehelem a szavakat. – Unlak. – Szűröm a fogaim közt halkan, amire válaszul csak ránt egyet a karján, de sokkal erősebbnek bizonyulok. – Elegem van abból, hogy minden más, mióta itt vagy. El kell menned innen. Nem csak a lakásból, hanem a tíz kilométeres körzetemből, a városból, felőlem még az országból is.

– Nem zavarhat ennyire, hogy megváltoztatlak – válaszolja végül kissé lenyugodva, és hiába próbálja titkolni, látom rajta, mennyire megbántottam.

Kegyetlen akartam lenni vele, de ennyire azért nem. Talán tényleg erős volt egy kicsit.

– Nem változtattál meg. – Morranok is egyet, hogy így támasszam alá a mondandómat, amire Ő összeszűkített szemekkel válaszol, majd megmakacsolva magát még az állát is felszegi. Én pedig úgy érzem... most az egyszer nem akar itt lenni.

– Oh, a francokat nem! – Szorosan összezárja a száját, pár pillanatig egy csíkot látni belőle mindössze, majd mikor sikeresen visszanyomja magában a szitokszavakat, befeszített kézzel áll egyik lábáról a másikra, de kiszabadulni nem akar már. – Ennyire nem lehetsz kiállhatatlan! Nem ismerlek rég, csupán egy hónapja, de még én is látom, hogy teljesen más vagy. Nem próbálsz seprűvel kikergetni a házból, nincs annyi utálat és harag a hangodban, többet beszélsz és törődsz velem. Még ha csak a saját módodon is, de megteszed. És...

– Mi és? – Miközben ez a két szó kiesik a számon, éles sípolással szívom be a levegőt, amit le sem reagál, vagyis, hh, csak jól elnyomja magában.

– És... jólesik. Jólesik, ennyi. – Egészen elhalkul, de talán csak azért hallom így, mert lehajtja a fejét, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie.

Összezavar ez a fiú.

– Rohadtul nem értelek. – A haját szuggerálom, mintha átlátva rajta a szemeibe nézhetnék. Nem tudom, mit várok egyáltalán ettől az egésztől, mindenesetre érezhető volt, hogy előbb-utóbb megkérdőjelez, mert nem tud megmaradni a fenekén. – Néha a világ legfurcsább, legbonyolultabb emberének látlak.

– Miért? Azért, mert nem vetek kereszteket, valahányszor meglátlak? Hogy nem nézlek teljesen idiótának azért, amilyen vagy? – A földet bámulva beszél tovább, miközben az én mellkasom egyre nehezebben emelkedik, és úgy érzem, hogy menten szétrobban a fejem. El kell mennie innen a lehető leghamarabb. – Tudod, én ezt rühellem az emberekben. Hogy a legtitokzatosabb embereket nézik le, a legzárkózottabbakat ahelyett, hogy megenyhítenék, csak még rosszabb állapotba taszítják. Nem csodálom, hogy annyi düh van benned, amit rajtam töltesz ki, az egyetlen személyen Jaeho-n és apádon kívül, aki próbál megfejteni. – Vesz egy mély levegőt, és mintha olvasna a gondolataimban, lassan felemeli a fejét, úgy néz rám, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát. – Én megértelek. De te is érts meg engem... Én már mondtam; érdekesnek talállak. Nem véletlenül adtam a tudtodra múltkor, amit ezek szerint te nem úgy értelmeztél, ahogy kellett volna. Ebbe semmi varázslat, természetfeletti mágia, sem emberi ésszel felfoghatatlan dolog nincs. Engem pusztán csak... vonz, amilyen vagy. És rühellem, hogy te ekkora seggfejként viselkedsz néha, hogy így reagálsz le, legszívesebben... legszívesebben addig ütnélek, amíg egy kis józan észt nem verek beléd. – A végén szorosan összezárt szájjal áll tovább, visszanyelve mondandója másik részét, mielőtt még feldühítené magát. Megint. Látom rajta, milyen tűz lobog a szemeiben, olyan, amilyet még soha nem láttam ezelőtt. Nem tudom megfejteni. Yijeongot nem.

– Most mondanám, hogy menj haza, két kézzel tennélek ki, de attól tartok, félholtra versz – korholom küszködve a levegővétellel, a fejem zsongásával, a torkomba telepedő gombóccal, a menekülési kényszeremmel. És mit ad isten? Máris úgy néz rám, mintha a gondolataival is képes lenne kikaparni a szívemet a helyéről.

– Most komolyan, elviselhetetlen vagy! – Felcsattanva hátrébb is lép, aminek hála mintha mindkét dobhártyám beszakadt volna, nem tudom, volt-e valaha, mikor ilyen borzalmasan éreztem magam.

Hiába tudom, mi fog történni, hogy mennyire utálom azt a fojtogató érzést, ami ilyenkor felülkerekedik rajtam, és mélyen, a legborzalmasabb helyeken tart fogva, ez mégsem érdekel... Én csak egy valamit akarok; Yijeong ne legyen szemtanúja. Nem tudná feldolgozni.

– Kérlek, menj haza – simítok a homlokomra, aminek hála ismét belekezd a hegyi beszédébe, bár, hogy őszinte legyek, egy szót sem fogok fel belőle. Csak a szívem dübörgését hallom a fülemben, ahogy a vérem kínzó gyorsasággal száguldozik az ereimben, a torkom folyton folyvást elszorul, a gyomrom egy görcsben állva könyörög az enyhülésért. – Yijeong, nem viccelek. Kérlek, most hagyj magamra.

– De miért csinálod ezt folyton?!

– Halkabban – morranok fel villámló tekintettel meredve rá, mintha egy pillanatra minden szenvedésem abbamaradna.

Utálom a „betegségem”.

Rühellem, rühellem, rühellem.

– Bezzeg, amikor te üvöltesz velem a rendőrség mosdójában, az teljesen rendb...

– Nem érzem jól magam, menj már el, a rohadt életbe! – Ahogy kezeim végül remegésben kötnek ki, a lábaim pedig kissé megrogynak, Ő ijedtében hirtelen nem tud mit csinálni. Csak áll némán, küszködve a beszéddel, miközben én sarkon fordulva elindulok, hogy a szobámba zárkózva essek túl azon, amit ismét a sok stressz okoz.

– Várj, várj, mi az, hogy nem érzed jól magad? – Elém vágva maradásra késztet, még a két karomat is megfogja, hogy ne menjek tovább. Én pedig csak nézek rá csendben, a lehető legkomolyabb tekintetemmel, mintha itt helyben kész lennék kilépni a testemből. – Várj, mármint... – Halkan szólal meg ismét, viszont most a teljes letörtség és aggodalom költözik a hangjába. – A-az én hibám? Én tehetek róla? Én... én nem akartalak felzaklatni... Annyira sajnálom! – A lehető legnagyobb szemekkel bámul fel rám, a legkétségbeesettebb arccal, amit eddig valaha is láttam. – Mit csináljak? H-hogy jobb legyen?

– Engedj el, az ég szerelmére. – Szaggatott levegővételemet teljesen komolyan véve egyből elereszt, és még hátrébb is lép, mintha lángra kaptam volna. – Jó, és most... most menj innen.

– Nem, szó sem lehet róla! – Hevesen rázza a fejét, miközben arca ellentmondást nem tűrő ábrázatot vesz fel, én pedig... hh. Azt hiszem, felrobbanok.

– Yijeong, ha segíteni akarsz, akkor tűnj el innen, mert rohadtul nem akarom, hogy végig nézd azt, amit nem bír el a lelked. – Szorosan összezárt szemekkel állok tovább minden izmomat befeszítve, miközben várom, hogy máris csapódjon a bejárati ajtó.

De nem.

Egyedül néma csend a válasz, én pedig már azt hiszem, megbolondultam, és az eddigi veszekedést a levegővel rendeztem le. Viszont mikor... mikor megérzem azt a meleget a felsőtestemnek simulni, a szemeim ösztönösen pattannak ki, és lenézve próbálom feldolgozni azt, ami épp történik.

Yijeong karjai most sokkal, sokkal szorosabban fonódnak körém, a hátamon erősebben markolja a felsőmet, mint a múltkor, miközben a levegőt kapkodva mormog valamit halkan, amit megfejteni sem tudok.

Nem értem... Nem tudom, hogy miért teszi, miért ölelget. Egyszerűen csak azt érzem, hogy most azonnal képes lennék lekaparni magamról, és addig üvölteni, amíg fel nem fogja, hogy nem érhet hozzám. Nem teheti.

Nem, nem, nem bírom elviselni.

– Itt maradok. – Ez az egyetlen, amit ki tudok venni abból, amit mond, de még ez is elég ahhoz, hogy a vállánál fogva próbáljam eltolni. – NE már!

– Engedj el, Yijeong.

– Nem!

– Yijeong!

– Nem, hagyjál már!

– Szia, fiam. – Yijeong hangját immár nem az enyém, hanem apámé váltja fel, ahogy az ingjét igazítva lépked beljebb, viszont ahogy meglát engem és a hívatlan vendéget, egy pillanatra ledermed, én pedig... Csak állok egy helyen, miközben az a szerencsétlen éppen megszabadul tőlem, és ellépve, a tarkóját simogatva hajol meg kissé apa előtt. Zavarban van.

– Ü-üdv. – Egy pillanatra néz csak fel, majd egyből lemered a lábára.

Én pedig csak állok... a bennem dúló harcra összpontosítva, ami egyre halkul és csendesedik, mintha... mintha levegőt is jobban kapnék, a kezem remegése pedig fokozatosan enyhül. Nem értem, mi történik. Soha, soha, soha nem volt még olyan, hogy ez elmúljon.

Nem lehet, hogy miatta.

– Talán... megzavartam valamit? – Apa maga mögé mutatva jelzi, hogy akár el is mehet, miközben kapkodja köztünk a tekintetét, és még hátrál is pár lépést.

Kapva az alkalmon szinte érzem, ahogy felcsillannak a szemeim, és magamban elnyomva egy halleluját, hátrébb lépek egyet.

– Nem, apa, semmit. Yijeong készült elmenni, de rohadt gyorsan. – Még csak fél szemmel sem kell lenéznem rá, még így is tudom, ahogy befeszül mindene, de nem reagál erre semmit.

– Oh, én... a konyhában leszek. – Apa valószínűleg az előbb látottakon agyalva sétál ki a fent említett helyiségbe, ahol máris hallom, ahogy nyitódik a hűtő. Egyből tudom, hogy hiába fog percekig az étel halom felett ülni, nem csúszik majd le egy falat sem a torkán.

– Ki mondta, hogy menni akarok? – Yijeong megmakacsolva magát felnéz rám, a pillantását viszonozva pedig felvont szemöldökkel meredek le rá.

– Én akarom, hogy eltűnj innen végre – mondom kissé felé fordulva, ekkor veszem észre először, hogy tényleg milyen kicsi. Szinte kitöri a nyakát azért, hogy a szemembe nézhessen.

– Hát persze. Teljesen... egyértelmű. Most már talán felvetem anyának azt a rohadt költözést. – Miközben beszél, lassú, hisztis léptekkel indul kifelé, és hogy jelezze, mennyire sértődött is valójában, köszönés nélkül tűnik el a lakásból. Végre.

Talán kiállhatatlan vagyok, egy kicsit elviselhetetlen. De nem érdekel.

***

– Kyungil, fiam. Yijeong már nincs itt? – Apa hangjára még csak a fejemet sem fordítom felé, csak felvont szemöldökkel meredek tovább a tévére, amire most már figyelni sem tudok rendesen.

Nem, mintha eddig ment volna, hiszen az agyamat csak az az egy dolog foglalta le; nem volt rohamom. Rosszul voltam, egyre pokolibban, végül semmi nem történt. Nem értem, miért.

– Apa, már vagy hat órája elment – állapítom meg a tévé melletti kis órára vezetve a tekintetemet, amire Ő válaszul felsóhajt, egy pillanatra a vállamra téve a kezét megáll mögöttem.

– Mindegy, csak gondoltam, ha itt van, annyi vacsorát csinálok. De akkor nem számít... Vagy. Ha akarod, visszahívhatod, hogy egyen velünk. – A furcsa hangsúlyáról tudomást sem akarok venni, bár hogy őszinte legyek, nem megy.

– Miről beszélsz? Kell a halálnak, hogy itt szívja előlem a levegőt. – Lekezelő szavaimat hallva szinte érzem, ahogy apám befeszül, és nem tágít a hátam mögül. Idegesít. Nem tudom felfogni, miért kell nekem megint arról a szerencsétlenről beszélnem.

– Amikor hazajöttem nem épp úgy tűnt, mintha annyira sajnálnád, hogy itt van. – Ezt elemezve magamban lassan felnézek rá lehetőleg épp olyan fejet vágva, mintha megölni készülném.

– Ugye Jaeho nem hívott fel telefonon? – Célzok itt magamban arra, hogy a legjobb barátom melegnek néz, viszont mikor apa a homlokát ráncolja, rájövök, hogy nála erről szó nincs. Hála az égnek.

– Nem. – Zavartan mondja ki ezt az egy szót, majd a hajába túrva végül hátra lép egyet. – Én csak arra próbáltam célozni, hogy ti ketten... igencsak összemelegedtetek. Lassan elérkezünk arra a pontra, hogy öcsédként tekintesz rá? – Egy önelégült vigyor telepszik az arcára, majd meg sem várva a válaszom a konyhába megy, hogy egyen valamit. Én meg... Én meg ülök továbbra is harcolva a gondolattal, hogy Yijeong az én...

Ah, aztán leesik. Tudom, apa miért mondta ezt, hogy miért örült ennek annyira. Tudom, hogy együtt van MinJivel, ez tiszta sor. Tudom és kész. Épp ezért... az, hogy én talán testvérként tekintek arra a szerencsétlenre, apát felvillanyozza.

Hát a hányinger jön rám! Yijeong nem... nem az öcsém.

Soha nem is lesz az, nem tudnék úgy ránézni semmiféleképpen, ha fegyvert szegeznének a fejemhez, még akkor sem. Soha.

Yijeong... Ő valami teljesen más szerepet tölt be az életemben, valami olyat, ami sokkal, sokkal logikusabb. Talán egy védtelen gyereket, akit meg kell védenem – ami egyre valószínűbb, amilyen szerencsétlen vagyok –, vagy szimplán egy olyan személy, aki miatt egyre több problémámat kell megoldanom.

Nem tudom pontosan, talán egyik sem... De ami a legbiztosabb; Nem. Az. Öcsém.