24. rész - Más vagyok

Sziasztok:D Mostanában sokat zaklatok mindenkit, de az a helyzet, hogy nem volt szívem szenvedni hagyni titeket. Mondjuk úgy, hogy nem a legjobb résznél hagytam abba:D

Jó olvasást^^

Nem tudom, hogy tettem meg, hogy hogyan volt bátorságom rá. Egyszerűen csak mozdultam, miközben a szavai jártak a fejemben, az, amiket mondott. Annyi, annyi, annyi minden elhagyta a száját, hogy sokszor azt hittem, nem fogom tudni végig követni.

Azt mondta, szép a lelkem, az, amit annyi éven át védtem a kis burkomban, mégis omladozott nap, mint nap, egyre jobban. Azt mondta, imádja, hogy más vagyok, hogy hiányzom neki, biztonságot adok, én vagyok az egyetlen rohadt csillag az egén. Hozzám menekül, meg akar nekem felelni. Akar, akar, akar engem.

Ez annyi, annyi érzelem... nem tudom feldolgozni. Nem tudom befogadni mindet, egyszerűen elfojtani sem próbálom. Csak hagyom, hogy előtörjön belőlem, megengedem magamnak, hogy a szekrénynek nyomva csókoljam és követeljem azt, ami jár nekem, amit ő is annyira akar.

Yijeong csak nyög, nyöszörög és sóhajtozik, a hajamat túrja, olyan hévvel és vággyal viszonozza minden mozdulatomat, mintha csak így lenne megírva.

Mintha tökéletesen passzolnánk egymáshoz; hisz a szája az enyémhez illik, az ujjai a hajamba, a szíve az én testembe.

Nem, nem, nem tudom leállítani magam, megfékezhetetlenül taszítom a szekrény ajtajának, miközben elégedett morgásaim minden apróbb szusszanását követik, egyre többet akarok.

A bőröm perzsel tőle, az agyam kikapcsol, minden önuralmam csődöt mond és hagyja, hogy ez a kölyök irányítson úgy, ahogy akar.

Hirtelen nem érdekel apa, nem érdekel MinJi, minden hidegen hagy, ami ezt az egészet félbeszakíthatná. Én élvezem, és az elmúlt húsz évem alatt most érzem először, hogy élek.

Yijeong egy hangos, kelletlen nyögéssel, összerezzenve kapja el végül a fejét, mikor a telefonja megszólal, reszkető kezekkel tol el, a lábait pedig kényszerszerűen mozdítja. Mintha menekülne előlem, mintha észhez térne hirtelen, mi is történt.

Én meg csak nézem őt, ahogy a telefonnal szenved, a zsibbadó, égő ajkaimat rágom, az jár a fejemben, hogy nekem ez nem volt elég.

– A-anya? – A hangja rekedt, alig ismerni rá, miközben az íróasztalán támaszkodik.

Én pedig felé fordulok, most rajtam a sor, hogy a hátamat a szekrénynek döntsem, és lehunyt szemekkel emésszem meg mindazt, amin nemrég keresztülmentem.

Az agyam kattogni kezd, a szívem őrült mód zakatol, csak arra tudok gondolni, ahogy szerelmet vallott.

„Annyira... annyira szerelmes vagyok beléd.”

Mély levegőt veszek, egy csapásra pedig bármit megtennék azért, hogy legalább pár pillanatig ne ostromoljanak a kimondott szavai.

„...Az, amikor nem jutsz levegőhöz a közelében, amikor annyira éget az érintése, hogy már csaknem nyomot hagy a bőrödön. Hogy amikor megcsókol, utána folyton ismét érezni akarod az ízét a szádban. Képes lennél bármit megtenni érte. Utálod, ha mással látod, folyton hiányzik. Vágysz rá. Vele akarsz lenni, mindent tudni róla. Vele tölteni minden egyes perced, az estéidet, mellette aludni. A... aludni...”

Ezek a szavak, a hangja cseng a fülemben, nem tudom elhinni, hogy ezt mondta, hogy van, aki egyáltalán képes így érezni irántam. Nem hiszem el, hogy talán... talán már én is ismerem ezt.

Nem kellett Jaeho, nem kellett Kim Minhyuk, nem volt senkire szükségem. Így is rájöttem, mi ez, tudom már, hogy mi zajlik le bennem. Viszont azt hiszem, soha nem leszek képes kimondani.

– M-minden rendben. – Yijeong hangja szakít ki, ahogy meglepően gyengén cseng fel. A szemeim kinyílnak, nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá.

Még mindig az íróasztalába kapaszkodik, a kinti időt figyeli, ahogy a villámok fénycsóvát hagynak maguk után, az ég dörög, az eső sírva kopog az ablakon.

Tudom, hogy mindketten csapdába estünk.

Még percek telnek el, mire a kölyök leteszi a telefont, nagy nehezen, de talán sikerült megnyugtatnia az anyját, hogy jól van. Bár, amilyen hangon beszélt, nem igazán hiszem, hogy százszázalékosan sikerült elhitetnie MinJivel.

– Most mi lesz? Ezzel... ezzel az egésszel? – A hangom instabil, ahogy én magam is, mikor a szemembe néz. Látom benne az előző csók tüzét, ahogy még mindig a hatása alatt van, a teste remeg, az arcán mégiscsak aggodalmat látok.

– Te mondtad, hogy nem szabad. Akkor mégis mi lehetne? – Hatalmasat nyelve húzza ki a székét, majd rogy le rá, mintha mindene kezdené feladni a küzdelmet.

Érzem, hogy most szenved, nehéz a lelke, hogy lehet, én tisztán látok, de neki csak rosszabb. Én nem akartam rosszat neki... ő az első ember, akinél nem mindegy, hogy fájdalmat okozok-e.

Talán figyelmetlen voltam? Nem törődtem az érzéseivel és most... mindjárt sírni fog? Ah, ne. Csak azt ne.

Nem bírnám elviselni.

– Jaeho mondta... – Pár pillanatra elhallgatok, amint felkapja a fejét, és hirtelen valami szokatlan érzelem költözik az arcára. Még csak behatárolni sem tudom. – Mondta, hogy ezt apáéknak el kéne fogadniuk, bármi is lesz. Azt mondta, hogy meg kell érteniük; a vonzódást nem lehet irányítani, nem tehetünk arról, ami kettőnk közt van. – Fél kézzel a még mindig vizes hajamba túrok, próbálok úgy beszélni, hogy egyik szavammal se okozzak neki nagyobb fájdalmat. – Én nem hittem volna, hogy valaha is lesz közöm így valakihez, nem még hogy... még hogy egy fiúhoz. Egy tizenhét éves, makacs kölyökhöz, akinek egyetlen szavában több szenvedély és érzelem van, mint Jaeho életében öröm és irritáló mosoly. – Miközben én beszélek, Yijeong lassan felhúzza a lábait, és az állát a térdére támasztva néz rám, csak engem. Élvezem a figyelmét. – Nem értem, hogy egy ilyen... kicsi fiúban, mint benned, hogyan lehet ennyi minden.

– Én azt nem értem, hogy hogyan tudsz még mindig szeretni annyi év gyűlölet után. – Amint ezt elsuttogja, hirtelen nem tudom, ezt hogyan értsem. Nem tudom, mire céloz ezzel, de rákérdeznem nem kell. Látom rajta, hogy folytatni fogja, csak a szavakat keresi. – Évekig mindenkit távol tartottál, utáltad a világot, rühelltél mindenkit. Tudom, mert láttam. De mostanában... annyira megnyíltál. Látom, ahogy Kwanginra és Jaehora nézel, látom azt a törődést és szeretet a szemeidben, amit irántuk táplálsz. Hogy csinálod? Hogy tudsz még mindig meleg érzésekkel telelenni ennyi év fagyoskodás után? – Ujjaival a melegítő nadrágját markolja, miközben állát a térde mögé rejti, épp akkora szemekkel néz rám, mint nem is olyan rég a kutyája odalent a nappaliban.

Hirtelen nem tudom, mit válaszoljak erre. Mit mondhatnék? Hogy ez a szimpla véletlen?

– Volt, aki kiolvasszon. – Végül ennyivel elintézem a válaszadást, ő pedig meghökken, ledermed pillanatokra.

Tudja, hogyan értettem. Tudja, hogy rá céloztam.

És azt hiszem, jólesett neki.

***

– HyeJi mondta, hogy már itt az ideje, hogy bemutassalak titeket egymásnak. Folyton azt mondja, kíváncsi már rátok. – Amint Jaeho kiejti az utolsó szót, én összerezzenek, és még csak véletlenül sem tudok másra gondolni.

A pénteken történtek után az ember azt hinné, lenyugszik, és minden rendbe jön benne. De velem nem ez történt... Az agyam még mindig Yijeongon kattog. Azon, amiket mondott.

A lelkem még mindig ideges, türelmetlennek érzem magam. Mintha még mindig várnék valamire.

Még mindig, mindig, mindig várok rá.

– Mi az, hogy ránk? – Mire végül reagálok, legjobb barátom elvigyorodik, a táskáját lerakja az öléből, és úgy dönti a hátát a mögöttünk lévő vastag fának, mintha csak otthon lenne.

Őszintén, szeretek idejárni, a parkba, ahol csend van, és nem kell attól tartanom, hogy lassan elfogy a levegő körülöttem. Megnyugtat.

– Rád és Yijeongra. Gondolom, te sem, és ő sem bánja a dolgot. – A vállát rántja, amíg az én arcom eltorzul a nevét hallva. Mély levegőt veszek, hatalmasat nyelek, és látom, tudom, hogy az egyetlen barátom egyből rajtakap. – Az ég szerelmére. Te már megint titkolózol. – Vérig sértett arcot vág, a vállamba bokszol, és idegesen morog, mint ahogy én is mindig. – Volt valami?

– Beszéltem vele.

– Mi? Mégis mikor? – Eltorzult arca még egy fintorba is rándul, ahogy a hangja türelmetlenné válik. Szó szerint felidegesítettem.

– Még... pénteken. – Amint ezt kiejtem, az ő agya pedig feldolgozza a dolgot, a vállam után kap, úgy kapaszkodik meg bennem, mintha azon nyomban összeeshetne.

– Te komolyan... komolyan három napja megbeszélted a kölyökkel, és egy szóval sem említetted? Hát hülye vagy? Mi rosszat tettem, hogy így kizársz az életedből, tesó? – Még gesztikulál is, az arca lassan elvörösödik az indulattól, majd csak szimplán a vállamba üt. Erősen.

Egy pillanatra leblokkolok, hisz Jaehot ritkán látni ilyennek. Nagyon, nagyon ritkán.

– Én csak... emésztettem magamban a dolgot. – Nagyot nyelek, a hajamat túrom, egyből az jut az eszembe, hogy az milyen érzés volt, mikor a kölyök ujjai csinálták ugyanezt.

– Ez ég szerelmére... Mire jutottatok? – Mély levegőket véve nyugtatja le magát, hirtelen azt hiszem, lassan meg is szül. – Együtt vagytok végre?

– Sok mindent mondott. Annyira... tömény volt és felfoghatatlan. Én pedig megcsókoltam, de nem... én azt hiszem, nincs semmi. Abban maradtunk, hogy nem szabad. – Mondjuk, ez így nem teljesen igaz, mindenesetre tényleg nem beszéltünk arról, mi lesz ezután. Ami miatt még mindig így érzem magam.

– Hát ti hülyék vagytok, esküszöm. – Jaeho a fejét csóválja, a sétálgató embereket figyeli, mintha tartana attól, ha rám néz, csak felbosszantja magát. – Komolyan ennyire életképtelenek vagytok mind a ketten? Tessék már összejönni, bassza meg. Esküszöm, már fizikailag fáj a szerencsétlenkedésetek, nem értem, miért kell így elmenni egymás mellett? Mire jó ez? Ha szeret, és te is hasonlóképp érzel, mi a telibe vert, mocskos, véreres lőcsbe hagyjátok szenvedni egymást? – Erre a szép befejezésre többen is felénk néznek, hiszen legjobb barátom nem volt túl halk, de őszintén nem igazán érdekel. Leköt az, amit ezzel az egésszel mondani akar. – Ez nem olyan bonyolult dolog. Jó, ah... megértem, hogy nem olyan egyszerű a helyzetetek, mint például nekem és HyeJinek, de könyörgöm. Az ilyesféle kínokat senki nem érdemli meg. – A végén még fújtat is egyet, így nyomatékosítja mindazt, amit az előbb elhadart.

Én pedig megértem őt, hogy kevés a türelme. Tényleg kötél idegek kellenek ehhez az egészhez, én már csak tudom.

– Most, hogy lebasztál a két lábamról, megmondanád, hogy akkor mégis mit csináljak? – Még csak véletlenül sem köszönöm meg, hogy törődik velem, inkább fennakadok azon, ahogy lehordott.

Úgy is tudja, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tett.

– Szerinted mit kéne tenned? Elé állnod és megkérdezni, hogy lenne-e a barátod, könyörgöm. Ilyen egyszerű. – Pár pillanatig a fejét csóválja, majd rám sandít a szeme sarkából. – Tudom, hogy érzelmi analfabéta vagy, és, hogy fogalmad sincs, hogyan működik egy párkapcsolat, nem tudod, hogyan kell viselkedned, de ez nem maradhat így életed végéig. Igenis hagynod kell, hogy ez a kölyök újat mutasson neked, tapasztalatokat adjon és megismertesse veled, milyen, amikor valaki testileg-lelkileg kötődik hozzád, hogy milyen az, amikor szavak nélkül megértitek egymást, és milyen az, amikor feltétel nélkül szeretsz valakit. Tudod, egy szimpla barát nem képes erre, főleg az apád nem. Lehet, lelkileg terelgetünk, igaz, azt is csak a legminimálisabb szinten, de mi testileg nem vagyunk rá képesek. És nem is akarunk, már ne haragudj. Az apád az az apád, én meg inkább maradok a melleknél. – A végét úgy mellékesen, zárójelben jegyzi meg, ami miatt egy pillanatra már nem tudom komolyan venni. – Szóval, a lényeg; ne húzd szegény agyát, ha már megcsókolod, nyögd oda legalább azt, hogy nem akarod ennyiben hagyni. Csak gyere már össze vele, mert már vagy három helyet is kinéztem, ahova duplarandira mehetnénk négyen. – Amint eléggé érdekes módon fejezi be, természetesen csak elpoénkodva, az én arcom akkor is eltorzul, és úgy meredek rá, mintha teljesen elment volna az esze. Nem is tévedek akkorát.

– Hülye vagy? – Végül fel is teszem a költői kérdést, amire fintorog válaszként, majd csak a vállát rántja.

– Most miért? Az egyik hely igenis nagyon szép, ráadásul olcsó és nagyon finom a sushi. Emellett, mint már tanultam a pszichológia órámon, a közös étkezések meghittséget teremtenek egy párkapcsolatban, úgyhogy az evés igenis nem rossz ötlet. – Még hümmög is a végén, ahogy tovább húzza az agyam, a kezeit a hasára simítja, ugyanis végszóra még a hasa is megkordul.

Ő egész furcsán vezeti le a mérget magában; engem cukkol.

– Nem ajánlom, hogy ezek után rászállj Yijeongra, világos voltam? Elég, ha engem basztatsz. – Halkan morgok, a szám is alig rezdül, amire ő csak hümmög és vigyorog válaszul.

– Hát persze. Majd messziről elkerülöm a kölyköt.

***

Ki gondolta volna? Kinek... kinek jutott volna eszébe valaha is az, hogy én itt kössek ki? Egy pszichológusnál, önszántamból?

Hát, mindenesetre én soha.

Mindig, mikor apa vitt el, én a kereszteket vetve tudtam volna átkokat szórni, hiába szerettem már bele akkor ebbe a szakmába. Hisz ez... annyira imponált.

Bennem annyi rossz dolog volt, méreg és indulat, elfojtott harag, ezek az emberek pedig folyamatosan azon voltak, hogy ezt eltűntessék. Csodáltam őket érte.

Rajtam hiába nem segített sokat, akkor is láttam, ahogy a váróteremben ücsörgő gyerekek minden héten egyre jobban és felszabadultabban beszélgettek a szüleikkel.

Lassan meggyógyították őket. Én is annyira... akartam ezt.

– Itt is vagyok. – Kim Minhyuk hangja rángat ki a gondolataimból, amint beteszi a lábát az irodájába, abba, ami az egyetem legeldugottabb helyén van. Nem is tudom, hogy voltam erre képes, vagy, hogy... egyáltalán mi vett rá, hogy idejöjjek. Egyszerűen csak felkerestem az osztályfőnökömet, hogy kísérjen el ide, ugyanis egyedül kétlem, hogy idetaláltam volna.

Mindenesetre abban reménykedem, hogy sikerül azt megcsinálnia velem, amit régen, annyi kisgyerekkel a többi orvos.

– Jó napot. – Egyből felállok, amint becsukja maga után az ajtaját, majd egyből vissza is zuhanok a székbe, amint eléggé kíváncsi, furcsa tekintettel mered rám.

– Song Kyungil? Biztos jól látom ezt? – Végül még egy halvány kis mosoly is elterül az arcán, amint leül velem szemben, majd az íróasztalra könyököl, úgy néz engem tovább. – Mondta az osztályfőnöke, hogy egy meglepetés vár rám itt, de azt nem gondoltam, hogy ennyire örülni is fogok neki. – A kedves szavait hirtelen nem tudom lereagálni, csak bámulok rá bután, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. – Mégis mi vette rá magát erre? Hm?

– Én csak... – Nagyot nyelek, ahogy elnézek oldalra, hiszen azt hiszem, nem épp arra gondol, ami miatt itt vagyok.

– Az anyukája? – Amint ezt kiejti a száján, én összerezzenek, és hirtelen eszembe sem jut felhozni Yijeongot. Mert igen, én... én miatta jöttem ide. Hogy tanácsot kérjek, ugyanis ehhez a dologhoz már Jaeho sem elég. – Megint rosszul van tőle?

– Nem. – Szinte egyből rávágom, ahogy a szemeibe nézek, amivel ennél meglepettebb arckifejezést nem is varázsolhatnék rá. – Én... már hetek óta nem gondolok rá annyit. – Épphogy a végére érek, a hangom teljesen elhal, az agyam pörögni és kattogni kezd.

Nem mondtam hülyeséget.

Mióta... mióta Yijeonggal problémáim  vannak, vagyis, jobban mondva a felé irányuló érzéseimmel, én nem gondoltam anyára. Úgy.

Egyszer sem fuldokoltam a fájdalomban, nem szenvedett a lelkem miatta. Nem éreztem azt az elviselhetetlen ürességet, amit a hiánya vájt belém az évek alatt.

És miért?

Mert Yijeong... mert az a kölyök kipótolta őt. A miatta keletkezett feketelyukat bennem.

Már szinte nem is hallom, ahogy Minhyuk hegyi beszédbe kezd, ahogy kérdéseket tesz fel, csak magam elé meredve próbálok értelmes, legalább egy épkézláb gondolatot megfogalmazni magamban.

Ahogy telnek a napok, hiába vagyok vele vagy nélküle, akkor is egyre több mindenre jövök rá Yijeonggal kapcsolatban.

Az, amit mondtam neki, mielőtt megcsókoltam, az a bizonyos mondat, amit anya is mindig mondogatott nekem, csak most nyer igazi, teljes értelmet.

Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged...

Yijeong, Yijeong, Yijeong az a tündér.

Ő az, akitől annyira... jól érzem magam.

– Kyungil figyel rám? – Minhyuk hangja rángat vissza, amire csak a fejemet csóválom, majd a torkomat köszörülve nézek a szemeibe.

Ő pedig ismét beszélni kezd. Mondja és mondja, beszél, ami nyugtat, mégsem értek belőle semmit.

Csak az jár a fejemben, amit Jaeho mondott nekem még tegnap, kint a parkban. Mikor kiakadt, a fejemhez vágott sok, sok, sok mindent. Én pedig tudom, hogy igaza volt.

Talán az, ami köztem és Yijeong közt van, az nem mehet így tovább. Valaminek történnie kell, mert ez az egész egyre bonyolultabb. Fájdalmat okozok neki.

– Van valami... problémám van. – Rá sem ismerek a hangomra, úgy elmélyül, amivel elérem, hogy az előttem ülő, kedves öregember elhallgasson. Csak néz rám bután, mintha nem értené, mi ütött belém. Hh, én sem tudom... Mindenesetre megrémiszt az, hogy képes vagyok beszélni arról, ami bennem van. Az elmúlt húsz évben erre nem igazán volt példa.

– Azt hiszem, kezd kicsit megijeszteni, Kyungil. – Minhyuk előre csúszik a székén, a homlokát ráncolja, amíg én a számat rágom.

Aggódom... a miatt, ami bennem van. Ami Yijeongban van.

Ami nincs köztünk most. Sajnos, sajnos.

– Maga szerint bármi elfogadható a szerelemben? – Nem nézek a szemébe, a kezemet figyelem, azt, ahogy az asztal sima felületét karcolja. Meg sem érzem a hideget, attól tartok, a bennem lévő forróság, az, hogy én ezt kérdeztem, elnyom mindent. Mindent, ami zavarhatna.

– Kyungil, maga... szerelmes?