25. rész - Első lépések

Sziasztok:D Örömmel jelentem be, hogy itt is vagyok egy gyors folytatással, ugyanis eszem ágában sincs tovább húzni az agyatokat.

Jó olvasást, drágák^^

– Kyungil, nyugodtan válaszoljon. – Minhyuk hiába bátorít, én annyira le vagyok blokkolva az előző kérdésétől, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok. – Ugye tudja, hogy abban semmi rossz nincs, ha szerelmes?

– Nem válaszolt a kérdésemre. – Végül sikerül legalább ennyit kierőszakolnom magamból, és még így is terelek, de nem érdekel. Arra a kérdésre nem tudok és nem is akarok válaszolni. – Maga szerint bármi elfogadható a szerelemben? – Ismétlem magam, szinte már gépiesen ejtem ki a szavakat a számon.

A tekintete az enyémbe ég, érzem, tudom, hogy nagyon nem érti, miért is vagyok itt. Hiszen általában az ember, ha egy pszichológussal beszélget, nem faggatja ki az élet egyik legrejtélyesebb dolgáról, hanem csak hadarja a panaszait.

Én viszont kíváncsi vagyok. És kell egy olyan felnőtt, érett ember véleménye, aki nem az érzéseit veszi elő.

– Nem igazán értem, mit akar ezzel kicsikarni belőlem. – Minhyuk arcán egy gyors, feszült mosoly szalad végig, miközben feljebb ül a székén, amitől a félig ősz tincsei a homlokába hullnak. – Őszintén, nem vagyok hozzászokva az ilyen kérdésekhez. Főleg nem magától, Kyungil. – Érzem rajta, hogy a szavaiban megbújó értetlenség mellett még a meglepettség is lecövekel, talán tényleg összezavarom.

– A szerelemben bármi szabad? – Ismét felteszem a kérdésem, csak másképp fogalmazva, így próbálom jelezni, hogy meghalok a válaszért. Bár, ahogy elnézem, a türelmetlenségemtől csak tanácstalan lesz. Talán kezd neki végleg leesni, hogy nem egy kezelést akarok, hanem csak tanácsot. És ezt is tőle... hh, mert bizalmat érzek.

– Igen, azt hiszem, igen, ha a realitás talaján maradunk, és nem arra gondol, hogy öl a szerelméért. – Kissé még a homlokát is ráncolja, amíg én emésztem magamban a dolgot.

Azt hiszem, nem ért engem. Hh, bár hogy is tehetné? Nem magyarázom meg a viselkedésem.

– És az, ha fiú fiút szeret? – Amint ez meggondolatlanul, mégis könnyedén kicsúszik a számon, Kim Minhyuk arca egy pillanatra eltorzul, lefagy, majd olyan lassan olvad fel, hogy a Nap ezerszer lemegy.

Lassan hátradől a székén, miközben egy alig észlelhető, apró mosoly költözik az arcára.

– Hát erről lenne szó? – Mikor végleg koppan a dolog benne, miszerint én csak tehetetlen vagyok, megkönnyebbül egy kissé. Látom, ahogy a válla leereszkedik, a vonásai elpuhulnak, és olyan lágy tekintettel mered rám, hogy már csaknem szívfacsaró látványt nyújt. Azt hiszem, örül annak, hogy nincsen bajom. Legalábbis olyasféle, amit soha nem nevezünk nevén. – Ki az? Jaeho?

– Mi? Nem! Nem, dehogy. – Olyan hevesen tiltakozom, hogy még a szék is hátracsúszik egy kicsit, nem hiszem el, hogy ezt tényleg megkérdezte. – Isten ments.

– Akkor? – Az utolsó szavaimtól csaknem elmosolyodik, úgy kell visszafognia.

Elengedi magát, talán kezdi egyre lazábban felfogni a dolgot. Én ennek csak örülök, hisz sokkal könnyebb oldottabb légkörben erről beszélni, mintsem feszülten ülni, amíg végül harapófogóval kell kirántanunk egymásból a dolgokat.

– Apám nőjének a fia. A szomszédom. – Hatalmasat nyelek, mikor a nevét is majdnem kimondom, de sikerül magamba fojtani. Nem akarom, hogy ennyire belemenjünk ebbe.

Hiába nézem az előttem ülőt, hiába próbálok bármit is leszűrni abból, ahogy ül és rám mered, nem megy. Komolyan.

– Hát ez... bonyolult. – Végül megköszörüli a torkát, amitől kezdek kétségbeesni. Talán ez mégsem olyan dolog, amiről beszélhetnék bárkivel is?

– Hh... – Végül csak egy mély sóhaj hagyja el a torkom, mikor Minhyuk egy szót sem szól. Azt hiszem, ezt mégsem kellett volna. – Mindegy, ez... mindegy. – Csak a fejemet csóválom, a hajamba túrok, és állnék fel, mikor egy furcsa hang állít meg.

A szék nyikorog, de nem az enyém. Kim Minhyuké.

– Ne menjen el. – Nem fogja meg a kezem, csak az asztalra teszi a sajátját, az enyémtől nem is olyan messze, miközben engem néz. Egy pillanat alatt teljesen átváltozott. – Még nem is válaszoltam rendesen. – Még kell neki pár pillanat, mire összeszedi a gondolatait, én pedig teljesen a székbe olvadok, miközben a kezemet bámulom. – Az, hogy mi szabad a szerelemben, épp annyira behatárolhatatlan, mint az, hogy a szerelem mi is pontosan. Nem lehet határok közé zsúfolni. Viszont, Kyungil... – Egy félmosollyal az arcán kissé félre biccenti a fejét, az én fejemben pedig az jár, hogy ezzel sokra nem fogok menni. – Annyit mondhatok, hogy az, ami magával történik, nem tilos. Nem rossz és végképp nem elfogadhatatlan.

– Akkor én miért érzem annak? – Halk hangom kettétöri az övét, aminek hála csend telepszik ránk. Hosszú, alig emészthető pillanatokra.

– Ha valaki életében először szerelmes, nem igazán tudja, mit tegyen. Nincsen tapasztalata, igaz? – Még csak válaszolnom sem kell, elég neki, ahogy a szemeibe nézek. Egyből tudja az igazat. – Ne stresszeljen rá, mert attól csak egyik bonyodalom bevonzza a másikat. Ösztönösen cselekedjen, és akkor nem lesz baj.

***

                                                                   

Minhyuk szavai járnak a fejemben. Az, ahogy rám nézett, miközben a szívéből adta a tanácsot. Próbált segíteni, de, hogy őszinte legyek... Nem tudom, megtehetem-e.

Cselekedjek ösztönből?

Belegondolva, hogy mi történhetne, ha nem irányítanám magam, túl sokat kéne magyarázkodnom.

Tegnapelőtt volt már, tudom, de az óta ezen kattogok, miután kitettem a lábam a rendelőjéből, és folyton csak azon jár az agyam, hogy tényleg cselekednem kell. Tennem valamit, amivel véget vetek ennek a borzalmas érzésnek részemről, de leginkább... Yijeong miatt.

Tudom, hogy fájdalmat okozok neki azzal, hogy ezt teszem vele. Hogy megcsókoltam, de utána nem dörömböltem az ajtaján, hogy engedjen be és beszéljük meg. Pedig kellett volna.

– Tudod már, mit csinálsz hétvégén? Tudom, hogy még csak csütörtök van, de nekem semmi tervem. És HyeJinek se... úgyhogy...

– Be akarsz mutatni neki? – kérdezem teli szájjal, miközben ebédem utolsó falatját tűntetem el.

Jaeho rám néz, mosolyog, miközben nekem az jár az fejemben, hogy ha hazaérek, és végre letudom az egyetemet a mai napra is, át kell mennem Yijeonghoz.

Mindig ő jött hozzám, de... azt hiszem, látnia kell, hogy én is képes vagyok arra, hogy felkeressem. Azt akarom, hogy komolyan vegyen.

– Téged is és a kölyköt is. Mindkettőtökre kíváncsi. – Legjobb barátom az egyetem udvarán tanyázó embereket figyeli, a padot koptatja, de a mosolya levakarhatatlan. Még mindig nem értem, hogy lehet folyamatosan ilyen jó a kedve. – Na? Mit szólsz? Hajlandó vagy megismerni a barátnőmet?

– Igen. – A vállamat rántom, amint mindenféle akadály nélkül kicsúszik a hang a torkomon. Talán őt meglepem vele, de magamat már nem. Az elmúlt időben eléggé kivetkőztem magamból. – De, ha kérhetem, ne hozz kínos helyzetbe.

– Én? Dehogy. – Jaeho a fejét rázza, olyan ártatlan képpel mered rám, hogy csak a szemeimet tudom forgatni.

– Fogalmazok másképp; ne tegyél megjegyzéseket. Se rám, se Yijeongra, a kapcsolatunkra pedig még annyira se. – Amint a szavamba vágna, én egyből felemelem a mutatóujjamat, így elhallgat. Csak a száját húzza, de látom a szemében az elnyomott jókedvet. Úgy érzem, jólesett neki, hogy nem utasítom el a barátnőjét. – Ha nem akarsz meghalni, akkor tartod a szádat.

– Jó... jó, legyen. – Végül csak lemondóan sóhajt, majd hümmög, amint feltűnik egy ismerős alak az épület bejáratában. – Hah, ne ki van ott? – Épphogy én is meglátom SooJit, egy világ omlik össze bennem, hirtelen menekülni akarok innen. Semmi kedvem ehhez a libához. – Úgy tűnik, ez a csaj mindenhol ott van.

– Az ég szerelmére... – Csupán ennyi csúszik ki a számon, mikor észrevesz, és már indulna felénk a szoknyáját igazgatva, mikor megszólal a telefonom.

– Mekkora mázli. – Jaeho vigyorog, miközben én a fülemhez emelem a telefont, ami miatt SooJi megtorpan. Idenéz, de megáll, nem jön közelebb.

Legalább ilyenkor nem mászik rám.

– Kyungil? – Apa zaklatott hangját hallva rossz érzésem támad, hirtelen azt kívánom, bárcsak inkább SooJi jött volna ide.

– Apa, baj van? – A táskámat szorító kezem megfeszül, legjobb barátom pedig felém kapja a fejét ezekre a szavakra.

– Van, ráadásul nagy. – Apa nagyot nyel, szinte biztos vagyok benne, hogy a haját túrja.

– Mégis mi történt? – Már most érzem, ahogy a szívem majd’ kiugrik, a fejem zsong, mert tudom, hogy valami olyasmi következik, amiről csak tudni sem akarok. – Apa, könyörgök, az ég szerelmére, válaszolnál?

– Yijeong apja felkereste MinJit. – Ezt épphogy kiejti, én összerezzenek, a földet bámulva próbálom megemészteni, amit mond. Az az állat, aki állítólag évekig bántotta mindkettőjüket, most itt van. Tényleg megkereste őket. – A munkahelyén. Megfenyegette, hogy elviszi Yijeongot, és soha többé nem látja, azt is mondta, ha kell, akkor olyat tesz, amiből soha nem gyó... ah, mindegy, még kimondani is rossz. Mindenesetre sok mindent összehordott, ráadásul közveszélyes a tag. A lényeg, hogy MinJi és én a rendőrségen ülünk, hogy feljelentést tegyünk, de Yijeong iskolában van, és ő semmit nem tud erről. – Szinte fel sem tudom fogni, miről van szó; MinJi veszélyben volt. A kölyök pedig még mindig. Ez most komoly? Én nem... nem tudtam volna erre még csak gondolni sem. Ilyen az, mikor az ember megijed... retteg attól, hogy elveszít valakit? – Kérlek, Kyungil, ne törődj az óráiddal, csak menj el érte, vidd haza, a mi lakásunkba, ha lehet, és ki ne engedd onnan, amíg haza nem érünk. Rendben? Mondták, hogy nem lenne tanácsos végig hurcolni a gyereket a fél városon, ráadásul teljesen felesleges, úgyhogy a legjobb az, ha biztonságban van, lehetőleg nálunk. Ha már házhoz menne az az elmebeteg, akkor sem a szomszédnál keresné. – Apa utolsó mondata már el sem jut az agyamig, csak azon kattogok, hogy meg kell védenem... Yijeongra nekem kell most vigyáznom. Csak, csak, csak nekem. – Kyungil, itt vagy?

– Hívlak, ha hazaértünk. – Egyből leteszem, majd olyan gyorsan állok fel, hogy a lábam alig tart meg, de nem igazán foglalkozom vele.

– Kyungil, mi van?

– Yijeongért kell mennem. – Az emberek közt átgázolva igyekszem az egyetem udvaráról nyíló kapuhoz, ami most tárva-nyitva, így legalább most nem kell kerülnöm a főbejárat felé.

– De miért? Mi történt? – Legjobb barátom ugyanolyan hévvel töri az utat utánam, ahogyan én is, látszólag aggódik. Amit nem értek, de... jólesik. Hogy miért? Fogalmam sincs, talán kezdek bekattanni.

– Az apja. – Ennyit mondok csupán, többre nem vagyok hajlandó, hagyom, had eméssze.

Jaeho egy pillanatra a vállamra teszi a kezét, szavak sem kellenek, tudom, hogy ezzel köszön el.

A következő pillanatban már nincs mögöttem, tudom, hogy inkább a következő órájára siet, de nem bánom. Még mindig jobb, mintha velem jött volna.

Miközben már durván teszem egyik lábamat a másik után, az agyam azon kattog, ha odaértem, mit csinálok. Hogy hozom ki, mit mondok neki?

Hosszú idő, amíg egyáltalán a környékre érek, hiába alig húsz perce ebben a tempóban, mintha... órák telnének el.

Az egyetlen, ami boldogít, az az, hogy nagyjából tudom, hova kell mennem. A középiskola, amibe Yijeong jár, a riválisa az én régi sulimnak, úgyhogy nagyjából tudok tájékozódni. Bár, hogy őszinte legyek, az utolsó pár száz méternél már csak az segít, hogy látom, merről szállingózik hazafelé egy-két diák már ilyen korán is.

Érzem, hogy a mellkasomba szokatlan mennyiségű levegő szökik, ahogy ökölbe szorított kezeimen próbálom levezetni a feszültséget, de már maga a gondolat, hogy lehet, már nem találom ott, mindent romba dönt.

Csupán egy pillanatra torpanok meg, mikor végül megtalálom az iskolát, azt a hatalmas épületet, amiben már voltam egyszer, nagyon-nagyon régen. Kosármeccs.

Hh, természetesen az én iskolám nyert.

Épphogy beteszem a lábam az épületbe, egy idősebb nő állja el az utam, ami miatt csak türelmetlenül nézek el fölötte folyamatosan, hátha meglátom Yijeongot. Hh, de nem, a folyosó üres.

– Segíthetek?

– Be kell mennem. – Kissé meg is hajolok a nő előtt, miközben próbálom visszafojtani halk pihegésem az előbbi gyors tempóm miatt.

Ezzel is csak annyit érek el, hogy a szemöldökét felvonja, és úgy mérjen végig, hogy már szinte fáj.

– Tud igazolványt mutatni? Sajnos, csak az iskola diákjai mehetnek be. – A névtáblájára pillantok, miközben ő beszél, szinte kelletlenül felnyögök, mikor meglátom a „portás” feliratot a neve alatt. Remek, ezek aztán kitartóak.

– Nem érti, be kell mennem. Fontos.

– Kit keres? Annál többet nem tehetek, hogy idehívom. – Olyan lassan beszél, annyira megválogat minden betűt, hogy szívem szerint már a hajamat tépném tőle. Miért történik... ez?

– Jang Yijeong. – Türelmetlenül nyögöm ki azt a nevet, amit még soha életemben nem ejtettem még ki így a számon.

Megijedek magamtól, hh.

– Oh, nem ismerős... – A nő összefonja karjait a mellkasa előtt, miközben hümmögve gondolkodik el, látványosan várakoztat.

Hát a pofám leszakad.

– Könyörgöm, Jang Yijeong, csak ismerős magának, legalább egy kics...

– Jang Yijeong? Őt keresi? – Egy ismeretlen nőihang szakít félbe, aminek hála egyből keresni is kezdem a tekintetemmel a tulajdonosát.

– Igen. – Bőszen bólintok, majd beljebb lépek egyet, mikor megakad a szemem egy alacsony, vékony alakon, aki a homlokát ráncolja.

– Én Sim Yoona vagyok, az osztályfőnöke. – Közvetlenül a portásnő mellé áll, majd a fejével biccent, így jelez, hogy magunkra hagyhat. – Yijeong édesanyja nem rég betelefonált, hogy családi krízis van, és, hogy jönnek érte. – Szinte hallom az isteni hangot megszólalni magam felett, mikor ez eljut az agyamig, megkönnyebbülök attól, hogy ezek szerint nem kell feleslegesen könyörögnöm a bejutásért. – Pár perc múlva kicsöngetnek, itt megvárhatja. – Még biccent is egyet, majd elköszön, nézem, ahogy elmegy... Én pedig ideragadok.

Mozdulni, pislogni sem igazán merek attól tartva, hogy lemaradok róla.

Egyetlen egy dologgal vagyok tisztában; biztonságban akarom tudni. Emlékszem arra, mikor majdnem elmentek innen. Arra, hogy mi volt annak a következménye. Túl kellett esnem azon, amit nem nevezünk nevén, ráadásul még a kölyök is végig nézte.

Azt hiszem, még ezer ilyen vár rám, ha az apja elviszi őt.

Nem, nem, nem akarom.

Még percekig állok így feszülten, a hajamat túrva, mikor végre megszólal csengő. Hirtelen annyian lesznek a folyosón, hogy az arcom egy grimaszra húzódik, hiszen nem látok mást, csak fekete hajat és fehér egyenruhás törpehadat.

Az ég szerelmére, ez most komoly?

Végül, hosszas várakozás után meglátom; a szemem megakad azon az ismerős kézfejen, amivel a gazdája a haját túrja, és félig lehajtott fejjel igyekszik le a lépcsőn. Én pedig mit tehetnék?

Mint akit ágyúból lőnek ki, a lábam ösztönösen indul el, hirtelen még csak az sem érdekel, hogy senkire nem vagyok tekintettel.

– Mi... K-Kyungil? – Épphogy megragadom a vékony csuklóját, amint odaérek, ő teljesen elképedve mered rám.

Sok, sok szitokszót kapunk, hiszen a lépcső közepén ácsorogni mégsem szokás. De nem érdekel.

– Haza kell, hogy vigyelek. Most. – Jelentőségteljes pillantást vetek felé, majd ellentmondást nem tűrő módon húzom magam után a rengeteg, számtalan diák közt.

– De mi... mi történt? És te... hogy? Kyungil, mi a baj? – A hangja összegabalyodik a szavaival, pillanatokig azt sem tudja, mit mondjon, amíg én próbálom megőrizni a hidegvéremet.

Oké, itt van. Már csak biztonságban haza kell juttatnom. Az pedig nem lesz olyan nehéz, igaz?

– MinJi nem hívott? – Csak fél szemmel lesek rá hátra, mikor végre kiérünk a kinti friss levegőre, ekkor ismét szembetalálkozom azokkal az értetlen, ártatlan, hatalmas szemeivel, amiket épp rám mereszt. Össze van zavarodva.

– N-nem, a fenébe már, Kyungil! Ennek az osztályfőnököm nem fog örülni. – A végét elmorogja, de tartja a tempót, nem, mintha tehetne mást. – Elmondanád, mi folyik itt?

– Először is, az osztályfőnököd tud erről. Másodszor meg, az apád... megkereste az anyukádat. – Direkt lehalkítom a hangom, viszont még így is, még ezzel is csak annyit érek el, hogy hirtelen megtorpan, így az én lábaim is megállnak.

– Tessék? – Suttog, a szája alig rezdül, miközben olyan arccal mered fel rám, mintha végig nézte volna a világ pusztulását. – M-mit akart tőle?

– Téged. – Szinte egyből rávágom ezt az egy szót, nem hiszem, hogy ennél jobban ki kéne fejtenem.

Ő pedig a szabad kezével, amit épp nem szorítok, a homlokára simít, hatalmasat nyel, és a fejét rázza.

– Nem... nem bántotta, ugye? Jól van? – Hallom a hangján, ahogy alsó ajka megremeg, az én szívembe pedig egy furcsa érzés költözik. Elég csak az arcát figyelnem, ahogy átváltozik, és egy általam is ismert érzelem költözik rá. Félelem.

– Nem bántotta. – Mély levegőt véve engedem el a csuklóját, amitől ő csak a fejét csóválja, most már a szemeimbe sem néz. Csak áll és toporog egy helyen. – Apa vele van a rendőrségen. Gondolom, volt már jobban. – Nem igazán tudom, hogyan is kéne kezelnem egy ilyen helyzetet, de próbálok tenni valamit... bármit.

Még pár pillanatig áll egy helyen, majd lassan, vontatottan, de a szemeimbe néz, hiába próbálja, nem tudja eltűntetni magáról az aggodalmat.

– Téged küldtek, hogy vigyázzál rám? – Végül halkan, szinte érthetetlenül cseng fel a hangja, úgy motyog, hogy csaknem visszakérdezek. Viszont e helyett csak reflexszerűen bólintok, aminek hála kifújja a benne rekedt levegőt, majd a száját rágva indul meg ismét. – Legalább ennyi jó van a mai napban. – Halkan mormog az orra alatt, meg sem hallanám, ha nem indulnék egyből utána.

Valamiért nem tudom lereagálni, de az agyam mégis ezer meg egy válaszon pörög. De nem, egyet nem nyögök ki. Még csak be sem szólok, ami már tényleg kezd kissé aggasztani.

Lassan teljesen eltűnik a régi Kyungil, ha vele vagyok?