26. rész - Téged

Hola:D Gyors voltam, sőt, egyszerre két résszel is jelentkezem:D Szeressetek, pls

Jó olvasást:3

Meg akarok szólalni, tényleg, annyira mondani akarok valamit, de egyszerűen... nem tudok mit. Épp ez teszi azt, hogy egyikünk egy hangot nem ad ki, amíg haza nem érünk.

Szinte hallom, ahogy a hatalmas kő koppan a földön, ami a szívemről esik le már csak a gondolatra, hogy hazajuttattam.

Pillanatokig szenvedünk, amíg végül a már félig használhatatlan kulcsommal be nem jutunk, majd ahogy becsukódik utánunk az ajtó, duplán zárom be azt.

Yijeong levetkőzik, a tarkójára simítva ül le a kanapéra, én pedig érzem azt a furcsa, furcsa légkört köztünk.

Már csaknem utána indulok, mikor eszembe jut... Apának ígértem valamit.

– Hazaértünk. – Egyből megszólalok, amint felveszi, a lábaim pedig inkább a konyhába visznek ki. – Meddig lesztek ott?

– Nem tudom pontosan, de szerintem sokáig. Elmondtad neki?

– Igen, és csak úgy megjegyzem, hogy nem nekem kellett volna. Kicsit kiborult. – Lehalkítom a hangomat, miközben megtámaszkodom az egyik pulton. Tartok attól, hogy túl sokáig maradok mellette. És bántani fogom.

– Igen, sajnálom. – Apa felsóhajt, ekkor jövök rá, hogy ez még nem minden. Valamit még mondani akar. – Figyelj, Kyungil... – Épphogy ezt eldörmögi, én csak a szemeimet forgatom. Ki hitte volna, hogy ez lesz a következő mondata? – Tudom, hogy már így is sokat kértem, de... MinJi mondta, hogy Yijeong nagyon nehezen viseli az apjával kapcsolatos dolgokat, és nagyon megnyugtatná, ha egy kicsit... foglalkoznál vele. Csak legyél kedves, rendben? – Ezeket a szavakat hallva az állkapcsom megfeszül, hatalmasat nyelve sem tudnám eltűntetni a hatalmas gombócot a torkomból.

Nem szólok egy szót sem, csak pár pillanat hallgatás után inkább bontom a vonalat, majd kissé tehetetlenül, a hajamat túrva megyek vissza a nappaliba, ahol a tévé már megy, igaz, csak lehalkítva, ugyanis Yijeong épp... tanul?

Törökülésben ül a hátát a karfának döntve, könyv és füzet van előtte, a keze pedig jár, amiben egy tollat szorongat. Szinte már észre sem veszi, ahogy mellé ülök.

– Nem tudják, mikor jönnek haza. De addig itt maradsz, rendben? – Csupán csak egy pillanatra néz rám, majd még ennél is jobban lehajtja a fejét, miután bólogat. Nem beszélget velem.

Mikor megelégelem, hogy még egy okét sem kapok válasznak, egy mély levegőt véve veszem el előle a füzetét, hogy megnézzem, mi fontosabb nálam.

– Hé! Kyungil, tanulni próbálok. – Kőkemény hiszti cseng a hangjából, még az arcát is felfújja, ahogy a füzete után nyúl.

– Holnap dolgozatot írsz? Felelsz?

– Ne... nem... – Értetlen hangon válaszol, a homlokát ráncolja.

– Akkor miért tanulsz ennyire, ha nem kérnek számon? Soha nem lazítasz? – A fejemet egy kissé oldalra biccentem, miközben tekintetem végig szalad a szavakon, amik le vannak firkantva. Alig tudom elolvasni.

– Én igenis szoktam lazítani. És már megtanultam, de gondoltam átnézem, mert... mert az so...

– Mert így nem kell velem beszélned? – Ahogy félbeszakítom, meglepetten hallgat el, pillanatokig csak néz rám tétlenül, miközben a fülei csak vörösödnek.

– N-nem! Nem erről van szó, csak... – Hatalmasat nyel, miután elhal a hangja, inkább a könyvébe mered tovább. – Ez biológia.

– Én pedig nem vagyok hülye. – A szemöldökömet felvonva méregetem az arcát, majd tekintetem letelepszik a száján, amit a fogai kínoznak. Azt hiszem, zavarban van. – Hh, remélem, hétvégéig megjön hozzám a kedved, mert Jaeho téged is be akar mutatni a barátnőjének.

– E-engem? – Teljesen ledöbbenve kapja fel végül a fejét, egyáltalán nem érti a dolgot. Így kimondva már annyira én sem. Hisz Jaeho közel nincs olyan szoros viszonyban Yijeonggal.

– Igen, a csaj kíváncsi rád. – A vállamat rándítom, hiába látom rajta, hogy ezzel csak még jobban összekavarom.

– Jól értem? Jaeho azt szeretné, ha vele és a barátnőjével lennék hétvégén?

– És velem – teszem hozzá nem mellékesen, aminek hála ismét elhallgat, majd a fejét csóválva elveszi tőlem a füzetét. Én pedig mi mást tehetnék? Csak figyelem minden mozdulatát, ha már mondani nem tudok olyat, amit már nagyon kéne.

Ösztönből kéne cselekednem. Azt hiszem.

De mégis mi tévő legyek, ha megmozdulni sem merek? Hol a férfiasságom? Határozottság? Valami?

– Jaeho miért akarná, hogy veled legyek? – mormogja maga elé, miközben a cuccait teszi el, valószínűleg rájött, hogy mellettem nem igazán fog most tanulni. Hh, amúgy sem kell neki, azt mondta, már tudja. – Nem értem a pasikat.

– Miért, te nem akarsz velem lenni? – A szemöldökömet, felvonva meredek rá, szinte már vérig sértett arcot vágva, nem, mintha látná. Rám sem néz.

– Én... – Benne rekednek a további szavak, én pedig késztetést érzek, hogy valahogy kicsikarjam belőle. – Én mindig veled akarok lenni... – Végül a tarkójára simít, a fejét oldalra fordítja, és úgy mered a tévére, mintha érdekelné, mi megy benne.

Az én szívem pedig kihagy egy ütemet, majd, mintha egyszerre kettőt is dobbanna, mikor teljesen felfogom, mit is mondott az előbb.

Miért nem tudok erre legalább egy szót kinyögni?

Annyira, annyira, annyira félek, hogy bántani fogom.

– Yijeong...

– M... mindegy... – Nagyot nyel, majd a fejét csóválja, mikor nem kap semmiféle reakciót. Azt mondta, velem akar lenni. Mindig. Én pedig... hallgatok. Elment az eszem? – Meg kéne tanulnom hallgatni. – Egy apró, keserű mosollyal az arcán átöleli magát, majd lehorgasztott fejjel ül tovább felhúzott lábakkal.

– Én nem akarom, hogy hallgass. – Talán engem lep meg a legjobban, hogy megteszem... megszólalok, ráadásul olyat mondok, amit még csak végig sem gondoltam teljesen.

Lassan emeli fel a fejét, és az arcán hiába nincs semmi, a szemében akkor is látok valamit.

– De így csak... saját magammal teszek rosszat. – Az állát a térdére támasztja, miközben zavartalanul néz a szemeimbe, engem pedig maga alá gyűr egy érzés. Valami olyasmi, amitől bizsereg az alhasam, és nehéz a mellkasom.

– De arról fogalmad sincs, hogy velem mit teszel. – Érzem, hogy lassan kiborulok. Jön a türelmem legvége, és elegem lesz saját magamból. Abból, hogy ezekkel a megjegyzésekkel csak összezavarom őt. Attól félek, minden ki fog törni belőlem.

– Én... azt sem tudtam, hogy egyáltalán váltok ki belőled bármi... fontosat. – A végén dadogásban köt ki, ahogy közelebb ülök, a kezem lassan a bokájára csúszik, miközben a tekintetem az övébe ég.

– Az neked nem fontos, amit a múltkor tettem? – A fejemet kissé oldalra biccentem, a számat beharapva célzok arra a bizonyos dologra... Az arcán pedig egyből látom, hogy tudja, hogy a csókra gondolok. – Meg kell ismételnem, hogy felfogd, mekkora súlya van? – Szóra nyitja a száját, szó szerint néma tátogás telik csak tőle, miközben a szemei kikerekednek, és próbál levegőhöz jutni.

– D-de... nem szabad. – Teljesen hátradől, mikor már túl közel érez, így én is megtorpanok. Észre sem vettem, hogy közeledek, csak nézek rá, és próbálom megfejteni, miért épp ezt mondta.

– Szerinted még számít? – Mindenféle probléma nélkül jelentem ezt ki, csupán a vállamat nem rándítom mellé. Eszembe jutnak Minhyuk szavai, azok, amikkel azt bizonygatta, hogy ez nem tilos. Nem elfogadhatatlan. Nem, nem, nem rossz. – Úgy érzem, az, hogy te jól legyél, fontosabb annál, hogy szabad-e vagy sem. Inkább járjunk tilosban, minthogy szenvedj. – Tenyerem a bokájáról lassan felcsúszik a lábán, és már a térde fölött járok, mikor megállítja a kezem. Az ujja az enyémet perzseli, miközben csak és kizárólag engem néz. – Nem akarok fájdalmat okozni neked. – Államat a térdére támasztom, és azt figyelem, ahogy az arca folyton változik a rajta átfutó érzelmektől.

Szinte hallom a gondolatot a fejében, miszerint mi történt velem... hogy miért vagyok ilyen.

Hh, ezt én sem tudom. De nem is érdekel.

– Én nem... értelek. – Alig tudja kinyögni ezt a pár szót, aminek hála a ráncok összeszaladnak a homlokomon. Már csaknem visszakérdezek, mikor látom, hogy szóra nyitja a száját ismét. – Engem akarsz, vagy azt, hogy ne fájjon nekem? A kettő nem ugyanaz. – Még a fejét is megcsóválja kissé, amitől pár kósza tincs a szemébe hull.

Ezen leragad az agyam, szinte fizikailag fáj az, hogy komolyan megkérdezte.

– Téged akarlak. – Suttogás csak, ami kijön a torkomon, de még így is olyan hangosnak hallom, mintha ordibáltam volna.

Nem igazán tudom, lehetséges-e egyáltalán, hogy a régi Kyungil ilyeneket mondjon. Mert teljesen egyértelmű, hogy új vagyok, kicserélődtem. Vagy csak megnyíltam, mindenki nevezze úgy, ahogy akarja.

– Én téged. – Ez épphogy kicsúszik a remegő ajkain, mély levegőt vesz, és olyan erővel szorítja a hátát a karfának, hogy már szinte nekem fáj. Csak távolabb akar kerülni, túl közel vagyok.

Már nyitnám szóra a számat, mikor egy ismerős hang szakít félbe, amitől Yijeong arca ledermed, én pedig pár pillanatra lehunyom a szemeimet.

Az ég szerelmére, miért pont most?!

Türelmetlenül hagyom ott Yijeongot a kanapén, és igyekszem a konyhába, ahol a telefonom csörög.

– Minden rendben, tesó? – Épphogy fogadom a hívást, Jaeho egyből beleszól, nekem pedig a hirtelen jött haragom egy része távozik belőlem. Csak kedves akar lenni, mert aggódik vagy mi. Hogy lehetnék bunkó vele ilyenkor?

– Azt nem mondanám. – Halkan mormogok bele a telefonba, aminek hála a vér is megfagy a legjobb barátomban. – Épp... megzavartál.

– Oh. – Csupán ennyi szalad ki a száján, és máris teljesen biztos vagyok abban, hogy egy levakarhatatlan vigyor terül szét az arcán. – Song Kyungil, nem gondolod, hogy túl rossz vagy? Az apád megkér, hogy vigyázz rá, te pedig rámászol, miközben bébiszitterkedsz?

– De hülye vagy. – Egy mély levegőt véve nyugtázom magamban a szavait, miközben azon vagyok, hogy minél hamarabb visszamehessek.

Én nem másztam rá, csak... csak kezdeményeztem. Beszélgetést.

– Mindegy, talán jobb is, ha kihasználod az alkalmat. Jó lenne, ha hétvégén a pasidként jönne, úgyhogy szedd össze a bátorságodat. Tudom, hogy nehéz, de... azt te tudod a legjobban, hogy ez így rossz. – Ezt végszónak veszem, le sem reagálom, egyszerűen csak bontom a vonalat, miközben az utolsó szavait emésztem.

Igen, igaza van.

Már fordulok meg, hogy visszamenjek, viszont ebben a pillanatban ledermedek, hiszen Yijeong a konyha bejáratában áll az ujjait tördelve.

– Éhes vagy? – Épphogy megkérdezem, válaszul máris bólint, majd beljebb lép, miközben akkora szemekkel néz rám, hogy már... aranyosnak találom. Határozottan az. – Én nem tudok főzni, de egy szendvicset még össze tudok rakni a nélkül, hogy terrorövezetté bombázzam a konyhát. Már, ha ez megfelel. – A vállamat rándítom, amíg ő lassan elmosolyodik, sőt, egyenesen vigyorog az előbbi kijelentésemen.

– Én tudok főzni – jelenti ki direkt kihangsúlyozva azt az egy szót, amire válaszul csak a szemeimet forgatom. Megint kezdjük? Múltkor már úgyis szívtam eleget a vérét ezzel. Bár, végül nem tudtam meg, tényleg jól főz-e. Itt az ideje?

– Kápráztass el. – Az egyik bárszékre ülök, és várakozó tekintettel meredek rá, amitől nem csak mosolyog, hanem már lemondóan a fejét is csóválja. – Bár még mindig kételkedem egy kicsit.

– Yah, Kyungil! – Morcosan mered rám, miközben már a hűtőszekrény ajtaját nyitja ki. – Ne kezdd el. Én igenis tudok főzni.

– Nem tehetek róla, szkeptikus vagyok. Majd elhiszem, ha megmutatod. – A pultra könyökölök, kihívó tekintettel meredek rá, amíg ő az arcát fújja fel. Mint egy kisgyerek.

– Mindjárt mondom, mit mutatok... – Halkan mormog, nem nekem szánja a szavait, miközben a hűtőben turkál. Minden egyes mozdulatát végig követem, ahogy a pultra pakol, és már azon jár az eszem, hogy felajánlom, hogy segítek. De, ah... annyira nincs érzékem a konyhához, ősrobbanást pedig nem akarok.

Végig nézem, ahogy főz, ahogy a keze mozog, ahogy két pult között ingázik, miközben beszél. Mesél dolgokról, néha még halk nevetés is elhagyja a száját, ahogy egy régi sztorit hadar.

Én pedig hallgatom... iszom minden szavát épp úgy, ahogy ő oldódik fel lassan. Én csak örülök, hogy betekintést nyerek a régi életébe, mégis egy kicsit talán... rossz érzés.

Nem tudom, miért.

– Kész is? – Kíváncsian meredek rá, ahogy letesz elém egy tányért, észre sem vettem, hogy így múlik az idő.

– Több mint egy óra volt. – Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, én pedig úgy érzem, hogy most teljesen jogosan. Ah, azt hiszem ilyen, mikor jól érzem magam valaki társaságában, észre sem vettem, hogy telnek a percek. – Remélem, ezzel befogom a szádat egy életre. – Egy lemondó sóhaj kíséretében ül fel mellém az egyik székre, majd abban a pillanatban már el is tűnik a villa a szájában.

Az első falaton rágódva nézem, ahogy ő tömi a száját, esküszöm, olyan, mint egy hörcsög, miközben eszik.

– Aranyos vagy – jegyzem meg, mielőtt egy újabb falat landolna a számban.

A kölyök lefagy, a fejét lassan mozdítja, miközben rám néz, a szája pedig megáll a rágásban. Ma már nagyon sokadszorra döbbentem le.

– Nem ismerek rád – mormogja maga elé, a villájával a tányérban kutakodva, miközben csak és kizárólag azt nézi tovább. – Régen soha nem mondtál ilyeneket.

– Régen sok mindent nem tettem, amit most igen. – A vállamat rándítom, miközben eltűnik a hasamban az, amit főzött.

Igaz, ma már ebédeltem, de, ah... ezt nem tudom abbahagyni, finom. Esküszöm, nagyon jó lett.

– Zavarba hozol. – Olyan halkan motyog, hogy csaknem visszakérdezek, de még időben felfogom azt, ami elhagyja a száját.

– Régen te sem jelentettél volna ki ilyesmit. – A zavart arcát figyelem, miközben eszik, azt, ahogy emészti magában a dolgokat. Talán a látványa teszi, vagy a puszta társasága, de... eluralkodik rajtam az érzés, hogy én ezt meg tudnám szokni. Annyira, annyira, annyira meg. – És amúgy is felesleges, mert látom. Teljesen vörös az arcod, megint. – Ezt hallva kiegyenesedik, majd a tányért, amiben pár falat van csupán, eltolja magától.

– Így nem lehet enni. – Durcásan csóválja a fejét, bár tisztában vagyok vele, hogy azért nem eszik, mert tele van. Ha a zavarától nem menne le egy falat sem a torkán, az első falattal sem próbálkozott volna.

– Pedig van még valami. – A hangom meglepően furcsán cseng, miután az utolsó húsdarabot is eltűntetem, majd egy hatalmasat nyelek, hogy eltűntessem a nagyobb gombócot a torkomból.

– M-mégis mi? – Olyan kétségbeesett tekintettel mered rám, hogy már csaknem nekem rossz érzés. Azt hiszem, még a mai napon a szívrohamot hozom rá.

– Szeretném, ha... – A tarkómra simítok, ahogy elhallgatok, nem hiszem el, hogy nem tudom végig mondani. Komolyan, hol a kemény Kyungil? A határozott, komoly énem? – Szeretném, ha a barátomként mutathatnálak be Jaehoék előtt. – Az utolsó szó épphogy elhangzik, Yijeong üres tekintettel, teljesen ledermedve mered rám, miközben olyan gyorsan kap a pulthoz, hogy csaknem letépi a helyéről. A száját szóra nyitja, az arca teljesen elfehéredik, attól tartok, mindjárt elájul. – Jól vagy?

– É... én...? – Hebeg, a szemei felcsillannak, viszont semmi más jelét nem kapom, hogy él-e még, ugyanis levegőt sem igen vesz. – T-te. Te azt akarod, hogy... ho... hogy... – Valószínűleg olyan szinten összekuszáltam mindent benne ezzel az egy kérésemmel, hogy mindjárt leáll a szíve. Azt nem akarom, nagyon, nagyon nem.

– Tudom, hogy ez nagyon váratlan volt, és, hogy talán nem a legjobb időpont, de ez az egyetlen dolog, amit akarok jelenleg. Nem tudtam tovább halogatni. – Amint ezt kimondom, még nagyobb rendetlenséget csinálok a szavaimmal, ami csupán a lesokkolt arcán is látszik.

Ah, talán... ezt nem kellett volna?

– Várj... – Feltartja egyik kezét, amivel éppen nem a pultba kapaszkodik, amíg én nagyobbat nyelve várom a reakciót. Eddig eszembe sem jutott az, hogy visszautasíthat. – Te... te azt akarod, hogy én legyek... a te...

– Igen. – Amint elakadnak benne a szavak, még bólintok is egyet a válaszom után, aminek hála, összezárja ajkait, és a pult felé fordul. Nem néz rám. – Azt szeretném, ha a barátom lennél. Veled ellentétben nekem nincs semmi tapasztalatom a párkapcsolatokról, de abban reménykedem, hogy te majd megmutatod. Ha már sikerült olyan érzéseket előhoznod bennem, hogy idáig jutottam két hónap alatt, akkor már nem hagyom, hogy ez az egész elússzon. Mondtam már, hogy téged akarlak.

– El... el fogok ájulni. – Szaggatottan veszi a levegőt, miközben az ujjait az ölében tördeli, a fejét éppen hogy csóválja, és a pultra mered. – Nekem ez így... annyira... te eddig soha... Ah, semmi jelet nem adtál, hogy ez be fog következni. – Látom, ahogy ezernyi érzelem száguld végig rajta, hatalmasat nyel, de még így sem tudja visszafognia a remegését. – Ez komoly dolog, Kyungil. Veled, a te helyzetedben ez nagyon, nagyon komoly. Te nem... te nem egy tizenöt éves kislány vagy. – A végét már magának szánja, valószínűleg a volt barátnőire céloz. Hh, hát igen, azt hiszem, nem kicsi a különbség. – Kyungil, egy párkapcsolat sok nehézséggel jár, már nem vagy olyan független, és ott egy másik ember, akivel együtt kell működnöd. Olyan dolgokkal jár, amikhez te egyáltalán nem vagy szokva. Még így is akarod?

– Én téged akarlak – ismétlem magam már harmadszorra, amire kissé összerezzen, talán eljut az agyáig teljesen, hogy nem viccelek.

Igen, tudom, hogy ez az egész nehéz lesz, és tudom, hogy más lesz minden. De nem érdekel, az ég szerelmére.

Hosszú pillanatok telnek még el úgy, hogy ő a szavakkal küzd, én pedig úgy érzem, nem tudok sokáig várni. Épp annyira kell az a rohadt válasz, mint levegő a tüdőmbe.

– Ez azt jelenti, hogy... megcsókolhatlak, amikor akarlak? Átjöhetek és... úgy lehetek veled, hogy nem kell engedélyt kérnem?

– Ha igent mondasz. – Nem tudom, miért kérdez ilyeneket, mindenesetre válaszolok. Azt hiszem, megerősítésre vár. – És nem értelek, eddig is engedély nélkül voltál itt. – Egy pillanatra a pultra nézek, amint ezt kimondom, ő pedig mintha erre várt volna.

Nem tudok visszafordulni felé, hisz megérzem a meleg ajkait az arcomon, amint egy hosszú csókot kapok, amitől egy hatalmasat kell nyelnem.

Talán sikerült feldolgoznia, mi is történik épp. Bár, hogy őszinte legyek, én sem fogtam még fel teljesen.

Amint elhúzódik, a tekintetem az arcára téved, arra, amin a zavartság felülkerekedik minden más érzésén. Hh, mégis látok valamit a szemében... valami furcsát.

– Szeretnék a barátod lenni. – Az alsó ajkát beharapva néz rám, csak engem, a szemeimbe, amíg bennem valami megindul. Egy új és megfogalmazhatatlan érzés, ami az utolsó kis zugokat is betölti bennem.

Megkönnyebbülök, hogy ezt a választ kaptam, megkönnyebbülök, mert... ő is akart engem. Tényleg, tényleg, tényleg akart.