11. rész - Sok, sok, sok

Sziasztok^^
Annyira lelőhetetlen vagyok csupán attól, ahogy a Facebookos csoportban kapom a jobbnál jobb véleményeket, ezt nagyon köszönöm:D Épp ez az egyik oka, hogy folyton csak írok, mikor tehetem, és az is mind csak, csak, csak KyungJeong xd

Jó olvasást:D

         Vannak dolgok, amiket az emberek nem érthetnek. Vannak, amiket nem irányíthatnak, hiába vetik bele minden erejüket, hogy hegyet mozgassanak. Nem tudják, és nem azért, mert gyengék. Egyszerűen igenis létezik lehetetlen.

Nem lehet minden nap száz százalékot nyújtani.

Nem kezdheted minden reggeledet mosolyogva.

Nem figyelhetsz mindenkire magad körül.

Nem irányíthatod magad, ha elönt a düh, vagy a szomorúság. A könnyeidet nem fojthatod vissza örökké.

Nem irányíthatod az érzéseidet.

Ez az a dolog, amitől pokolian érzem magam. Folyton. Még csak nem is az a baj, hogy nem tudom minden alkalommal tökéletesre csinálni a reggeli kávémat, vagy akár két normális szót szólni ébredés után, ami nem tűnik morgásnak. Engem csak az zavar, hogy az, amit mások érzelmeknek neveznek, számomra elérhetetlen, irányíthatatlan, felfoghatatlan. Talán azért, mert a mentális problémáim, a betegségem nem hagyja, mindenesetre megőrjít.

Legszívesebben az összes haragot kiirtanám magamból, azt a dühöt, amiről Ő is beszélt pár napja. Ő, akit négy napja láttam utoljára.

Miután kiviharzott a lakásból teljes sértődöttséggel és hisztivel minden mozdulatában, egy szót nem hallottam felőle. Hh, oké, megértem... Egy olyan beszélgetést hallgatott végig, majd egy másikon estünk át együtt, annyiszor küldtem el, hogy nem csodálom, ha egy kis ideig inkább meg sem próbál megküzdeni velem.

Yijeong kitartó. Épp ezért tudom, hogy nem is olyan soká, de felbukkan majd, és én ismét ugyanazzal a szavakkal bombázom majd. „Menj haza, kérlek.”

Ah, igen, már én is unom – de mit tehetnék, ha nem akarom, hogy itt legyen? Nem akarom, hogy bármikor úgy lépjen be a lakásba, ahogy Jaeho vagy akár én.

Hh, Jaeho, aki ott fekszik a kanapén, még a takarójába burkolózva. Igen, itt aludt az este, ugyanis a szülei elutaztak és én sem akartam egyedül hagyni. Társasági lény, sajnos megőrülne, ha csak magát boldogíthatná. Ez az oka annak, hogy túl nyomottnak érzem magam, ugyanis nem igazán aludtunk. Talán hajnali háromnegyed három lehetett, mikor mondta, hogy inkább lefekszik, így, mint mindig, elköszönt, majd elhagyva a szobámat lebaktatott szépen a kanapéhoz. Mindig ott alszik. Tudja, hogy a szobám olyan magánszféra, ahol nappal megtűröm, de este elviselni sem tudom, hogy valaki rajtam kívül ott tartózkodjon.

A magányomban, ott, ahova minden egyes alkalommal elmenekültem a nehéz napok után.

– Üm. – Még ülök pár pillanatig szinte teljesen megfosztva magamat a gondolataimtól, leharcolva bámulva a tévét, mikor legjobb barátom nyújtózkodik egyet, majd álmos, mégis mosolygó szemekkel néz rám. – Reggelt, tesó.

– Már délután kettő is elmúlt – jegyzem meg visszavezetve tekintetemet a tévére, amire Ő csak sóhajt egyet, és követve a példám a képernyőre mered.

– Az még reggel – mondja rekedtes hangon, majd még pár perc lustálkodás után végre felül. – Imádom a kanapétokat, esküszöm. Jobban alszom benne, mint a saját ágyamban. – Halkan kuncogva dörzsöli meg a szemét, és ez az, amivel eléri, hogy egy elégedett szusszanás kicsússzon a torkomon.

Ő soha nem kérdőjelezte meg, mit miért teszek, a legkisebb dolgoknak is örül, bármi legyen is az. És az, ahogy a kanapénkról beszél minden áldott alkalommal, mikor rajta ébred, jókedvre derít.

– Esetleg megkaphatod, ha szeretnéd. Apuval leharcolom majd.

– Apropó apukád... – Amint elég érdekesen cseng fel a hangja, csak felvonom egyik szemöldökömet, és úgy fordulok felé, mintha már kimondta volna azt a gyökérséget, amit még csak készül. – Mitől van ilyen jó kedve? Tegnap este is... lelőni sem lehetett.

– Együtt van MinJivel. Bár még el nem mondta, de tudom, nem vagyok hülye. – Mormogva fordulok a tévé felé vissza, hogy ne lássam azt a grimaszt az arcán, ami jól jelzi; apának ad igazat. Ugyanis anya óta MinJi az első nő az életében, és az, ahogyan erre reagálok, Jaeho szerint... gyerekes. Szerintem meg teljesen érthető, ha az ember az én helyzetemben van. De nem vitázom vele erről, ugyanis a mi kapcsolatunkra nem kell, hogy ez hatással legyen. – És ha ez még nem lenne elég, apám azt hiszi, hogy Yijeongot már testvéremként szeretem. Hihetetlen.

– Mi? – Nem értem, miért, de hangosan kiszökik torkán a nevetés, miközben tudom, hogy ebben semmi vicces nincs. Szimplán csak nevetséges. – Az öcséd? Mi... Miért? – Mikor nagyjából elcsendesedik, visszatér eredeti hangjához, bár még így is kihallom, ahogy visszafojtja a kuncogást. Ilyenkor úgy... úgy lecsapnám.

– Mert... – És ekkor beugrik. Beugrik az, hogy apa miért hisz olyat, ami a legnagyobb gyökérség, amire ember csak gondolni tud. Yijeong megölelt, apa pedig ránk nyitott. Egy olyan helyzet volt, ami még akkor is furcsán jön ki, ha kettesben vagyunk, nem még hogy valaki szemtanúja legyen. Épp ezért nem mondhatom el Jaehonak... Mi lenne utána? Ő már eddig is olyan dolgokra gondolt, ami még apáménál is abszurdabb, és ha megtudná ezt, soha az életben nem mosnám le magamról, hogy Yijeong nem érdekel. Pedig tényleg nem. – Mert... bolond. Nem tudom, mindenesetre még csak lereagálni sem tudtam, és azóta nem beszéltünk róla, a tudtára sem sikerült adnom, hogy ez nem igaz, úgyhogy... Apám tévhitben él.

– Hát az biztos, hogy nem az öcséd. – Halkan felnevet, amire érzem, hogy a karomban minden izmom megdagad és befeszül, talán ez az oka, hogy egyből el is hallgat inkább. – Jó, rendben, befejeztem. Tudom, rossz vicc, és nem akarom, hogy megölj érte.

– Akkor fogd be a szád, idióta.

– Ah, jól van, oké, oké. De attól, hogy nem beszéltünk róla azóta, a válaszodat akkor is várom, hiába adtam a te kezedbe a döntést, mikor avatsz be; tudni akarom, mi van Yijeong-gal.

***

Jesszusom, mégis mi lenne vele?

Ah, legalább az boldogít, hogy apám és Jaeho hiába beszéltek össze, nem épp ugyanúgy gondolják azt, hogy engem az a „kölyök” megváltoztatott. Legalább apám úgy fogja fel, mintha testvéremként tekintenék rá és nem... nem más értelemben.

Gyah, lényegtelen! Akkor is idegesít, hogy valaki mindig felhozza, akárcsak a nevét. Irritáló. Mégis próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire befurakodott és felborította az amúgy sem nyugodt életemet az a szerencsétlen.

Inkább gondolok másra... mondjuk az evésre.

Apám későn ért haza szombat lévén, bár nem csodálom, hogy karácsony előtt másfél hónappal ennyi munkája van. Mindegy, a lényeg, hogy nem nekem kellett vacsorát főzni, hanem hozott haza Ő, még Jaeho-nak is. Nem tudom, miért, de azt akarta, hogy Ő is velünk egyen, pedig nincs oda az egyetlen egy barátomért. Talán a boldogsága az oka annak, hogy olyannal osztja meg az asztalát saját akaratából, akivel eddig nem igazán jött ki jól. Vagyis... Hh, Jaeho barátkozós típus, mint tudjuk, és mindenre nyitott, amíg apám... Kicsit tartózkodó.

– Szóval, milyen hetetek volt? Nagy a hajtás az egyetemen, igaz? – Apa mosolyogva tömi az újabb pirított tésztahalmot a szájába, miközben felváltva néz rám, majd legjobb barátomra, aki teljesen feloldódva szó szerint habzsolja a hatalmas ételhalmot maga előtt.

– Már alig várom a téli szünetet. Igaz, hogy csak a vizsgaidőszakban kell tanulni, de az a tömény órarend az anyaggal együtt, amivel a fejünket tömik, szinte teljesen befogadhatatlan. – Jaeho még a fejét is megcsóválja, amíg apám teljes egyetértéssel bólogat, miközben én csak ölük, és csipegetek a kacsából magam előtt. Jólesik, ne essék félreértés, mégsem tudok úgy enni, ahogy szeretnék. – Hm... Kwangin, lehetne egy kérdésem? – Amint Jaeho a nevén szólítja az édesapámat, mindketten elég kíváncsian fordulunk felé, ugyanis ez nem szokása. Így belegondolva, nem is tudom, hogyan szólítja meg Őt máskor, de talán ez a második eset, hogy a nevét használja.

– L... lehet. – Apa végül szinte teljesen kiesik a szerepéből, ahogy a szeme sarkából rám pillant, majd egy mély levegőt véve felkönyököl az asztalra száz százalékos figyelmét legjobb barátomnak szentelve. – Mi lenne az?

– Én éppen arra jártam egy ismerősömmel, csak úgy sétálgattunk... még kórház előtt négy-öt napja talán. És láttam, ahogy Yijeongot kirakja az anyja. Csak kíváncsi voltam, miért kellett bemennie. Mármint jó, gondoltam rá, hogy csak kivizsgálás az eltűnése után, de gondoltam, megkérdezem. – Legjobb barátom még a vállait is megrántja, miközben úgy beszél, mintha az időjárásról kérdezősködne. Bár igaz, úgy, hogy Ő teszi fel a kérdést, egyikük sem foghatja rám, hogy engem igenis érdekel az a szerencsétlen. Mert nem is. De ha már Jaeho úgyis feltette a kérdést, én pedig itt vagyok... Nem hiszem, hogy be kéne fognom a füleimet.

Azt hiszem.

– Jaj, azt hittem már valami létfontosságú. – Apa még legyint is egyet, ahogy egy apró mosollyal visszafordul a vacsorája felé, úgy tűnik, nem igazán akad fent a dolgon. Úgy nem is kell, ha Jaeho kíváncsi. – Ah, csak pszichológushoz küldték. Még a rendőrségen beszélgetett az ottanival, és Ő mondta, hogy nem ártana hetente eljárnia. Yijeong pedig nem is ellenkezett, hamar beletörődött, hiszen MinJi nem az a típus, aki elsiklik ilyen dolgok felett.

– Oh, értem. Én már azt hittem, baja esett meg ilyenek, és ezért kell röntgenre mennie vagy mi. – Jaeho még a vállát is megrántja, amíg én a tányérom fölé hajolva kicsit gyorsabban keresgélem a kacsadarabokat a tésztámban.

Pszichológus.

Neki is, neki is, neki is kell.

De nem azért, mert beteg, hanem... mert nincs itt senkije. Egyedül van.

Yijeong el van veszve.

Nem kell mondani sem, tudom. Tudom, hogy így van. Talán kezd beleroppanni abba a magányba, amiben én is élek anya elvesztése óta.

Ah, miért...? Miért kombinálok? És ha így van? Úgy sem számít semmit.

– Hát, azt nem mondanám, hogy sérülés nélkül megúszta. – Apa a száját húzza, szavaira pedig reflexszerűen emelem fel kissé a fejem, hogy legjobb barátomra nézzek. Jaeho meg... a homlokát ráncolva mered az apámra, viszont néha-néha rám pillant a szeme sarkából. Már csaknem mosolyog. Rajtam. – Kyungil is megmondhatja, hogy nem volt valami jó színben, eléggé legyengült az immunrendszere kint. Na meg... a kiszáradás és a táplálékmegvonás sem segített neki. Volt egy-két kisebb folt a karján meg a mellkasán, valószínűleg kapott egyet-kettőt, de nem úszták meg az osztálytársai sem.

– Az osztálytársai? – Jaeho immár felvont szemöldökkel dől hátra, miközben én már tudom a magyarázatot. Nekem Yijeong elmondta, akkor sírt úgy, ahogy soha többet nem akarok látni senkit. Ott, abban a helyzetben magamra emlékeztetett, a régi énemre, és kívülről látva megrázó élmény volt.

– Igen, mert miattuk keveredett ebbe az egészbe. A lényeg, hogy azt mondták neki, hogyha megteszi, amit mondanak, akkor leszállnak róla. – Eszembe jut az, mikor megvédtem Őt. Védtelen volt és gyenge, annak ellenére is, hogy boxolni járt már akkor is. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ugyanazok a gyökerek voltak, mint akik akkor is szét akarták gyepálni. – Ah, mindegy, most már legalább vége. Az egyiküket kirúgták az iskolából, a másik pedig felfüggesztést kapott, meg állítólag volt egy harmadik fiú, aki végül kihúzta magát a dologból. – Apu egy megkönnyebbült sóhaj után megvakargatja a tarkóját, majd ott folytatja az evést, ahol abbahagyta.

Én pedig agyalok... megint. A rohadt életbe, megint.

Kirúgtak egy fiút, a másikat viszont csak felfüggesztették, vagyis Ő még visszamegy. Nem lennék Yijeong helyében – már ha az a tuskó megpróbál megint keresztbe tenni neki.

– Mennyit is maradt ki az iskolából? Három napot? Nem is kell olyan sokat pótolnia. – Legjobb barátom folytatja a témát, bár én már úgy érzem, nem akarok erről hallani többet. Így is elintézték már, hogy ne tudjak elaludni egyhamar.

Jaeho úgy csinál, mintha érdekelné.

Furcsa.

Valamire készül.

– Nem, valóban nem. Ráadásul hétfőn tanításmentes nap van, még egy plusz napja is van. Folyton magol azóta, szinte ki se teszi a lábát a szobájából. – Most, hogy választ kaptam arra, Yijeong miért nem zaklat már négy napja, elkezdhetek aggódni azért, amiért már az elejétől kezdve kellett volna. Mégpedig; komolyan, úgy beszélnek róla, mintha közük lenne hozzá.

Ez zavar.

Nem kéne kitárgyalni.

Nem kéne, hogy érdekelje Őket.

Teljesen kívülállónak érzem magam, egy szót sem szólok – de talán így van jól. Nem kell belefolynom a Yijeong témába.

***

– Nem akartam Jaeho előtt mondani, de áthívtam MinJiéket holnap vacsorára. Szeretnénk veletek beszélni. – Amint apa hangja felcseng, kissé felemelem a fejem, viszont csak akkor szakítom el a tekintetemet a tévéről, mikor felfogom, mit is mondott.

– Mi? – kérdezem eltorzult arccal, véve egy mély levegőt, miközben csak ez cseng a fejemben; „Szeretnénk veletek beszélni”. Ők. Ketten.

Velünk. Velem és Yijeonggal.

– Most miért nézel így? Nem mondtam semmi rosszat. – A homlokát ráncolva áll egy helyen, a pulóverét hajtogatva, de látom rajta, hogy kezd feszült lenni.

– De majd fogsz. Igaz? – Lassan kihúzom magam, úgy fordulok felé teljes testemmel.

Tudom, mi lesz holnap. Tudom, mi az, amiről beszélni akarnak. Legszívesebben pedig... Ordítanék, azt mondanám, hogy nem tehetik. Mi soha nem leszünk egy család. Yijeong nem lesz az öcsém. MinJi soha, soha nem lesz az anyám.

Nem fogom hagyni, hogy anyát végleg elfelejtsük.

– Miért kell egyből a legrosszabbra gondolnod, hm? Pont olyan vagy, mint amilyen any... – És itt megáll. Ledermed, egy szót sem szül, csak némán bámul rám szinte teljesen elsápadt arccal. Én pedig itt ülök, a fotelben, ami úgy érzem, elnyel, egy pillanatig pedig azt akarom, bárcsak meg is történne.

– Mint anya? Ezt akartad mondani? – Az arcom kisimul, nem tükröz semmilyen érzelmet, miközben az ölemben görcsösen markolom a nadrágomat azért imádkozva magamban, hogy ne kelljek ki. Nem akarok kifakadni, nem akarok veszekedni. Azt hiszem, holnap elég lesz... elég lesz az, hogy a tudtukra adom; úgy játszanak családosdit kézen fogva, a kanapén ülve, nevetve a parkban, hegyet mászva, ahogy Ők akarnak. De én nem leszek a része.

– Nem akartam felhozni, Kyungil. Ne haragudj. – Hevesen megrázza a fejét, miközben tekintete arra a bizonyos festményre vándorol, amit nem olyan rég az esküvői fotó helyére tettünk. Nem értem, miért néz így, egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy Ős is rá gondol.

Ahogy én.

Az eszébe kell, hogy jusson... Csak azt nem értem, hogy tud lelkiismeret nélkül más nőre nézni.