22. rész - Mire vállalkoztam?

Sziasztok:D Hát, itt is lennék. Megint:D
Próbáltam nem sokat kihagyni, és szerencsémre a napjaim pont úgy jöttek össze, hogy volt időm írni:D Úgyhogy KyungJeongra fel, jó olvasást^^

– Ez mégis hogy lehet? – Jaeho értetlenül mered rám, miközben én két félidő közt lihegek a pálya szélén.

MinJi egy állat. Azt hiszem, lebecsültem a képességeit, mert mellette még én is eltörpülök. Úgy érzem, csak most tudtam meg, milyen egy igazi, küzdéssel járó meccs. Hogy őszinte legyek, a többiek, akikkel eddig játszottam, nem voltak kihívás.

De ez a nő...

– Rohadt ügyes. – Lihegve morgom el ezt a két szót, miközben a pálya másik felére bámulok, oda, ahol MinJi épp az apámmal beszélget. – Minimum az állást ki kell egyenlítenem. – A hajamat túrom, a legjobb barátomat nézem, azt, ahogy a száját húzza.

– Attól tartok, nem fog menni. Simán lever, pedig az anyád lehetne. – Arra a bizonyos egy szóra összerezzenek, eltorzult arccal és gyilkos tekintettel meredek egyetlen barátomra, akinek még kell pár pillanat, mire rájön, mit is mondott.

Nem, még csak kimondani sem lehet. Feltételezve sem. MinJi nem lehetne az anyám.

– Anya mindig balra megy. – Yijeong hangja felcseng tőlünk pár méterre, én pedig nem tudom megállni, hogy oda ne nézzek.

A labdát bámulja a kezeiben, az alsó ajka a fogai áldozata, az én tekintetemet pedig teljesen leköti. Nem értem miért csinálja... ezt.

Ez is csak pár pillanatra vonja oda a figyelmem, ugyanis Jaeho felmorran, majd a vállamba bokszol jelezve, hogy térjek észhez.

Mély levegőt véve vezetem vissza felé a tekintetemet, viszont még ezt a kis, lomha mozdulatomat is megbánom. Jaeho mintha rajtakapott volna, úgy néz rám, csaknem kiesik a foga is a helyéről a tenyérbe mászó mosolya miatt.

Le fogom csapni, ha egész este így fog viselkedni, valahányszor... Yijeongon felejtem a tekintetemet.

– Szóval... Yijeong. – Egyetlen barátom a kölyök mellé sétál, majd a vállát átölelve néz rá kérdő, kíváncsi tekintettel. A hülye vigyora pedig még mindig irritáló módon ül az arcán. – Mit is mondtál?

– Hogy... anya mindig balra megy. – A szerencsétlen ijedten, megszeppenve sandít Jaehora, aki csak hümmög, én pedig nem igazán tudom, miért, de megindul a lábam. Eléjük állok, ezzel pedig elérem, hogy Yijeong ismét csak a labdát bámulja, rám még csak véletlenül sem néz. – Ez épp olyan berögzült mozdulat nála, mint nálad az, hogy jobbra fordulsz, Kyungil. Elmész mellette. – Halkan motyog, alig értem a szavait, viszont mikor sikeresen eljutnak az agyamig, rá kell jönnöm, hogy nem mondd hülyeséget.

– Szerinted mit kéne csinálnom? – A hangom furcsán cseng, még nekem is szokatlan, amire ő végül lassan felemeli a fejét, szemmel láthatóan kattog az agya.

Felváltva néz a szemeimbe, majd csak fél kézzel a haját igazítja, a száját húzza és hatalmasat nyel.

Az én tekintetem pedig megint, megint, megint az ajkát figyeli.

Eszembe jut a csók... az, amitől még én is kivetkőztem magamból. Ami miatt ő is ilyen zavart most.

– Válaszd ki, milyen ruhát fogsz felvenni a vacsorátokra, mert ezen az álláson már nem tudsz fordítani. – Meglepően pimasz válaszára én csak meghökkenve meredek rá, amíg Jaeho felnevet, így apáék tekintete idetéved.

De én most nem tudok velük foglalkozni. Az jár a fejemben, hogy Yijeong nem csak az anyjával szemben merész. Határozottan velem is.

Már nem, nem, nem fél tőlem.

– És ha sikerül? – A szemöldökömet vonom fel, ahogy a tekintetem az arcán járatom, és közvetlenül elé állok.

Benne reked a levegő, hirtelen szóra nyitja a száját, majd megremeg, ahogy még Jaeho is leveszi a válláról a „biztonságot nyújtó” karját és elhátrál tőlünk. Azt kívánom, bárcsak... bárcsak mindenki eltűnne körülöttünk. Akkor talán Yijeong nem lenne ilyen zavarodott.

– Akkor bebizonyosodik, hogy tényleg egy félisten vagy, aki mindenre képes, mert ezt a meccset megnyerni csak varázslattal lehetne. – Motyog, alig érteni, viszont erre a válaszra a másik szemöldököm is felemelkedik, hirtelen, mintha minden hangom elment volna.

„...Bebizonyosodik, hogy tényleg egy félisten vagy...”

Ettől miért... miért ugrik ki mindjárt a szívem?

– Akkor kapaszkodj meg, mert lesöpröm anyádat a pályáról.

***

– Mi lesz a programunk jövő hét hétvégén? Hm? Egy házibuli? – Jaeho a könyökével a karomba bök, a szemöldökét vonogatja, én pedig csak ülök az egyetem hűvös udvarán magam elé bámulva.

Nem hiszem el, hogy a péntek estém úgy sült el, ahogy.

Komolyan. Szánalmas. Soha többé nem fogok kosárlabdát a kezembe.

– Kösz, nem. – Kisebbet nyelek, miközben az jár a fejemben, hogy mennyire haza akarok menni. Most, azonnal.

– Ah, ugyan már! Kedd van, Kyungil, még mindig a kosármeccs miatt hisztizel? Már négy napja volt. – Nem nézek rá, de még így is tudom, hogy a szemeit forgatja, amivel eléri az ideges morgásomat, azt, hogy a felkaromon minden apróbb izmom befeszüljön.

Nem hiszem el, hogy nem tudtam leverni egy nőt.

– Nem hisztizek – vágom rá egyből fennhangon, fújtatva vágok a karjába, de ennél többet inkább nem teszek. Nem kéne felhergelnem magam, mert tudom, hogy annak csak rossz vége lesz.

– Hh, dehogynem. – Jaeho visszaüt, majd hátradől a padon, ami halk nyikorgással jelzi nemtetszését, mintha lassan már a végét járná. – De nincs miért kiakadnod, valószínűleg Jordannek sem sikerült volna döntetlenre felhoznia az állást. Rohadt jó voltál. – Amint ez elhagyja a száját, az én szemeim lecsukódnak, és nagyot nyelve fojtom vissza a szitokszavaimat.

Rohadt döntetlen.

Egy pontot nem sikerült szereznem az utolsó tíz másodpercben, pedig az esélyem megvolt rá. Erre... tessék. Hh, de ennek ellenére, még így is sikerült ledöbbentenem mindenkit.

Főként Yijeongot.

– Nem akarok menni. Nem vagyok bulizós fajta, tudod, hogy rühellem az embereket. – Szinte teljesen elmélyül a hangom, ahogy a türelmetlenség felülkerekedik rajtam, de próbálom kontrollálni magamban a dolgot. Hh, mit ne mondjak... nagyon nehezen megy. Legszívesebben a szobámba zárkóznék napokra, ahol egyetlen ember sem tud felidegesíteni.

– De HyeJi szervezi, esküszöm, élvezni fogod. Inkább ünnepeld meg, hogy se te, se MinJi nem nyert. Legalább nem kell elmenned vele vacsorázni. Na, gyere már. – A vállamba bök, elvigyorodik, de én hajthatatlan vagyok. Nem akarok inni, mert tudom, hogy olyan énem jön elő, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. – Jó, tudod, mit? Akkor Yijeongot hívom helyetted. Ő biztosan benne lenne a dolo...

– Ezt most verd ki a fejedből. – Villámló tekintettel kapom felé a fejem, szinte levegőért kapok, amint teljesen felfogom, mit is mondott az előbb. – Ő még csak tizenhét éves, Jaeho, nem viszed olyan helyre, ahol baja eshet. Világos voltam? – Szinte vicsorítok, amire legjobb barátom védekezőn emeli fel mindkét kezét, de a vigyora nem lohad le, csak egy ártatlan kis mosollyá szelídül.

– Eskü, tök aranyos, ahogy aggódsz érte. – Még hümmög is egyet, ahogy a vállamra csap, de ezt is úgy, hogy alig érzem. – A nagy férfiállattól furcsa ezt látni. – Végül elszakítja rólam a tekintetét, a fejét hátrahajtva még a vállát is megrántja, ahogy a szemei lecsukódnak.

Én pedig... csak ülök magam elé meredve tovább és azon agyalva, hogy miért nem tiltakozom. Egyáltalán kéne? Talán már meg sem éri... hiszen tudom, hogy Jaeho azt gondol, amit akar, ez ellen tenni pedig nem tudok.

És nem is akarok.

***

Az óra kiábrándítóan lassan kattog a falon, a kinti idő komor és sötét, én pedig úgy érzem magam, mintha egy idegen bolygón lennék jelenleg. Valahányszor körülnézek, mindig elkap a vágy, hogy felkeljek és elmeneküljek innen, fogalmam sincs, mit keresek itt.

Mintha minden ember teljesen idegen lenne számomra, mintha nem velük járnék egy osztályba szeptember első napja óta. Normális ez?

– És, hogy Sean Carrollt idézzek; Ha nem vagyunk biztosak a válaszban, a legjobb, ha minél többféleképpen feltesszük a kérdést. Nos, lassan teljesen felnőtt tanítványaim, ezt, mint ügyvédpalántáknak, nagyon is a fejetekben kell tartani...

– Héj, Kyungil... – A tanár után SooJié az, aki minden gondolatot kiűz a fejemből, én pedig hirtelen azt sem tudom, merre kapjam a fejem.

Én nem akarok ezzel a lánnyal beszélgetni, nem akarom, hogy itt legyen, nem akarom a közelembe tudni. Nem bírom, már csupán azért, ahogy előadja magát.

– Szállj le rólam – vetem oda idegesen, viszont hiába suttogok, a hangom mélysége miatt még így is megzavarom a tanárunkat, aki egy fél pillanatra megáll.

Fenyegető pillantást küld felém, majd SooJi felé is, aki egy töredék másodperc múlva már a karomba is bök.

– De Kyungil...

– Choi SooJi! – A tanár idegesen morran fel ismét, amire a mellettem ülő összerezzen, és felállva, félig meghajolva bocsánatot kér. Viszont ahogy elnézem, ezzel nem segített sokat, ugyanis Mr. Kwang szemöldöke csak magasra szökik. – Értem, hogy dúl a szerelem kettejük közt, de a romantikát hagyják meg az egyetem épületén kívülre. – Erre a türelmetlen morgásra, halk kuncogások csengenek fel, SooJi idétlenül vigyorog és összenéz az egyik lánnyal, amíg én... Az én kezem befeszül és remeg, csak arra tudok gondolni, mennyire rühellem ezt az egészet.

Én nem vagyok szerelmes ebbe a libába, nem érdekel, kiráz tőle a hideg. Még a feltételezés is undorító.

Mély levegőt veszek, valahányszor úgy érzem, kezdek ideges lenni, alig bírom ki a kicsöngetésig. Mikor viszont felszólal, mint aki alatt lángra gyúl a szék, úgy pattanok fel, és a táskámba söpörve mindenem, szó szerint futólépésben sietek ki a teremből.

Elmondani nem tudom, mennyire fel tud idegesíteni ez a lány. Épp ezért, a két kezem teszem össze, hogy ez volt az utolsó órám, és hétfőig senkit nem kell látnom.

El sem hiszem, hogy ma ismét péntek van, túl gyorsan szaladt el ez a hét.

Én pedig ismét egy hete nem láttam Yijeongot.

Pontosabban a meccs óta, amiben nem sikerült levernem az anyját.

A hajamat túrom, az emberek közt szlalomozva sietek a főbejárat felé, hogy eltűnhessek innen.

– Song Kyungil? Kyungil! – Egy erős, nagy tenyér téved a vállamra, ami eléri, hogy összerezzenve torpanjak meg, majd már majdnem elejtek egy szépnek nem mondható szitokszót, mikor a vállam felett hátranézek. – Mondja csak, ráér? – Ő Kim Minhyuk, Jaeho pszichológus tanára, hirtelen nem értem, mégis mit akar tőlem.

Csupán egyszer-kétszer beszéltem vele, ugyanis ő felvételiztetett, és megjegyezte, hogy az ő szakjára akartam volna jönni.

– Sietek haza. – Megigazítom vállamon a táskámat, ahogy lassan felé fordulok, hiszen egy tanárral mégsem lehetek olyan tiszteletlen, hogy hagyom a hátammal beszélgetni.

– Ugyan, pár perce csak van. – Öreg, gyűrött arcán egy kedves mosoly játszik, a szemei ragyognak a szemüvegén át, egyszerűen sugárzik belőle a jóindulat. Soha nem értettem, hogy ilyen jó és tiszta emberek hogyan élhetnek egy ilyen pokolszerű helyen. – Még az osztályfőnökével beszélgettünk magáról, és azt mondta, hogy szüksége lenne egy pszichológusra. Tudja maga is, hogy én főállású pszichológus vagyok, és csak ritkán jövök be ide tanítani, viszont ilyenkor szívesen szánok magára egy-két órát. – A bőrtáskája fülét szorítja, miközben beszél, a szabad kezével pedig a kabátja zsebébe túr, majd amint elővesz valamit, egyből felém is nyújtja. Névjegykártya. – Természetesen nem kell érte fizetnie, hiszen az egyetem tanulóinak jár, maga pedig kivételes módon szimpatikus is nekem, úgyhogy szívesen fogadom a hívását. Sőt, várom. – Elveszem tőle a halványsárga kártyát, amit a zsebembe gyűrök, miközben ő beszél, elköszön, majd itt hagy.

Én viszont állok egy helyen továbbra is, nem hiszem el, hogy az osztályfőnököm még rám is uszít egy pszichológust. Nem, mintha problémám lenne ezzel, hiszen a lehető legjobb embert küldte, azt, akitől nem kapok agyvérzést.

Viszont én nem fogok elmenni. Nincs rá szükségem, és kész.

Tudom, mi lenne ott, én pedig nem akarok anyámról beszélni, a gondjaimról még úgy sem, hogy jelenleg is borzalmas állapotok uralkodnak a fejemben.

SooJi nem száll le rólam, még a tanárom is felidegesített az utolsó tíz percben, nehogy véletlenül nyugodt állapotomban mehessek haza. Ráadásul... Yijeong.

Talán... ha már Jaeho nem, de Kim Minhyuk csak elmondaná, mi ez az egész.

Az a fiú összezavar. Nagyon. És nem tudom kezelni.

Nem tudom hova tenni magamban azokat az érzéseket, amiket előhoz bennem, fogalmam sincs, mi mit jelent, hogy hogyan kéne kimutatnom vagy magamba zárnom őket. Egyedül azzal vagyok tisztában, hogy ezt meg kell beszélnem a kölyökkel minél hamarabb, mert én ebbe bele fogok őrülni.

Éjszaka alig tudok aludni, az agyam rajta kattog, ha lecsukom a szemeimet, egyből magam előtt látom a kétségbeesett szemeit, szinte érzem, ahogy hozzámér.

Valamit tett ez a kölyök velem, valami fontosat és erőset, amit nem tudok megszűntetni.

Észbe kapok, mikor az újabb becsöngő megszólal, magamat felkaparva az egyetem aulájáról kiindulok, olyan gyorsan hagyom magam mögött azt az épületet, ahogy csak telik tőlem.

A járdát bámulva, a gondolataimba merülve sietek hazafelé, miközben azért imádkozom, hogy senkivel ne találkozzak ma már. Senkit nem akarok látni, csak a szobámba zárkózni, és leszarni azt is, ha eljön a világvége.

A lelkem csaknem teljesen lenyugszik, viszont a fejemben a gondolatok egyre hangosabbak, amint egyre messzebb és messzebb kerülök az egyetemtől, amitől úgy érzem, a gombóc a torkomban megfojt, a görcsbe rándult gyomrom lassan feladja a harcot, a fejem pedig kettészakad.

Yijeongra, Yijeongra, Yijeongra gondolok.

Arra, hogy vajon ő is így szenved-e miattam. Arra, hogy én is az eszébe jutok-e. Arra, hogy hogyan bírja ki, hogy nem jön át... hozzám.

Hangos dudaszó, éles fékcsikorgás rángat ki a gondolataimból, majd még annál is gyorsabban kapok észbe, mikor felfogom, hogy egy ezüst Toyota áll mellettem. Az ablakot lassan letekerik, majd egy ismerős mosollyal találom szemben magam, amitől egy csapásra elfog a vágy, hogy a Han-folyóba vessem magam.

Komolyan... de tényleg, mi jöhet még ma? Miért ma talál meg mindenki? Miért?!

– Szia. – MinJi mosolya egy ezer wattos vigyorrá növi ki magát, ahogy a kormányon pihenő ujjaival dobol a halk zene ütemére, amíg az én lábam szinte a földbe gyökerezett, hiszen egy fél pillanatra belém villant a gondolat, hogy akár Yijeong is ülhetett volna mellette. – Hazafelé tartasz? – Még a fejét is oldalra biccenti kissé, amíg én hatalmasat nyelve próbálom magamba fojtani a szavakat.

Hh, de nem megy.

– Igen. – Kurta válaszomra hümmög egyet, majd mély levegőt vesz, olyan tekintettel mered rám tovább, mintha valamire készülne.

– Elvigyelek? Beférsz mellém. – Ő a vállát rántja, én pedig csak állok pillanatokig egy szót sem szólva, hangos gondolataimmal küzdve, amik ezer felé tépnek szét.

Miért mennék vele? És... Miért nem mondok nemet?

Ah, én csak azt tudom, hogy eszemben sem volt egyből tiltakozni. És talán még most sem.

Végül MinJi kinyitja az anyósülés felüli ajtót, mikor az első pár csepp aláhull a komor égből, majd az én lábam megindul. Nem akarok elázni, és egy épkézláb indokot nem tudok felhozni arra, hogy miért válasszam inkább a sétát.

– Siessünk. – Halkan morgok, ahogy becsukom magam után az ajtót, épphogy bekapcsolom a biztonsági övemet, egyből zuhogni kezd.

MinJi mosolyog, miközben a gázra lép, tudom, hogy örül magának, hiszen ő is tudja, hogy pár hete még talán körbe is röhögtem volna egy ilyen ajánlatért. De most... Itt ülök mellette, és fogalmam sincs, mi történt velem.

– Tudod, hatalmas mázlid van. Épp munkából jövök, apáddal találkozom. – Olyan szelíd hangon beszel, hogy muszáj ránéznem; de ő csak a szélvédőn bámul ki.

– Randi?

– Igen. – Unott morranásomra teljesen normális választ kapok, még a vállát is megrántja. Érzi, tudja, hogy nem fogok kiakadni.

Hh, talán én lepődöm meg a legjobban, hogy tényleg nem, de a tény, hogy mennyi minden kavarog a fejemben a fiának hála, ez teljesen érthető.

– Legalább későn jöttök? Tartsd fel, nem akarok társaságot. – Erre a megszólalásomra felém kapja a fejét, majd a megszokottól eltérő útvonalon megy tovább inkább. – Most mit csinálsz? Arról volt szó, hogy hazaviszel.

– Oda is viszlek - mondja, miközben a főútra kanyarodik ki a nyugodt mellékutcákról, majd hamarosan szemben találom magam a szöüli fényekkel és tumultussal.

Csodálatos.

– Nekem nem úgy tűnik.

– Csak kerülünk egyet. – Oldalra biccentett fejjel válaszol, felém fordul, mikor megállunk az egyik piros lámpánál. – Mivel döntetlen lett a meccs, ezért a vacsoránk elmaradt, de... Mindenféleképpen beszélni szerettem volna veled. Tudod, hogy... megismerjelek egy kicsit jobban. Nem érem be azzal, amit apád mesél.

– Kár. Nem vagyok egy izgalmas ember, csak bunkó és elutasító. Nem maradtál le sok mindenről. – A vigyorát még csak egy kicsit sem lohasztom le ezzel a reakcióval, ami őszinte leszek, kissé talán bosszant.

Egy ilyen nap után a hátam közepére nem kívántam ezt a beszélgetést.

Csapdába estem megint.

MinJi ismét elindul, amint a lámpa zöldre vált, én pedig inkább a kinti butikokat bámulom. Mintha elterelhetném velük a figyelmemet a hatalmas problémámról.

– Jaj, ne már. Mesélj magadról. Tudni akarom, miért van oda annyira a fiam. – Amint ezt kimondja, pár pillanatra még a vállamra is teszi a kezét, de még annyira sem vagyok képes jelenleg, hogy ellökjem magamtól.

Yijeongot hozta szóba, ráadásul úgy, hogy azt hiszem, egy egészen kis ideig levegőt is elfelejtettem venni.

– Tessék? – A hangom szinte felismerhetetlenül mélyen cseng fel, amire a mellettem ülő nő csak sóhajt egyet, miközben a fejét csóválja. A mosolya pedig... Egészen emberivé válik.

– Tudod, vagy nem, de Yijeong... Hogy is mondjam? Nagy csajozós volt. Vagyis nem, ez így nem teljesen igaz. – A fejet csóválja egy pillanatig, én viszont hirtelen majdnem visszakérdezek. A kölyök és a csajozás, hát... Nem tűnik reálisnak. – Igazából a lányok mentek utána, Busanban két-három hetente mindig más libát hozott haza. Én pedig úgy... úgy utáltam az összeset. – A végén még fel is nevet, amíg az én arcom eltorzul, és úgy érzem, úrrá lesz rajtam valami teljesen új. Belegondolva, hogy az a kölyök mással van, ráadásul nem egyetlen egy valakivel, egyszerűen felidegel. Nagyon. – Borzalmasan tanult e mellett. Viszont mikor idejöttünk, teljesen megváltozott. Azt hittem, hozni fogja haza az újabb lányokat, a tanulmányi eredménye rosszabbodik, erre tessék. Nagyon úgy tűnik, félévkor majdnem kitűnő lesz, és eddig egy nyávogós tini libával sem szomorítja az életemet. Azt hiszem, ez neked köszönhető. – Fél szemmel sandít rám csupán, amíg az én agyam kattog és zakatol, hirtelen nem tudom, mit mondjak. Ez az egész túl sok, mégis felmelegít a tudat, maga a gondolat, hogy miattam javul. – Jó, persze, tombol és sztrájkol most is igazi kamasz módjára, és igen cifra beszólásai vannak, a múltkori eltűnését meg inkább szóba se hozzuk. Mindenesetre úgy érzem, te inspirálod.

– Nem... Nem hinném, hogy ez így van. – Hatalmasat nyelek a válaszom után, miközben a kezeim ökölbe szorulnak pár pillanatra.

Ez még jobban összezavar. Most már tényleg... teljesen elvesztettem a fonalat. Nem tudok kiigazodni magamon, fogalmam sincs, miért reagálok így.

– Oh, ha látnád, milyen csillogó szemekkel tud rólad beszélni, azt hiszem, máris másképp gondolnád. – Ezeket a szavakat hallva a mellkasom ólomnehéz lesz, a torkom elszorul, és úgy érzem, szétrobbanok, ha nem beszélhetek Yijeonggal végre. Elképzelni sem tudom, hogy ő tényleg miattam ilyen. – Motiválod. Szó szerint rajong érted. – Kissé még a fejét is csóválja, ahogy valószínűleg visszagondol. Én pedig mit csináljak? Csak türelmetlenül bámulok ki az ablakon, nézem, ahogy az esőcseppek ostromolják az üveget. Félek bármit is hozzáfűzni ehhez. – Tudom, hogy neked nem könnyű, de azt nagyon köszönöm, hogy segítesz neki és hagyod, hogy a közeledben legyen. Nem is tudom, mintha megnyugodnék, mikor együtt töltitek az időt. Tudom, hogy biztonságban van melletted. – A szavaiból süt a hála és a köszönet, de azt hiszem, teljesen másra gondolunk.

Ha tudná... Csak a felét annak, hogy mi zajlott le köztem és a fia közt, már nem örülne ennyire. Főleg, hogy még én sem tudom, mi ez az egész.

– Vigyél haza, kérlek. – Halkan szólalok meg, amivel először, de elérem, hogy elhallgasson, és egyenesen engem nézzen pillanatokig. Már nem mosolyog, csak a homlokát ráncolja, majd a torkát köszörüli.

– Igenis. – Innentől egy szót sem szól, csak a zenét tekeri feljebb, de még ez sem nyomja el a gondolatokat a fejemben.

Hh, Yijeong nem viccelt, mikor azt mondta, hogy az anyja rocker volt. Igaz, én csak nagyon, nagyon ritkán hallgatok ilyesféle zenéket, de az meglep, hogy fel is ismerem, mi szól épp.

Komolyan, ki nézné ki ebből a finom, diszkrét nőből, hogy punk rockot is hallgat?

– Three Days Grace? – Amint felcseng a hangom, ő ismét felém pillant, majd egyből az útra szegezi a tekintetét. Mosolyog.

Talán a miatt, mert beszélgetést kezdeményeztem.

– Igen. Ismered őket? Ez meglep. – Kissé lejjebb veszi a hangerőt, hogy rendesen halljam, miközben én a dalszöveget emésztem magamban.

– Az I hate everything about you az egyik legjobb számuk. Néha meghallgatom, mikor ideges vagyok. Lenyugszom tőle. – A vállamat rántom, az ablakon bámulok kifelé, a lelkem pedig lenyugszik, mikor eljut az agyamig, hogy lassan hazaérünk.

"Mindent utálok benned. Miért szeretlek?"

A refrén cseng a fülemben, hiába lesz vége a számnak. Nem tudom hova tenni magamban a dolgot, de a kölyök arca jut az eszembe.

Viszont abban biztos vagyok, hogy nem utálom őt. Úgy tűnik, már a legostobább dolgok is arra kényszerítenek, hogy rajta agyaljak.

Még eltelik pár perc csöndben és nyugodtan, mikor végül a kocsi lefékez, az én tekintetem pedig a házunkra téved.

Pillanatokig csak a számat húzom, majd elmormogva egy hellót, kiszenvedem magam a zuhogó esőbe. Szó szerint futok a bejárati ajtóig, majd minden egyes zsebemet, a táskámat átkutatom a kulcsaimért. De nem találom.

Aztán eszembe jut... reggel az íróasztalomon hagytam.

Ezt nem hiszem el.

Pillanatokig állok még csendben, magamban szitkozódva, aminek hála bőrig ázom egy fél másodperc alatt.

Mi... mégis mi jöhet ma még?!