23. rész - Kérlek

Sziasztok:D Tudom, ma már kaptatok friss részt, egészen pontosan pár másodperce, de ki kellett tennem ezt is, mivel nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz a kettő:D Gondoltam nem bánjátok, hogy van mit olvasni, főleg, hogy mindkét rész eléggé hosszúra sikeredett:D

Jó olvasást^^

Yijeong [POV]

Nem tudom, mi a fene van velem, hiszen a múltkori korrepetáláson nem igazán a matekkal foglalkoztunk, de... hh, könyörgöm. Egy majdnem hibátlan matek témazáró? Mégis ez honnan jött?

Jó, Kyungil segített, de annyira zavarodott voltam a közelében, hogy azt sem tudtam, merre vagyok arccal, épp ezért teljesen elképedtem, mikor elém csapták a dolgozatom eredményét.

Ami pedig ennél is kiborítóbb, az az, hogy arról... arról a bizonyos csókról már Jaeho is tud.

Tudom, érzem, hogy így van.

Kyungil elmondta neki, túl furcsán viselkedtek mindketten egy hete, mikor még a kosárpályán voltunk.

Próbáltam nem foglalkozni vele, de nem tudtam a szemeibe nézni. Kyungil egy olyan személy, akitől... Ah. Ott terem a közelemben, én pedig leblokkolok. Talán még a kedvenc versemet is elfelejtem olyankor.

Gondolatomból az rángat ki, ahogy kicsi kutyám felugrik mellém a kanapéra, és hozzám bújva fekszik le, mint mindig, mikor kint ilyen borzalmas idő van. Nem tudom, miért, de utálja az esőt, arról ne is beszéljünk, hogyan viselkedik akkor, mikor villámlik és az ég is dörög.

A csengő felsikít, kicsi kutyám, Sagitta pedig egyből felkapja a fejét, vakkant, majd felállva csóválni is kezdi a farkát.

Nem értem, miért viselkedik így, általában mindenkitől fél, egyedül... Kyungiltól nem. Őt kifejezetten kedveli még úgy is, hogy csak kétszer találkoztak.

Mikor már erőszakos, ideges kopogás is társul a csengő mellé, én észhez térek, és a hajamat túrva kelek fel a kanapéról, hogy ajtót nyissak. Fogalmam sincs, ki az ilyen időben, pont ilyenkor, pénteken már délután fél hatkor.

– Igen? – Épphogy kinyitom az ajtót, abban a pillanatban akadnak bennem a szavak, és hirtelen, azt hiszem, el is ájulok.

Most nem hogy a kedvenc versemet felejtettem el, de azt hiszem, egy épkézláb költőt nem tudnék kinyögni jelenleg.

– Bejöhetek? Nincsen kulcsom. – Kyungil áll előttem, ez egy dolog. De hogy?!

Bőrig ázott, a hajából folyik a víz, az arcán csorognak végig a kövér vízcseppek, egy szürke pulóver és egy hófehér póló van rajta, ami szerintem mondanom sem kell, milyen állapotban van. Teljesen a felsőtestére simul, átlátszik, én pedig nem kapok levegőt.

Alig találom a tekintetét, hirtelen nem is hallok semmi mást a fülemben dübörgő szívemen kívül, csak állok egy helyen teljesen leblokkolva, és azért imádkozva, hogy ne ájuljak el.

Mi... mi ez a pasi?!

Eddig is tisztában voltam vele, hogy Kyungil kivételes külsővel rendelkezik, amiről neki talán fogalma sincs, de én mindig a személyiségét tartottam szem előtt, azt, hogy mennyire vonz a bunkó, távolságtartó stílusa, az, ahogy a világot látja, hogy mennyire értelmes ember. Most meg... most meg beállít így.

– Gy-gyere. – Hosszú pillanatokig csak küzdök a zavarommal, mire végül arrébb is állok, de úgy megremeg a lábam, hogy azt hiszem, elesem.

Követem a tekintetemmel minden egyes mozzanatát, ahogy a nappali közepére sétál, majd a teljesen rátapadt szürke pulóverét akarja leszenvedni magáról, amiből szó szerint csurog a víz.

– Összevizezek mindent. – Halkan mormog, látom, hogy valami nagyon nincsen rendben. Hiszen nem néz rám, egy beszólást sem ejt el, csak áll nekem háttal, a fejét lehorgasztva, miközben már a fehér pólóját húzza feljebb magán.

– M-mit csinálsz? – Teljesen elképedve nyugtázom magamban, hogy tényleg megtette; félmeztelenre vetkőzött. Az anyám nappalijában. Előttem.

Érzem, ahogy az arcom egyből lángra lobban, és az a bizonyos bizsergető izgalom kezd kibontakozni az alhasamban.

Ne, ne, ne... nem akarom ezt.

Én erre nem voltam kész. A félmeztelen, csuromvizes Kyungil látványára nem. Nem bírja a szívem ezt a sok izgalmat.

– Minek tűnik? Levetkőzöm, mert nem akarok tüdőgyulladást kapni. – Türelmetlenül morran fel, miközben a lába elindul, és minden egyes ajtón benyit, majd eltűnik a fürdőben végül, ahogy rátalál.

Én pedig állok továbbra is a nyitott bejárati ajtó előtt földbe gyökerezett lábbal, és a hatalmas víztócsát bámulva a nappali közepén.

Mit tettem, hogy ennek vagyok kitéve?

Érzem, tudom, ismerem magam annyira, hogy tisztában legyek vele; lassan semmi akaraterőm nem lesz.

– K... keressek neked ruhát? Van néhány, ami... – Elrekedek, amikor ismét felbukkan, de már nincs rajta egy bokszernél több. A szívem a torkomba ugrik, a tekintetemet pedig inkább a lehalkított tévére vezetem, de nem tudom kiverni a fejemből a látványát. Érzem... érzem, hogy hamarosan lesz egy hatalmas problémám. – ...Ami nagy rám. – Becsukom magam mögött az ajtót, majd végül egy hatalmasat nyelek, és ráveszem magam, hogy a szemeibe nézzek. Viszont épphogy visszafordulok, ledermedek, hiszen szinte már közvetlenül előttem áll.

Érzem az illatát, az eső nem tudta lemosni róla, én pedig azt hiszem, ebbe bele fogok halni.

Túl közel van.

Itt áll előttem. Tényleg itt van.

Egy hete nem láttam, és most ez olyan... hirtelen jött.

– Annak örülnék. A kutyád eléggé kínosan bámul rám. – Amint ezt kimondja, az én tekintetem a kicsi Sagittára téved, aki tényleg nyíltan bámulja a vendégemet.

Végül megcsóválom a fejem, és kikerülve, hogy még véletlenül se érjek hozzá, elindulok fel a lépcsőn, egyenesen a szobámba.

Csak akkor tűnik fel, mennyire is remeg a kezem, amikor a szekrényemben kezdek kutakodni, hátha találok valamit. Remélem, remélem, hogy a kezembe akad legalább egy nadrág és póló. Annyira akarom, hogy így legyen.

Percekbe telik, mire végül a rengeteg pulóver és régi farmer közül a kezembe akad egy melegítő nadrág és egy ezer éves, kinyúlt, lyukas póló, amit télen alváshoz használok.

Mély levegőkkel nyugtatom magam, miközben mindent visszapakolok, amiket kénytelen voltam kikaparni a szekrényből, a mozdulataim pedig felgyorsulnak, mikor hallom recsegni a padlót.

Utánam jött.

Talán... túl sokáig hagytam magára.

– Remélem e... ez jó l-lesz. – Dadogva, félig lehajtott fejjel fordulok felé, és nyújtom oda neki a ruhákat, amire csak horkant, majd abban a pillanatban, amint végig méri azokat, magára is erőszakolja.

Nem értem, miért, hogyan... de a póló még így szinte pont jó rá, amit igaz, csak fél szemmel látok csupán.

– Ugye tudod, hogy... beszélnünk kell? – A hangja teljesen megremeg, én pedig megszédülök, meg kell kapaszkodnom magam mögött a szekrényemben, hogy ne essek el álló helyzetből is.

– M-mégis miről?

– Rólunk. – Még csak esélyt sem ad arra, hogy még egy kérdést feltegyek, egyből rávágja a válaszát, én pedig nem tudom, mi tévő legyek.

Mióta elcsattant az első csók köztünk, tudtam, hogy ez a pillanat egyszer eljön majd. Épp ezért vagy ezer meg egy szituációt képzeltem már el, hogy ez mégis hogyan fog megtörténni. De most... mégsem jut eszembe semmi. Nem tudom, mit mondhatnék neki.

Hiszen tudja, mit érzek. Akkor mégis... mit akar még?

– Nem tudom, alkalmas vagyok-e erre jelenleg. – A tarkómra simítva nézek fel a szemeibe, azokba, amikből ismételten semmit nem tudok kiolvasni.

Ilyenkor mindig annyira megijeszt.

– Yijeong... én egy hete, egy teljes hete kattogok azon éjjel-nappal, hogy ezt így már nem bírom tovább. Most, hogy az anyád hazadobott egy ilyen borzalmas nap után, amikor egy levakarhatatlan lány a nyakamba lihegett, a tanárom felidegesített, egy pszichológus zaklat, ráadásul még MinJivel is kénytelen voltam beszélni, hazaértem. És tudod, mi történt? Szembesültem azzal, hogy nincs kulcsom, kint zuhog az eső, én pedig teljesen eláztam. Mi a vér ez, ha nem egy jel arra, hogy végre ide kell húznom a seggem, és megbeszélnem ezt az egészet veled, mielőtt felrobbanok? – Ahogy beszél, lassan megértem azt, miért ilyen szokatlanul nyugtalan és komor, viszont megijedek a gondolattól, hogy el kell neki mondanom, mit akarok.

Félek attól, mit reagál.

Retteg attól, hogy emiatt... eltaszítom.

– D-de... én nem tudok mit mondani. – Lassan teljesen eltűnik belőlem az az izgalom, ami akkor uralt, mikor betoppant csurom vizesen, egyedül már csak az aggodalom van. A feszültség. Kétségbeesés. Hiszen tudom, hogy ez egy komoly dolog, ami miatt semmi másnak nincs helye a gyomorgörcsön kívül.

Nagyot nyelve harapok az alsó ajkamba, miközben azt nézem, ahogy a víz a hajáról néha-néha a vállára csöppen.

– Mire gondolsz? Én... ah. Yijeong, fogalmam sincs, mit teszel velem. – A hangja megremeg, még úgy is, hogy suttog, én pedig leblokkolok pár hosszú, értékes pillanatra. Mondott nekem ilyet... valaha is? – Nem tudom elmagyarázni, mi van bennem, mert nem tudom, mi mit jelent. Velem ilyen még... nem történt. – A hajába túr, miközben a fejét elfordítva mély levegőt vesz, mintha magában folyamatosan hergelné magát azért, hogy ezeket ki tudja mondani. – Én csak abban reménykedem, ha te elmagyarázod nekem, benned mi van, akkor talán... az segít nekem. – A hajából az arcára csúszik a keze, majd elhátrál vagy három lépést is, amíg én csak állok továbbra is egy helyen.

Rá kell jönnöm, hogy ő most nagyon nem viccel. Tényleg nem.

A szekrényemnek dőlve kezdek agyalni azon, mit tehetnék, hiszen ő már felnőtt, érett férfi, én pedig csak a szomszéd kölyök, aki hosszú hetek óta kínozza őt.

Mégis nekem kell felnyitnom a szemeit. Ah, de miért?

Nem akarom, hogy ennél jobban fájjon nekem.

– Én annyira... utálom ezt. – A hangom elhal, miközben az ablakomon bámulok kifelé, azt nézem, ahogy az esőcseppek az üvegen kopognak, kint az ég dörög, a bennem dúló vihar mellett pedig még egy orkán is eltörpülhetne. – Nem értem, miért viselkedsz úgy, ahogy, miért hiszed azt, hogy nincs lelked. Pedig neked van a legszebb, amit valaha láttam... – Hatalmasat nyelve próbálom magamba fojtani a remegésem, miközben minden, amit a kezdetektől fogva el akartam mondani neki, az előjön bennem. Még mindig félek a tudtára adni, de meghátrálni egyenesen rettegek.

– Nem értem, miért beszélsz így rólam. Bennem nincs semmi, hogy is mondjam... Ah. Én fájdalmat okozok és eltaszítok embereket. – Amint megszólal, megborzongok, viszont nem nézek rá, semmi pénzért sem. – Én nem olyan vagyok, mint a többiek.

– Épp ezt imádom benned annyira. – Az ajkaim alig rezdülnek, ahogy ez a pár szó elhagyja a torkomon, majd végre ráveszem magam arra, hogy megtegyem; a szemeibe nézek.

Teljesen ledöbbentettem, már meg sem próbál megszólalni.

Egyszerűen csak hátrál még pár lépést, majd szó szerint lerogy a teraszajtóm melletti székre, úgy néz rám tovább.

Talán túl sok neki az, amit mondok. Pedig az a helyzet, hogy eddig ez még semmi ahhoz képest, amit rá kell zúdítanom.

– Lehetetlenről beszélsz. – Suttog, miközben az ujjai ökölbe szorulnak, úgy érzem, nem tudja feldolgozni azt, hogy rommá töröm a saját magáról kialakított, negatív képet.

– Én tudom, miről beszélek, mert érzem. És mivel átélem, nem lehetetlen. – Tekintetembe talán egy kis szigor költözik, hiszen felidegesít, hogy még így is tagad. – És tudod, mit érzek? – Érzem, ahogy a szívem szó szerint zakatol a mellkasomban, bennem egy hang pedig menekülni akar. Gyorsan, el innen. – Hiányt. Sokszor gondolok arra, hogy... az ember mennyit bír elviselni? Hogy juthat el valaki addig, hogy már fizikailag fájjon valaki más hiánya? – A lélegzetem felgyorsul, ahogy az izgalom úrrá lesz rajtam, pár pillanatra nem hiszem el, hogy erről tényleg vele beszélgetek. – Nem ismerjük egymást hosszú ideje, Kyungil. Mégis ebben a csaknem két hónapban annyi érzelmet éltem át, annyi minden történt, hogy már hiányzol, mikor nem vagy velem. – A hajamba túrok, azt figyelem, ahogy az arca teljesen érzelemmentessé válik, ahogy elrejt előlem mindent. Ezt is azért, hogy ne lássak belé. Még mindig rejtegeti előlem, amire gondol. Még most is, ilyenkor is, mikor még ő kérte, hogy nyíljak meg. – Igen, hiányzol. Ez ellen tenni nem tudok, nem is lehet. Nem akarok. Hiába gyötröm magam azzal, hogy ne kínozzam saját magam, hogy ez az egész nem ér annyit, ne foglalkozzak vele, egyszerűen nem megy. És tudod, miért? Mert mióta ezen a világon vagyok, még az anyámat is túlszárnyaltad. Több biztonságot ad a puszta jelenléted, mint bármi más. Te vagy az egyetlen biztos pont, jelenleg úgy érzem, te vagy az az ember, aki mindentől meg tud védeni. Te vagy az egyetlen rohadt csillag az egemen, és neked erről fogalmad sincs. Te nem tudod azt, hány hullócsillagot pazaroltam már rád, mióta ismerlek. – A szavak csak úgy folynak a számból, hiszen lassan már úgy érzem, megkönnyebbülök attól, hogy kiadhatom magamból ezeket.

– Mire célzol ezzel?

– Ez attól függ – válaszolok tömören, magamban hálát adok, hogy ő is megszólalt. – Akarod-e, hogy célozzak bármire is? Bármire, ami megváltoztat mindent? – Erre viszont már nem válaszol, de ide hallom, ahogy éles levegővétele kínozza, attól rettegek, hogy ismét rohama lesz. Nem akarom bántani őt. – Ezernyi célzást adhatok még neked, ha akarod; ebben a zajos világban csak téged hallak. Ha nem lenne nyitva az ajtótok folyton, nem tudom, hova menekülnék el a világ elől. Van, hogy nem a remegés, az izgalom és a rózsaszín köd jelzi, hogy szerelmes az ember, hanem a fájdalom és a tehetetlenség, féltékenység. – Arra az egyetlen szóra, arra az sz betűsre összerezzen, levegő után kap, úgy kapaszkodik a szék karfájába, mintha azon nyomban leszédülhetne onnan. Érzem, tudom, hogy neki sok, amiről beszélek. Amit mondok. – Szeretnéd, hogy még soroljam?

– Ne. Kérlek, ne. – És tessék, levegő után kap, a szemeit lassan hunyja le, és nagyot nyel. Kezdi érteni, miről van szó.

Kezdi megérteni, én mit érzek.

– Sajnálom, ha te ezt nem tudod elfogadni. – Az állam megremeg, azt hiszem, kezd előtörni belőlem az elkeseredettség, a tudat, hogy ez az egész itt kifúj, és vége lesz. Hiába áltattam magam folyton, valahogy akkor is tudtam, hogy a legvége ez lesz. De ezt nem tudom megemészteni. – Te vagy az első ember, akinek annyira... annyira meg akarok felelni. – Lassan lehunyom a szemeimet, ahogy ismét rátalálok a hangomra, nem akarom látni az arcát többé. – És annyira érthetetlen számomra az, hogy... engem megfogtál, elképzelhetetlen módon irányítasz az akaratodon kívül. Nem tudom megérteni, hogy ezt te miért nem érzed. Te miért nem sírsz? Neked miért nem fáj? – Szaggatott lélegzetvételem szinte besípol, a tüdőm kitaszítja az oxigént, attól félek, hogy ma este sérülni fogok. Meg fogom sebezni saját magam. – Mindkétszer tudtam, hogy meg fogom tenni... hogy foglak csókolni. Azt is tudtam, hogy meg fogom bánni, és saját magamnak okozok fájdalmat. De nem érdekelt. Csak te érdekeltél. – Másodpercekre fogaim áldozatául esik alsó ajkam, így fojtom vissza magamban azt a feszült reszketést, amitől úgy érzem, nem fogom ezt sokáig bírni. Az egy dolog, hogy én ezt gondolom, ezzel tisztában voltam, de úgy, hogy ki is kell mondanom, elviselhetetlen.

 A széke halkan nyikorog, ahogy lassan feláll, az én szemeim pedig kinyílnak. Már nem tudok mit mondani, ahogy pár lépést megtesz felém, majd csak áll egy helyen némán, teljesen összezavarodva.

Látom az arcán, hogy valami megállíthatatlan, elfojthatatlan dolog kattog az agyában. Mindent megtennék azért, hogy a fejébe lássak.

– Mi ez az egész? Amiről beszélsz? Mit jelent? – A lába ismét megindul, én pedig teljesen a szekrényemnek préselődök, ahogy megáll előttem.

Az arcáról süt a kíváncsiság, viszont a szemeiben látom, hogy ezt már nem azért kérdezi, mert nem tudja. A számból akarja hallani.

– Mit jelent? – Hatalmasat nyelek, a szívem pedig őrült módon zakatol, az arcom lángol, a lábaim reszketnek. Ezt is csak ő tudja kihozni belőlem. – Azt, hogy annyira... annyira szerelmes vagyok beléd. – A szemeim égnek, ahogy remegő hangon suttogom el a végét, viszont bármennyire is fáj a szemkontaktus vele, nem tudom rávenni magam, hogy elszakítsam róla a tekintetemet.

Most mondtam a szemébe. Érzem, hogy ez még súlyosabb, mint az, hogy a múltkor megcsókoltam válasz helyett.

Látom az arcán, hogy ez többet mond neki, mint bármi más.

– Ilyen szerelmesnek lenni? – Fél kézzel megtámaszkodik a szekrényen, miközben lejjebb hajol, de csak egy egészen kicsit. Nincs olyan közel, hogy ne kapjak levegőt, viszont már maga a jelenléte lefagyaszt. – Rettegni attól, hogy elveszítesz valakit?

– Az szimplán szeretet is lehet – javítom ki halkan, amire az ő tekintete a számra téved, ami meglep. Nagyon. Miért néz... így? – A szerelem kicsit komolyabb. Az, amikor nem jutsz levegőhöz a közelében, amikor annyira éget az érintése, hogy már csaknem nyomot hagy a bőrödön. Hogy amikor megcsókol, utána folyton ismét érezni akarod az ízét a szádban. Képes lennél bármit megtenni érte. Utálod, ha mással látod, folyton hiányzik. Vágysz rá. Vele akarsz lenni, mindent tudni róla. Vele tölteni minden egyes perced, az estéidet, mellette aludni. A... aludni... – Ajkaim már alig rezdülnek, ahogy teljesen lehajol hozzám, a végére pedig minden hangom elhal, még egy szimpla sóhaj sem telik tőlem, ahogy a homlokát az enyémnek dönti.

Lehunyt szemekkel áll, én pedig nézem, ahogy a zaklatott arcán ezernyi érzelem játszik. Tehetetlenség, zavar, bátortalanság. Valamit tenni akar, de nem mégsem csinál semmit.

Csak közelebb lép, a keze lassan lecsúszik a szekrényemen, majd az oldalamat perzseli tovább, amitől már az én szemeim is leragadnak.

Miért csinálja ezt velem?

Miért ilyen borzalmas érzés ez az egész? Hogy most hozzám ér? Miért nem élhetem át ezt minden egyes nap?

– Megcsókolnál? – Ez a kérdése teljesen ledöbbent, a szemeim egyből kipattannak, miközben ő továbbra is szorosan összezárja a sajátjait.

Rájövök... egyből tudom, hogy nem az én érzéseimet akarta tisztába tenni magában. Hanem a sajátjait.

– Tudod a választ, Kyungil. – Ezt hallva nagyot nyel, majd az ujjai megfeszülnek rajtam, az orrát az enyémhez érinti, amitől a lelkem megremeg, nehéz és kínzó, úgy érzem, azonnal el tudnám sírni magam.

De nem tehetem. Nem akarok neki lelkiismeret furdalást okozni, nem érdemli meg. Ezt meg kell hagynom későbbre.

– De nem szabad. – Még a fejét is oldalra billenti, mintha fogalma sem lenne arról, hogy az érzéseimmel mit tesz.

Nem hiszem el, hogy ez az a Song Kyungil, akit én hetekkel ezelőtt megismertem. Az a fiú, hh... férfi, aki mindenkit utál, aki engem is a lehető legtávolabb tartott magától, most magán kívül cselekszik így.

Mintha nem is tudná, épp mit művel.

– Nem szabad? – Ahogy még közelebb húzódik, a hangom elcsuklik, majd a kezeimet lassan felemelve a mellkasára teszem, hogy megállítsam. Szerencsémre összejön, így megtorpan, de nem lép el tőlem. Nem hagy itt, pedig most bármit megtennék azért, hogy egyedül lehessek.

Fel kell dolgoznom azt, ami itt történt. A szobámban. Ott ahol most már ő is jelen volt, ráadásul nem egy jelentéktelen helyzetben.

Csak arra fogok tudni gondolni, hogy ő itt járt. Az életem legintimebb helyén.

– Nem szabad... – Ismétli magát, majd szaggatottan szívja magába az oxigént, ami talán neki is épp annyira hasztalan, mint nekem. – Apáék miatt nem szabad. Mit szólnának...? Tudják, hogy közel kerültünk egymáshoz, de azt nem, hogy így. Fogalmuk sincs arról, hogy tudom, milyen a csókod íze... – Már csaknem a földre csúszom ezektől a szavaktól, de jelenleg annyira meghökkenek, hogy még ez sem megy. Egy normális, értékelhető szót nem tudnék kierőszakolni magamból. Főleg úgy nem, hogy centikre vagyok attól, hogy végleg megálljon a szívem. Túl, túl közel van.

– Ezért kell elfelejteni. – Még talán én sem hiszem el, hogy ez hagyja el a szám. Mégis annyira nehéz, hogy az érzéseim ellen kell beszélnem. – Mindent el... kell... – Végül, ezeket hallva kinyitja a szemeit, olyan vérig sértett tekintettel mered rám, hogy már csaknem elszégyellem magam.

Mi rosszat mondtam? Hiszen ő mondja, hogy nem szabad. Én csak támogatom, bármennyire is nehéz.

– Nem felejtheted el. – Szinte horkant, az arcára kis düh költözik, a keze az oldalamon megfeszül, ha nem egy ilyen beszélgetésen lennénk túl, teljesen levenne a lábamról.

De ez most más.

– Ha nem felejtem el, akkor fáj. – Tovább viszem a gondolatot, miközben felváltva nézek a szemeibe. Ő elgondolkodik. Én meg félek attól, hogy mégis mi járhat a fejében.

– Akkor tenni kell az ellen, hogy fájjon.

– Arra egyetlen módszer van. Az pedig nem szabad. – Amint kilyukadunk a legelején egy tökéletes logikai kört zárva be, én csak egy mély levegőt veszek, és azt figyelem, ahogy az arca eltorzul pár pillanatra.

– Nem akarom, hogy fájjon neked. – Nagyot nyel, szabad kezét a nyakamra simítja, hirtelen nem értek semmit. Hogy miért csinálja ezt. Annyira... megkönnyítené a helyzetemet, ha elmondaná, mit érez. Legalább körülírná, vagy célozna rá. Így csak azt éri el, hogy kétségek közt tengődjek.

– Akkor kérlek, ne bánts. – Erre a válaszomra csak lassan lehunyja a szemeit, majd alig észlelhetően bólint, közelebb hajol, majd megáll.

Nem szabad... Ez jár a fejemben. Tudom, hogy igaza van. Én mégis akarom.

Mindennél jobban, nagyon, nagyon akarom őt.

– Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged... – Halkan az ajkaimra sóhajt, elmormogja szavait, engem pedig annyira meglep mindezzel, hogy hirtelen az sem jut el az agyamig, mit tesz.

Csak mikor fogai finoman a számba mélyednek, akkor jövök rá, hogy azt teszi velem, amit korábban én is; a testem beleremeg, a lelkem tombol, a szemeim leragadnak, és a kezeim felcsúsznak a mellkasán, hogy a nyakát átölelve húzhassam le magamhoz.

Halk morranással, követelőző mozdulatokkal nyom a szekrénynek, a fejét oldalra billentve mélyíti el a csókot, amitől hangos nyögés csúszik ki a torkomon, az ujjaim a nyirkos tincseibe tévednek, és úgy viszonzom minden egyes mozdulatát, mintha függnék tőle.

Mert talán így is van.

Irányít engem, én pedig hagyom. Akarom, hogy így tegyen.