21. rész - Felébredve

Sziasztok:3
Itt is lennék egy folytatással, aminek az előző rész befejezése után már nagyon ideje volt:D Sajnos előző héten már nem volt időm leülni, ugyanis szülinapozás, családi összejövetel, minden összejött. Viszont most igyekeztem nagyon:3

Jó olvasást^^

Nem mondta ki. Egy szóval sem jelezte, hogy mit érez. Egyszerűen csak... megtette. Megint.

Megcsókolt, ami azt hiszem, még határozottabb válasz is volt, mintha szavakba öntötte volna. Most pedig... hh, itt ül mellettem, a nyakamba temetve az arcát, szaggatottan kapkodva a levegőt, és azzal küzdve, hogy elváljon tőlem.

Nem tudom, fogalmam sincs, mi tévő legyek. Csak ülök az előbbi csóktól zsibbadó számat beharapva, a felsőjét markolva a görcsös ujjaimmal, miközben azon gondolkodom, mit mondjak.

Mi lenne a legjobb? Mit kéne tennem?

Azt mondtam, nem taszítanám el, és még jelenleg is, most is így érzek. Ugyanis ha el tudnám lökni, már rég, rég, rég megtettem volna.

Úgy érzem magam, mintha hirtelen felébredtem volna, és tisztában lennék mindennel magam körül. Mégis... annyira össze vagyok zavarodva.

Lehetséges egyáltalán, hogy egyszerre érezzem a kettőt?

– Ah. – Csak egy tömör sóhaj szakad ki a számon, amikor az érzékeny bőrömre fújja a forró levegőjét, nekem ennyi pedig épp elég. Ebben a pillanatban tolom el magamtól, hatalmasat nyelve simítok a nyakamra, amit éppen hogy nem érintett a szája.

Előrefordulok, a lehalkított tévét bámulom, de semmi nem jut el az agyamig, ami benne megy.

Egyedül csak azon kattog az agyam, hogy belementem a játékba, és nem tudtam magamnak parancsolni. Ez az érzés pedig... kiborító.

Utálom, hogy nincs önkontrollom mellette, ami egyre, egyre gyakoribb. Nem tudom, mit tehetnék ez ellen, egyedül annyival vagyok tisztában, hogy minél hamarabb véget kell vetnem ennek.

– Én n... nem tudom, mit mondjak. – Ahogy dadogva, igaz, de felcseng a hangja, az én szemeim leragadnak pár pillanatra, és ekkor jövök rá, hogy nem én irányítom magam, és amit az előbb elhatároztam magamban, abból semmi nem lesz.

Hogy állíthatnám meg magamban ezt az érzelemhullámot? Hiszen teljesen egyértelmű, hogy ő irányít.

– Csak... matek. – A hangom teljesen bereked, rá sem ismerek, úgy elmélyül, és tudom, hogy ezt ő is észrevette.

Felsóhajtok, hatalmasat nyelek, majd figyelmen kívül hagyva a gondolkodást, amivel a saját helyzetemet nehezítem, az ölembe veszem a füzetét, hogy újabb példát írjak neki.

Érzem, ahogy néz hol engem, hol a füzetet, majd a szájához emeli a bögréjét, hogy elvonja a figyelmét rólam.

Még hosszú, hosszú percek telnek el néma csendben, miközben ő a matekkal küzd, mikor kattan a zár, és tompa léptek jelzik, hogy valaki megjött.

– Szia, fiam! – Apa hangja felettébb boldogan cseng fel, én pedig máris a homlokomat ráncolom, hogy ilyen korán jött haza. Magamban pedig azért adok hálát, hogy nem akkor jött, mikor Yijeong épp... – Képzeld, Kyungil, hamarabb elengedtek. Ezért rendelek valamit vacsira, áthívhatnánk MinJiéket, mit szólsz? – És apa mondja, mondja és mondja, viszont hirtelen elhallgat, ahogy beér a nappaliba.

Mindkettőnk tekintete felé téved, ami hatására még nagyobb mosoly terül szét az arcán.

Nem tudom, ugyanígy mosolygott-e volna, ha arra ér haza, hogy a szomszéd fiú szájával ismerkedek.

Nem hiszem el, hogy kerülhetek ilyen tilos helyzetbe folyton. Annyira, annyira, annyira nem szabad.

– Szia, apa. – Végül megszólalok, Yijeong csak int, majd egy hatalmasat nyelve fordul a füzete felé, mintha épp arra gondolna, mint én az előbb.

– Hát ti meg? – Apa idejön, a vállunkra teszi a kezét, az én tekintetem pedig a mellettem ülőre téved, akinek az arca zavart, és halvány vörösnek tűnik ebben a fényben.

– Yijeong holnap matekot ír, csak korrepetálom. – A vállamat rándítom, a nyakamra simítok, és hatalmasakat nyelve próbálom magamban tartani a szavaimat.

Beszélnem kell Yijeonggal nagyon, nagyon gyorsan. Ugyanis ez így nem jó.

Bár, hh... Talán Jaeho tanácsát előbb kéne meghallgatnom, mielőtt mindent elrontok. Mert, ugyanis ezt nem akarom. Ez az első dolog, ami nem mindegy, hiszen a családom a tét. És a szomszéd fiú lelkiállapota.

– Ah, remek, akkor... akkor már csak MinJi hiányzik. Yijeong el se menj, máris hívom az anyukádat, és együtt megvacsorázunk. – Apa hangja felettébb boldogan cseng, miközben a telefonjával fel-alá járkál, hol kaját rendel, hol MinJivel beszél.

                                                                 

***

Annyira örülnék, ha lenne a fejemben egy kikapcsoló gomb. Megállíthatnék minden gondolatot, esetleg aludhatnék végre pár óránál többet, és nem kéne folyton azzal küzdenem, hogy mikor mit mondok vagy teszek rosszul.

Most is, itt ülök a parkban, a kosárlabdapálya közepén, az egyetem után, ahol szó szerint túléltem, ugyanis menekülnöm kellett a pszichológus tanárok elől, akiket az osztályfőnököm rám „uszított”, és azon jár az agyam, mit mondjak a legjobb barátomnak.

Éppen őt várom, nem rég lett vége az utolsó órájának, és megbeszéltük, hogy egymással töltjük a délutánt, még azzal is megfenyegetett, hogy most lenyom kosarazásban.

Mindketten tudjuk, hogy lehetetlenre készül.

Talán negyed óra is eltelik, mire hallom nyikorogni a kaput, és meglátom Jaehot, aki a kosárlabdájával együtt siet felém, miközben egy letörölhetetlen vigyor van az arcán.

Nem értem, hogy lehet folyton ilyen jókedve.

– Hali, tesó. – A vállamba bokszolva vesz rá, hogy végül felálljak, és kihúzva magam elvegyem tőle a labdát. – Mi van veled? Fura vagy. – Oldalra biccentett fejjel hátrál, és olyan kihívással mered rám, hogy már csaknem a szemeimet forgatom.

Ah, mindketten tudjuk, hogy leverem. Soha nem értem, miért áll mindig neki ilyen magabiztosan.

– Csak... alig aludtam. – A torkomat köszörülöm, ahogy eszembe jut a legutolsó kosarazásunk, mikor Yijeonggal, az unokatestvérével és a haverjával játszottunk. Emlékszem, mennyire... rideg voltam vele akkor. Egyenesen ki nem állhattam.

Hogy változhatott meg minden pár hét alatt?

Mintha... hónap teltek volna már el azóta, hogy ideköltöztek.

– Aha. – Sokat sejtve mered rám, miközben biccent, hogy kezdjük el. – Na és, vajon miért? – Ahogy beáll, én átpasszolom neki a labdát, előnyt adok neki, hagyom, hogy elinduljon.

Viszont hamar leszerelem, a labdát kikapva a kezéből az ő palánkja felé veszem az irányt, és egy csontnélkülivel sikerül megszereznem a legelső pontokat. Megint.

– Yijeong. – Odadobom neki a labdát, miközben ő úgy mered rám, mintha lehetetlent vittem volna végbe. Mint minden egyes alkalommal.

– Történt valami? – Megáll, a homlokát ráncolja, már előre tudom, hogy ebből nagy meccs nem lesz.

– Tegnap átjött és, ah... korrepetáltam. – Olyan furcsán szalad ez ki a torkomon, hogy az ő arca lefagy, majd egy perverz, nyitott szájas vigyor telepszik rá, ahogy elém sétál, és a mellkasomnak dobja a labdát.

– Csak nem...? – Hitetlen tekintete és hangja nem is tudom, milyen érzéseket hoz elő bennem, viszont abban biztos vagyok, hogy nem egyre gondolunk. – Megvolt?

– Mi? – A hangom elvékonyodik, miközben összevont szemöldökkel, teljesen értetlenül állok a dolog előtt.

– Mármint... Megvolt? Úgy? Zsákoltál, tesa? – Miközben bombáz, én csak állok némán és abban reménykedve, hogy nem úgy érti, amire én most gondolok. – Na, válaszolj már! – A vállamba bokszol, mutogat, hirtelen olyan hiperaktív lesz, hogy lelőni sem lehetne. – Lefeküdtetek? – És de. Pont úgy értette a hülyegyerek. Túl jól ismerem.

– Mégis... mégis honnan jött ez a gyökérség, te idióta? – Lassan hunyom le a szemeimet, a szavaimat tagoltan morgom el, amire válaszul csak egy csalódott sóhaj hagyja el a száját.

– Kár, pedig azt hittem, végleg betört téged a gyerek. – A fejét csóválja, visszaveszi a labdát, majd a pálya feléről próbál kosárra dobni, ami mondani sem kell, meg sem közelíti a palánkot.

– Te egy beteg ember vagy – vágom a fejéhez kissé idegesen, nem értem, miért, de... ah, mindig egy fél pillanat alatt teljesen felhúz, ha Yijeonggal basztat.

Miért... miért lenne neki az jó, ha lefekszem a szomszédommal? Komolyan, van annyira érthetetlen, mint én.

– Nem tehetek róla, mostanában annyira kifordultál önmagadból, hogy sokszor azt hiszem, lassan bejelented, hogy együtt vagy vele. – Egyszerűen leül a földre, majd hanyatt fekszik, és a narancssárga eget bámulja, ami jelzi, hogy lassan haza kéne indulnom.

Bár, hh, péntek van, és amúgy sincs késő, hisz egyre hamarabb sötétedik. Nem sietek sehová.

– Erről szó sincs. – Az arcom fintorba rándul, ahogy követem a példáját, és hagyom, ahogy átjárjon a betonból áradó hideg.

– Akkor? Mi van? Miért vagy ilyen... furcsa? És jobb lenne, ha elmondanád, mivel utálok könyörögni a válaszaidért. Szóval, mi történt azon a korrepetáláson? – A végét elmormogja, majd csak nyög egyet, ahogy a lábába rúgok.

Tudja, hogy rühellem, mikor kritizál.

– Tegnap én... vagyis ő... – Beharapom a számat, ugyanis fogalmam sincs, hogy mondjam el neki. – Pontosabban mi, csókolóztunk. Talán. – Fél kézzel a hajamba túrok, és sajnálom, hogy egyelőre nincs egy csillag sem az égen.

Azt hiszem, kezdem őket megszeretni. Talán a könyv az oka, amit kikölcsönöztem a könyvtárból, vagy az álmom, mikor Yijeonggal ugyanígy feküdtünk a fűben, nem tudom. Egyedül abban vagyok biztos, hogy elönt a nyugalom, ha a szabad ég alatt vagyok este.

– Talán? – Felém fordítja a fejét, amire válaszul csak a számat húzom, ez pedig pont elég, hogy Jaeho rájöjjön; az a talán biztos. – Szóval megint? – Teli szájas vigyorával fordul vissza az ég felét, majd egy halk nyüszítéssel ütögeti meg a vállamat, mintha magában sikítozna is. Most olyan, mint egy nő. – És hogy? – Végül sikerül magába fojtania az örömét, amikor eljut az agyáig, hogy nem vagyok olyan ember, aki kimutatja az érzéseit a gyűlöleten kívül.

– Elmondtam neki, hogy szerinted ő... szerelmes belém és... ez lett a vége. – Nem tudom, miért esik ennyire nehezemre erről beszélni, de azt tudom, hogy Jaeho is észrevette ezt. Hogy nem nyílok meg neki olyan könnyen, mint az elmúlt időben.

– És te visszacsókoltál ezek szerint. Értem. – Még hümmög is egyet, majd csak egy szimpla, kedves mosollyal néz rám megint, de én ezt sem viszonzom, csak a gyomorgörcsömmel küzdök, ugyanis nem tudom, mi tévő legyek.

– Most mit csináljak? – Suttogok, a szám alig rezdül, szinte én sem vagyok biztos abban, hogy ezt kimondtam.

Viszont legjobb barátom nagyon is úgy tűnik, hogy tudja, mi legyen a következő lépésem. Ez csupán abból is lejön, ahogy megváltozik a légkör kettőnk közt.

– Szerintem te a saját érzéseiddel sem vagy tisztában, hm? – Jaeho a könyökével megbök, amitől csak nyelek egyet, és hevesen megrázom a fejem.

– Milyen érzésekről beszélsz? Ő csak a szomszéd hisztis, tizenhét éves fia, aki az őrületbe kerget. – Halkan morranok fel, miközben kezeim kissé ökölbe szorulnak, viszont hirtelen nem tudok mit mondani neki. Ennyi jött csak ki a torkomon, és ez zavar. Nagyon.

– Ugyan, mind a ketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ahogy azt is, hogyha nem tévedek, eddig mindig bebizonyosodott az, amit mondtam neked. – Ő is lehalkítja a hangját, mély levegőt vesz, majd a feje alá teszi a kezeit. – Ő nem csak egy kölyök, akitől falra mászol. Ő az a kölyök, akitől falra mászol. Nagy a különbség. – Biztos vagyok benne, hogy egy vigyort fojt magába, miközben valószínűleg azon agyal, mit mondjon nekem. – Az a kölyök, akitől tűröd, ha a közeledben van, aki miatt az éjszaka közepén képes vagy az utcára menni, hogy megkeresd, aki miatt egy pillanat alatt bedühödsz, akinek még azt is hagyod, hogy megcsókoljon. Szerintem itt nincs miről beszélnünk. Egyértelmű, hogy fontos neked. – A vállát rántja, őt egyáltalán nem zaklatja fel az, amit mond.

De engem igen. Nem, nem, nem tudom, mit reagáljak erre.

Hiszen tudom, hogy igaza van.

– De ez tilos. – Szó szerint suttogok, viszont hirtelen azt kívánom, bárcsak ennyit se tettem volna. Legjobb barátom egy pillanatra befeszül, majd a könyökeire támaszkodva nyíltan bámulni kezd.

– Hogy érted, hogy tilos? És komolyan... tényleg csak ennyi a kifogásod az egész ellen? – Érzem, tudom, hogy az utolsó csak egy költői kérdés volt, csupán csak azt akarja, hogy kimondjam azt, amit tudunk mind a ketten, de hallani akarja tőlem. Ismerem már, túl jól.

– Tilos, mert szomszédok vagyunk, mert fiú, mert... a szüleink együtt vannak. – Mély levegőt véve nézek fel rá, amíg ő csak a homlokát ráncolja, mintha hatalmas hülyeséget mondtam volna. Nem tudom, miért.

– Először is, Kyungil, az, hogy a szomszédod, nem zárhatja ki azt, hogy te többet érzel iránta. Másodszor, igaz, fiú, a homoszexualitást pedig itt jobban elítélik, mint máshol, de két kezemen nem tudnám megszámolni, hogy a közvetlen környezetünkben hány olyan embert ismerek, aki boldogan és nyíltan él Dél-Koreában úgy, hogy a saját neméből választott társat magának. Harmadszor pedig, azt hiszem, az apád lenne a legkisebb probléma. Ha esetleg neki és MinJinek túl sok lenne és elutasítanák, csak hozd fel, amit az apád is mondott neked, mikor összejöttek. – Úgy beszél, hogy iszom minden egyes szavát, hiszen igaza van, és az érvei is logikusak. Sokszor elfelejtem, hogy nem csak a szíve, hanem az esze is a helyén van. – A szerelmet és a vonzódást az ember nem tudja befolyásolni, irányítani, elfojtani magában. Ha neked tetszik, ha te vonzódsz hozzá, esetleg szerelmes is vagy, az nem a te hibád. Arról senki nem tehet, se te, se ő. Nincs olyan, hogy tilos, Kyungil, ezt verd ki a fejedből. Ne ez állítson meg abban, hogy ez a fiú meggyógyítsa a lelkedet, mert eddig nagyon szép munkát végzett. – A tekintete komoly, a hangja annál inkább, amitől hirtelen nem tudom, mit mondjak.

– Én... össze vagyok zavarodva – jelentem ki a nyilvánvalót, ugyanis hirtelen nem jött ki más a számon. Fogalmam sincs, mit mondjak neki, főleg nem azt, hogy Yijeongnak. – Ezt... meg kell beszélnem vele.

– Igen, tesó, ezt meg. Ezt nagyon hamar meg. – Megveregeti a vállamat, ahogy én is a könyökömön támaszkodom meg. – Elmehetnénk négyesben valahová, amúgy is, már be akartam mutatni neked Hyejit. Majd valahogy megoldjuk akkor. Kettesben hagyunk, vagy nem tudom. De nem kéne se őt, se téged szenvedni hagyni. – Már meg sem kérdezi, én mit érzek, csak már előre gondolkodik, hogy fogom elmondani neki.

Mert tudja. Tudja azt, amire még nekem is rá kell jönnöm, fel kell ismernem azt az érzést, ami eluralkodik rajtam a kölyök mellett. Miért hagyja, hogy magamtól jöjjek rá? Ez az egész... kiborít.

– Ő ott Kyungil? – MinJi hangjára mindketten felkapjuk a fejünket, egy emberként kelünk fel, és meredünk a kerítésre, amibe a kölyök anyja kapaszkodik. – Sziasztok, fiúk! – Még integet is, majd a kapu felé veszi az irányt.

Épphogy beteszi a lábát, a közvilágítás felkapcsol, így jóval nagyobb a fény, mint eddig.

MinJi után apa lép be, meglepetésemre csak ketten vannak.

Hol, hol, hol van Yijeong?

– Hello. – Jaeho nagy beleéléssel köszön vissza, amíg én csak a számat húzom. Nem értem, miért jöttek ide.

– Kosaraztok? – MinJi vigyorog, majd elveszi legjobb barátomtól a labdát, és pattogtat párat.

– Nem mondanám annak. Én túlélek, Kyungil az egyetlen, aki kosarazik, koreai Jordannek hívom csak. Elképesztően játszik. – Jaeho a vállát rántja, miközben vigyorog, majd az oldalamba bök, hogy jelezze; oldódjak fel végre.

– Ó, igen? Egy meccs? Kettő-kettő? – Talán én képedek el a legjobban, ahogy ez elhagyja az alacsony nő száját, majd csak halk, hitetlen sóhaj hagyja el a számat, mikor rájövök, hogy nem viccel.

– Biztos ez?

– Teljes mértékben. – Még a fejét is oldalra biccenti kissé, mire végül csak a fejemet csóválom.

– Sajnálom, de nőket nem alázok meg még sportban sem. – Az a mérhetetlen magabiztosság, ami belőlem árad, még nekem is új, amivel egy halk nevetést is előcsalok az egyetlen női jelenlévőből. – Apa amúgy sem játszhat a háta miatt.

– Nem vele, Yijeonggal, ugyanis ő is jön. Meghívtuk egy sétára, de előbb meg akarta csinálni a leckéjét. Viszont mindjárt itt lesz. – Állom a tekintetét, viszont a szavait nem reagálom le, egyedül csak akkor tekintek apám felé a szemem sarkából, mikor Jaehoval elegyedik szóba.

Mostanában meglepően jól kijönnek. Ez nem tetszik nekem.

Még eltelik így pár perc, amíg én agyalok, mikor ismét nyikorog a kapu, és a legkisebb is megérkezik.

Kicsit megszeppen, ahogy észreveszi Jaehot, majd engem, hirtelen pedig, mintha el akarna menekülni innen, mikor legjobb barátom egy sejtelmes mosollyal bámulja őt.

Tudom, hogy egyből leesik neki; én szóltam Jaehonak a csókról.

Viszont azt hiszem, az, hogy mi ketten is itt vagyunk, új neki. Nem számított ránk.

Hh, és én mit mondjak? Ő is mindig felbukkan, mikor a legnagyobb zűrzavar van a fejemben, amivel csak tovább bonyolítja a dolgokat.

Mellette nem tudok normálisan gondolkodni.

– Na, itt is van! – MinJi teljesen bezsongva megy oda a fiához, és a kezébe nyomja a kosárlabdát, amit Yijeong értetlenül reagál le.

– Ezzel m-mit csináljak? – Szó szerint dadogásban köt ki, ahogy eluralkodik rajta a zavar, sőt, még a labdát is leejti, amint megállok az anyja mellett, és nyíltan bámulni kezdem.

Nem akarok semmit, csak azt, hogy térítse észhez az anyját. Velem nem jó ötlet játszani.

– Játszunk. Kettő-kettő? Hm? Jaeho és Kyungil ellen? – MinJi, mint egy tinédzser, pont úgy viselkedik, de az a szórakoztató, hogy tőle ez nem furcsa. Meglep, de az ember kinézi belőle, hogy ilyen laza is tud lenni.

– Anya, én nem játszhatok a vállam miatt. – Szinte hallom, ahogy az anyjában kettétörik az eddigi izgalma, majd a száját húzva veszi fel a labdát. – Amúgy sem jó ötlet Kyungil ellen játszani. Én egyszer próbáltam, de úgy játszik, hogy jó, ha egyszer a labdához érhetsz. És azt se felejtsd el, hogy régen játszottál. Nem gondolod, hogy ezt harmincnyolc évesen már nem kéne erőltetni? – Yijeong szavaira Jaeho horkantva fojtja vissza a nevetését, apám szisszenve lép hátrébb, már csaknem engem is megmosolyogtat. Engem!

Pedig, mint köztudott, jó, ha szökőévente egyszer előfordul az, hogy én „mosolyogjak”.

– Te most arra céloztál, hogy öreg az anyád? – MinJi még a szemöldökét is felvonja, egyenesen felém fordul, meg sem várja inkább a választ a fiától. Yiejong merész. – Tudod, mit? Én játszom ellened. Egy rövid meccs, ha nyersz, beszabályozhatod, egy héten mikor, hányszor és mennyi időre tehetjük be a lakásotokba a lábunkat. Viszont... ha én nyerek, akkor eljössz velem egy vacsorára, ahol csak ketten leszünk. Oda megyünk, ahova akarod, és azt esszük, amit te szeretsz, de velem kell lenned. Na? Mit gondolsz? – Egy cseles mosoly szalad végig az arcán, a kezét nyújtja, miközben az én agyam kattogni kezd.

Több dolog is van. Először is, nekem ez nem tét, mert már... ah, azt hiszem, annyira nem zavarnak. Nem érdekel, mikor jönnek, sőt. Talán jobb is, ha Yijeong többet van nálunk, addig sem nyíratja ki magát az osztálytársaival.

Másodszor, tipikus nőre utal az, hogy így akarja elérni, hogy elfogadjam.

Amit nem értek. Hiszen én már elfogadtam.

Igaz, nem anyámként tekintek rá, sőt, soha, soha, soha nem is fogok. De beletörődtem, hogy ő apámmal van.

De, ah... ez a játszma nekem mindegy. Amúgy is tudom, hogy legyőzöm, így még inkább.

Én csak azt nem értem, miért ilyen biztos magában. Ki akarom deríteni.

– Rendben. – Elfogadom a kinyújtott kezét, amire válaszul megveregeti a vállam, és a pulóverét a derekára kötve a pálya másik végére sétál. – Essünk túl rajta. – A fejemet csóválom, és már indulnék, mikor Yijeong felszisszen, így megtorpanok.

– Csak óvatosan. Anya évekig kézilabdázott és kosarazott versenyszerűen. Ki nem néznéd belőle, de durva tud lenni. Tiniként rocker volt, csak ennyit mondok. – Védekezőn emeli fel a kezét, amire Jaeho hangosan felnevet, majd összesúg az apámmal, akinek épp olyan jó a kedve, mint a legjobb barátomnak.

– Remek. – Az arcomat dörzsölve indulok meg végül, majd beállok, rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy MinJi apámékhoz gurítja a labdát, miszerint dobják be ők, aki kapja, marja alapon.

Yijeong eléggé elgondolkodtatott azzal, amit az anyjáról mondott, hiába tudom, hogy leverem.

Nem lehet, hogy egy nővel szemben maradjak alul kosárból.