20. rész - "Korrepetálás"

Üdv:D Érdekes rész után egy érdekes folytatás... Remélem, mindenki türelmes és izgatott:D

Jó olvasást!:D

– Minden oké otthon? – Apa hangja kissé fáradtan cseng fel, ahogy a telefonba szól, én pedig a padomra firkált nyulat bámulom, ami ezelőtt nem volt itt.

Egyetemre járunk már, könyörgöm, nem óvodába. Még szerencse, hogy az, aki ezzel rongálja az iskola tulajdonát, nem művészetibe ment.

– Igen, nyugi. Csak tegnap este mentél el. – A homlokomat ráncolom, hiszen úgy beszél, mintha egy hete nem lenne otthon. Mindenesetre jó hallani felőle, hiszen mégis csak az apám.

– Jól van, örülök. Ma olyan... ah, azt hiszem, este tizenegy körül érkezem haza, nem tudom, fent leszel-e még. – Alig értem, amit mond, hiszen a háttérben a többi férfi hangos és figyelmetlen, nem veszik észre, hogy van, aki telefonálna.

– Megvárlak. – Ennyit mondok még, majd ahogy félbeszakít a becsöngő, reflexszerűen bontom a vonalat, magamat kihúzva pedig kinyitom a füzetemet.

A tanár késik, az anyagot hadarja, az én kezem pedig már rohadtul fáj. Az óra lassan telik, a fejem meg már túl sok mindennel van tele.

Az órámat nézem, mikor egy kis szusszanásnyi időm van, és arra gondolok, hogy Yijeong negyed órája végzett. Én pedig nem hiszem el, hogy negyed négykor még mindig itt ülök, a sok idióta között.

– Jól van, maguk egész jók, de jobb lenne, ha többször nyitogatnák a jegyzeteiket, mert nem lehet egyik napról a másikra megtanulni több oldalnyi szöveget a vizsgákra. Legyenek szívesek kicsit... felelősség tudóbbnak lenni, mert ha valaki elbukik a vizsgán, év végén dupla annyi tanulni valója lesz. – Tanárom hangja sürgető, mégis mintha ráérne. Én pedig a lábammal dobolok, a hajamat túrom, és azt várom, hogy végre kicsöngessenek.

Haza akarok érni végre, enni és rendbe tenni mindent, mire a kölyök átjön. Talán egy teát is főzök majd és... hh. Mikor lettem az anyja a gyereknek? Jézusom.

A csengő félbeszakít, aminek hála megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, felállok, de egy tapodtat sem tudok mozdulni ezután.  Öt vékony ujj fonódik a csuklómra, az én bőröm pedig ég és szenved tőle.

– Várj meg, oppa! – Hátralesek a lányra, akinek a füzetén ott a neve, csak innen tudom, hogy megint SooJi zaklat.

A számat húzom, hatalmasat nyelek, majd kirántva a kezemet az érintése alóla, elindulok kifelé. Hátra sem nézek, csak a táskámat szorongatva szlalomozok az emberek közt.

– Na, mi az, tesó? Együtt megyünk? – Jaeho ment meg, amint meghallom a hangját magam mellett, megkönnyebbülök, és kissé lassítva biccentek egyet. – Gáz van? Be vagy feszülve.

– Az a hülye liba hozzámért.

– Kyungil oppa! – Épphogy válaszolok, máris felcseng annak a hangja, akitől kiráz a hideg. – Várj meg, oppa!

– Hűha, ez az a lány? Veszélyes. – Jaeho vigyorog, majd halkan fel is nevet, ahogy SooJi végül elém vágva megállít minket, és úgy néz fel rám, mintha elhinné magáról, hogy érdekel engem. – Sok sikert. – Legjobb barátom megveregeti a vállam, majd itt is hagyna, ha nem nyúlnék utána. Igenis itt marad, és megment ettől, ha kell.

– Arra gondoltam, átjöhetnél ma hozzám. Tanulni egy kicsit... – A csaj a sarkán előre-hátra billeg, miközben félig lehajtott fejjel néz fel rám. Ha a húgom lenne, már rég kineveltem volna belőle ezt a kiábrándító viselkedést.

– Programom van – morranok fel idegesen, és az jár a fejemben, hogy nem fogok mindennel végezni, mire Yijeong átjön.

– És... nem tennéd át máskorra? A szüleim nincsenek otthon, nyugalom van, zavarás nélkül... tanulhatnánk? – Hátra dobja a haját, majd megérinti a kezem, én pedig úgy rántom el tőle azt, mintha lángra kapott volna.

Komolyan nem veszi észre, hogy a hátam közepére nem kívánom?

– Mondtam, hogy nem érek rá. – Érzem, ahogy a szemem tikkel egyet, a kezem befeszül, Jaeho pedig ijedten húz hátrébb a csajtól. Mintha attól félne, hogy megütöm. Pedig tudja, hogy olyat soha nem tennék.

Lánnyal.

– Ah, Kyungil, én biztosan tudnék neked sokkal jobb dolgokat is mutatni, mint az a személy. Na, oppa! Jó buli lesz, esküszöm. – Amint egy furcsa vigyor jelenik meg az arcán, az enyém érzelemmentessé válik, és azt mantrázom magamban, hogy nem szabad kiborulnom.

Nem, nem, nem szabad.

– Valahogy nincs hozzá gyomrom. És ha nem haragszol. – Egy mély levegőt véve kerülöm ki SooJit, Jaeho pedig némán jön utánam, mintha hirtelen nem tudná, mit mondjon.

– Milyen visszafogott voltál. Mi van veled? – Legjobb barátom végül megszólal, én pedig lelesek rá a szemem sarkából. Csak előre néz, látom, ahogy a nevetését tartja vissza.

Valamit nagyon mondani akar.

– Ah, ne fojtsd vissza. – Ahogy végül „engedélyt adok”, Ő egyből felnevet, és a vállamra csapva fokozza a dolgot, az utcán pedig mindenki minket néz. Már megint.

– Ez a csaj bármit megtenne, hogy a bokszeredbe jusson. – Az arcát dörzsöli, miközben inkább visszatartja a sipákolását, amiért felettébb hálás vagyok. – Jézusom, de gáz volt. – Ő a fejét horgasztja le a visszafojtott nevetéstől, én pedig a hajamat túrom, és azon agyalok, miért nem két percre lakom a rohadt egyetemtől. – Ő, drága testvérem, nem vak, igenis látja, hogy a hátad közepére nem kívánod. Szimplán csak szarik a dologra. – A hangja furcsán cseng, az arca eltorzul, majd ismét felnevet, már isten tudja’, miért.

– Remek. Akkor nem fogom tudni levakarni magamról? – Érzem, ahogy az arcom eltorzul, legjobb barátom pedig már az utolsókat rúgja. Lassan elhalkul végül, az arcát dörzsöli, de még mindig furcsán veszi a levegőt.

Irigylem, hogy ilyen jól tud szórakozni az ilyen helyzeteken.

– Attól tartok, egy kitartó plázacicával van dolgod. – Még hümmög is, a vállamra csap, majd a vállamra téve a kezét felvigyorog rám. – Nos, ha nem haragszol, én itt lefordulnék, ugyanis nekem is randim van ma. – Jaeho vigyorog, majd a következő pillanatban el is tűnik mellőlem, így alkalmam sincs leteremteni.

„Nekem is randim van”.

Én nem randizni fogok Yijeonggal, az ég szerelmére, nem értem, miért basztat ezzel folyamatosan. Én csak korrepetálom azt a szerencsétlent.

Már fél öt is elmúlik, mire hazaérek, így szinte kapkodva állok neki a lakásnak. Hiszen tegnap este, a Jaehoval tartott összejövetel után minden elől maradt. A pizzás doboz, a maradék, a mosatlan.

Felgyorsított mozdulatokkal dobok ki mindent, mosogatok el és seprem fel az egész nappalit, de nem csak Yijeong miatt. Ha apa mocsokra érne haza, azt hiszem, a fejemet venné.

Miután végre csillog a földszint, szinte rohanok, hogy lefürödhessek, a zuhany alá állva pedig ledermedek hosszú percekre. Jólesik a forró víz, ahogy eláztat, és nem törődök azzal, hogy sietnem kéne.

Túl sokáig maradok, az egész helyiség olyan párás már, hogy levegőt is alig kapni. Épp ezért úgy döntök, hogy befejezem napom fénypontját, elzárom a vizet, és egy szál törölközőben megyek a szobámba, ahol legalább oxigénhez jutok.

Az órára nézek, már lassan hat óra, én pedig itt állok csurom vizesen. Magamra sem ismerek, még csak gondolni sem akarok arra, miért teszem, de kapkodok... Felöltözök, megszárítom a hajam, igyekszem, hogy előbb érjek le, minthogy Yijeong átérjen.

Nem tudom, miért mentem bele... tényleg fogalmam sincs. Mikor Jaeho felhozta, hogy én is tudnék segíteni, rájöttem, hogy igaza van. Ráadásul apa nem a legtürelmesebb típus, ha számolásról van szó, a kölyöknek meg gyorsan kellett segítség... Mi mást tehettem volna? Hagyjam, hogy elússzon a jövője?

Önmarcangolásomat fokozva, lomha léptekkel indulok le a lépcsőn, a lábaim pedig épphogy érintik a földszintet, az ajtón kopognak hangosan, türelmetlenül.

Mintha villámcsapás érne, összerezzenek, majd gyors léptekkel megyek ajtót nyitni. Yijeong terem előttem valahogy úgy öltözve fel, ahogy én, a haja kócos, az arca nyomott, biztosra veszem, hogy aludt.

– Szia. – Én köszönök, Ő meg csak néz fel rám nagy szemekkel.

Szóra nyitja a száját, majd inkább csak int egyet, amire válaszolva arrébb állok, szavak nélkül jelzem, hogy jöjjön beljebb. Teszi, amit kell, lehajtott fejjel, igaz, de becsoszog a nappaliba, majd az amúgy is rendezetlen hajába túr. A tekintetem követi minden léptét, egyedül csak akkor kapom el róla azt, mikor hátrafordul hozzám.

– Köszönöm, hogy segítesz. – Halkan beszél, amire válaszul csak biccentek, majd a kanapéra bökve indulok a konyhába.

Nem tudom, mi van velem, fogalmam sincs, miért érzem magam ilyen... furcsán.

Csak korrepetálás.

– Kérsz valamit? – kérdezem, ahogy üres kézzel megyek vissza hozzá, hirtelen elfelejtem, mit akartam a konyhában.

Ő már a kanapén ül türelmetlenül, a füzetét lapozgatva.

Mióta vagyok figyelmes típus?

– Nem, köszi. – Rám mosolyog, ahogy leülök mellé, egyből törökülésbe helyezkedik, és az ölébe vesz szinte mindent. – Őszintén... mintha kínaiul lenne. – A száját húzza, majd elém teszi a nyúzott füzetét, az én tekintetem pedig róla egyenesen arra vándorol.

Ah, logaritmus.

Az egyik szemöldökömet felvonva elemzem végig a példákat, majd egy nagyobbat sóhajtva nézek a mellettem ülőre végül.

– Nem csodálom, ha nem tudod. Egy példa sincsen rendesen levezetve. – Megdörzsölöm az arcom, majd a kezemet nyújtom felé, Ő szavak nélkül is megért egyből. A kezembe nyom egy tollat, mintha a fejembe látott volna, én pedig a füzet hátuljába kezdek firkálni. – Hányas vagy matekból? – Halkan mormogok, miközben az egyik példát kezdem leírni, amivel az előbb szemeztem.

– Őszintén? Kettes voltam tavaly. – A száját húzza, én pedig a szemem sarkából rá pillantok. Furcsán viselkedik, a keze az ölében, a feje félig lehajtva. – De idén majdnem négyes az átlagom. Mondjuk úgy, hogy... kissé összeszedtem magam.

– Ugye tudod, hogy nem megölni foglak, hanem csak korrepetálni? – A homlokomat ráncolva teszem szóvá végül azt, ami nagyon is idegesít. Nem értem, miért feszült. Elég, ha én az vagyok.

Egyből kiegyenesedik, nagyokat pislog, és a kezeivel inkább maga mellett támaszkodik, minthogy az ölében gyűrögesse az ujjait.

– Igen, csak... nincs elég önbizalmam a matekhoz. Nem a szívem csücske. – Amint választ kapok, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a torkom, hisz ezek szerint nem miattam szorong. Hála’ az égnek.

– Pedig könnyű. – Visszateszem az ölébe a füzetet, és tollal épp oda mutatok, amiről beszélni akarok neki. – A lényeg, hogy a logaritmushoz is csak a képletek vannak, ha azokat bemagolod, menni fog. – Egy pillanatra az arcára nézek, de még ennyi is elég ahhoz, hogy tudjam, teljes zűrzavar van a fejében ezzel kapcsolatban. Csodálatos. – Mit tudsz róla elmondani?

– Hát... – Nagyot nyel, én pedig azért imádkozom, hogy legalább egy kis bátorsága legyen beszélni erről, mert ha csendben marad, sokra nem fogunk menni. – Azt tudom, hogy az a alapú logaritmus b egyenlő c-vel. Nagyjából... ennyi. Én a bonyolultabb egyenletekkel nem vagyok jóban, és azok a rohadt képletek is érthetetlenek.

– Pedig nem nehéz... – És, mint akinek ez a szakmája, úgy magyarázok neki, miközben az egyenletet vezetem le.

Yijeong kérdez, nem is egyszer, a haját túrja, majd szó szerint pánikba esik, mikor azt mondom, csinálja egyedül. Nem értem, miért.

Pedig úgy vettem észre rajta, mintha már értené.

– Mennyi időt kapok?

– Amennyi kell. – A homlokomat ráncolom, ahogy válaszolok a buta kérdésére, miközben az arca grimaszba ugrik és hatalmasat nyel. – Figyelj, ha nem megy, akkor addig nyomatjuk, amíg nem fogod tudni.

– I-igen? – Lassan felemeli a fejét, fél szemmel sandít rám, de még így is látom, hogy megcsillan benne valami. – Addig... maradhatok itt, amíg nem fog menni?

– Igen.

– Akkor is, ha éjfélig eltart? – Erre a kérdésére már hezitálok, de megígértem neki valamit. És én állom a szavam, bármikor, bármi is az.

– Mondtam, hogy bármeddig. – Amint még biccentek is, Ő a száját beharapva fordul a füzete felé, és csendben, látszólag nagyon gondolkodva esik neki.

Én meg nézem, ahogy dolgozik, a négy képlet közül hirtelen azt sem tudja, melyikkel kezdje. Folyton rám pillant, nem kell sok, mire rájövök, hogy zavarom Őt. Épp ezért... hh, felállok, a nyakamra simítva indulok ki a konyhába, hogy legalább egy teát összedobjak. És eszembe jut; ezt akartam akkor is, mikor megjött.

Azt sem tudom, mit csinálok, csak kattog az agyam. Fogalmam sincs, miért megy neki olyan nehezen, hiszen látszólag nem hülye hozzá. Talán csak... szeret itt lenni. Nem tudom.

De abban biztos vagyok, hogy már úgy is megértette, ahogy én magyaráztam neki.

A teának forr a víz, a bögre pedig már a pulton van a teafűvel benne, egyedül már csak arra várok, hogy sikerüljön nem terroristaövezetté tenni a helyiséget.

Mikor végre a bögrében gőzölög a víz, a kezembe fogom, és lassú, lomha léptekkel indulok vissza, viszont egy pillanatra megállok.

– Ne nézz így rám, mi csak szerelmesek vagyunk, ennyi az egész. – Yijeong énekel mélyen a matekpéldájába temetkezve, halkan, lágyan jön ki a hang a torkán. És tetszik. Simogatja a fülem az a tehetsége, amit csak most mutat meg előttem. – Ne gyűlölj azért, akárhogy is látsz minket, csak egy kicsit különbözünk, kérlek, hagyjatok békén minket... – Pár pillanatra elhallgat, csendben marad, halk sóhaj hagyja el a száját, majd egy kisebb szitokszó, amint valószínűleg elront valamit. Az én lábam pedig odavisz a kanapéhoz, és azon gondolkozom, miért pont az irodalom mellett döntött. Szép hangja van. – Nem élhetnénk olyan világban, ahol megállt az idő?

– Ez mi? – Összerezzen, ahogy észrevesz, majd csak kissé kapkodó mozdulatokkal, de elém nyújtja a füzetet.

– T-tessék!

– Én arra céloztam, amit énekeltél. – Eltolom a kezét, amire az arca meglepetté válik, majd egy kis o betűt formál a szájával, és a füzet fölé görnyed ismét.

– Jah, Song JiEun szólója, nagyon szép hangja van. – Lágyan mosolyog, szinte már van olyan hatása, mint a hangjának. – Azt hiszem, készen vagyok. – Tereli a témát, még csak a szemembe sem néz, ahogy az ölembe teszi a füzetét, én pedig az Ő kezébe a bögrét, ami nem mellesleg kicsit talán túl meleg is. – Oh, menta tea? – Beleszagol, majd halkan nyikkan egyet, merem feltételezni, hogy az örömtől.

Nem hittem volna, hogy emberből jöhet ki ilyen hang.

– Ez... nem jó. – A homlokomat ráncolom, ahogy végig nézem, de el kell, hogy keseredjek; több hibája is van. Mi mást tehetnék? Elmagyarázom, mit rontott el, majd egy újabb és újabb példát nyomok elé a teát a dohányzóasztalra téve, miközben arra figyelmeztetem, hogy koncentráljon,

De mintha egyik fülén be, a másikon kimenne. Meg sem akarja hallani. Csak halkan dúdol, miközben a szemem láttára téveszt egyfolytában.

Valamiért nem idegesít, nem vagyok türelmetlen, egyszerűen csak... nem értem, miért nem tudja megcsinálni. Nem ez a legnehezebb tananyag, amivel találkozni fog a közeljövőben.

– Kész! – Elém nyújtja, én pedig rá sem nézek, csak a kezénél fogva tolom vissza.

– Nem jó.

– Yah, Kyungil! Meg sem nézted! – Teljesen felháborodik, amit hallva csak a szemeimet forgatom, és azon agyalok, mi a hisztijének az oka.

– Nem is kell. Már az elején elrontottad azzal, hogy rossz képlettel próbáltad megoldani. – Bekapcsolom, majd lehalkítom a tévét, amit zavartalanul bámulni kezdek, amíg Ő csak fortyog magában, a száját húzva.

– És ezt nem akartad volna közölni a legelején? – A hangja sértett, de nem tűnik türelmetlennek Ő sem.

– Nem, neked kéne rájönni a dolgokra magadtól. – A szemöldökömet vonogatom, miközben a kezeim az ölemben pihennek, és az jár a fejemben, hogy mégis hogyan... mivel taníthatnám meg neki ezt a rohadt felesleges, de neki kötelező maszlagot?

– Ezt én is mondhatnám neked, papírra kéne vetni a dolgokat, hogy egyáltalán tudomásul vedd. – Halkan morog, most már kissé idegesen ír a füzetbe, a lapot bántja, és már lassan a szemeimet is az, ahogy a keze mozog. Szögletes, indulatos.

– Most mire célzol? – Egyenesen rá nézek, amit észrevéve felém fordul, és viszonozza a tekintetemet.

Az arckifejezése nekem új, nem tudom mire vélni. Fogalmam sincs, vajon mire gondolhat.

– Ránk, de... de mindegy... – Hangosan szólal fel az ölébe bámulva tovább, de a végére annyira elhalkul, hogy alig értem, amit mond.

Nem tudom levenni róla a tekintetemet, ahogy az arcát nézem, az jut eszembe, hogy valamit nem mond el. És én tudni akarom, mi az.

– Mégis mi lenne velünk? – Úgy cseng a hangom, mintha az undortól csöpögne, ahogy az utolsó szót kiejtem, pedig erről szó sincs. Egyszerűen csak kíváncsi vagyok, nem értek semmit vele kapcsolatban.

Viszont ahogy elnézem, Yijeong máshogy értelmezte, még a tollat is leteszi, ahogy szinte már remegő állal néz rám megint.

– Ne beszélj így, arról én nem tehetek, hogy vak vagy. – Megrázza a fejét, majd hátradől, az arcát a tenyereivel takarja el, és fájdalmasan felnyög. Eddig tartott a türelme, azt hiszem. – Kiborító.

– Én meg arról nem tehetek, hogy nem vagyok egy Kim Jaeho – morgom a számat húzva, a távirányítóért nyúlva, hogy felvegyem a hangot, de Yijeong megállít.

A keze az enyémen landol, én pedig összerándulok tőle, ahogy hozzámér. Ez nem olyan, mint amikor SooJi csinálta ugyanezt. Ez... jólesik.

– Jaeho... mondott valamit? – A kölyök hatalmasat nyel, amint az indulatot a kíváncsiság váltja fel és talán a félelem, amitől a hangja is megremeg.

– Mindegy... – Elhúzom a kezem, és azon vagyok, hogy felálljak, de a lábam nem mozdul.

– Én tudni akarom. – Engem néz, közelebb hajol hozzám, amivel eléri, hogy végre ránézzek. A szemei csillognak, az arca aggodalommal teli, a szája pedig reszket a ki nem mondott szavaktól.

– Nem akarod. – Úgy érzem, túl közel van, a hangom ezért olyan halk, szinte magamra sem ismerek. Csak némán, kissé tehetetlenül állok a dolog előtt; most tegyem meg? Vagy később?

Van alkalmas pillanat egyáltalán?

– De igen, kérlek, mondd el. – Közelebb húzódik, miközben a keze lassan ismét az enyémre csúszik, mintha csak bátorítani akarna vele.

Én pedig betörök... Veszek egy mély levegőt, amint rájövök, hogy nem húzhatom ezt az egészet az idők végezetéig.

– Jaeho szerint szerelmes vagy belém. – Suttogok, miközben meghagyom ezt a fullasztó közelséget, és azt nézem, milyen érzelmek játszanak az arcán.

Kétségbeesett, aggodalommal teli... meglepett. Furcsa.

Hirtelen szóra nyitja a száját, de egy hang nem jön ki belőle, csak némán tátog pillanatokig.

És ekkor jövök rá, sőt... Tudom, tudom, tudom, hogy Jaehonak igaza volt.

– Ha ez igaz, megváltozna tőle bármi is? – Még nálam is halkabban szólal meg, miközben az ajkai alig rezdülnek, szinte csak leheli a szavakat.

Az én szívem pedig hatalmasat dobban, a bőre alatt forrónak érzem magam, és azt hiszem, egy egészen kicsit meg is szédülök.

– Sok mindent megértenék veled kapcsolatban. – A válaszom elgondolkodtatja, látom rajta, ahogy a gondolatok megrohamozzák, és hirtelen azt sem tudja, mit mondjon.

Csak nézünk egymásra furcsán, miközben az Ő keze megfeszül az enyémen, és nagyokat nyelve próbálja életben tartani magát.

– Eltaszítanál? – Felismerhetetlenségig mélyül a hangja, ahogy emellett még halkan is beszél, ennek hála pedig rajtam a sor, hogy ne tudjak megszólalni.

Közelebb hajol, az állát már a vállamon támasztja, úgy néz rám kiskutyaszemekkel.

Miért, miért, miért csinálja ezt?

– Nem. – Válaszom tömör és egyszerű, amit át sem gondoltam, csak kicsúszott a számon.

Yijeong csak megkönnyebbülten vesz levegőt, miközben egyre közelebb érzem, és már csupán a lehunyt szemeit nézem. Lassan mozdul, amivel lebénít, és mint egy élettelen szobor, úgy tűröm, ahogy ajkai az enyéimhez simulnak, közelebb húzódva hozzám pedig a keze a vállamra téved. Meleg és puha, én pedig elvesztem saját magam tőle.

Halkan sóhajt, nyög és mozgolódik egy helyben, a fejét oldalra dönti, ahogy finom csókba invitál, az én szemeim pedig úgy viselkednek, mintha nem hallgatnának rám. Leragadnak, egyszerűen mozdítani sem tudom Őket, miközben a puha, forró tenyér egyenesen a nyakamra siklik, úgy von közelebb.

Az a sokk, amit a legelső alkalommal éreztem, azt hiszem teljesen mássá alakult most. Csak a bizsergést érzem a mellkasomban, a melegséget magamon mindenhol, és mintha nem lenne uralmam saját magam fölött.

Yijeong már csaknem magára húz, miközben ajkai követelőzően vonzanak, aminek hála kezem a derekán landol, hogy megtartsam magam. Tétován, ügyetlenül megyek bele a játékba, a szám mozog az övén, a lelkem pedig sikít mélyen, legbelül. Őrjöng, tombol, nem hiszi el, hogy ezt teszem.

Talán hosszú percek telnek el így, mire Yijeong az, aki halkan pihegve húzódik hátrébb, a keze az oldalamat melegíti tovább, az arca pedig a nyakamba fúrva landol, hogy ne kelljen a szemeimbe néznie.

Én pedig ülök... csak meredten szobrozok  a derekán markolva a felsőjét, és az irányíthatatlan légzésemmel küzdök, ami mellett a szívem is őrült mód tombol, úgy érzem magam, mintha kilométereket futottam volna. Csak az jár a fejemben, hogy a csókja édes volt és forró, pont, amilyen talán... Ő maga is.

– Bocsánat. – A hangja furcsa, a lehelete pedig a nyakamat perzseli, amitől kiráz a hideg. – Folyton ezt csinálom... – Lassan átöleli a hátam, a szavaiban lévő megbánás a tettein egyáltalán nem érződik, én pedig még zavarodottabb vagyok, mint ez előtt. És nem Yijeong miatt, hiszen... ez az egész most már teljesen egyértelmű. Jaehonak igaza volt ismét, újra.

A gond velem van. Ugyanis egyre inkább érzem azt a kölyök iránt, amit a normális emberek talán kötődésnek hívnának.