19. rész - Furcsa, furcsa érzések

Sziasztok!:) Tudom, még csak csütörtök van, és én már itt vagyok, de az a helyzet, hogy lebetegedtem, így kénytelen voltam itthon maradni. Viszont nem tudtam mit kezdeni magammal egy majdnem fél napos alvás után, úgyhogy gondoltam, hozok frisset:)

Ráadásul ez a rész meglepetést tartogat nektek:D Láthatjátok egy kicsit... hm, külső szemmel is a mi párosunkat:D

Jó olvasást!^^

Nem tudom, mi van velem.

Azon kívül, hogy folyton a kölyök szavai ingáznak a fejemben, azt hiszem, minden a legnagyobb... rendben van.

Kipihent vagyok, talán már hetek óta nem éreztem ennyire nyugodtnak magam. Tudtam aludni este, az óráimon aktívabb vagyok és még a városba is bementem vacsorázni tegnap este apával. Mert elhívott. Én pedig hezitálás nélkül vettem a cipőmet.

Nem tudom, miért.

Mindennek talán csak a múltkori az oka. Az, mikor Yijeong azt mondta, nem mennek el. Igaz, át kellett esnem egy borzalmas fél órán a betegségemmel karöltve, ráadásul a kölyök is ott volt, végig nézte, de úgy érzem, mindenféleképpen megérte. Hisz még soha nem voltam ilyen kiegyensúlyozott.

Fogalmam sincs, mi történik velem legbelül.

 Mindenesetre próbálom ezt a jóllétemet hasznos dolgokra fordítani, épp ezért görnyedek most is a komor szobámban a jegyzeteim felett.

Igen, még nincs olyan közel a vizsgaidőszak, de jobb, ha már most nekikezdek. Hiszen... hh. Kinyitottam egy-két füzetemet, és mintha soha az életben még csak nem is olvastam volna arról, amit belefirkáltam. Én pedig csak azt hittem, át kell majd néznem.

Naiv voltam.

– Kyungil, fiam, beszélhetnénk? – Apa hangja zökkent ki, így erre az estére úgy határozok, felesleges ezzel kínoznom magam. Épp ezért csak egy mély levegőt véve kilököm a székem, és az íróasztalomon hagyok mindent. Szemem sarkából a könyvre lesek, arra, amiben a csillagokról írnak kétszáz oldalon át, de ráveszem magam, hogy ne álljak meg.

Nem olvashatok bele.

Yijeong jutna az eszembe róla... és jobb, ha most inkább csak apára figyelek.

– Baj van? – Épphogy leérek a nappaliba, máris felcseng a hangom, a kanapét koptató apám pedig egyből felém fordul.

Szemüveg van rajta, az arcán látszik, hogy sok gondolat van a fejében. Biztosan papírmunka az oka. Azt soha nem bírta.

– Nem, dehogy. – A hangja nyugodt, az arcára pedig kisebb mosoly ül, ami jólesik a szívemnek. Megnyugtat, hogy nem zaklatott. – Csak gondoltam szólok, hogy egy hosszabb konferenciára vagyok hivatalos, úgyhogy holnap már nem is találkozunk, de holnapután este hazajövök.

– Oh. – Ennyi mindösszesen az, amit reagálni tudok erre, hiszen... azt hiszem, meglep. Nem volt még olyan, hogy egyedül hagyjon.

Nem, mintha ne lennék felnőve a feladathoz, de még nem szoktam ahhoz, hogy egy teljes éjszakára enyém üresen a ház.

– Vagy... baj? – Hirtelen ráncok szöknek a homlokára, a szemüvegét levéve pedig úgy néz rám, mintha a halálom időpontját nyögtem volna be.

– Nem, dehogy. – Megrántom a vállaimat, miközben az jár a fejemben, hogy mit rendeljek holnap este vacsorára. Merthogy főzni nem tudok, mint ez kiderült már pár éve, és az óta is mintha romlana az alapból borzalmas teljesítményem. – Majd áthívom Jaehot – mormogom elgondolkodva, majd azzal a lendülettel indulok is a konyhába, hiszen a gyomrom jelez; ideje vacsorázni.

Miközben forr az instant levesemhez a víz, a mikró pedig a tegnapi ebéd maradékát melegíti, én a telefonomban legjobb barátom számát keresem. Nem is kerül sok időbe, mire megtalálom, abban a pillanatban pedig tárcsázom is, a szokásostól eltérően pedig párszor sípol csak az a fertő a fülemnél, mire végre felveszi az a szerencsétlen.

– Kyungil! Mi az, tesó? – Vidámnak tűnik, egészen biztosan egy levakarhatatlan vigyor van az arcán. – Minden oké?

– Apa nem lesz itthon holnap este a munkája miatt. Nem jössz át? – A mikró sípol, a vízforraló pedig pityeg, hogy jelezze; kész a vacsorám. Én pedig a fülem és a vállam közé szorítom a telefont, hogy mindkét kezemmel szerencsétlenkedni tudjak.

– Áh, és engem hívsz? – A hangja furcsán zeng, a szemöldököm pedig magasra szökik, mivel nem igazán értem most. – Amúgy persze, nem kell kétszer kérned.

– Miért olyan furcsa, hogy téged hívlak? – Tudom, hogy még meg fogom bánni, hogy rákérdeztem, de egye fene... A kíváncsiságom úgysem hagyna békén.

– Mert tudtommal ott a szomszédban egy cuki fiú, aki előbb elférne az ágyadban, mint én a kanapén. – Legjobb barátom pedig csak mondja és furcsán hangsúlyozza azt, ami miatt majdnem kicsúszik a kezemből a mikróból kihalászott tányérom. – Viszont ha inkább engem választasz a késő estig elhúzódó nyálcsere helyett, nekem tökéletesen megfelel. De aztán ne menjen a romantika kárára a dolog. – Az idegesítő cukkolása, amivel épp kiidegelni akar, tökéletesen beválik.

Nem is kell sok idő, talán fél másodpercbe sem telik bele, mire már fortyogok a dühtől, a kezem ökölben, a szemeim szorosan összezárva. Legszívesebben leütném azt a gyökeret.

– Te idióta nyomorék. – A fogaim közt szűröm a szavakat, ahogy mély levegőket véve próbálok nem kikelni magamból.

Egyetlen egy csók volt, amit Yijeong talán már meg is bánt. Nem szabadott volna elmondanom ennek a parasztnak, gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége.

Ah, csak nyugalom, semmi gond. Holnap kinyírhatom.

– Na, most komolyan. Jó poén volt. – Hallom a hangján, hogy már csaknem elneveti magát az idegeskedésemen, én pedig azon agyalok, hogy rossz ötlet volt Őt hívni. Yijeong biztos nem lenne ekkora rohadék. – Amúgy ha nem lenne igazságalapja annak, amivel a véredet szívom, nem kapnád fel a vizet így. Ismerlek. – Furcsán beszél, már alig értem, majd egy nagyobb kihagyás után hallom csörömpölni a porcelán hangját. Nem kell sok, mire rájövök, hogy épp eszik. – Hh, mindegy is, nem idegellek tovább, mert a végén még elvágod a torkom álmomban. Akkor holnap gondolom, egyetem után egyből hozzád visz majd az utam. – Mintha nem vitte volna fel pár másodperce a vérnyomásomat az egekbe, úgy beszél, így pedig eléggé... feszültnek érzem magam. Ennyit a nyugodtságomról.

– A temetőbe, ha tovább csesztetsz. Mostanában sokszor elgondolkodom, miért barátkozom még veled. – Kissé higgadtabban morranok fel, de Jaeho semmit nem vesz magára. Tudja, milyen a természetem.

– Azért, mert ha én nem lennék, sok mindenre nem jönnél rá magadtól. – Szinte biztos vagyok benne, hogy a vállát rántja, és egy félmosoly van az arcán.

Én pedig nem tudok erre mit mondani. Tudom, hogy igaza van, hogyha Ő nem lenne, sok mindennel nem lennék tisztában. Ezért hálás is vagyok neki... viszont néha egy-két pofon ráférne azért.

Már nem is válaszolok neki, egyszerűen csak bontom a vonalat, és a gőzölgő kacsámat bámulom a kék tányéron, miközben a levesem a vizére vár. Mindeközben pedig azon agyalok, hogy Jaeho miért bosszant ezzel egyfolytában.

Annyira nem vicces, mint gondolná.

Jaeho [POV]

– Hola, tesó! – Szinte dalolva rántom fel az ajtót, majd úgy sétálok be Kyungilék lakásába, mint minden egyes alkalommal. Hiszen ez a második otthonom, ha pedig az ember hazaér, soha nem kopog. – Mi a kaja? – Ásítva dobom le a táskám és rúgom le magamról a cipőmet, miközben legjobb barátomat keresem a szemeimmel.

Tudom, mennyire idegesítem sokszor, de tisztában vagyok vele, hogyha nem tenném, Ő elzárná magát, és lassan elveszíteném. Én pedig hiába találom egy furcsa, magának való embernek, mégis Ő az, akiért tűzbe tenném a kezem.

Három éve ismerem már, ami őszintén sokkal, sokkal többnek tűnik. Hisz még a lakásuk is majdnem ugyanúgy néz ki, mint akkor, mikor legelőször jártam itt.

Mintha egy évtized is eltelt volna már.

– Már rendeltem pizzát. – Kyungil végül felbukkan, a tarkóját vakargatva sétál le a lépcsőn. A nyúzott fejét elnézve biztosan aludt.

Nem baj, ezért jó, hogy ma sem volt sok órája és előbb végzett, mint én. Legalább ki tudta pihenni magát, mert mint tudjuk, hozzám sok türelem és kötél idegek kellenek. Legalábbis neki.

– De betegesen nézel ki – jegyzem meg, miközben elfoglalom a szokásos helyem a kanapén. – Yijeong is fent van? Segít kikúrálni? – Amint ezt kimondom, egyből egy félvigyor jelenik meg az arcomon, kezemben pedig már a távirányító pihen.

Kyungil... Ő meg akkor tockost leoszt, amint elhalad mellettem, hogy a fejem előre bicsaklik.

Rájövök, hogy ez tényleg sok volt. Mostanában a kelleténél is többet csesztetem azzal a kölyökkel kapcsolatban, a végén még nem fogja komolyan venni.

Pedig az vagyok.

Mert tudom, hogy titkol valamit, talán még saját maga elől is... Nekem pedig tudnom kell, mit.

A félreértések elkerülése végett közölném, hogy biztosra veszem, hogy komoly érzései vannak a kisebb felé akár tagadja, akár nem. Ah, oké, tudom... tudom, hogy nem látok a fejébe, sem a lelkébe, de én mégis érzem, hogy másképp néz rá. Csupán abból leszűröm, ahogy beszél róla. Ahogy bánik vele.

Nem kiborítani akarom ezzel, bár néha benne van a pakliban az is, de az csak a jókedvem miatt van. Én csak azt szeretném, ha boldog lenne, hiszen... láttam betegnek, szomorúnak, dühösnek, elveszettnek. Három évig szinte csak ezt az oldalát láthattam.

De most itt van Yijeong, és Kyungil nyugodtabb, nyitottabb, igényli a társaságot. Az a srác tényleg tud valamit, amit senki más nem.

– Mi lenne, ha azt játszanánk, hogy néma vagy? És kevésbé idegesítő? – Egy palack vízzel, két pohárral, majd még egyet fordulva, magával a pizzával tér vissza, aminek már csak a dobozát látva csorog a nyálam.

– Sajnos nem megy. A véremben van a dolog. – Hümmögve nyitom fel a pizzás dobozt, amint az a dohányzóasztalra kerül, a szemeim pedig hatalmas fénnyel csillannak fel, hiszen tengergyümölcseit hozatott. – Ah, haver, isten vagy. – Mély levegőt véve veszek ki egy szeletet, amibe egyből bele is harapok, Kyungil pedig azzal a lendülettel teszi az ölembe a tányért.

– Figyelj már oda. – Halkan morog, idegesen, egyből tudom, hogy nagyon felhúztam az előbbivel. De nem igazán fáj a szívem érte.

Ő is tudja, hogy jogosan csinálom; ez a minimum. Azzal, hogy soha semmit nem mond el, ez igenis kijár nekem. Néha abban reménykedem, hogy annyira sikerül felidegesítenem, hogy dühében mindent elmond.

Most, jelenpillanatban Yijeongról.

– Mindjárt itt vannak a vizsgák – terelem végül a témát a tévét bámulva, amiben már megint valami valóságshow-val mérgezik az embereket. – Kár, hogy nem egy szakon vagyunk. Tanulhatnánk együtt.

– Hah. – Hitetlenül morran, majd a fejét csóválva vesz el Ő is egy szeletet a pizzából végre. – Inkább veled, mint az osztályommal. – Amint ez kiszalad a torkán, a homlokomat ráncolva fordítom a tekintetemet felé, és a profilját nézem tovább. Néha fogalmam sincs, mégis mi járhat a fejében. Még nekem sem lenne energiám ahhoz, hogy megpróbáljam kibogozni a vele kapcsolatos, gubancos szálakat.

– Most miért? Úgy tudtam, normálisak.

– Van egy lány, aki... – Amint ez eljut az agyamig, a szemeim kissé kikerekednek, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni. Nem is tudom, miért, mindenesetre ezt így még nem hallottam a szájából. Ha valaki azt mondja, „van egy lány”, egyből arra gondol az ember, hogy... Hh, tetszik neki vagy mit tudom én. Viszont Kyungil nem ilyen, és én ezt tudom. De még akkor is ez tőle szokatlan. – Akitől agyvérzést kapok. Folyton a nyakamba liheg a liba. – És igen. A befejezés már sokkal inkább illik hozzá, amitől végül még egy ostoba mosoly is az arcomra kúszik, miközben a tévé felé fordulok vissza.

– Bejössz neki biztos. – A vállamat rántom, Ő pedig furcsán néz rám, érzem magamon a tekintetét.

Soha nem értettem, miért olyan hihetetlen számára az, ha valakinek tetszik. Hiszen magas, helyes, izmos. A lányok pedig rendszerint bomlanak az ilyen fiúk után, sőt Kyungil esetében már egy srác is van a láthatáron.

– Hát nem tudom. – A száját húzza, miközben meredten nézi tovább a tévét, és egy hatalmasat nyel. – Olyan... furcsa. A haját dobálja, meg... meg nyávog és folyton fogdos. Kiráz a hideg tőle. – És beszél... mondja, hadarja, amire gondol anélkül, hogy rákérdeznék, én pedig elmondhatatlanul örülök ennek.

Kyungil kezd rendbe jönni, ezt egyszer még meg kell köszönnöm Yijeongnak.

– Ez egyenlő azzal, hogy a lábnyomodat nyalja, bármerre mész. De ez nem gáz, előfordul. Sőt, duplán fasza, ha neked is tetszik. – Csak a szemem sarkából pillantok rá, de még így is látom, szinte magamon érzem, ahogy egész testében megfeszül.

Furcsán, szokatlanul reagál.

Hm, na, vajon miért?

– Isten ments. Nem az estem. – Még a hideg is kirázza, az én szemem pedig biztos, hogy még fel is csillan.

Csak egy újabb pizza szelet után nyúlok, amint az előző elfogy, és az egyik kagylóval szemezve köszörülöm meg a torkom.

– Neked van eseted? – Alig bírom visszafojtani a vigyorom, amit végül a pizzába harapva takarok el előle, bár a hangomon így is biztosan hallja. – És megtudhatnám, hogy mi? – Nem szól egy szót sem, mintha észre sem akarná venni, hogy kutakodom a kicsi lelkében. Néha tényleg sajnálom magam miatt, de... hh. „Sajnos” én jutottam neki. – A szomszéd tizenhét éves cuki fia, aki már attól elvörösödik, ahogy ránézel? – Végül halk kuncogásom szabadjára tör, majd a hangos nevetésem is, ahogy ránézve meglátom az eltorzult arcát. Csak nyel, pislog, gondolkodik, miközben a tányérján lévő pizza szeletről folyik a sajt, lassacskán már kihűl. – Csak nem telibe találtam?

– Csak aludj el az este. – Burkolt fenyegetését le sem reagálom már, csak diadalittasan fordulok vissza, hogy az értelmetlen reklámokat bámuljam.

Egy szót sem szólok innentől, hiszen az estét nem akarom elrontani, és már amúgy is megkaptam azt, amit akartam. Nem válaszolt. És mint tudjuk... hallgatás beleegyezés.

Még vagy két filmen és egy sorozat befejező részén is túlesünk, mikor elfogy az utolsó pizza is, a víz háromnegyede sehol, én pedig úgy érzem magam, mint aki egy egész tehenet megevett.

Csak ülök, fájdalmasan nyögve simogatom a hasam, és azt hajtogatom magamban, hogy soha többé nem eszem ennyit.

Soha.

– Ah! Song Kyungil, még csak nem is meséltem neked a randimról. Legalábbis annyit nem. – Már félig fekszem, amint HyeJi az eszembe jut, a szép arca, a mosolya. Mindene.

– Azt mondtad, hogy nagyon értelmes és intelligens. – Legjobb barátom a vállát rántja, én pedig teljesen elfeküdve a plafont bámulom. Egészen furcsa ez a szerelem. Mintha nem kapnék rendesen levegőt, valahányszor eszembe jut. – Teljesen belezúgtál.

– Az nem kifejezés. – Csak sóhajtok, a számat húzom, majd lehunyt szemekkel a hajamba túrok. Hiszen hiányzik az a lány, aki miatt hónapokig jártam egy kávézóba csak azért, hogy láthassam. – Mióta itt vagyok, nem beszéltem vele. Jó, mondjuk, Ő dolgozik, de... ah.

– Szedd már össze magad. Hol a férfiasságod? – A szemeim kipattannak ezt hallva, Kyungilt figyelve nézem végig, ahogy a szemeit forgatja és a szemöldöke egészen magasra szökik. Igen, a bunkó kisugárzása a mai napig megvan. – Rád sem ismerek.

– Ha az ember szerelmes, nem tudja kontrollálni magát – adom a tudtára azt, amiről neki még csak fogalma sem lehet, hiszen soha senki még csak nem is tetszett neki. Hh, na jó. Yijeongon kívül.

Jesszus, ha belelátna a fejembe, hogy mikre gondolok... azt hiszem, már halott ember lennék.

– A szerelem akkor gyengeséget hoz? – Furcsállom, hogy ezt kérdezi, de kezdek hozzászokni, hogy egyre kíváncsibb. Kyungil nyitott a témára, én pedig remélem, segítek neki rájönni.

Először csak a homlokomat ráncolom, a hajamat túrom és mély levegőt veszek; hirtelen nem tudom, mit mondhatnék neki.

– Nem feltétlenül. Mármint... ha szerelmes vagy, az a bizonyos ember a te gyengepontoddá válik. De nem ebben merül ki a dolog. – Egy pillanatra elgondolkodom, hiszen most magamnak is próbálom elmagyarázni, milyen érzés. Viszont attól tartok, nem fog menni. – Igazából a szerelmet nem lehet szavakba önteni. A másik fél... furcsa érzéseket hoz elő benned. A szíved majd kiugrik, mikor vele vagy, folyton Ő jár a fejedben, ha nincs, arra gondolsz, vajon hogy van, mit csinál, gondol-e rád. Meg akarod védeni mindentől, a társaságát akarod. Boldognak akarod látni. – Még sorolni tudnám napestig, de amint már nem jön szó a számra, nehéz csend telepszik az egész nappalira.

Kyungil hallgat, nekem ez pedig épp elég, hogy megtudjam, él-e még.

A fejemet felemelve nézek rá, de Ő csak ül a térdén könyökölve, a földet bámulva, miközben az állkapcsa mozog, miközben gondolkodik.

Már majdnem nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mi lelte, mikor hangos kopogás szakít félbe. Én összerándulok, Kyungil viszont, mint akit ágyúból lőnek ki, úgy indul az ajtó felé. Mintha menekülne a saját gondolatai elől.

– N-ne haragudj, én... én nem akarok zavarni, csak... – Amint Yijeong hangja felcseng, reflexszerűen ülök fel, majd azzal a lendülettel fel is kelek, és gyors vágtatva sietek az előszobába.

Kyungil kissé elhátrál a bejárati ajtótól, hogy Yijeong bejöhessen, de a kölyök meg sem moccan, csak áll egy helyen hatalmas szemekkel nézve fel a legjobb barátomra. Szinte kitörik a nyaka az alacsony termete miatt.

– Baj van? – Meglep, ahogy Kyungil hangja szokatlanul... aggodalmasan cseng fel, de nem akarom Őket megzavarni. Csak állok az előszoba boltíves bejárata alatt, és azt figyelem, ahogy egymást nézik. Furcsán, mélyen.

Úgy érzem, mintha egy intim jelenetet bámulnék végig, amihez nekem semmi közöm.

– Nem, csak Kwangint keresem. Itthon van? – A kölyök még a mutatóujjával is bök egyet befelé, majd csak a száját húzza, mikor választ hamar nem kap.

– Nincs, dolgozik. Csak holnap késő este jön haza. – Legjobb barátom lassan, kimérten támaszkodik meg az ajtófélfán, másik kezével pedig a haját túrja; rá sem ismerek.

Eddig is... így néztek egymásra?

– Anya... anya mondta, hogy hozzá jöhetnék, mert... mert ugye mérnök, és nekem kéne egy kis segítség. Holnapután pénteken témazárót írok matekból, de egy kukkot nem értek belőle, én... én csak gondoltam, h-hogy segítene nekem... – A végét teljesen elmotyogja, ahogy végül a tarkójára simítva lehajtja a fejét, én pedig halkan felmorranok.

Zavarban van.

– Kyungil is segíthetne amúgy. Ért a számokhoz. – Amint meg is szólalok, Yijeong rám pillant, integet, amit viszonzok is egy sejtelmes vigyorral. Kyungil pedig csak áll, kissé lehorgasztja a fejét, és mély levegőt vesz.

– Tényleg? – A kölyök nagyot nyelve szólal meg először rám, majd az előtte tornyosulóra meredve nagy-nagy szemekkel. – Nekem... annyira szükségem lenne egy korrepetálásra, mert a hiányzásaim miatt eléggé lemaradtam belőle. És kell a jó jegy, mert számít a tovább tanuláshoz, én tényleg annyira hálás lenn...

– Holnap mikor végzel? – Legjobb barátom hangja felismerhetetlenül mélyen cseng fel, ahogy kissé felemeli a fejét, és úgy néz Yijeongra, hogy egészen... ijesztőnek tűnik.

Nem hiszem el, hogy belemegy a dologba.

– É-én? Hát... három körül. – A fiatalabb még nálam is meglepettebbnek tűnik, szinte a szája is alig rezdül beszéd közben.

Az én agyam pedig azon kattog; vajon csak én érzem a feszültséget a levegőben?

– Hh... – Kyungil az arcát dörzsöli, nagyot sóhajt, majd végül elhátrálva, a fejét oldalra biccentve néz az alacsonyabbra, aki úgy öleli át magát, mintha odakint mínusz fokok lennének. – Este hat körül jöhetsz, előtte lesz időd másból is tanulni. Ha késel akár tíz percet is, inkább át se gyere. – A komor, bunkó stílusát nem igazán tudom hova tenni magamban, hiszen teljes ellentétben van azzal, amit tesz.

– O-oké, köszönöm. – Yijeong csak nyel egy hatalmasat, és áll tovább egy helyen még hosszú-hosszú másodpercekig. Mintha egy kész örökkévalóság telne el, mire végül elköszön, és sarkon fordulva már el is tűnik.

Az ajtó halkan csukódik be, Kyungil pedig teljesen normális arccal, mindenféle komor indulat nélkül indul vissza a nappaliba.

Én meg mit tehetnék? Megyek utána.

Nagy erőfeszítések árán nem szólok egy szót sem, hiszen azt hiszem, a dolog magáért beszél.

Ő fel fogja áldozni az estéjét, hogy a szomszédját korrepetálja matekból. A régi Kyungil, aki pár hete volt, nem csak elküldte volna, de még az ajtót is becsapta volna, mielőtt a másik elmegy.

Yijeong furcsa hatással van rá. És azt hiszem, ezt már Ő is tudja.