40. rész - Sok, sok, sok a kérdés

Sziasztok, igyekeztem, nem mondhatjátok, hogy nem:DD Nekem sajnos még mindig iskola van még ezen a héten is végig, ezért nem igazán volt időm. Viszont igyekeztem ám*^*

Szeretnék még valamit:

Sikeresen létrehoztam a legelső magyar fancsoportot a History-nak (History | Hungarian Storias ), ahova szeretettel várunk minden Storiát^^
Csatlakozzatok nyugodtan, nem számít, hogy oda és vissza vagytok a fiúkért, vagy éppen ismerkedtek velük:3

Jó olvasást^^

Szerintem mondanom sem kell, hogy a mai délutánom után egy embert nem akarok a közelemben látni. Először Jaeho ébresztése, aztán a posta, a levél, az apámmal való veszekedés... Yijeong becsiccsentve.

Kell több ok ennél, hogy ne akarjak mozdulni se a kanapéról?

Bár azt mondtam Yijeongnak, nem akarom megbüntetni emiatt, hiszen minden az én gyökér legjobb barátom hibája, akkor is neheztelek rá egy egészen kicsit.

Leginkább azért neheztelek a hisztisre, mert nem teljesen őszinte velem, bár... ah. Én sem voltam az ma. Nem, mintha a félig ittas kölyökkel kellett volna közölnöm, hogy apámmal veszekedtem, mert anyámnak írt levelet, amit így kellett megtudnom. Véletlenül.

Nem mondhattam el neki, hogy meg akarom keresni az édesanyámat.

Amúgy is... még egyetlen egy szót sem meséltem neki róla, így még csak azt sem tudom, mit kéne mondanom neki. Mert igen, azt, hogy én meg akarom látogatni anyát, nem titkolhatom el a kölyök elől.

Már csak azt kéne kitalálnom, mégis hogy a fenébe közlöm vele.

A gondolatra pár pillanatra lehunyom a szemeimet, a kezembe ragadt távirányítón megfeszülnek az ujjaim, és azért imádkozom, hogy legyen vége ennek a napnak.

Yijeong fent alszik a szobámban, egyszerűen lehetetlennek tűnt ágyba dugni, mert folyton rajtam csüngött, a nyakamat csókolgatta, és a fülembe suttogva hergelt, hogy maradjak vele. Mit tehettem volna?

Ott hagytam. Nem tudom, mi volt az az érzés, de nem tudtam ott maradni vele, túl nagy volt a késztetés, hogy felbátorodjak.

És tessék... még most is belém hasít a gondolat, hogy kár volt magára hagynom, pedig már lassan este fél nyolc van. Itt ülök majdnem négy és fél órája, és a lábaim még mindig fel akarnak vinni.

– Kyungil... – Egy fáradt, rekedt hang zökkent ki az önmarcangolásomból, aminek hála a szemeim kipattannak, és nagyokat pislogva meredek a tévére. Az ujjaim lassan ellazulnak, próbálom kontrollálni a heves szívdobogásomat.

Tudom, hogy beszélnem kell vele.

– Miért nem alszol? – Halkan szólalok meg, a tévéből áradó csekély kis zaj még így sem nyomja el a hangomat.

– Nem tudom. Csak kinyíltak a szemeim. – A kölyök egyre közelebb ér, érzem magamon a fáradt tekintetét, majd azt, ahogy besüpped mellettem a kanapé, és átjár a forróság, ami belőle árad. – Fáj a fejem. – Halkan nyögve dől nekem, a kezével az enyém után nyúl, ami épp elég ahhoz, hogy már egyáltalán ne tudjak másra figyelni.

– Remélem, ezt megjegyzed, és egy darabig még nem iszol. – Egy nagy sóhaj kíséretében lesek le rá fél szemmel, csak ekkor látom, hogy csaknem leragadnak a szemei.

Nem lehet valami jól, azt hiszem.

– Ne bántsad majd Jaehot, oké? – mormogja csendesen, a szavak szinte kisiklanak a szájából, és simogat. Édes a hangja. – Elég büntetés volt neki, hogy majdnem meghalt a félelemtől, amíg hazaértél. Ugye tudod, hogy a frászt hozod rá?

– Még szép. Féljen is, van rá oka. – A szemöldökömet felvonva válaszolok, viszont ennek ellenére is hagyom, hogy az ujjai az enyéimbe csússzanak. Nem tudok ellenkezni, egyszerűen nem megy. – Nem vagy éhes?

– Ah, nem, dehogy. – Fájdalmasan nyögve fúrja az arcát a vállamba, ennyi épp elég, hogy belém hasítson valami furcsa érzés.

Ő támaszkodik rám, bújik, és nem enged el, az én torkomban pedig egy hatalmas gombóc növi ki magát. Azért, mert titkolózik előttem, azért, mert én sem mondok el neki mindent. Azért, mert beszélnünk kell.

– Yijeong... – Meglehetősen halkan csúszik ki a neve a számon, aminek hála lassan, de felemeli a fejét, és olyan fáradt tekintettel néz rám, hogy szinte már fáj. – Beszélnünk kell – suttogom a számat alig mozdítva, épphogy kimondom, máris úgy érzem, én erre nem vagyok kész.

Talán ezt nem most kéne, az én szám pedig ismét eljárt, ahogy az elmúlt időben egyre többször.

– Miről? – A szemöldökei csaknem találkoznak a kíváncsiságtól, a homloka ráncolódik, a kezemet pedig elengedi, ami miatt átjár a hideg. Már nem érzem olyan melegnek magam.

– Meg kell beszélnetek, Kwangin. – Az ajtó nyitódása után egyből MinJi hangja szakít félbe, aminek hála a hisztis összerezzen, elhúzódik, és a tarkóját simogatva mered a tévére. Én őt nézem, a tekintetem csak az arcát figyeli, azt, ahogy az agya kattog, és fel sem fogja, mit bámul ennyire üvegesen.

– Félek, hogy nem hallgat meg. Tudod, mi...

– Szia, apa. – Egy nagy sóhaj kíséretében köszönök, mikor az ő hangja túl közel ér, majd elhallgat, valószínűleg észrevett.

A szemeim már a tévét koslatják tovább, bár teljesen hidegen hagy, éppen mivel butítják az embereket.

– Hogy vagy, fiam? – A hangja hezitálva, talán kissé idegesen szántja végig a feszült levegőt köztünk, az pedig csak fokozza a dolgot, hogy még csak hátra sem nézek rá.

– Jól. – A kurta válaszom immár pont elég ahhoz, hogy Yijeong fogja a lapot, és észrevegye, hogy valami nincsen rendben. Rám, majd apára néz, végül MinJin állapodik meg a tekintete. Fogalma sincs, mi a baj.

– Hoztunk vacsorát. – Az egyetlen női jelenlévő az, aki megtöri a csendet, és közelebb is merészkedik, de hozzám nem ér. Tudja, hogy csak rosszabbodna a helyzet, épp ezért csak a kölyök vállát simogatja meg.

– Nem kérek, köszönöm. – Talán túl gépiesen is válaszolok, nem mintha tenni akarnék ellene. Jelenleg nem érdekel semmi, csak az, hogy Yijeonggal meg tudjam beszélni ezt az egészet, apa addig bőven ráér.

– Én sem vagyok éhes, anya. – A kölyök motyogva néz fel egyetlen szülőjére, majd visszafordul a tévé felé, viszont már a mozdulataiból érzem, hogy csaknem felrobban a magába fojtott kérdésektől. Csodálatos.

– Pedig jó lenne, ha együtt ennénk ma. – Meglep, hogy apa milyen hirtelen szólal fel, milyen határozottság cseng ki a szavaiból. Esküszöm, összerezzenek, és rávesz, hogy ránézzek végül.

A szemeiből nem süt ki a harag, inkább csak türelmetlen. Látom rajta, hogy eljött az ideje, hogy a kezébe vegye az irányítást, és ezt most megteszi.

– Nem vagyok éhes – jelentem ki kissé vontatottabban, nem érdekel, hogy vannak még rajtunk kívül. Ha apa „harcba száll”, akkor én is.

– Nem érdekel. Leülsz velünk az asztalhoz, Kyungil. – Előveszi azt a komoly tekintetét, amit olyan ritkán látni tőle, de ilyenkor egy egészen kicsit a frászt hozza rám.

Ritka, amikor így alkalmazza az apai szigort, de ez be is válik. A többivel ellentétben.

– Nem tudom, feltűnt-e, de már felnőttem. – Lassan állok fel, minden mozdulatomat kétszer átgondolom, miközben felé fordulva beszélek. Nekem ez szokatlan, nem gyakori az, hogy apa kiáll magáért velem szemben. Általában mindig rám hagyja a dolgokat, nem értem, mi ütött belé.

– Akkor viselkedj is felnőttként, és legyél hajlandó beszélni velem. – A végén fúj is egyet, tudom, hogy ezt akarta mondani nekem, de talán nem társaságban.

Azt hiszem, vérig van sértve, bántja az, hogy soha nem beszélek semmiről, ami most így jön ki rajta. Tudom, mert látom az arcán. Megelégelte a dolgot.

Már nem tudja magába fojtani tovább, hogy kíváncsi és megbántott, ezért most heves és túl hirtelen.

– Te voltál képtelen beszélni velem hat éven át, pedig csak két mondatodba fájt volna.

– Az a te jólléted miatt volt, hogy nem mondtam el dolgokat!

– Fiúk, ezt ne most és ne így. – MinJi szól közbe, halkan teszi, mégis olyan, mintha ordítana.

Mély levegőt veszek, pár pillanatig lehunyt szemekkel állok, és elhordom magam mindennek amiatt, hogy így reagáltam. Nem szabadna így beszélnem a saját apámmal.

Talán rám is mérges, nem tudom... egyedül azzal vagyok tisztában, hogy saját magára neheztel. Magára a legjobban.

– Én... megterítek. – Yijeong hangjára kipattannak a szemeim, pont elkapom, ahogy még utoljára rám néz, majd elvonul a konyhába a tarkójára simítva. Ennél jobban össze sem zavarhattuk volna.

– Most hova mész? – A hisztis épphogy eltűnik, az én lábam is megindul, de nem utána. A szobám a cél, amit apa tesz szóvá, viszont már nem türelmetlen a hangja, egyszerűen csak kétségbeesett.

– Telefonálok. – Ismét nem viszem túlzásba a válaszomat, nem mintha ezzel baj lenne. Ő sem vár többet tőlem, ez pedig így van jól.

Az ujjaim csaknem ökölbe szorulnak, miközben kimérten taposom a lépcsőfokokat, majd a lábam már a szobám küszöbét lépi át, az ajtóm meg szinte magától bezárul mögöttem.

Mély levegőt véve telepszem le az ágyamra, pillanatokig csak a plafont figyelem, amin játszanak a kintről beszűrődő autóknak a fényei. Már sötét van, ez is csak most tudatosul bennem igazán.

Az ujjaim a hajamba tévednek, szanaszét szednek a gondolataim, hiába próbálok egyszerű megoldást találni mindenre, nem megy. Ahogy Yijeonggal, úgy apával is túl kell esnem egy fájdalmas és hosszú beszélgetésen, ami félek, hogy rosszul fog elsülni.

Még csak azt sem tudom, melyikükkel kezdjem előbb.

Kikészít ez a tehetetlenség, a saját töketlenségem, nem hiszem el, hogy jelenleg semmi bátorságom nincs eléjük állni. Tudnék egyáltalán beszélni minderről nyíltan?

Jaeho is csak innen-onnan kapott információk miatt tudja, mi történt anyával, talán apa is beszélt vele erről. Pszichológuson kívül senki nem húzta még ki belőlem az egész történetemet.

Ezek a gondolatok ismét elérik, hogy a kezeim csaknem ökölbe szoruljanak, szinte reflexszerűen nyúlok a telefonom után. Jaeho számát keresem, hiába mondtam neki, hogy ne merjen keresni hétfőig, mégis én vagyok az, aki őt zaklatja.

Azt hiszem, szükségem van a legjobb barátomra, bármekkora hülyeséget is csinált ma.

– Kyungil? – Eléggé meglepetten szólal meg, miután a sípolás a fülemnél abbamarad. Talán nem hiszi el, hogy én keresem.

– Nem tudom, mit csináljak. – Hatalmasat nyelve próbálom rávenni magam arra, hogy folytassam, de nem. Csődöt mondok, ennél több nem telik tőlem.

– Mi történt? – Ahogy ezt a kérdést felteszi, és az én agyamig is eljut, csak ekkor villan a fejembe, hogy most neki is el kéne mondanom azt a rohadt levelet, ami miatt most ilyen lehetetlen helyzetben vagyok.

Csodálatos, fantasztikus, ez valami kibaszott remek.

– Apa levelet írt anyának, én megtaláltam, és apával összevesztem emiatt. Yijeongnak is el kéne mondanom, de... nem tudom, hogyan. – Darálom a szavakat, mintha nem is az én számat hagynák el.

Ennek meg kéne nyugtatnia, mégsem érzek semmilyen lelki békét.

– Igen? – Hosszú szünet után ennyi az egész, amit ki tud bökni, ezzel is rendesen meglep. – Ha a levelet elmondod neki, amit mellesleg nekem egy szóval sem említettél te kis rohadék, akkor már minden mást is. Épp ideje, hogy tudja, mi is a betegséged oka, Kyungil. Ha apáddal sikerül beszélned anyukádról, akkor már Yijeonggal is könnyebb dolgod lesz. – Érzem a hangján, hogy siet, talán megzavartam valamiben. Ezért nem tér ki melléktémákra, ezért nem kertel és magyaráz hosszasan. Mindenestre hálás vagyok neki azért, hogy időt szán rám még így is, hogy lenne sokkal jobb dolga is. – Úgyhogy ne tökölj, elég idős és érett vagy már ahhoz, hogy merj erről beszélni. Szedd össze magad, és nyisd ki a szád. Mondjuk úgy most.

– Vacsoráznak éppen. Nem terveztem társaságban túlesni ezen az egészen.

– És te miért nem ott ülsz? – Legjobb barátom hangja most már kíváncsi, bármit is csinált eddig, egy pillanatra megáll benne. – Van egy sanda gyanúm, hogy megint úgy viselkedsz, mint egy lázadó tizenkét éves. – Elhallgat pár értékes másodpercre, majd egy mély levegőt vesz, mintha valaki beszélne hozzá. Tényleg megzavartam. – Figyelj, menj le, és beszélj vele. Két lábbal kell a földön állnod, és átlépni a saját határaidat, mert megmaradnak a gátlásaid, és nem fogsz kijutni ebből az állapotból. – Ennyit mond még, hozzám vág egy sziát, majd leteszi.

Én meg csak fekszem, és nagyokat pislogva meredek a telefonom kijelzőjére, ami szó szerint csaknem megvakít.

Ez gyors volt, és bármennyire is rossz bevallani, sokat nem segített. Az egyetlen alkalom, mikor teljesen haszontalan volt Jaehohoz fordulnom.

Nem volt ideges, sem türelmetlen, csak hadart, és közben valami mással is foglalkozott. Talán... HyeJivel volt.

Tudni sem akarom.

Beletelik még hosszú pillanatokba, percekbe, mire végleg feldolgozom ezt az egészet, és elszomorít az, hogy még annyi hajrá és drukk sem maradt bennem, mint ami eddig volt.

Lassan ülök fel, az ujjaim a hajamba tévednek, miközben csak azon jár az agyam, hogy csinálhatnék mindent sokkal jobban.

Most lent ülhetnék apáékkal, nyíltan beszélhetnék velük mindenről, amiről kéne, nem zárkóznék ennyire magamba. Ezzel viszont csak az a probléma, hogy az nem én lennék.

Én ilyen vagyok; nehéz eset, aki mindent másképp csinál, mint a többség. Nem tudom, miért, de csak így megy, hátsó segítséggel, a legjobb barátom biztató szavaival, és még így is alig.

– Kyungil? – Édes, halk hang szűrődik be az ajtómon egy határozatlan kopogás után, ami nem nyílik. Nem értem, miért nem jön be, hiszen a szoba jelenleg éppen annyira az övé, mint az enyém. – Minden rendben?

– Azt hiszem – mondom halkan, sok idő múlva, de biztos vagyok benne, hogy így is meghall.

– Azt mondtad, beszélnünk kell, és gondoltam... gondoltam, erről az egészről, ami lent történt. – Az ajtónak dől, kezdem tényleg nem érteni, miért nem jön be.

Jó, jó, jó lenne a szemeibe nézni.

Annyira akarom.

– Most... nem jó, Yijeong. Majd később. Pár nap múlva. – Épphogy ez elhagyja a számat, máris hallom, hogy halkan, de hitetlenül megismétli az utolsó pár szavamat.

– Addig beleőrülök a várakozásba. – Halkan nyögve dől még jobban az ajtónak, ami recseg, viszont ezen kívül más nem történik. A kilincs nem nyomódik le, a zsanér nem nyikorog. Nem jön be.

– Sajnálom, de most nem megy.

***

Kedd este van, pontosabban szerda hajnali háromnegyed egy. Korán kell kelnem, pontosabban alig hat óra múlva, én pedig itt ülök a konyhában egy bögre forró tea fölött.

Nem tudtam aludni még úgy sem, hogy Yijeong ismét a nyakamba bújt, annak ellenére is folyton mellettem volt, hogy én látszólag kissé tartottam a távolságot.

Nem faggatott amiatt, ami történt apa meg köztem, tudom, hogy arra vár, hogy magamtól kezdjek el beszélni róla. Tervezem is, esküszöm, rajta vagyok a dolgon, de egyelőre még nem megy.

Azt hiszem, Jaehonak igaza volt mégis csak; előbb apával kell túlesnem ezen az egészen.

– Miért nem alszol? – És tessék, épphogy gondoltam rá, a hangja máris felcseng, a mély rekedtség, amitől végig szánkózik a hátamon az a fagyos érzés. – Reggel korán kelsz.

– Nem tudtam. – Csak fél szemmel lesek apára, akin már egyáltalán nem látszik az a nyugtalanság és idegesség, mint az elmúlt négy napban.

Hangtalanul mozdul, lassan foglal helyet mellettem, érzem, ahogy engem néz közben.

Az elmúlt napokban alig kommunikáltunk, nem tudtunk mit mondani a másiknak. Haragudtunk egymásra, mégis meg akartuk beszélni, csak nem tudtuk, hogyan.

– Nekem sem ment. – Mély levegőt vesz, a pultra könyököl, és nem néz rám többet. Csak a kezeire mered, látom, hogy valamit nagyon mondani akar. – Ez nem jó így, Kyungil. A fiam vagy, az elmúlt pár napban mégis olyan, mintha ellenségek lennénk. Én nem tudok így élni.

– Nekem sem könnyű. – A torkomat köszörülöm, miután kinyögöm ezt a pár szót, hirtelen nem vagyok oda azért, hogy itt van. Beszélni akar, ráadásul most.

Kész vagyok én erre? Talán... szükségem lenne Yijeongra. Jobban érezném magam, ha ő is itt lenne, bármennyire nehezen beszélnék előtte is.

– Muszáj ezt megbeszélnünk. Muszáj anyádról beszélnünk.

– Tudom. Csak fogalmam sincs, hogy képes vagyok-e rá. – A hangom egészen elhalkul, hiszen nagyon nehéz mindazt kimondani, amire eddig csak gondolni mertem.

– Amennyit változtál az elmúlt pár hétben, az lenne a meglepő, ha nem menne. Tudom, hogy nehéz, nekem sem könnyű. De... már húsz éves múltál, felnőtt férfi vagy. Nem lehet ezt tovább halogatni. Nem az esküvőd előtti éjszakán akarok erről legelőször szót ejteni. – Arra a bizonyos egy szóra összerezzenek, hiszen én és a házasság még csak egy gondolatban sem szerepeltünk együtt. Az én fejemben. Nem, mintha most számítana. – Nem bízol bennem?

– De. – Valahogyan kicsúszik a torkomon, hirtelen vágom rá a válaszom, aminek hála kissé elképed. – Én megbízom benned, mert az apám vagy.

– Akkor miért nem beszélsz velem? – Ahogy a szemeimbe néz végül, megtelik a tekintete kétellyel és kétségbeeséssel, szinte már bennem zsongnak az ő érzései.

– Én senkivel nem beszélek – jelentem ki kicsit halkabban, így hátha nem tűnik fel neki az ellenséges hangsúlyom, ami nem akarom, hogy jelen legyen, elleni tenni mégsem tudok.

– Jaehoval beszélsz. – A pultra könyököl, az ujjait összekulcsolva emeli a szája elé, és csak engem néz. Próbál megfejteni ebben a gyér fényben, ami a mosogató felé függesztett lámpából árad.

– Jaeho más, mint te, apa. Ő faggat, akaratos, és veled ellentétben nem tiszteli az én akaratomat. – Kimondva talán keménynek hangzik, túl soknak, még sincs benne semmi rossz.

– És... Yijeong? Vele miért beszélsz? – Óvatosan teszi fel a kérdést, hirtelen olyan érzésem támad, mint amikor MinJi kérdezett rá, hogy több van-e köztünk. Mindenesetre tudom, hogy apa vak, és nem esett még le neki.

– Mert Yijeong más. – Ennyit mondok csupán, hagyom, hogy ezek után csak találgasson magában, ami úgy tűnik, most telitalálat. Az agya kattog, lassan a feje is belefájdul.

– Miben... más? Yijeong miért különb, mint bárki más? – kérdezi halkan, puhatolózva, amire már nem tudom rávágni az előbbit.

Túl, túl, túl sok a kérdés.