38. rész - Édes hisztis

Hola:3 Má-so-dik. Második rész. Ismét.

Bár nagy volt a kihagyás, úgyhogy azt hiszem, ez ki is jár nektek xdd Jó olvasást^^

Alig vártunk tíz percet, mire befutott a busz, aminek épp várom, hogy kinyissa az ajtaját a sofőr. Ráérős és fáradt, szinte fel sem néz, ahogy felmutatjuk a bérletet, csak leint. Még csak be sem záródik az ajtó, mire indulunk, aminek hála Jaeho rám borul a kosárlabdájával együtt, de ez is csak egy fél pillanatig tart.

Mindketten halkan szitkozódunk, majd miután sikerül megállnunk a lábunkon, a busz hátuljába vesszük az irányt.

Jó érzés, hogy rajtunk kívül csupán három ember van, abból ketten elől ülnek, és zenét hallgatva még csak felénk sem néznek.

– Te, haver... az ott nem Yijeong? – Legjobb barátom az oldalamba bök, majd az utolsó előtti négyes ülés felé mutat, aminek hála egyből odakapom a fejem. Még szerencse, hogy rendesen kapaszkodom, mert ez az állat úgy vezet, mint egy őrült.

– Miért lenne? Ő otthon van... Mikor legutoljára beszéltem vele ma, akkor még azt mondta, hogy órák után még korrepetál, de utána MinJi megy érte. – Talán túl ellenségesen is csattanok fel, de a lábam elindul. Végig azt a kis termetet figyelem, ami az ablaknak dőlve, kapucnival a fején ül, és valószínűleg alszik is.

Nagy erőlködések árán, de végre elszenvedem magam oda, viszont ahogy tudatosul bennem a kinti sötét, és a benti tompa világítás ellenére is, hogy Jaeho nem látott rosszul, a torkomba ugrik a szívem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne akadjak ki.

– Még, hogy otthon van. – Legjobb barátom a szemeit forgatva ül le a kölyökkel szemben, amíg én mellé telepszem le, pillanatokig csak nézem.

Legszívesebben kiborulnék, azt sem tudom, hogy MinJi tud-e erről. Erőszeretettel vernék belé egy kis józanészt.

A két héttel ezelőtt történtek után, mikor az apja fényes nappal nekirontott, az ember azt hinné, hogy van annyi esze, hogy este háromnegyed tízkor nem egyedül utazgat.

Nem hiszem el, hogy itt van. Kinyírom. Egyszer még kicsinálom az engedetlensége miatt, de jelenleg tudom, hogy a legrosszabb, amit tehetek, az az, hogy leüvöltöm. Nekem sincs erőm hozzá, és őt sem akarom kitenni egy veszekedésnek.

Végül, mire megunom a bámulását, és lenyelem a haragom, a combjára csapok, majd megmarkolom, aminek hála összerezzen, megugrik, és olyan kétségbeesett szemekkel mered rám, hogy csaknem bűntudatom van.

– Mi a vért keresel itt? – Halkan sziszegve kérdezek, miközben az ujjaim egyre jobban megfeszülnek a lábát marva, amit az esetek többségében csak nézhetek.

Nem tudom, miért, de van valami velem és a lábaival. Vannak olyan furcsa hatással rám, mint a szája.

Amin folyton, folyton, folyton végig nyal.

– K-Kyungil. – Teljesen berekedve szólal meg, a szemét dörzsöli, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az.

– Most nem tudom, melyikőtöket féltsem jobban a másiktól. – Jaeho megszólalására aztán végképp semmi szükség nincs, amit ő is tud, de csak azért is bezavar a képbe.

Gyilkos pillantást küldök felé, hogy fogja be, de hiába teszem, tisztában vagyok vele, hogy ezután is éppen ugyanolyan kiállhatatlan lesz.

– Válaszolj. – Kevesebb haraggal a hangomban fordulok vissza a hisztis felé, aki már a combját markoló kezemet fogja jelezve, hogy neki ez fáj. Egyből veszem az adást, kissé lazítok ujjaim szorításán, de a választ még mindig várom. – Otthon kéne lenned.

– Neked is. – Kicsit talán szigorú szemekkel mered az enyémbe, de nem mond, nem tesz semmi mást hosszú ideig. Látom rajta, hogy iszonyatosan fáradt, a szemei csaknem leragadnak, ami csak pluszban rátesz egy lapáttal arra, hogy ne legyen kedvem leteremteni ennél jobban. – Én korrepetálni voltam, csak egy kicsit elhúzódott. Át kellett mennem az osztálytársamhoz a könyvei miatt, aztán jött a pasija is, és most szabadultam. Írtam neked SMS-t és hívtalak is, de mivel ismételten lemerültél, nem tudtam eljuttatni hozzád az információt, miszerint rohadtul későn érek haza. – Érzem minden egyes szaván, hogy igenis neheztel rám.

A telefonom miatt, mert nem vettem fel, pedig ő ezek szerint szólni akart róla.

Remek, most már csak félig jogos a dühöm.

– És MinJi? Tud róla? – A szemöldökömet felvonva nézek rá, amíg ő kissé a fejét csóválja, inkább az ablakon bámul ki tovább, viszont a kezét nem veszi le az enyémről.

Mindketten egyszerre mozdulunk, mint az elmúlt időben folyton, ösztönös minden rezdülése annak, ahogy a tenyerünk egymásba csúszik, és az ujjaink összefonódnak.

Azt hiszem, eddig tudtam rá haragudni, bár ezt neki nem kell... vagyis inkább nem szabad tudnia. Higgye csak azt, hogy pikkelek rá, mert ha rájön, hogy ennyivel el tudja érni, hogy elszálljon a haragom, ezt ki fogja használni.

– Anya mondta, hogy neki randija van, de lemondja, hogy hazavigyen. Én kiosztottam, hogy kizárt, lecsaptam a telefont és most itt ülök. – A vállát rándítja, majd egy fáradt nyögés kíséretében máris a vállamon landol a feje, miközben másik kezével a táskáját markolja. – Annyira elfáradtam.

– Le van gyengülve az immunrendszered, ne csodálkozz, hogy fáradékony vagy. – Csak a szemem sarkából figyelem, ahogy Jaeho vagy minket, vagy az összekulcsolt kezünket figyeli, fogadni mernék, hogy egy diadalittas vigyort tart vissza.

Remek, ezt még hallgatni fogom tőle pár hétig.

– El fogok aludni – mormogja a kölyök halkan, és egészen biztos, hogy lehunyt szemekkel.

– Tíz perc és otthon vagyunk, Yijeong. – Hiába mondom, csak egy halk nyögés a válasza, nem reagál másképp.

Hosszú ideig nem szólunk egy szót sem, ezer százalék, hogy a hisztis már alszik, hiszen az ujjai már nem szorítanak úgy, és néha hallom azt a halk motyogását, ami mindig kicsúszik a száján ilyenkor.

Lehet, néha túl szigorú vagyok vele, de nem tehetek róla. Nem tudja megvédeni magát, amit már többször be is bizonyított, ráadásul így, egy majdnem hét centis vágással az oldalán még fájdalmai is vannak, amin valószínűleg az sem segít, hogy rázkódik alattunk a busz.

– Aranyosak vagytok. – Legjobb barátom halkan szólal meg, szinte el sem jut az agyamig. Épp ezért muszáj felnéznem rá, eléggé meglep, hogy mosolyog visszafogottan, halványan. – Furcsa téged ilyennek látni. – Egyenesen a szemeimbe néz, majd csak ki az ablakon, mintha nem akarná látni a reakciómat. – Totál bele vagy bolondulva. – Amint ez elhagyja a száját, az én ujjaim megszorítják a kölyökét, aki nem reagál, csak szusszan egyet.

Nem akarok erre semmit mondani, nem akarok helyeselni, sem tiltakozni. Egyszerűen csak nem akarok beszélni az egészről.

– Nem akarsz aludni te is? – Ezt a kérdésemet hallva Jaeho csak a fejét csóválja, majd inkább egy szót sem szól, az orra alatt mosolyog tovább.

***

Öt-hat perce talán, hogy leszálltunk a buszról, ennyi idő pedig épp elég volt, hogy haza is sétáljunk. Épp a kaput nyitom, Yijeong az arcát dörzsölve áll, amíg Jaeho a labdáját vizsgálja a gyér közvilágításban.

Talán egy percbe is beletelik, mire bejutunk a kertbe, onnan pedig a lakásba, ami kong az ürességtől.

Furcsa, hogy apa nincs itthon ilyen későn, bár most egyáltalán nem zavar. A kölyök itt van, áradásul a legjobb barátom is boldogít, úgyhogy nincs okom panaszkodni.

– Jaeho, húzz el fürdeni. – Épphogy kiadom a szerencsétlen útját, ő egy szó nélkül indul is, amíg én a nappaliban szenvedek a könyves szekrény ajtajával, aminek a legalsó fiókjaiban Jaeho ágyneműje pihen.

Mindig ezzel alszik, mikor itt van, ez az oka, hogy most is ezzel ágyazok meg neki a kanapén.

Pár perc telik csak el, legjobb barátom már meg is jelenik a lépcső legtetején, ami után nagy nehezen le is szenvedi magát, ő is hulla fáradt már.

Csak pár pillanatig szenvedtetem őt azzal, hogy ég a villany, tekintettel vagyok rá, úgyhogy amint ledobja magát a kanapéra, már csak a fentről jövő fény ad némi jelet, merre is kell mennem.

– Kyungil! – Yijeong hangja zökkent ki, nagyokat pislogva fordulok meg, szinte a frászt hozta rám a kölyök. Azt hittem, már rég felment az emeletre, és már a fürdőbe is bement, de ezek szerint nem. Meg merem kockáztatni, hogy a konyhában volt nyakig a hűtőben. – Fáj az oldalam. – A száját húzva lép felém, majd kinyújtja mindkét karját, bár tudom, hogy most nem megölelni akar. – Vigyél fel, kérlek. – Halk sóhaj szakad csak ki a torkából ezután, amíg én állok egy helyen némán, teljesen megnémulva.

– Van még fájdalomcsillapítód? – kérdezem halkan, ügyelve arra, hogy Jaehot ne zavarjam túlságosan.

Nem is értem, miért hezitálok, egy kis idő után végre megmozdulok, lehajolva megvárom, amíg a karjait lassan a nyakam köré fonja, az arcát pedig az enyémnek dönti.

A szívem valamiért furcsán dobban attól, ahogy a bőre a bőrömhöz ér, de nem foglalkozom vele. A combjaiért hajolok, azokba markolva emelem fel, és várom meg, hogy a derekam köré fonja a lábait.

– Nem tudom, szerintem van. – Eléggé megkésve jön a válasz, miközben én a válla felett nézem a lépcsőt, hogy ne ejtsem el.

Lassan csúszik le a karomból, ami miatt csak finoman, óvatosan, de egy kicsit dobok rajta, viszont a combjai helyett a fenekén landol mindkét tenyerem. Hogy őszinte legyek, engem nem igazán zavar, viszont ahogy érzem, ő egy kissé megilletődik a dologtól.

Nem tervezem máshol megfogni, ugyanis így kényelmes, és, hh... ne kerteljünk, furcsa, de jó érzéssel tölt el, hogy ott érinthetem meg, ahol eddig még nem nyúltam hozzá.

– Majd nézd meg a fürdőben, mielőtt lefürdesz. Szerintem a tükrös szekrényben van még, ha máshol nem. – Halkan beszélek, csak akkor szólalok meg, mikor már nem a lépcsőt taposom magam alatt.

– Nem mennél el te előbb? Én még fel akarom hívni anyut, hogy hazaértem, és minden oké. – Motyog, és nem igazán akarja elvenni rólam a karjait még az után sem, hogy én leteszem őt, mintha hozzám ragadt volna.

Yijeong nagy nehezen végül elenged, majd a szemét dörzsölve csoszog a szobámba, amíg én a fürdőbe zárkózom, és mielőtt még beállnék a zuhanyrózsa alá, előhalászom szerencsétlennek a fájdalomcsillapítót, és a mosógép tetejére teszem, hogy mindenképpen megtalálja.

Összesen öt perc lehet, amit bent töltök, nem viszem túlzásba az áztatásomat, ugyanis a hisztist sem akarom feltartani. Lassan este fél tizenegy, és már mindketten teljesen le vagyunk szedálva.

Amire kilépek a fürdőszobából felöltözve, Yijeong már ott áll egy szál törölközővel, és az alvós cuccával a kezében, épphogy kiteszem a lábam, ő már bent is van.

Hallom, ahogy a gyógyszer csomagolása egyből zörög, egy pillanatra megállok, és elgondolkodom azon, hogy bemenjek-e hozzá.

Még én sem tudom, pontosan miért, de az, hogy nem mutat ki semmi rosszat, eltitkol mindent, rohadtul nem tetszik. Segíteni akarok neki, azt, hogy elmondja, hogy nincsen jól. Ennyire... nem bízik meg bennem?

A fejemet csóválva indulok tovább végül, mikor meghallom, hogy megengedi a vizet, inkább a szobámba vonulok vissza, felkapcsolom a kislámpámat, hogy meg tudjak ágyazni.

Beletelik pár pillanatba, mire lecserélem az ágyneműhuzatot is, talán ez a világ legszemetebb dolga, amit egy férfinak meg kell csinálnia. Nem hazudok, ez az a dolog, amibe bele tudnék őrülni, ugyanis szinte lehetetlen küldetés.

Mire végzek vele, és épphogy sikerül leülnöm az ágyam sarkára, az ajtó máris halkan nyikorog, és egy rövid alvós nadrágot és hosszú, kinyúlt pólót viselő, álmos Yijeong csoszog beljebb.

Valami van a kezében, amit nem látok, de őszintén, nem is azt figyelem. A tekintetem a lábait vizslatja, a fehér bőrét, amiből egyre több látszik, ahogy elnyújtott léptekkel sétál felém.

– Nincs itt a kenőcs, amit anyu tegnap hozott? – A kezével, amivel épp nem szorongat valamit, az arcát dörzsöli, majd megáll közvetlenül előttem. Csak ekkor veszem észre, hogy a fájdalomcsillapító van a kezében, egy maroknyi vattakorong és még valami, amit még csak behatárolni sem tudok. – Le kéne kezelni a sebemet, és az is kell hozzá.

– Megcsináljam? – Kérdőn nézek fel rá, miközben magamban azt ismételgetem, hogy ne a lábait, ne a lábait, ne a lábait nézzem. – Amúgy igen, itt van a lámpa mellett. – Még csak időt sem hagyok neki, hogy megszólaljon, és túllendüljön az ajánlatomon, máris a derekára téve a kezem, lassan oldalra fordítom.

Csak akkor kezd visszafogott tiltakozásba, mikor már a felsőjét kezdem feljebb gyűrni rajta, aminek hála egyből a csuklóm után kap.

– N-ne! – Talán túl hevesen csattan fel, ugyanis ezután már csak zavartan csóválja a fejét. – Meg... megcsinálom magamnak.

– Miért? – Kíváncsian nézem csak az arcát, miközben nem törődve azzal, hogy mit akar, a kezem ismét elindul, és feljebb húzom rajta azt a fránya pólót. – Egy perc alatt végzünk, ha én rendezem le.

– De...

– Miért vagy zavarban? – Őszintén nem értem, épp ezért teszem fel a kérdést, mindeközben csak azt figyelem, ahogy a vörös arcát elfordítja.

– Csak... Ez fura. Nem vagyok hozzászokva, hogy taperolsz.

– Most arra célzol, mikor felhoztalak az emeletre? – A tekintetem akaratlanul is a fenekére téved, de csak fél pillanatra, szinte fel sem fogom magam sem, mit teszek.

Csak fáradt vagyok, aludni szeretnék. És beszélni Yijeonggal arról, hogy miért titkolózik, de ez most mindegy. Ez ráér holnap is.

– Mindegy – makogja maga elé, majd csak a fejét csóválja, szorosan összezárt szemekkel hagyja, hogy kivegyem a kezéből azt, amire szükségem van.

Mély levegőt véve vezetem a tekintetemet a sebre, ami később tudom, hogy nagy nyomot hagy majd maga után. Szépen gyógyul, szerintem pár nap múlva már a varratokat is kiszedhetik belőle.

– Amúgy, csak úgy megjegyezném, hogy nem taperollak. Az, hogy megfogtam a fenekedet, véletlen volt, és ha jól emlékszem, egy szóval sem említetted, hogy ellenedre van.

– Nem volt ellenemre, csak... meglepett. – Ahogy megszólal, fél pillantást vetek csak az arcára, amiről minden egyes gondolata tükröződik, annyira jó érzés látni, hogy miattam ilyen. Hatással vagyok rá. – Még nem értél úgy hozzám soha.

– Tudom. – Mély levegőt veszek, ahogy a kis jódos flakonból, amit eddig még nem tudtam behatárolni sem, egy kicsit az egyik vattakorongra nyomok, és óvatosan végig húzom a seben, ami túl nagy. Ennek itt sem kéne lennie, ez pedig annyira... feldühít. – De egyszer mindent el kell kezdeni. – A két combja közé csúsztatva a tenyeremet magam felé húzom, aminek hála összerándul, és egyre erősebben markolja a pólóját.

Talán rá is furcsa hatással van az, ahogy a lábaihoz érek. Mindig úgy reagál rá, mintha villámcsapás érné, mint én, mikor... hh, a nyakamba bújik. Gyengepontja lehet, ami később nagyon is jól fog majd jönni.

– Kicsit perverz irányba kezd menni ez az egész – jegyzi meg halkan, nem mellékesen, ami tudom, hogy egy enyhe jelzés volt, miszerint ne csináljam tovább.

– Ezt nem mondanám perverznek. Az volt az, mikor azt hitted, hogy álmomban szeretkezünk.

– Aish, Kyungil, ne már! – Kicsit hangosan szólal fel, egyből az arcához nyúl, takargatja a zavarát. – Mégis mi van veled? Eddig soha nem mondtál ilyeneket.

– Csak fáradt vagyok, ne haragudj. – A fejemet csóválva teszem félre mindazt, ami eddig a kezemben volt, és nyúlok a kenőcsért, ami valóban a lámpám mellett pihent eddig.

Vigyázok rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat, finoman kenem be a még piros sebét, amire csak halkan szusszan, azt hiszem, a fájdalomcsillapító még közel nem hat úgy, ahogy kéne.

– Köszönöm – mondja halkan, ahogy végül a kenőcsös tubust is messzire teszem, viszont nem hagyom, hogy ennyivel itt hagyjon. Magam felé fordítom, egyenesen a szemeibe nézek, még az sem érdekel, hogy szinte a nyakamat töröm érte.

– Szívesen. – Hüvelykujjammal, simogatom a csípőjét, miközben ő lassan engedi vissza a felsőjét, és a homlokát ráncolva mered a kezeire.

– Lehetne egy kérdésem? – A száját beharapva néz végül a szemeimbe, miközben én nagyon harcolok magammal legbelül, hogy még véletlenül se pillantsak másfelé.

– Persze.

– Szerinted is... nőies vagyok? – Amint felteszi végre a kérdést, én nagyokat pislogva próbálom felfogni, ugyanis fogalmam sincs, ez az egész honnan jött neki.

– Miért? – Most rajtam a sor, hogy a homlokomat ráncoljam, próbálom őt megfejteni pont úgy, ahogy még Kim Minhyuk próbált engem.

– Csak ez az egész... mármint mi... és majd... – A hangja teljesen összegabalyodik a szavaival, még csak nem is sejtem, hova akar kilyukadni. – Ah, mindegy. – A fejét csóválva hagyja inkább az egészet, pedig tudom, hogy nagyon is aggasztja az, amit magában tart.

Innentől kezdve nem szól semmit, csak a vállaimra teszi a kezeit, lehajol, és a homlokomra csókol. A mellkasom egyszerre lesz szűk és forró, annyira jólesik ez az apró gesztus tőle, hogy pillanatokig azt sem tudom, mit kéne reagálnom rá.

Mire viszont rászánom magam arra, hogy viszonozzam a dolgot, ő már nincs előttem, a kislámpát oltja le, majd elfoglalja a szokásos helyét az ágyamban.

Az arcát dörzsölve tartja magát ébren, ami ráébreszt, hogy csak és kizárólag rám vár, ezért összeszedem magam, és melléfekszem, egy szó nélkül hagyom, hogy ismét úgy bújjon a nyakamba, mint eddig minden egyes alkalommal, valahányszor mellette aludhattam.