41. rész - Ragaszkodó gátlások

Hola*^*

Ki más lenne, ha nem én. Ismét két rész, csak mert szeretlek titeket:’D

– Miért más? – Megismétli magát ismételten, ami után épp annyira fogynak el a szavaim, mint neki nem is olyan rég.

– Mert ő... ő Yijeong, oké? Nem tudom megmondani. Csak más. – Hazudok, de nem érdekel. Mégsem mondhatom el neki, hogy azért más, mert... ah. Szeretem. Rá nem úgy tekintek, mint egy felesleges kis kölyökre. Ő szó szerint a kölyök. Az enyém.

– Mit tud, amit én nem? – Apa a fejét csóválja, az asztalra pillant, próbál úgy levegőhöz jutni, hogy ne legyen túl hangos.

Nem jön össze, kezdem kicsit félteni.

– Ne hasonlítsd magad egy tizenhét éveshez, kérlek. Más szerepet töltötök be az életemben, nem lehet párhuzamot vonni. – Halkan mormogok, próbálok lassan, észrevétlenül kihátrálni a témából. Jó lenne itt abbahagyni, mielőtt még olyat mondok, ami miatt Yijeong kiherél. – Te az az ember vagy, aki felnevelt. Még akkor is, ha világ legnehezebb dolga volt.

– Hát az tény, hogy nem volt veled a legegyszerűbb. – A halvány ráncok az arcán most nagyobbnak tűnnek, ahogy beszél, ahogy a jelentéktelen kis fény megvilágítja. Nyúzottnak látom, fáradt. – Az elmúlt húsz évem csak azzal telt, hogy aggódtam érted. Az utolsó nyolc volt talán a legnehezebb.

– Miután anya elment. – Suttogva teszem hozzá, hiszen afelé kezd terelődni a téma, ahová kell. Én mégis félek tőle. – Nem értem, miért akarsz róla beszélni. Itt volt, szerettük, aztán elvitték, és hiányzott. Ennyi az egész.

– Ennél ez az egész kicsit bonyolultabb. – Egy keserű mosoly kúszik az arcára, továbbra is a kezeit figyeli, mintha látna bennük valami egészen különlegeset. – Ha visszagondolsz, mennyi nehézség adódott. Neked elkezdődtek a rohamaid, a komoly rohamaid. Esténként nem aludtál, másfél éven keresztül egy szót sem szóltál, az iskolában is egy évet halasztanod kellett. A levelek, e-mailek hetente jöttek az elmegyógyintézetből, rohangálnom kellett a papírokat intézni, rád vigyázni. Kettészakadtam. – Ahogy beszél, csak akkor ugrik be néhány kép arról, mi is történt igazából.

Ahogy apa telefonált, közben főzte a vacsorát, én pedig itt, ugyanennél a pultnál írtam a leckéimet. Figyeltem őt, ahogy beszélt, higgadt volt, mégis ideges.

El is felejtettem, mennyi terhet levett a vállamról az, hogy ő annyit titkolózott anyuról akkoriban. Megkímélt újabb rohamoktól, álmatlan éjszakáktól.

– Én nem emlékszem sok mindenre – vallom be a homlokomat ráncolva, hiszen arra szinte alig emlékszem, mi volt akkoriban az iskolában.

Nem voltak soha barátaim, hiszen nem beszéltem, utáltam mindenkit. Ahogy most is pár ember kivételével.

– Persze, hogy nem emlékszel. Ha sokkos állapotba kerülsz, te mindig felejtesz. Ez volt, mikor egy kislány alsós korodban megpuszilta az arcodat, neked meg majdnem rohamod volt a sokktól. Ezt valahányszor felhoztam eddig, soha nem jutott eszedbe. – Ahogy most sem.

Ez épp olyan, mint mikor Yijeongot bezárta az apja nem is olyan rég. Abból sem emlékszem semmire, vagyis... hh. Alig valamire.

– Ez az egyetlen jó ebben a rohadt betegségben. – A fejemet csóválom kissé, amivel elérem, hogy apa immár őszintén mosolyodjon el.

Azt hiszem, a haragból, ami eddig feszült köztünk, már semmi nincsen.

– Mindig ezt mondod. – Megdörzsöli az arcát, ásít és szaggatottan vesz levegőt, tudom, hogy most már állva is képes lenne elaludni. De nem hagy itt, nem megy el. Mert... beszélhet velem.

– Még most is hiányzik, igaz?

– Persze, hogy hiányzik. – Lassan szívja be a következő oxigén adagját, aminek hála kicsit lelkiismeret furdalásom támad. Talán ezt nem kellett volna mondanom.

– Még... még szereted? – Félve pillantok rá, innentől kezdve pedig már csak és kizárólag a kezeimet vagyok hajlandó figyelni. Talán túlzás, hogy ezt kérdezem, talán sok.

– Egy kicsit mindig szeretni fogom őt. – Ezeket a szavakat hallva a szívem kihagy egy ütemet, hirtelen tartok attól, hogy MinJi megjelenik, és meghallja. Nem, mintha félnem kéne ettől, hiszen nagy esélye van, hogy apa ezt már mondta neki is. – A feleségem volt, az egyetlen gyerekem anyja. Ez olyan... Ez olyan dolog, ami nem múlik el. Rád nézek, és őt is látom, az ő mosolyát és száját örökölted. Nehéz elfelejteni úgy, hogy te itt vagy velem. Nem, mintha akarnám. – Pár pillanatra elhallgat, szinte hallom, ahogy a szíve hevesen dobog, aztán rájövök, hogy az az enyém a saját mellkasomban. – Már nem szerelemből szeretem, csak, mint a gyerekem anyját. Sokat tanított nekem, tudod? A türelemről, a szeretetről, arról, hogy milyen, mikor valaki teljes egészében melletted áll. Ő volt az első ember az életemben, akibe szerelmes voltam. – Beszél, hadar, örül, hogy végre elmondhatja ezt nekem. Én pedig itt ülök, már őt nézem, és iszom minden egyes szavát. Furcsa anyuról hallani, megtudni, milyen is volt, mikor nem holmi tündérről mesélt.

– Az első? De nem barátnőd volt, mikor megismerkedtetek? – Ahogy hirtelen kipattannak a szavak a számból, csak akkor jövök rá, hogy régebben már erről elejtett egy-két szót.

Akkor lepisszegtem, nem érdekelt, amit mond, hiszen anyáról volt szó. Nem akartam hallani.

– Volt barátnőm, de nem voltam szerelmes. A kettő nem mindig jár együtt. – Egy önelégült vigyor suhan végig a száján, bár nem értem, miért. – Persze, van, hogy valaki megtetszik, de az csak az ember teste és arca, és talán néhány jó tulajdonsága. Én arról a szerelemről beszélek, ami lassan indult, mert az anyád nagyon elutasító volt. Én meg nem adtam fel, volt benne valami, ami miatt nem ment. Mentem utána, beszélgettem vele... megismertem. Ez volt az oka, hogy mire túlestünk az első randinkon, én már fülig szerelmes voltam. A lelkét szerettem elsősorban, és nem azt, ahogy kinézett. – Furcsa érzéseket kelt bennem, amit mond, a lelki szemeim elé villannak az emlékképek az elmúlt hónapokról.

Valami ilyesmi történhetett velem és Yijeonggal, csak kicsit más történetbe burkolva.

Lassan ment, sok nehézséggel, iszonyatosan nagy kitartással, de elérte végül, hogy csak rá tudjak gondolni. De... vajon az, amit apa érzett akkor anya iránt, az az, ami most köztem és a hisztis között van?

– Mikor ment tönkre... minden? – Ismét én vagyok az, aki egy kis feszültséget lop a légkörbe, ami után ismét hatalmas csend áll be kettőnk közé.

Remek, mindig megölöm a jókedvet.

– Mikor? – Visszakérdez, ízlelgeti azt az egy szót, miközben az agya ismét pörögni kezd. – A hatodik randink után kicsit többet ivott, és nagyon eleredt a nyelve. Elmondta, hogy mentális problémái vannak, pánikbeteg. Ezzel nem is volt problémám, sőt, talán imponált is, hogy így még nagyobb támasz lehetek neki. Ezután egy pár lettünk, egy év múlva eljegyeztem, összeházasodtunk... Ő pedig kórházba került. A tudata romlott, sokszor voltak követhetetlen pillanatai, egyszer sírt, egyszer nevetett. Ez kiskora óta megvolt neki, hála az égnek, te ezt nem örökölted tőle, csak a rohamait. – Nem értem, miért kezdte ennyire előröl, mégsem bánom. Jó hallani, hogy nem én vagyok az egyetlen „fekete bárány” a családban. – Borzalmas állapotba került, már akkor megvolt az esélye, hogy pszichiátriára küldik, viszont megtudtuk, hogy terhes veled. Mikor ez kiderült, kivirult, az állapota javult, és egy-két hónap alatt, mintha újjá született volna. Az, hogy te „közbeavatkoztál”, megmentette az egész kapcsolatunkat. Évekig jól volt, viszont utána a munka, a családja, aki ellenzett minket, kezdett mindent szétzilálni. Ismét jöttek a rohamai, ami miatt a tieid is jelentkezni kezdtek. Akkor kezdett minden széthullani, ötéves korodban. – Lágy a hangja, nem tudom, hogyan képes rá, de úgy beszél minderről, mintha nem azt mesélné, hol ment tönkre az egész életünk.

Apa mindig képes volt ilyenekre, sajnálom, hogy ezt nem örökölhettem tőle.

Én pesszimista vagyok, akit soha semmi nem érdekel, mégis jól érzem így magam. Ebben is van valami jó, de tény, hogy azzal a személyiséggel, amit apa kapott, sokkal nagyobb esély van a boldogságra, mint nekem.

– Nagyon rég volt már. – Végre áveszem magam, hogy belekortyoljak a teámba, ami szinte már teljesen kihűlt. El is feledkeztem róla, hiszen a nagy tenyereim közt szinte eltűnik a bögrém.

– Ne is mondd. Te felnőttél, én megöregedtem.

– Apa... – Mély levegőt véve szólalok meg ismét talán kissé furcsán, ami épp elég ahhoz, hogy apa rám nézzen, de ne tudjon egy szót sem szólni. – Szereted MinJit? – Szinte suttogok, nem tudom, miért, de furcsa érzésem van. Mintha valami nem lenne teljesen rendben jelenleg.

– Úgy érted, szerelmes vagyok-e? Igen. – Olyan könnyedén jelenti ki, hogy csak pislogok, nem hiszem el, hogy én meg itt görcsölök, mert magamnak is nehéz bevallani. – De ez más, mint ami anyáddal volt. Ez nem olyan mindent elsöprő szerelem, de van olyan erős. A kettőnk lelke passzol egymáshoz, szinte teljesen ugyanolyanok vagyunk. Nem igazán találkoztam még olyan nagyszerű emberrel, mint MinJi. Yijeong is más, mint a többi ember. Sokat beszéltem vele is, ahhoz képest, hogy tizenhét éves csak, nagyon érett. Persze lázad, imád belekötni az anyjába, nem tud vigyázni magára, és mindent egyszerre akar megcsinálni, de ahogy látja a világot, az egészen különleges. Túl korán kellett felnőnie.

– Tudom. MinJi... mesélt róla. – Vallok, és talán ez a legnagyobb hülyeségem most. Ezt nem kellett volna megemlítenem, mert az a nézés, amivel apa most rám mered, szinte fáj. – Még a kórházban – folytatom, mielőtt még félbe szakíthatna. – Nagyon szereti Yijeongot. – És én is. De ezt már nem tehetem hozzá, igaz?

– Egy szülőnek ez a dolga. Majd megtudod te is, ha a feleséged kilenc hónapon át a te gyerekedet hordja a szíve alatt. – Nem kéne, de ezek a szavak betalálnak, próbálok megszólalni, de nem megy.

Csak nagy szemekkel meredek apámra, miközben azon kattog az agyam, hogy én nem akarok megházasodni. Nem akarok gyereket, nem akarok feleséget magam mellé.

Nekem egészen másra van szükségem.

– Nem hiszem, hogy az bekövetkezne, apa.

– Ugyan, ezt nem tudhatod még. Lehet, találkozol egy olyan lánnyal, aki kibillent a saját világodból, és hajlandó leszel nem csak szerelmesnek lenni, de párkapcsolatban is élni. Valahogy úgy érzem, hogy akinek ez legelsőre menni fog, annak az ujján fog az eljegyzési gyűrű díszelegni. – Ő mosolyogva beszél, én pedig hevesen dübörgő szívvel ülök, és meredek rá tovább.

A kölyök, a kölyök, a kölyök jut eszembe.

– És... ha én már most szerelmes vagyok? – Mély levegőt véve szólalok meg, ami épp elég ahhoz, hogy apám teljesen leblokkoljon, a mosoly eltűnjön az arcáról. Még ebben a borzalmas megvilágításban is tisztán látom, ahogy elfehéredik.

– Szerelmes vagy? – Még nyelni sem tud szegény, csak a levegővel küzdve mered rám, akkorára kerekedett szemekkel vizslatja az arcom, hogy már kezdem azt megkockáztatni; kilép a testéből.

– Igen. Már... régóta. És a párom. – Szinte kiköpöm a szívem, a fejem megszédül, valahogy úgy érzem magam, ahogy most apa is.

– Mégis ki az? Mióta? – Amíg ő szinte dadogva kérdez, az én agyam csak azon kattog, hogy ő tényleg mennyire vak.

Nem, nem, nem látja.

– Majd megtudod, ha itt lesz az ideje. Csak egy valamit kérek tőled; bármi is lesz, kérlek, fogadd el. Rendben? – A mellkasom is behorpad, a torkom összeszűkül, érzem, hogyha nem olyan választ kapok, amit kell, akkor itt helyben meghalok.

Apa pedig fellelkesül, látom az arcán, ahogy kivirul, ezer meg egy dolgot akar mondani vigyorogva, mégsem teszi. Magába fojtja, nyel egyet, de az izgatottságát nem tudja elnyomni magában.

– Ha lány, ha fiú, ha tizenöt, ha harminc, én el fogom fogadni. Én elfogadom, csak legyél boldog.

***

Ha lány... ha fiú.

Apám szavai zsongnak a fejemben, nem hagynak levegőhöz jutni, egy nyugodt percem nincs azóta. Sokáig beszélgettünk, talán aludtam másfél órát egész este, és Yijeong még csodálkozott, hogy alig tudtam felkelni reggel.

És most itt ülök az ebédszünetben, Jaehot várom, aki még nem jutott ki az előző órájáról ezek szerint.

Nem tudom, miért jöttem be, de komolyan. Otthon kellett volna maradnom aludni, mert azon kívül, hogy leírok mindent, amit a tanárok mondanak, semmi hasznom nincsen. Alig élek.

– Hola, testvérem. – Legjobb barátom vigyorgó hangja zökkent ki, csak laposakat pislogva, némi életet lehelve magamba nézem végig, ahogy le is ül mellém.

Ismét kint vagyunk a szokásos helyünkön, a padon, hiába van rohadt hideg.

– Cső.

– Hát veled mi van? Látsz egyáltalán? – Meglengeti előttem a kezét, amire válaszul csak a szemeimet forgatom, nem terveztem, hogy válaszolok neki. – Megkockáztatnám, hogy Yijeonggal töltötted az estédet, de akkor kielégültnek kéne lenned, nem félholtnak.

– Letörölnéd a perverz vigyorodat, Jaeho? – Mély levegőt véve szólalok meg, talán türelmetlennek tűnhetek, pedig csak szimplán fáradt vagyok. – Nem értem, miért jó neked, hogy folyton ilyen megjegyzéseket teszel. Most, hogy neked nincs, az én nem létező szexuális életemre vagy rágerjedve?

– Fúj, nem. – Még fintorog is, de a mosolya nem lohad le. Annyira tipikus, nem értem, hogy nem fáj az arca ennyi vigyorgástól. – Engem nem érdekel, mit művelsz a kölyökkel és mit nem. De csak úgy megjegyzem, hogy őt igen. – A végén még a torkát is megköszörüli, majd előrefordul, és nem mond többet. Engem meg sikeresen meghagy magamnak, hogy kattogjak ezen, ezt mégis hogyan értette.

– Miről beszélsz? – Pár másodpercig bírom, utána már muszáj rákérdeznem. Ez eléggé tetszik neki, rohadjak meg, mintha még a fejét is csóválta volna egy kicsit.

– Emlékszel, mikor... becsiccsentett egy kicsit?

– Miattad.

– Igen, de ez most csak részlet kérdése. – Megáll egy pillanatra, mikor félbeszakítom, majd úgy néz rám, mintha élete történetének nagy mesélését zavartam volna meg. – Mondtam neked, hogy csak kérdezned kell, és ömlenek a szavak a szájából.

– Mégis mit szedtél ki belőle? – Pár pillanatra a homlokomhoz nyúlok, még a szemeimet is lehunyom, kezdem úgy érezni, hogy akkor tényleg ki kellett volna nyírnom őt.

Nem hiszem el, hogy mindig csinál valami gyökérséget, aztán meg is ússza a hülyegyerek.

– Egészen véletlenül talán rákérdeztem arra, hogy voltatok-e már együtt úgy. – Lassan beszél, megfontoltan, aminek hála az arcom eltorzul, és minden erőmre szükségem van, hogy ne öljem le ezt az idiótát.

– Mégis miért tetted, Jaeho?

– Kezd visszajönni a csendes gyilkos hangod, ez nem jó tesó. Csak gondolj szép dolgokra, szivárványra, virágokra, ne legyél ideges. – Hallom a hangján, hogy nagyon is fél attól, hogy kiakadok, hozzátenném, hogy teljesen jól teszi. Ez egy kis rohadék, folyton felidegesít! – Amúgy én... csak kíváncsi voltam.

– És... mit mondott neked? – Túllendülök a dolgon, ha már elkezdett róla beszélni, mondja is végig. Majd máskor megölöm.

– Azt mondta, hogy nem volt köztetek még semmi csókon kívül, és nem mellesleg fél tőled.

– Mi? – Reflexszerűen csúszik ki a számon a dolog, mindenre számítottam, csak erre nem. – Mi az, hogy fél? És miért?

– Fél attól, hogy együtt kell lennetek. Valami olyasmit mondott, hogy ő soha nem akart volna fiúval együtt lenni, főleg nem úgy, hogy ő a passzív fél. Ezért tart attól, hogy ezután nem tudsz majd férfiként tekintetni rá. Mellesleg sokat gondol arra, hogy ti ketten...

– Értem. – A szemeimet lehunyva, a kezemet feltartva szakítom félbe, bőven elég ennyit hallanom. Hirtelen megértem, miért kérdezte meg a hisztis még a múltkor, hogy szerintem nőies-e, kezdem... kezdem felfogni, miért ijed meg, valahányszor intenzívebben érintem meg.

– Már nem azért, de én úgy vettem észre, hogy annak ellenére, hogy fél, veled nagyon is akarja. Mármint ahogy beszélt róla, meg a testbeszéde is...

– Oké, Jaeho, nem kell ragozni. – Nem tudom, miért, de a mellkasom behorpad szinte, ahogy próbálok levegőhöz jutni.

Megértek mindent a kölyökkel kapcsolatban, ahogy összerezzen, és szinte meghátrál, mikor a combját fogom, a fenekére téved a kezem – ami a múltkori után csak és kizárólag egyszer fordult elő, még a konyhában. Véletlenül.

Felfogom azt is, hogy ez az oka annak, hogy nem mer levetkőzni előttem, amíg én minden szívbaj nélkül elvagyok akár félmeztelenül is a társaságában.

– Most miért visszakozol? Ez teljesen normális reakció tőle, csak meg kell nyugtatnod. Meg amúgy is, úgy viselkedsz, mintha a prűd lelked képtelen lenne hallgatni. Ne próbáld beadni, hogy te nem szoktál arra gondolni, milyen lehet vele. – Biztos vagyok benne, hogy a szemeit forgatja, az a szerencséje, hogy nem nézek rá, és nem látom.

– Először is, nem vagyok prűd. Másodszor meg, én nem szoktam erre gondolni. – Kihúzom magam, próbálok eltekinteni attól, hogy talán ez ennyi idősen már nincs a helyén. Mármint... ki az a velem egyidős, aki nem gondol a szexre?

– Te nem egy pánikbeteg, érzelmileg analfabéta húsz éves vagy, hanem egy kibaszott ufó. Szerelmes vagy a gyerekbe, még ha nem is mondod, komolyan, ott alszik veled minden este, és te egyszer sem gondolkozol el azon, ahogy... ahogy hozzád bújik, hogy milyen lenne? – A végére teljesen kiakad, még mutogat is, a hangja elvékonyodik, ami más esetben igencsak szórakoztatna. Hh, viszont most annyira nem.

– Miért beszélgetünk erről? – Magam elé meredve kérdezek, próbálom feldolgozni a nem rég elhangzottakat. Ez túl sok információ nekem, nem bírom.

– Mert ez nem egészséges. Te tényleg rohadtul máshogy vagy összerakva.

– Vagy csak te vagy túl perverz, lassan nimfomán.

– Nem, Kyungil, még egy tizenhárom éves is többet gondol a szexre, mint te. Ez nem nimfománia, ez egy alap dolog, ami minden embert érdekel és megmozgat. – Ismét fellendíti a kezét, furcsán formálja a szavakat. Szerintem teljesen kiakasztottam. – Te is megmozgathatnád végre a szomszédodat.

– Állj már le. Ez az én dolgom.

– Ha rajtad múlik, örök szűz marad a gyerek, és nem mellesleg te is. – Halkan korhol, a száját húzza, talán kicsit visszavesz magából. – Oké, nem azt mondom, hogy most azonnal le kell vetkőznöd a gátlásaidat, és rá kell másznod, mert nem. Te tudod, mikor van itt az ideje, én csak azt mondom, hogy legalább gondolat szinten meglehetne a fejedben, mert őszintén, ez egy kicsit megijeszt. – A végén mély levegőt vesz, a szeme sarkából rám sandít, talán ez az oka, hogy többet inkább nem feszegeti a témát. Nagyon jól is teszi. – De kanyarodjunk vissza a legelejére. Miért vagy ilyen nyúzott?

– Nem aludtam sokat. Apával beszéltem. – A tarkómra simítok, hiszen a legjobb barátom reakciója, a hitetlen sóhaja, ahogy levegő után kap, nem hagyja, hogy ránézzek. – Anyuról.