37. rész - Kettős érzelmek

Sziasztok:) Elnézést a kimaradásért, túl sok volt a dolgom>< De a lényeg, hogy ismét itt vagyok, jó olvasást:D

Én magam sem tudom igazán, hogy mégis mikor kattantam meg végleg, de gyanítani merem, hogy mióta MinJiék nálunk vannak.

Már egy hete, hogy Yijeong túlélte az apját, viszont csak három napja, hogy ő és az anyja hozzánk jönnek „haza”. Hetvenkét órája, ami mégis olyan, mintha évek óta így lenne. Ilyen rövid idő után is túlságosan hozzászoktam.

Ebben csak annyi problémát véltem felfedezni, hogyha MinJi meglengeti a fehér zászlót, és visszavonul a hisztissel a szomszédba, nem fogom tudni megszokni, hogy egyedül vagyok.

Furcsa lesz, rossz, és utálni fogom minden egyes pillanatát. Bár még nem tudom, pontosan meddig maradnak, már most ki nem állhatom, hogy ez a kényelem, nyugodtság és békés légkör megszűnik körülöttem.

Talán önző vagyok, de nem igazán érdekel. Tudom, hogy így a kölyöknek is jobb, ahogy apának és MinJinek is. Mégsem... maradhat így örökké.

Nekik egyszer vissza kell menniük oda, nekem pedig ismét magamra kell maradnom, és az minden életkedvet elvesz belőlem, ahogy rágondolok. Bár ez sem tart sokáig, hiszen ilyenkor mindig eszembe jut, hogyha hazaérek, ő még ott van, és vár engem.

Komolyan, még az sem zavar, hogy Yijeong kutyája is ott van nálunk, pedig nem igazán vagyok tisztában vele, hogy kell bánnom egy háziállattal, hogy mit tehetek vele, mit nem, de mégsem húzom a számat.

Ez az egész kettős érzéseket hoz elő bennem, félek és örülök, fogalmam sincs, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ez az oka annak, hogy itt vagyok megint, hosszú idő után újra.

Kim Minhyuk irodájában ülök, őt várom, de megint nem kezelésért vagyok itt. Mint a múltkor, tanácsot szeretnék kérni tőle. És miért?

Mert ő pártatlan. Nem elfogult se velem, se mással szemben, ő egy olyan ember, aki érti a dolgát, aki megbízható, és nem kell tartanom attól, hogy csak azt nézi, ami csak nekem jó.

Ő igenis tudni fogja, mit kell tennem ahhoz, hogy nekem is, és a környezetemnek is megfelelő legyen, jelenleg csak erre van szükségem.

Hosszú percekig ülök még így egymagam, csendben, a vanília és narancs illatú szobában, mikor az óra kattogásán kívül végre az ajtó nyikorgása is betölti a szobát.

– Kyungil, elnézést, hogy megvárakoztattam. Az egyik páciensemnek szüksége volt rám a rendelőben, ezért késtem. Aztán még az autóm sem igazán akart beindulni... – Nagy sóhajtások közepette jön beljebb, kerüli meg az asztalát, és ül le, amíg én felállok és meghajolok előtte.

Tisztelem ezt az embert, és előtte ezt nem kellemetlen kimutatni.

– Semmi baj – mondom szinte a vállamat rántva, ahogy lassan visszaülök a tágas székbe, csak és kizárólag az asztalt figyelem magam előtt. Nem tudom, miért, de a szemébe egyelőre nem akarok nézni.

– Miért is van itt? Csak annyit tudtam az osztályfőnökétől, hogy beszélni szeretne velem. – A hangja máris kedvesen cseng, biztosra veszem, hogy ismét azzal a bíztató tekintettel figyel, mint mindig.

– Szerettem volna tanácsot kérni. Megint. – A vállamat rándítom, hatalmas elszántság kell ahhoz, hogy végre felemeljem a fejem, és a szemeibe nézessek.

A rossz érzés, a régi orvosaim érzelemmentes arca és üveges tekintete még mindig bennem van évekkel ez előttről, ami még mindig megbélyegzi az ilyesfajta beszélgetéseket.

Túl kéne lendülnöm a kellemetlen érzésen magamban, mert ez az ember nem azt érdemli, hogy a számat húzzam, és ötévesként viselkedjek.

– Arról... a fiúról van szó? – Hátradől a székén, annyira, annyira finoman kérdezi, mégis határozottan, hogy nem tudok nem válaszolni rá.

– Igen. – Apró biccentés is telik tőlem, ami egy átlagos esetben meglepne, de az elmúlt időben már én se vagyok teljesen komplett. Nem mindegy már, mit mondok? A tetteim már így is túltettek mindenen, amit régen normálisnak gondoltam.

Nem mondja, de látom rajta, hogy kíváncsi, talán még nem volt példa rá, hogy egy pánikbeteg, antiszociális, tartózkodó ember önszántából kereste fel, hogy feltárja a viszonyát a szomszéd fiúval.

Nem, mintha azt akarnám, hogy helyre tegye a fejemet, mert mint ismétlem magam, nem kezelésért vagyok itt. Egyszerűen csak tehetetlennek érzem magam.

– Úgy egyszerűbb, ha én kérdezek? – Elszánt tekintettel néz a szemeimbe, majd feljebb ül a székén, ahogy rábólintok, azt hiszem, ez mégsem olyan egyszerű, ahogy én azt elképzeltem. Még mindig nem tudok erről úgy beszélni, ahogyan kéne.

– Könnyebb lenne. – Mikor végül rájövök, hogy szavakat akar, és nem félszeg biccentéseket, ráveszem magam a beszédre, ami szinte végig kaparja a torkomat.

– Már nem csak a szomszédja? – Mindenféle kertelés nélkül kérdez rá a dologra, ami annyira hirtelen ér, hogy pillanatokig még csak a gondolataim sem jönnek elő.

Csak ülök kissé ledermedve, majd a fejemet csóválva hozom vissza magam a való életbe, mielőtt még transzba esem.

– Már nem csak a szomszédom. – Mély levegőt véve dőlök hátra kipárnázott székben, ami jelenleg a legnagyobb támaszt nyújtja nekem. Jelenleg mintha eltűnhetnék benne, ez pedig megnyugtat. – Egy ideje már a barátom, de nem ez most a lényeg. Ő és az anyja... ah. Nálunk időznek egy kis ideig. – A tarkómra simítva mormogom a szavaimat, nem értem, miért, de Jaehoval sokkal egyszerűbb erről beszélnem. Miatta csak úgy folynak a szavak a számból, mással szemben ez szinte lehetetlen.

– Máris? – Kim Minhyuk arca nem változik, a hangjából mégis a döbbenet cseng ki, még csak tenni sem akar ellene. – Pedig a szüleik nincsenek hosszú ideje együtt, nem igaz?

– Nem összeköltöztünk, csak pár napig itt vannak... mert szükségük van rá. Yijeongnak van szüksége rá. – Miután kijavítom magam, csak akkor jövök rá, hogy kimondtam a kölyök nevét, amit eddig nagyon titkolni akartam. Most mégis... hh, csak úgy kicsúszott.

– Miért?

– Az nem fontos. – Eszemben sincs elmondani a valós okát, a lényegre akarok térni, ami talán túl hirtelen és heves tőlem. Nem kellett volna így rávágnom, pont így, de ez már mindegy.

– Akkor mi a fontos? Miért van itt? – Kim Minhyuk meg akar fejteni, látom az arcán, hogy olyan feladatot jelentek a számára, amire már nagyon ki van élezve.

– Három napja laknak nálunk, de én... hozzászoktam. – Egy pillanatra megállok, a torkomat köszörülöm, próbálom Jaehot odaképzelni a helyébe. A legjobb barátomat, csak éppen több ésszel, és megfosztva a paraszt énjétől. – Mármint, hogy ott vannak. Leginkább, hogy Yijeong.

– És fél, ha elmennek, akkor mi lesz. – Nem kérdezi, ez határozottan kijelentés, amivel párhuzamban még a szemei is furcsa fényt vesznek fel. Tudja, hogy rátapintott a lényegre, ugyanis az arcom talán túlságosan is sokat mond el. – Kyungil, tudom, hogy mondani könnyű, de próbáljon ne arra gondolni, hogy mi lesz, mikor már nem lesz ott. Beszéljék meg egymás közt, az megnyugtatja majd mindkettejüket. Maga túl sokat aggódik teljesen feleslegesen, és az kéne, hogy erre maga is rájöjjön, és tegyen is ellene. Meg fog lepődni, hogy sokkal egyszerűbbek a dolgok, mint ahogy látja őket.

***

Mennyit segített Kim Minhyuk? Mondjuk úgy, hogy én pénteken beszéltem vele, ma meg már megint kedd van, és ebben a pár napban csak arra törekedtem, amit mondott.

Próbáltam pozitívan hozzáállni, de az a problémám, hogy még Yijeonggal sem tudtam leülni, hogy megbeszéljem vele. Ennek sajnos több oka is van; egyik az, hogy lehetetlen vagyok és kiborítóan gyáva, a másik pedig annyi, hogy nem akarom a kölyköt terhelni vele.

Már így is sok problémája van, olyanok, amikről talán ő sem tud, vagy csak szimplán úgy csinál, mintha nem lenne. Ezekkel én hiába vagyok tisztában, akkor sem gyűjtöttem annyi lelki erőt, hogy felhozzam neki.

Nem akarok érzékeny pontra tapintani, de tudom, hogyha én nem teszem, akkor ő fog rosszabbul járni. Mert nem beszél róla.

Csak mosolyog, bújik, ragaszkodik, csak a jót mutatja, a rosszat nem hagyja, hogy lássam. Ezen, ah, változtatnom kell, csak még azt nem tudom, hogyan.

Ez a hét az első, amikor iskolába mehetett, az előzőn még nem engedték, ugyanis pihenésre volt szüksége. Az a kis nyugodtság, ami előző héten benne volt tegnap már sehol nem volt.

Hétfő volt, iskola, és egyszerűen utálta az egészet. Mondjuk, megértem, hiszen egy teljes hétig nem volt emberek közt, ráadásul ezután beszabadulni egy olyan osztályba, mint az övé... A lényeg az, hogy teljesen leharcolva jött haza, két szünete is úgy telt el bent, hogy felhívott engem.

Én kikéredzkedtem az órámról, nem érdekelt, hogy tízpercnyi szövegről lemaradok. Yijeong fontosabb volt, amúgy is... Ah, soha nem szívmelengető a gondolat, hogy ott van, így meg főképp.

Épp csak rágondolok, egy pillanatnyi emlékkép fut végig az agyamon, meghallom a telefonomat csengeni, ami közvetlenül mellettem ordít azért, hogy figyeljek rá.

Negyed órás szünetem van, aminek a fele biztosan elment már, de nem érdekel. Reflexszerűen kapom fel a telefonomat, meg sem nézem már, ki az, csak a fülemhez emelve állok fel a padomból, és indulok ki a teremből.

– Kyungil? – Máris meghallom azt a fáradt hangot a túloldalról, aminek hála a szívem nagyot dobban, szinte a lábam is megáll.

– Itt vagyok – szólalok meg végre, miközben az egy-két kint lófráló ember közt szlalomozok, hogy eljussak a mosdóig. Az alagsorban vagyunk, ez a terem szabad csak a különóráknak, ahova kevesen járnak el.

Épp ezért a mosdóban ilyenkor soha senki nincs, ez pedig nagyon is jól jön nekem.

– Ne haragudj, hogy ma is zaklatlak. – Yijeong unatkozik, hallom a hangjában, hogy nem tud mit kezdeni magával.

Mindeddig én csak halkan csukom be magam után az ajtót, és megyek a nyitott ablakhoz, hogy egy kis friss levegőhöz jussak.

– Ha zaklatnál, fel sem venném. – Mély levegőt véve könyökölök az ablakpárkányra, úgy érzem magam, mintha börtönben lennék. Haza akarok menni végre, már így is lehúztam öt órát. – Hogy viseled?

– Annyira utálok mindenkit. – Egy elnyújtott nyögéssel válaszol, biztosra veszem, ha nem falba, minimum a padba verte a fejét. – Túl sok az ember ennyi kihagyás után. Ezek diktátorok, nem tanárok. – A rosszalló megjegyzése szórakoztat, a humora még megvan, ez igenis boldogít. – Csak haza akarok menni. Neked... sok dolgod van? Későn jössz? – Szó szerint elmotyogja a végét, még mindig zavarban érzi magát attól, hogy ilyet kérdez.

Szokatlan neki, hogy velem van együtt, ahogy nekem is, hiszen ahogy indult a kettőnk kapcsolata... ez szinte lehetetlen.

– Két órám van csak hátra, fél négyre otthon vagyok. Bírd ki, neked már csak egy órát kell végig ülnöd, és MinJi megy érted. – A számat beharapva hallgattatom el magam, valami olyasmit mondtam volna, amit csak akkor akarok, mikor ő is itt van. Szeretem nézni, ahogy elvörösödik az arca, telefonon keresztül hallani a dadogását pedig nem ugyanolyan.

– Tudod, milyen ciki, hogy az anyám fuvaroz? Nem értem, miért nem mehetek haza egyedül. Most komolyan, ez annyira... gáz. Tizenhét vagyok, de tíznek érzem magam. – Halkan mormog, minden ellenszenve a dologgal kapcsolatban előjön, szinte látom is magam előtt az arcát.

– Hogy akarsz egyedül hazamenni? Ne idegesíts. Amíg megvannak a varrataid, a buszozást felejtsd el, hisztis. – Teljesen felháborodva szólalok meg, ugyanis ez a vita egyszer már lezajlott köztünk.

Túl makacs, és nem tudok tenni ellene.

– Yah, Kyungil! Nem is hisztizek. – Ismét motyog, alig hallom a szavait, aminek hála egyből a szemeimet forgatom. Akaratos, és nem lehet tenni ellene. Ki kell nevelnem a szerencsétlenből, mert egyszer még magának fog ártani vele. – Van szabad akaratom, amit ezzel az egésszel szó szerint elfojtotok. Ez nem tetszik, féktelen lázadásban fogok kitörni, csakhogy tudd.

– Te lázadhatsz, de az erősebb és az idősebb én vagyok. Plusz, az én szobámban alszol, az én ágyamban, úgyhogy egy szavad sem lehet. Befogadtam a hálátlan lelkedet. – Ezen szavaimnak hála hitetlenül kap levegő után, majd csak fújtat, azt hiszem, kihoztam a sodrából egy egészen kicsit.

Ez jó, ez tetszik. Szeretem, mikor ilyen.

– Hálátlan?! – A hangja egészen elvékonyodik, ezer százalék, hogy egy csókká préseli a száját, úgy próbálja magába fojtani a szavakat. – Ezt úgy mondtad, mintha amúgy is nehezedre esne elviselni. Pedig nem én voltam az, aki felmászott a másik erkélyére az éjszaka közepén. – Meglepő, de a kegyelemdöfést én kapom, amire hirtelen nem is tudok mit mondani. Ez csúnya volt még tőle is, azt hiszem, ezt így hirtelen már nem tudnám felül múlni.

Tényleg meggondolatlan dolog volt, hogy felmásztam hozzá, az ilyen pillanatokban, mikor ellenem fordítja, sajnálom is.

– Menjél inkább tanulni – mormogom csatavesztetten, kicsit kevesebb önelégültséggel, ami ezer százalék, hogy megmosolyogtatja. Sőt, vigyorog, mert kárörvendő típus, és most nyert.

– És te most mit csinálsz, ha nem hisztizel? – Halkan felnevet, jó hallani, hogy jó a kedve, bár az, hogy éppen miért, az kicsit elvesz az én örömömből.

– Jobb, ha tudod, hogy otthon ezért elkaplak – jegyzem meg nem mellékesen, a fejemet csóválva, miközben arra gondolok, hogy hogy tudnám helyre tenni a fejét anélkül, hogy kárt tegyek benne az oldala miatt. – Három év korkülönbség az három év, Yijeong, és te húzod a rövidebbet.

– Úgysem bántanál. – Magabiztosan szólal meg, bár tudom, hogy egy egészen kicsit a frászt hoztam rá. Nem baj, jobb is így, ilyenkor tudom, hogy van hatalmam felette.

– Nem félsz, hogy elszólod magad? Az esetek kilencvennyolc százalékában, ha valaki előre kijelent valamit, annak az ellenkezője fog megvalósulni. Vigyázz, mit mondasz, hisztis, mert magad ellen beszélsz. – Miután ezt kimondom, gyanús csend áll be, aminek hála érzem, hogy valamit nem tudok.

Yijeong valamit mondani akar, amit hamarosan megtudok, és tisztában vagyok vele, hogy rendesen le fog döbbenteni.

– Magam ellen? Honnan tudod, hogy nem épp azt akarom, hogy bánts?

***

– Mi van már? Ennyi volt? – Jaeho teljesen elkenődve sétál felém a kosárpálya másik feléről, hiszen én megfogtam a labdát, és még most sem vagyok hajlandó elengedni.

– Neked kőkemény két és fél óra kosarazás nem volt elég? A hidegben? – A szemöldökömet felvonva szólalok meg, egyenesen lemeredek rá, ahogy megáll előttem.

A kezeit a csípőjére téve bámul rám összeszűkített szemekkel, csendes terrort tart, mert még játszani akar. Hát sajnálom, de tőlem több nem telik, lassan haza akarok menni, ugyanis már este fél tíz lesz nem sokára, Yijeongot pedig nem akarom sokáig egyedül hagyni, mert apáék randizni mennek.

Nem értem, minek, hiszen már így is épp eleget nézik egymást, mindenesetre én örülök, hogy így akarják megünnepelni, hogy péntek este van, és egyikük sem dolgozik.

– Akkor inkább beszélgetni akarsz? – Legjobb barátom szakít ki a gondolataimból, ennyi pedig épp elég, hogy minden életkedvemet elvegye.

– Nem, kösz. Ma úgyis nálunk alszol, nem lehetne, hogy akkor inkább otthon zaklatsz? – A kosárpályát határoló kerítésre, azon belül is a kapura bökök, aminek hála egyből a fejét csóválja.

– Nem, mert Yijeong is ott van, és előtte nem fogsz olyan dolgokról beszélni, amiket én tudni akarok. – Ahogy a szavai eljutnak a tudatomig, érzem, hogy egyhamar nem fogok szabadulni, pedig én már tényleg haza akarok érni. – Mint például... Már korábban is mondani akartam, csak most jutott eszembe, hogy a fejedhez vágjam; sunyi kis dög vagy.

– Mi? Most miért? – A homlokomat ráncolva meredek rá, fogalmam sincs, már megint mi baja. Bár nem, mintha túlságosan felzaklatna, egyszerűen csak nem értem.

– Ma van pont egy hete, hogy Kim Minhyuknál voltál, és nekem még csak egy szóval sem említetted, hogy kezelésen voltál. Láttam, ahogy kijöttél tőle. Az elmúlt időben túl sokat titkolózol, nem gondolod? – A csípőjéről ölbe teszi a kezeit, tudom, hogy várja a válaszom, ahogy azt is, hogy emiatt teljesen felesleges itt maradnunk.

– Nem kezelésem volt, csak... tanácsot kértem tőle. – A vállamat rándítom, majd a hajamat túrom, nem tudom, hogy fordíthatnám a javamra a helyzetet. – Yijeongék miatt, de nem számít.

– Miért, baj van? – Az arca kissé átváltozik, bármennyire próbálja, ő nem tud komoly maradni.

– Ha komoly baj lenne, már tudnál róla. – A fejemet csóválom, majd nekinyomom a labdát, amiért egyből nyúl, de nem azért, mert játszani akarok. Övé a labda, ő cipelje.

– Szóval minden oké? – A hangja felcseng, de már mögöttem, hiszen én egyenesen kiindulok, célirányosan az egyik közelebbi buszmegállót nézem ki magamnak.

Jaeho nem próbál megállítani, csak követ, kicsit felgyorsítva a lépteit még utol is ér.

– Azt... nem mondanám. – Megdörzsölöm a karom, azt hiszem, egy pulóver és hosszú ujjú póló is kevés már kintre. Jön a tél, ideje lenne szembesülnöm vele.

– De azt mondtad, ha baj lenne, már tudnék róla. Az egyik mondatod üti a másikat.

– De ezt nem mondanám nagy bajnak. – Túllépek az akadékoskodásán, és a szemeimet forgatva válaszolok neki. – Csak... Yijeong. Van egy kis probléma, amit eddig nem igazán tudtam felhozni neki.

– Mi? – A szemei kissé kikerekednek, úgy néz rám, mintha a világ pusztulását nézné végig. Nem túl bíztató, hogy őszinte legyek.

– Ez az elején még nem volt, csak az elmúlt három-négy éjszaka alatt, de rémálmai vannak. Sokszor felriadok rájuk, és nem tudom, vagyis... inkább nem merem felébreszteni. Nyöszörög, beszél, forgolódik, összerándul, az egész ijesztő. Pár percig tart, utána abbamarad, de akkor is aggaszt. Még csak azt sem tudom, emlékszik-e rájuk. – Aggaszt az egész, mégis teljesen megnyugtat, hogy ott van velem. Emellett meglepődök azon is, ahogy elered a nyelvem, de nem bánom.

Jaeho előtt egészen megnyíltam, és ezt ő is észrevette, viszont egyikünk sem bánja. Mióta beszélek neki mindarról, ami bennem van, sokkal jobb a kapcsolatunk, ráadásul én is átlátom a saját helyzetemet.

Ez is Yijeong, Yijeong, Yijeong miatt van.

– Én már eleve azt nem értem, miért nem vitték egyből pszichológushoz. Megtámadta az apja, majdnem megölte. Egyik fehérköpenyes kuruzsló se merje bemagyarázni nekem, hogy egy tizenhét éves fiú lelkében ez nem ejt sebet. – Legjobb barátom a fejét csóválva morog, én pedig tudom, hogy teljes mértékben igaza van.

Talán a kölyöknek szüksége lett volna rá, ahogy most se ártana neki, de az a probléma, hogy ezt nem mi irányítjuk.

MinJi egy érett nő, egy nagyon jó anya, egyszerűen nem értem én sem, hogy miért nem tolta be a fiát egy szakemberhez, aki segít neki feldolgozni az egészet.

– Az a legrosszabb benne, hogy úgy csinál, mintha teljesen rendben lenne, de ezek szerint valami nagyon nem oké. Még nekem sem mutatja. – A járdát nézem magam alatt, ahogy a buszmegálló felé igyekszünk, ahova remélem, pár percen belül befut egy busz, ami haza is visz.

Nincs kedvem majdnem egy órát sétálni hazáig, ha az egyik förtelem negyed óra alatt elvisz odáig.

– Itasd le. A te nyelved is elered, ha alkoholhoz jutsz, pedig nem vagy valami bőbeszédű. Képzeld el, mi lenne vele. – Látszik, hogy késő van, és egy húzós meccs áll mögöttünk, hiszen ez a gyökér ennél nagyobb hülyeséget még életében nem mondott.

– Jaeho, Yijeong csak tizenhét, nem adok neki alkoholt. – Szinte sziszegve fordulok felé, miután a lábam megáll, hiszen már a megállóban vagyunk. – Belegondoltál már, hogy akkor az anyja a lábamnál fogva akasztana fel?

– MinJinek nem kell tudnia róla.

– Én vagyok Yijeong barátja, nekem kell rá vigyáznom. Nem fogom leitatni a tudta nélkül. Kicsi hozzá. – Az utat figyelem tovább, hátha látok valami nagyobbat, mint egy kis családi autó.

Tényleg haza akarok menni, Yijeongnak még csak egy SMS-t sem tudok írni, ugyanis pár órája lemerültem.

Ah... miért aggódok ennyire? Régen nagyon nem ilyen voltam.

– Kicsi hozzá? Emlékszel mi volt három éve? Tizenhét voltál te is és én is. Fél évvel az után, hogy megismerkedtünk, és végre betörtelek, elvittelek inni. Olyan rohadt részeg voltál, hogy az én apám jött értünk, és vitt el hozzánk. – És akkor látta Jaeho először és utoljára egy rohamomat.

Még részegen is tiltakoztam, rettegtem, hogy máshol kell aludnom, és ez volt a vége... Hogy jött, amit nem nevezünk nevén.

Még azt is bevállaltam, hogy apa hatalmas fejmosást tartson nekem, csak vigyenek haza. Talán attól kezdve, hogy az a bolond leitatott, apám nem igazán volt kibékülve a legjobb barátommal. Hh, ami nem mellékesen, az elmúlt pár hónapban eléggé megváltozott.

– Az nem számít, egyszeri eset volt.

– Egyszeri eset, Kyungil? Hányszor voltál az óta részeg? – A felvont szemöldökét már le sem reagálom, csak azért imádkozom magamban, hogy váltsunk témát.

– Nem olyan sokszor, mint te, és csak úgy megjegyezném, hogy a legelső alkalomhoz képest a többi nem nevezhető részegségnek. Téma lezárva.