42. rész - Édes, keserű szavak

Oké, nem terveztem harmadik részt, de most ez is itt van. Kettőt akartam csak, de ahogy elkezdtem legépelni, rájöttem, hogy ez biza három részbe fog csak beleférni:D

Jó olvasást^^

– Jó, ma még egyszer le akartalak cseszni a levél miatt, amit utólag tudtam meg, de jelenleg nem megy. – Jaeho furcsán jut levegő után, amit most megértek.

Ez egy hatalmas dolog, hiszen az elmúlt nyolc évben most beszéltem először anyuról nyíltan, egy-két szónál többet.

– A levelet még én sem olvastam el. Még nem tudom, nem megy. Apa azt mondta, benne van az eljegyzési gyűrű, a fogadalma, az a szalvéta, amire anya a számát írta fel neki. Nem tudom, látni akarom-e. – A kezem egy pillanatra ökölbe szorul, szinte érzem az ujjaim közt a régi papír, a boríték tapintását.

Az elsárgult fehéret, a gyűrődéseket.

– Ez annyira... furcsa. Húsz évvel ezelőtti dolgokról van szó. Kwangin nagyon nehezen engedhette el anyukádat. – Legjobb barátom elgondolkodva mered maga elé, majd megrázza a fejét, és halványan rám mosolyog. – Én csak egyet kérek; ne egyedül nyisd ki. Jobb lenne, ha Yijeong is melletted lenne.

– Yijeong? Miért nem magadat mondtad? – A kérdésem túl ostoba lehet, hiszen Jaeho szemöldöke felszalad, a szemeit forgatja a kis rohadék.

– Mert a hisztigéppel ellentétben nekem egyszer sem sikerült elmulasztanom a rohamaidat és megnyugtatnom téged. Persze ott lehetek én is, ha nagyon akarod, de szerintem arra a valamire, ami közted és Yijeong között van, nagyobb szükséged lesz. És amúgy meg... ha már sikerült apáddal megbeszélned, ideje lenne Yijeonggal is leülnöd. Biztosan kíváncsi szerencsétlen, jól esne neki, ha magadtól mondanál el mindent. – Pár pillanatra a vállamra teszi a kezét, majd az ölébe teszi a táskáját, és benne kezd kutakodni. – Na de, ideje lenne enni is, ha már ebédszünet van, és a negyedét már elpofáztuk. – Maga elé mormog, amíg bennem a szavai kavarognak.

Az, amit az együttlétről mondott, amit a levélről. Arról, hogy beszélnem kell a kölyökkel.

Tudom, tudom, tudom, hogy mindenben igaza van.

***

Csütörtök van, nekem pedig még mindig ugyanazokon a dolgokon jár az eszem. Apa szavain, mindazon, amit Jaeho is összehordott.

Itt állok Yijeong iskolájának a kapujában, és azt várom, hogy felsikítson a kicsöngő, miközben a fülemnél sípol a telefonom, apa hátha felveszi. Nem is kellett volna idejönnöm, a kölyöknek egy szóval sem említettem, hogy elé jövök, úgy terveztem, hogy meglepem.

Az elmúlt napokban túl távolságtartó voltam vele szemben, és nem akarom, hogy azt higgye, valami megromlott köztünk.

– Szia, fiam. – Apa végül egy kész örökkévalóság után felveszi a telefont, amibe egyből beleszól, szinte zene füleimnek a hangja. – Hogy-hogy felhívsz?

– Még otthon vagytok MinJivel? – Szabad kezemmel a hajamba túrok, mély levegőt veszek, hirtelen nem tudom, milyen kifogást hozzak fel, ha kérdezősködni kezd.

– Igen, miért? – Sejtelmes kérdése mögött tuti, hogy minimum egy kis mosoly megbújik, ami miatt a szívem csaknem kiugrik a helyéről.

– Egy olyan... másfél óra múlva elmennétek? Úgy estig. – A torkomat köszörülöm, így jelzem, hogy nem akarok róla beszélni.

Apa fogja is az adást, nem mond semmit, hiába kezd bele majdnem a faggatásomba.

– Elmegyünk, ha megígéred, hogy nem csinálsz hülyeséget. Semmilyen emberkereskedelmet, maffiát és alvilágot nem akarok a házamban. Most takarítottam ki a nappalit.

– Apa, mégis mit gondolsz, mit fogok csinálni? – A szemöldököm felemelkedik, hitetlenül meredek magam elé, hiszen ez eléggé szokatlanul hangzott a szájából.

– Fogalmam sincs, most kérsz tőlem először ilyet. Gondoltam, jobb tisztázni az alapszabályokat. – Csak a szemeimet forgatom, amíg ő beszél, ezer százalék, hogy vigyorog, miközben MinJi halk nevetése is elér idáig. – Jön át valaki?

– Nem. – Csak Yijeonggal akarok lenni, de ezt mégsem mondhatom el neki. Nem tudnám hogy beközölni, hiszen... ah. Ha felvilágosítom, hogy beszélnem kell a hisztissel, és nem akarom, hogy zavarjanak, akkor mégis mit mondanék neki, miről van szó? – Csak menjetek el ebédelni, moziba, mit tudom én.

– Jól van, fiam, rendben. – Még mondani akar valamit, hallom, ahogy felviszi a hangsúlyt, én mégis bontom a vonalat. És miért? Mert megszólal a csengő, a tekintetem pedig folyton a kétszárnyú lengőajtót figyeli.

Miközben én a telefonomat szenvedem a táskámba, lassan kezdenek kiszállingózni a diákok, mindenhol fekete hajkoronát látok, végeláthatatlan egyenruhás törpehadat. Viszont nekem egy kell, egyetlen egy... a szemeim mégis leakadnak valaki máson.

Minseok az, aki viszont ugyanúgy kiszúr magának, ahogy észrevesz, lelassítja a tempóját, és merev tekintettel bámul engem.

Érzem, ahogy dolgozni kezd bennem valami erős és ellenszenves érzés, amitől az izmaim befeszülnek, és ugrásra készen állok.

Igen, még most is képes lennék megütni, nem is kicsit.

Minden lépte jól átfontolt, ennyi épp elég, hogy kövessem az összes kisebb rezdülését, amik egytől egyig teljesen felidegesítenek. Még én sem értem, miért és hogyan, de piszok rossz érzés, hogy nem tehetek semmit azért, hogy elmúljon bennem ez az egész.

Végül Minseok még egy utolsó pillantást vet felém, majd kimérten hátat fordít, úgy megy el, amit én a szemöldökömet felvonva nézek végig. Istenem, de felbosszant csupán az, ahogy levegőt vesz.

Végül csak megcsóválom a fejem, és épphogy visszafordulok a suli bejárata felé, egyből kiszúrom; az az ismerős, most kissé felfújt arc, a bosszankodó fejcsóválás, a fáradt tekintet, mert valaki megáll előtte.

Yijeong nyúzottnak tűnik, de még így is képes elérni, hogy leálljon minden életfunkcióm pár pillanatra a látványától. Nem emlékszem, hogy korábban éreztem-e ilyen intenzív elképedést a jelenléte miatt.

A száját beharapva emeli fel végül a fejét, ahogy a lépcsőhöz ér, majd mielőtt elindulna lefelé azon a pár lépcsőfokon, körbenéz. Nem kell sok idő, a szemei megakadnak rajtam, pillanatokig úgy bámul rám, mintha azt sem tudná, mit néz.

Viszont mikor tudatosul benne, hogy igenis én vagyok az, egy töredék másodperc alatt változik át az arca, virul ki és csillannak fel a szemei, akár egy kisgyereknek.

A táskáját megigazítja a vállán, majd gyors léptekkel szlalomozik át a tömegen, én pedig már majdnem azon vagyok, hogy leteremtsem. Leteremtsem az oldala, a varratai miatt, aztán eszembe jut, hogy azokat pár nappal ezelőtt már kiszedték.

Már jól, jól, jól van.

Hamar elém ér, olyan hévvel esik nekem, ahogy átölel, hogy két lépést is hátrálnom kell vele együtt.

Nem érdekel, hány értetlen pillantást kapunk, csak azzal foglalkozom, hogy tíz ujj mar a felsőmbe, az arca a mellkasomba fúródik, és még a hangos szuszogása is eljut a fülemig.

– Elém jöttél – makogja halkan, határozottan kijelenti, és nem kérdésnek szánja.

Alig értem meg a szavait, hiszen a felsőmbe mormog minden hangot, amitől végig szánkózik rajtam egy fagyos, mégis forró érzés.

– Igen. – Az ujjaim cirógatni kezdik a hátát, hiszen ő nem mozdul, nem csinál semmit. Nem lép el, csak ölel és szorít magához, mintha ezen múlna az élete.

– Ez olyan aranyos. – Ezt a három szót még elmotyogja, majd végül a karjai ellazulnak körülöttem, hátrébb lép, és hatalmas szemekkel mered fel rám.

– Mit szólnál, ha kerülnénk egyet a rakpart felé? – Nehezen megy, de megtalálom a hangom, végül sikerül még elindulnom is. Mondanom sem kell, az ő lába is egyből elindul, jön utánam, és folyton felpillant rám.

Kicsit lassan jut el a tudatomig, mit is kéne tennem, de végül megteszem; a válláról óvatosan veszem el a táskáját, és teszem a saját hátamra, amivel eléggé meglepem, de nem szól érte.

Csak elmosolyodik halványan, és a földre néz. Ez a gesztus jólesett neki.

– Nekem tökéletes. – Ahogy sétál mellettem, a válla néha-néha a felkaromnak ütődik, de nem zavarja sem őt, sem engem. Sőt, ahogy már biztonságos távolságra vagyunk az iskolájától, egyszerre mozdulunk.

A kezünk találkozik, a következő pillanatban a tenyerünk egymáséba csúszik, az ujjaink összefonódnak. A kézfeje teljesen eltűnik az enyémben, túl kicsi, én pedig túl nagy vagyok. Mégis annyira... megnyugtató érzés.

– Apuékat elküldtem otthonról. Mire hazaérünk, már nem lesznek ott, este jönnek csak. – Nem tudom, hogy indítsam be azt a nehéz beszélgetést, amin túl kell esnünk, mindenesetre eddig ez nem rossz kezdés.

Remélem, arra felé terelődik majd a téma, mert nem tudok belevágni a közepébe.

– Elküldted őket? Akkor miért kerülünk, és miért nem megyünk most haza? – Túl kíváncsi, bár egy cseppet sem zavar az, ahogy kérdez.

Aranyosnak találom.

– Azért, mert beszélnünk kell, és ha hazaérünk, nem akarok társaságot. Szeretnék egy ilyen... nehéz téma után kettesben lenni veled. – Túl kell esnünk ezen, ez az oka, hogy ráveszem magamat; mégis csak beindítom a beszélgetést.

Muszáj, mert... nem halogathatom tovább.

– A múltkori, igaz? – Egészen elhalkul a hangja, nem érzem többet magamon a tekintetét.

A pulóvere, amin ott az iskola logója, túl nagy rá, vagy két számmal elméretezték, még kisebbnek tűnik, ahogy eltűnik a világosszürke anyagban.

– Részben. De ha azt tudni szeretnéd, akkor muszáj az előzményeket is tudnod. Anyáról. – Amint ezt kimondom, az ő lábai megállnak, ami miatt én is kénytelen vagyok megtorpanni.

Felé fordulok, azt figyelem, ahogy az arcán váltja egymást a kíváncsiság, a hitetlenség, a félelem.

– Azt mondtad, arról soha senkinek nem beszélsz. – Szó szerint suttog, a szája alig rezdül, miközben a haja alól mered fel rám. Viszont a kezemet nem engedi el, azt ugyanúgy fogja tovább, mintha hozzám ragadt volna.

– Tudom. – Kissé még a szemöldököm is megemelkedik, talán kissé élvezem a helyzetet. Tetszik, hogy így ledöbbentettem még úgy is, hogy nehéz egy órának nézünk elébe. – De úgy érzem, hogy van jogod tudni erről.

– Hát... rendben. – Végül bólint egyet, mély levegőt vesz, majd elindul, így húz maga után egy darabig.

Nem szólunk egy szót sem, csak csendben sétálunk egymás mellett egészen addig, amíg a folyópartra nem érünk. Oda, ahol anyuékkal is annyit voltunk hármasban, de ő már alig jut róla eszembe.

Yijeong megszorítja a kezemet, felnéz rám, majd a nagy móló felé indul. Ő dönt; nem hajlandó tovább sétálni, inkább letelepszik törökülésben a víz közelében a hűvös fára, miközben a várost figyeli, tudom, hogy türelmes, és azért nem faggat.

Azt akarja, hogy magamtól mondjam, amiért most is görcsölök.

– Nekem anya volt a mindenem. Bármi történt, apa bármennyire is tette helyre a lelki békémet a rossz időszakaim után, akkor is anya volt a szívem csücske. – Végül sikerül megszólalnom, miután én is leülök. A lényegnél kezdek, nem szándékozok kertelni. Talán jobb is így, nem akarom túlságosan leterhelni, hiszen nem ez az egyetlen dolog, amiről beszélni szeretnék vele. – A betegségemet tőle örököltem, ő is pánikbeteg volt. Mikor kicsi voltam, akkor még jól volt, a rosszullétei elmúltak, mikor megszülettem. Aztán, ahogy elmúlt öt-hat év, kezdett rosszul lenni megint, ami miatt én is. Előjöttek a rohamaim, volt, hogy egy héten háromszor, négyszer is szenvedtem tőlük. Jött az álmatlanság is, és ez lassan rányomta a bélyeget a személyiségemre. – Nagyot nyelek, érzem, hogy kicsit nehezebben jutok levegőhöz, hogy a mellkasom szinte begörcsöl attól, hogy mindezt kimondom. – Orvoshoz jártak velem, pszichológusról pszichológusra ugráltam, de nem segítettek semmit.

A kölyök rám pillant, majd nyíltan bámul tovább, azt figyeli, ahogy a levegőt veszem, ahogy próbálok jól maradni.

– Nyugi. – Suttog ismét, a keze az enyémen landol, és még egy halvány, mégis keserű mosolyt is kapok tőle.

Annyira, annyira, annyira jólesik.

– Volt, hogy kezet emelt rám, de nem azért, mert bántani akart, ő csak... ilyen volt. Hirtelen és heves, sokszor meggondolatlan a mentális problémái miatt. – A vizet figyelem tovább, egyszerűen nem tudok többet Yijeong szemeibe nézni. Úgy érzem, megfulladok, hogy a szavaim megfojtanak. – Tizenegy, tizenkét éves koromra már teljesen leromlott a tudata, annyira, hogy már meg sem ismert. Nem tudta, hogy a fia vagyok, nem tudta, hogy apa a férje. Egyszer pedig jöttek és... elvitték. Én meg végig néztem az egészet. – A végére egészen elhalkulok, szaggatottan szívom be a levegőt.

Egyedül az nyugtat, hogy Yijeong itt van, a kezemen pihen a sajátja, és nem húzódik el.

A támaszom még így is, csupán ennyivel.

– Hiányzik? – Csaknem rekedt a hangja, ami miatt nagyot kell nyelnem, de még így sem tudom eltűntetni a gombócot a torkomból.

– Ő volt a mindenem. Csak ő járt a fejemben, miután elment, másfél évig egy szót sem szóltam, alig aludtam. Akkor sok gyógyszert írtak fel nekem, amiket soha nem vettem be. Apa belecsempészte a vacsorámba, de én mindig kiszedtem. Nem akartam jobban lenni. Anyát akartam. – Érzem, hogy engem néz, én hiába beszélek a fodrozódó vizet figyelve. – Emlékszem, hogy esténként mindig bejött, és mesélt nekem. Jön egy tündér. Vakító lesz, mosolya égig emel majd, akár a szeretet. Repülni visz téged... – Ahogy halkan elmormogom az utolsó három mondatomat, egyből megfagy a levegő.

Yijeong emlékszik, tudom, hogy eszébe jut az, mikor ugyanezt mondtam, mielőtt legelőször megcsókoltam még az ő szobájában, a szekrényének nyomva.

– Ezt még te mondtad nekem. – Hitetlenül szólal meg, mintha újra és újra végig pörgetné maga előtt a történteket, amik az én fejemben is élénken élnek még.

– Mert akkor úgy éreztem, hogy kettőnkre igaz. – Mély levegőt veszek, majd ránézek, ahogy eltűnik rólam a keze, és az ölében gyűrögeti tovább. – Még most is így van.

– Mikor ezt mondtad, akkor... akkor nem igazán tudtam, hogy én vagyok a te tündéred, vagy te az enyém. Még most sem tudom eldönteni, melyikünkre értetted. – Hezitálva, de végül felemeli a kezét, bizonytalan mozdulatokkal söpri ki a haját a szemeiből, amik csillognak folyton, megállás nélkül.

– Azt hiszem, mindkettőnkre igaz. – Miután ezt kimondom, mérhetetlen hála telepszik az arcára, úgy néz a szemeimbe, hogy csaknem beszippant az a furcsa villogása.

Ezután csend telepszik közénk, tudom, hogy azt akarja, hogy folytassam, de hirtelen nem tudom, mivel kéne. Ezt már nem akarom tovább fokozni, már így is olyan, mintha egy hatalmas darab hiányozna belőlem.

– Miért veszekedtetek Kwanginnal? – Csaknem egy egész perc eltelik, amikor megszólal, mintha szégyellné is magát azért, mert kíváncsi.

Pedig engem annyira nem zavar... tőle nem.

– Amikor elküldött postára még előző héten, szombaton, mikor Jaeho leitatott téged, akkor a levelek közé került egy, amit hat éve írt anyának. Én csak... kiborultam, mert nem szólt róla, és hagyta, hogy megtaláljam. Nem úgy reagáltam le, ahogy kellett volna, de ezt már megbeszéltük. – A számat harapom be, ahogy a tarkójára simít, tudom, hogy mondani akar valamit, amit most nagyon magába fojt. – Még nem tudtam kinyitni, és megnézni, túl sok minden van benne, amit talán nem kéne látnom.

– Én... megnézem veled. – Kissé még a torkát is megköszörüli, egyszerűen nem értem, miért mondja ezt ilyen visszafogottan és félénken.

Nem ölöm meg érte, ráadásul... hh, Jaeho is mondta, hogy jobb, ha a hisztis mellettem van. Belegondolva pedig igaza van, egyedül nem kéne szembesülnöm egy ki’ tudja, milyen hosszú levéllel, és egy csomó régi, fontos dologgal.

– Köszönöm. – A szemeibe nézek, hangtalanul csak figyelem pillanatokig, ahogy ő engem. Mintha kutakodna bennem, szinte érzem, ahogy olvas a tekintetemben. – El akarok menni hozzá majd... nem tudom, mikor. Oda is jöhetsz velem.

– Jó ötlet ez, Kyungil? Szerintem nem... nem kéne látnod megint. Rosszat tenne veled. – Látom a szemeibe ülni a pánikot, hogy kétségbeesik, és nagyon, nagyon, nagyon ellenzi a dolgot. Ennek ellenére tudom, hogy mégis velem jön majd, mert nem akar egyedül hagyni egy olyan helyen. – És Kwangin sem pártolná.

– Felnőtt vagyok, tudom, mit csinálok. Lehet, hogy nehéz lesz, de el akarok köszönni tőle, mert nyolc éve nem volt rá lehetőségem.

– De én nem akarom, hogy rosszul legyél. – A száját húzza, tudom, hogy képes lenne vitába is szállni velem, de nem teszi. Csak nyugodtan mormogja a szavait, mély levegőt vesz, és magában tartja a könyörgését.

– És én mit mondjak? Én sem akarom, hogy bajod legyen, és te még csak nem is beszélsz nekem róla. – Igen, konkrétan szemrehányás az, amit csinálok, de nem tehetek róla. Így jönnek a szavak, mert haragszom, és mert túlságosan is témát akarok váltani, ami nem mellesleg össze is jön.

Ezzel pedig csak azt érem el, hogy nagyokat pislogva meredjen rám, mintha nem értené, mit akarok mondani ezzel. Talán... tényleg fogalma sincs róla.

– Nem értelek.

– Miért nem vagy őszinte velem?

– Én nem... nem értelek, Kyungil. Nem hazudtam neked. – A szája szó szerint megremeg, a hangja csaknem elcsuklik, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajta. Úgy tűnik, tényleg fogalma sincs róla, mit csinált.

– Tudom, hogy nem hazudtál nekem. A baj azzal van, hogy titkolózol. – A homlokomat ráncolva nézem az arcát, amin túl sok az érzelem, épp ezért még csak behatárolni sem tudom, mi játszódhat le benne.

Tudom, hogy számára rossz irányba megy a beszélgetés, és bármennyire is rossz látni, hogy nem jut szavakhoz, nem hagyhatom ennyiben a dolgot.