39. rész - Titkok

Nem bírok a véremmel, itt egy harmadik is:3 Ki tudja’, mikor lesz folytatás, úgyhogy remélem, beéritek ezzel egy darabig^^

Jó olvasást^^

A hirtelen jött kopogás, hangos ajtónyikorgás ébreszt, aminek hála Yijeonggal egyszerre riadunk fel, és kapjuk fel a fejünket.

Szinte szitkozódásban kötök ki, ahogy tudatosul bennem, hogy csak Jaeho az, annyira korán van, hogy még bele sem gondoltam egyből, mi lett volna, ha apám nyit ránk így.

– Bocs, hogy felébresztettelek, de... Hogy mondjam szépen? Éppen sprinteltem felfelé, mert apád akart bejönni. Gondoltam, megelőzöm, mielőtt ő látna meg titeket így. – Liheg, szó szerint a levegőt kapkodja, épp ezért nem tudok haragudni rá. Csak óvatosan húzódom arrébb Yijeongtól, aki a szemeit dörzsölve ül fel lassan, és a legjobb barátomat nézi.

– Mit akar? – kérdezem halkan sóhajtozva, miközben lassan felkelek, és próbálok nem átkokat szórni. – Egyáltalán mennyi az idő?

– Már fél tizenegy van, úgyhogy ne sírjon a szád, eleget aludtatok. – Egyetlen barátom türelmetlenül vár, néha Yijeongra pillant, egészen furcsának találom. Valamit mondani akar, egy csípős megjegyzést tenni, amivel biztosan kihozna a sodromból már ilyenkor.

Tudja, hogy nem élné túl, úgyhogy csendben marad. Helyes döntés.

– De mit akar?

– Nem tudom, csak lejött, mondta MinJinek, hogy feljön hozzátok, én meg elordítottam magam, hogy ne, felkeltem, és elindultam. A magyarázkodás már a te reszortod, testvérem. – Még a vállamat is megütögeti, ahogy kioldalazok mellette az ajtón, és még alig élve, de elindulok le a lépcsőn.

Apa ott áll a nappaliban, a fotelben ül, és papírokat nézeget, hirtelen hálát adok Jaehonak azért, mert megmentette a reggelemet. Nem lett volna a legjobb, ha apa pont ma, pont így tudja meg, amit egyelőre még nem merek neki elmondani.

– Miért kellett felkelnem? – A hangom végig szántja a levegőt, aminek hála apa egyből felkapja a fejét, elmosolyodik, majd lassan feláll, de ami a kezében van, azt nem teszi le.

– Szeretnék tőled egy kis segítséget kérni. – Elém sétál lassan, kimérten, egy pillanatra sem hervad le arcáról a mosoly, amire kénytelen vagyok lenézni.

Annyira ki nem állhatom, hogy mindenkinél magasabb vagy, még az apámat is túlnőttem egy fejjel. Egyszer még be fog állni a nyakam.

– Ne kímélj. – Egy mély levegőt véve fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, próbálok úgy csinálni, mintha élnék, bár egyelőre még nehéz. Utálom, mikor felkeltenek, és nem... Yijeong az.

A kölyök nem felriaszt, hanem csókolgatva kelt, ami egészen más. Azt szeretem.

– Én és MinJi átmegyünk hozzájuk, mert át kell festeni a nappalit, viszont így nem tudok elmenni a postára, és kéne kenyeret is venni itthonra. Majd el tudnál szaladni? Sokat segítenél. – Amint eljutnak az agyamig a szavai, csak akkor nézek végig rajta, meglátom a mackónadrágot, a kinyúlt, ezer éves pólót lógni róla.

– Minek festitek át? – A szemöldökömet felvonva nézek újra a szemeibe, aminek hála a lépcső felé pillant, majd közelebb lép hozzám, a torkát köszörüli.

Nem fogok hazudni, kicsit összezavar, de inkább nem reagálok semmit rá.

– MinJi már akkor akarta, mikor ideköltöztek, csak elmaradt. Viszont így... Mióta történt, ami történt, van egy-két vérnyom a falon. Yijeong tenyere gondolom, amit nem kéne újra látnia. – Halkan beszél, konkrétan suttog, amíg én állok egy helyen a kitörni készülő érzéseimmel küzdve, amik valahogy mégis bennem maradnak a sokktól.

Szinte látom magam előtt, ahogy Yijeong halálra rémülve támasztja a falat, az oldala fáj, az apjától retteg... Kiráz a hideg, utálom, gyűlölöm azt az embert.

– Rendben. – Nagyobbat nyelve bólintok rá végre a dologra, ugyanis ez a legkevesebb, amit megtehetek Yijeongért. – Mikor menjek?

– Ráér délig, de ne felejtsd el, hogy szombat van, és egykor már hiába mész postára. – Még a vállamat is megveregeti, majd miután a kezembe nyomja a papírokat, ellép tőlem, és egyenesen kiindul. – MinJi már átment, és én is átszivárgok lassan. Gondolom, Yijeong és Jaeho kibírják egy kicsit nélküled. – Hallom a hangjában, ahogy mosolyog, amíg én magam elé meredve próbálom feldolgozni azt, ami történt az elmúlt hét percben, mióta fent vagyok.

Ez túl, túl, túl sok.

– Majd sietsz? – Villámcsapásként ér az a hang, ami igaz, hogy messze van tőlem, de reflexszerűen fordulok a tulajdonosa felé.

A kis hisztis a lépcső tetején áll, ártatlan arccal, apró mosollyal néz rám, miközben az ujjait piszkálja. Még csak elnéznem sem kell róla, tudom, hogy Jaeho is ott van valahol, csak hallgatózik. Túl jól ismerem a kis rohadékot.

– Igyekszem. – Még bólintok is egyet, majd felindulok, hiszen így mégsem mehetek ki az utcára.

– De azért a reggelit még megvárod, nem? Gyorsan összedobok valamit. – Amint felérek hozzá, ismét megszólal, ami nekem épp elég, hogy megálljak pár pillanatra.

– Megvárom, ha megígéred, hogy nem hagyod magad, ha Jaeho valami hülyeséget akar majd csinálni. – Egyenesen a szemeibe nézek, őszintén aggaszt egy kicsit, hogy ezzel az őrülttel kell kettesben hagynom szerencsétlent. – És ígérd meg azt is, hogy egy szavát nem hiszed el.

– Hallod, hol a bizalom? – Elég még ennyit hozzátennem, Jaeho hangja egyből felcseng valószínűleg a szobámból, amire már reflexszerűen forgatom a szemeimet.

Hát persze, hogy itt van valahol.

***

Hogy mi a helyzet? Szarrá fagyok. Ez nem vicc, most komolyan, csak pulóvert vettem fel, bármennyire is rám akartak erőszakolni egy mellényt, vagy egy dzsekit, nem igazán akartam.

Azt hittem, hamar megjárom, és siettem is a postára, mert elhúzódott az idő, és most is itt állok egy óra előtt fél órával, és rengeteg az ember. Azt hiszem, ma még ki fogok készülni idegileg.

Apa már ezer SMS-t írt, én kétezerszer válaszoltam, de még így is azt érzem, hogy ez nem volt elég neki. Megtehettem volna, hogy előbb elindulok, de a kölyök annyira bújt, hogy nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam rá.

Szinte ezer mantrát elmorgok magamba, már csaknem hívő leszek, mire megindul a sor, és lassan, de közeledek a célom felé. Két percenként nézek a telefonomra, hogy tisztában legyek az idővel, és őszintén, a szívem kiugrik a helyéről, mikor látom, hogy csak négy percem van hátra, és még valaki van előttem.

Tudom, hogy nem fog ez összejönni, de nem mehetek haza úgy, hogy nem adom fel ezeket. Valamit ki kell majd találnom.

Egyszer csak arra eszmélek, hogy az előttem álló szitkozódva elmegy, a nagy fülke ablakin pedig kezdik lehúzni a rolót, ami nekem pp elég ahhoz, hogy észhez térjek.

A telefonomra nézek, majd szinte felüvöltök, amivel elérem, hogy mindenki megtorpanjon pár pillanatra.

– Hé, hé! Még van két perc egyig! – Épphogy megállok az egyik fülke előtt, ahol még ott az idős, mogorva nő, ő csak a fejét rázza jelezve, hogy ez őt nem érdekli. – Ne már! – A vastag üvegre csapok, majd magam elé a kis pultra, kezdek eléggé ideges lenni.

Addig csinálom a műsort, amíg az idős nő fel nem áll, és legyintve egyet eltűnik egy ajtó mögött. Nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora... seggfej?

– Héj… én még elintézem. – Egy nálam talán pár évvel idősebb lány szólít le, aki egy kedves mosollyal néz rám, bennem pedig, mintha megmozdulna valami. Talán a remény, hogy ma még hazajutok. – Komolyan, add csak. – Még a kezét is kinyújtja, én pedig egy hálás tekintetet vetve rá átnyújtom a kis résen az egyik levelet, miután megnézem, kell-e rá még bélyeg.

– Köszönöm – sóhajtom halkan, talán a csaj meg sem hallja.

Bár nem is igazán érdekel, hiszen lefoglalnak a levelek, a címzettek, mindaz, amiket a borítékok rejthetnek. Gáz, víz, fűtés... apám főnöke, csupa csekk. És Lee Chaerin.

Az anyám, az anyám, az anyám neve.

Érzem, ahogy mindenem megremeg, a fejem megszédül, és hirtelen megrohamoz minden emlékképem. Arról, mikor esténként énekelt nekem, mikor jött, jött haza, mikor veszekedett, sírt.

Mikor el, el, el kellett mennie.

Mikor utoljára láttam.

– Hé, jól vagy? Figyi, zárás van, sietnem kell. Add oda azt az utolsót is. – Ahogy ő, én is lenézek a kezemben ragadt borítékra, amit nem tudok elengedni, Nem megy, nem, nem, soha.

A szívem a torkomba ugrik, úgy érzem, hogy a lábam feladja, és el, el, elájulok. A fejemet rázom, összezavarodottan nézek a lányra, aki várakozva mered rám, de nem tudok ettől megválni.

Hátrálok pár lépést, majd a hajamba túrva fordulok meg, és hiába szól utánam a lány, hiába kéri, hogy vigyem oda azt is, én nem hallgatok rá. Én csak magyarázatot akarok, azt tudni, hogy apa miért, miért, miért írt anyának.

Hogy miért teszi ezt velem. Miért küldött el engem, miért nem félt attól, hogy ezt meglátom.

Épphogy kiérek a levegőre, a lábaim összerogynak, és a lépcsőre, a lépcsőre zuhanok. Mintha nem kapnék levegőt, érzem, hogy ezer érzelem rohamoz meg, és most először, annyi idő után egyáltalán nem akarom az anyukámat. Nekem Yijeongra, Yijeongra van szükségem.

Jön egy tündér... Jön egy tündér, és repülni visz. Oda, ahol nincsen rossz, ahol nem érdekel semmi, ahol a stressz elkerül, és csak jól érzem magam. Csak boldog, boldog vagyok.

Mint mellette, a kölyökkel. Mikor nincs hatással rám a tömeg, nem idegesít fel, ha valaki hangosan nevet, nem izgat, hogyha valaki nyíltan bámul és fintorog. Akkor csak a hisztis van, aki felvisz a magasba, el innen.

A kezem remegve mozdul, próbálok túllendülni a lehetetlen gondolataimon, miközben azt a számot tárcsázom, amit most tudom, hogy nem kéne.

Ez a vacak a fülemnél sípol, miközben transzba esve nézem anyám nevét, az elmegyógyintézet címét, mindent, ami odavihet hozzá. Láthatnám őt még egyszer, utoljára megtehetném azt magammal, hogy találkozom vele, hogy megérintem, érzem azokat az érintéseket, azt a lelkemet védő, anyai szeretet, még ha fel sem ismerne. Még ha én sem ismerném őt.

– Kyungil? – Egy örökké tartó pillanat után apa hangja felcseng, miután felveszi a telefont, én pedig kiszakadok az önmarcangoló gondolataimból egy pillanatra.

– Miért teszed ezt velem? – A hangom megcsuklik, ahogy próbálom magamba fojtani a kitörni készülő érzéseimet, aminek hála a torkom összeszorul, és mindkét szemem ég. – Miért csinálod ezt?

– Mit? Kyungil, mi a baj? – Apa hangja olyan kétségbeesetten szólal fel megint, hogy hirtelen nem tudok mit reagálni rá, mintha tényleg fogalma sem lenne, mi történt. – Sírsz?

– Anya. – Csak ennyit tudok kinyögni, ahogy levegőért küzdve előre görnyedek, a könyökeim a lábamba fúródnak, és a szemeimet égető könnycsepp előbukkan. – Miért írtál neki? Mióta írsz neki? Miért nem mondtad? Miért hagytad, hogy meglássam? – A mellkasom fájdalmasan behorpad, a pulóverembe marva próbálom eltaszítani magamtól a súlyos anyagot, így hátha több oxigént fogad be a tüdőm.

– Kyungil... Én azt nem... nem akartam feladni. Esküszöm. Nem tudom, hogy került oda. – Magyarázkodik, mindenre számítottam, csak erre nem. Azt hittem, mindent elmond, hogy közli velem, ő még mindig ír neki, beszámol, még ha anya nem is tudja, miről van szó. Még ha nem is emlékszik ránk.

– Miért hazudsz? – Összeszorított fogaim közül szűröm ezt a két szót, igyekszem nem kiborulni a szabad ég alatt, ahol egyedül vagyok, idegenekkel magam körül.

– Kyungil, nem hazudok! Az egy régi levél, nyisd ki, és nézd meg a dátumot. Nyugodtan. – Hallom a hangjában, hogy szinte könyörög, hogy ne legyek rosszul, hogy legszívesebben idejönne, de tisztában van vele, hogy jobban teszi, ha most nem környékez meg. – Csak néha... a kezembe akad. Hat éve írtam, és gyáva voltam feladni, féltem, hogy csak bajt hozok magunkra.

– Miért nem dobtad ki? – Az ujjaim megfeszülnek a borítékot marva, a szemeimet szorosan összezárva ülök, és próbálom nem felemelni a hangom, igyekszem, hogy az emberi Kyungil maradjak, aki nem dühöng, aki nem ordít, aki Yijeongot, Yijeongot akarja. – Miért nem dugtad el? Miért volt elől? Miért csinálod ezt velem? – A tüdőm sípol, bármennyire próbálom, nem tudok tenni ellene. Túl sok az érzelem, túl sok a gondolat, túl, túl, túl sok az emlék, amiket nem akarok.

Bárcsak, bárcsak üres lennék, egy érzéketlen bunkó, aki MinJiék előtt voltam. Akinek soha nem számított semmi, akinek nem esett volna rosszul egy ilyen levél.

– Nem tudtam elválni tőle. Fiam, ebbe benne van minden... minden gondolatom, amit nem mondhattam el neki. Leírtam mindent, amit éreztem, megköszöntem dolgokat, fényképeket tettem bele. Benne van az eljegyzési gyűrű, benne van a fogadalmam, a zsebkendő, amire még a telefonszámát írta fel nekem. Értsd meg, nem tudtam megválni tőle. Csak... nyugodj meg, kérlek, ne legyél rosszul. Bocsáss meg nekem. – A végén már azt sem tudja, mit mondjon, amíg én csak arra tudok gondolni, hogy ez az első alkalom, hogy anyuról beszélünk.

Ezt soha, soha nem így képzeltem el, nem is akartam, hogy ez valaha megtörténjen. Főleg nem... így.

– Mindenki... mindenki titkolózik. Mindenki. – Az ujjaim görcsbe rándulnak, kezd sok lenni nekem, hogy Yijeong nem őszinte velem a lelki bajaival kapcsolatban, hogy apa ilyeneket rejteget, hogy nem mondhatok én sem el mindent, amit akarok. Unom, utálom. Ki nem állhatom.

– Mindenkinek vannak titkai, ahogy neked is. Érts meg, te sem mondasz el nekem mindent, és ez így van jól. – Apám ezen szavait hallva a szám egy vonallá préselődik, a szavak a torkomat kaparják, és már majdnem a fejéhez vágom mindent, amit eddig nem mondtam el neki.

Hogy szeretem a nője fiát, hogy minden gondolatomat ő tölti ki, hogy a párom, az a valaki, akiért az éjszaka közepén egy rohadt erkélyre is felmásztam.

El akarom mondani, mindent a tudtára akarok adni, de nem teszem. Nem adok egy halvány jelet sem, csak görcsös végtagjaimra nyugalmat erőltetek, a hangomat visszafogom, és minden erőmet összeszedve bontom is a vonalat.

Épphogy elemelem a fülemtől ezt a vackot, egyből csörögni kezd, de nem apa az, aki hív. Azt hiszem, ő már előre tudja, hogy gyenge próbálkozás lenne, ha engem hívna ezek után.

– Mi van? – Hangom remegését a ridegségem mögé rejtem, ami összejön, szimplán csak parasztnak tűnök, bárki is van a vonal túloldalán, nem zavar, hogy ilyen fogadtatásban van része.

– Hú, tesó, ideges vagy? Rég találkoztam ezzel az éneddel. – Jaeho teljesen meglepett hangja fogad, amit hallva pár pillanatra lehunyom a szemeimet, miközben a borítékot még mindig nem engedem el.

Minden, ami ebben van, összegyűrtem és tönkretettem, de semmi pénzért nem dobnám ki. Később még elolvasom, csak időt hagyok magamnak, napokat, talán heteket.

Kínzom magam, tudom, hogy ártok a saját lelkemnek, de nem érdekel. Nem számít, nekem nagyon nem.

– Mindegy. – Végül megszólalok most más sokkal visszafogottabban, megkönnyebbülve nyugtázom magamban, hogy kapok levegőt, hogy vége a rossznak.

– Hol vagy? Yijeong amúgy vicces gyerek, eskü, van humora. Hogy akasztottad be? Kezdem azt hinni, túl jó hozzád.

– Rohadék vagy? – kérdezem a szemeimet forgatva, érzem, ahogy fokozatosan tűnik el rólam a teher, és ha várok még pár percet, talán a lábamon is meg tudok majd állni.

– Jó, bocs, nem hagyhattam ki. A helyzet viszont az, hogy apádék konkrétan két perce léptek le, egyszerűen csak beültek MinJi kocsijába, és elhajtottak, egy szót sem szóltak be, hogy amúgy dolguk van. Nem tudsz róluk valamit? – Épphogy mindez a fülemet éri, én egyből tudom, hogy apa miattam ment el. Kiakadt, MinJi valószínűleg le akarta nyugtatni, és most eltűnnek órákra úgy, hogy alig lehet majd elérni őket. Remek lesz. – És te hol vagy? A szomszédos városba mentél postára?

– Én... sietek haza.

– Jó, figyelj. Én leginkább azért hívtalak, mert... Ne akadj ki...

– Mit. Csináltál. Jaeho? – Minden szó végét megnyomom, nem tudom megállni, hogy ne szakítsam félbe. Ez a gyerek tényleg a halálára játszik.

– Emlékszel arra, hogy miről beszéltünk tegnap este? Mármint az ivásról, az alkoholról...

– Mondd, hogy nem azt tetted, amire gondolok. – A szemeim lassan lecsukódnak, érzem, hogy kezdek elfáradni. Mindössze három órája lehet fent, de már annyi minden történt, hogy meg fog állni a szívem.

– De, és nagyon sajnálom. De nem vészes, esküszöm, csak... – Már nem is vagyok hajlandó tovább hallgatni, egyszerűen csak bontom a vonalat, mielőtt ő is feldühít, és túl nem esek még egyszer a poklom első jelein.

Nem akarok fulladni, oxigént akarok, magányt, Yijeonggal lenni teljesen egyedül.

Elmondani apának, hogy mit érzek, hogy nem érdekel, ő mit szól ehhez. Elmondani a kölyöknek is, hogy...

***

Nem tudom, jó ötlet-e, hogy egyáltalán hazamegyek, mindenesetre jobban féltem magamat, mint Jaehot. Érzem, hogy ideges már nem leszek, apa túlságosan lefárasztott agyilag ahhoz, hogy most elkezdjek veszekedni.

Csak felpofozom, megfojtom, elásom kint a kertben, és meg is van oldva.

Az orrom alatt morogva, a rohadt kenyeret szorongatva, amiért még be kellett szaladnom a boltba, és a borítékkal a hátsó zsebemben nyitok be a kapun, miközben a szemem sarkából azt figyelem, hogy MinJi kocsija itt van-e már. De nem, hh, miért lenne?

– Hol vagy? – Halk ingerültséggel a hangomban lépek be a lakásba, miután sikeresen kinyitom a bejárati ajtót, viszont választ nem kapok. – Jaeho, gyere ide. – A kenyérrel együtt a konyhába megyek, viszont mikor nem találok ott senkit, a fejemet csóválva indulok meg a nappaliba immár üres kézzel, ahol reményeim szerint elkapom az idiótát.

– Esküszöm, csak két mojitot és egy Painkiller-t kevertem neki. Nem volt sok! – Egyből meghallom legjobb barátom hangját, aki ott áll a könyves szekrény mellett egy könyvvel a kezében. Nem tudom, mit csinál, de talán jobb is. – Egy kicsit becsiccsentett, jó kedve van.

– Két mojito és egy Painkiller? Hülye vagy? – A hangomat felemelve lépek felé egyet, úgy tűnik, mégis csak veszekedés lesz a vége. Rohadt életbe, hogy pultos a nője, és tud koktélokat keverni. Elment a józan esze. – Egy mojito alkoholtartalma tizenöt százalék, ez olyan, mintha három sört meginna. Plusz még egy Painkiller? Meg akarsz halni? – Ismét felé indulok, a kezem már szinte lendül annak ellenére is, hogy túl messze van tőlem.

Viszont ennél több nem is telik tőlem, hiszen halk kuncogás zökkent ki, aminek a tulajdonosa a kanapén fekszik a haját túrva.

– Csak jó kedve van, nem gáz! Lefekszik aludni, és mire MinJiék hazajönnek, már semmi baja nem lesz.

– De te meghalsz! Miért kellett ez? Miért nehezíted te is a rohadt napomat, bassza meg? Mondtam, hogy ne csináld! – Szinte elüvöltöm magam, de ez most nem a legjobb barátom miatt van. Apámmal akartam így beszélni, de vissza kellett fognom magam, ami most jön ki. Remek.

– Csak... kíváncsi voltam, mennyit bír, és hogy milyen tőle... És nagyon eleredt tőle a nyelve, gondoltam, ha te nem, majd én meglépem ezt, neked innentől csak kérdezned kell, és ő beszél. Tudom, hogy meggondolatlan voltam, sajnálom. – Hevesen a fejét csóválja, a szájába harap, úgy tűnik tényleg nem engem akart felbosszantani. Csak a szokásához híven rohadt felelőtlen volt és nem gondolt bele a következményekbe. – De miért vagy ennyire ki? Hófehér vagy, és nagyon szarul nézel ki.

– Kösz – vetem oda a szemöldökömet felvonva, majd a bejárati ajtó felé lendítem a kezem. – Szólj, ha majd egyszer gyerekem vagy kutyám lesz, rád inkább ne bízzam. – Nem tudom, hogy megy neki, de ettől elmosolyodik, miközben veszi az adást, lassan összeszedi magát, és a nyakát behúzva indul meg kifelé. – Hétfőig meg se próbálj keresni! – Mielőtt még csukódna utána az ajtó, még ezt odanyögöm az idiótának, viszont már választ nem kapok.

Mély levegőt véve engedem ki az ökölbe szorult ujjaimat, majd csak fél szemmel lesek a kanapé felé, ahonnan ismét kuncogás hangzik fel, és egy villogó szempár figyel engem.

Érzem, hogy a napomnak közel nincs vége, ez pedig nem segít azon, hogy több életkedvem legyen.

– Nem tudtam, hogy alkohol van benne, esküszöm. – Yijeong mentegetőzve ül fel, egy szétcsúszott mosoly van az arcán, látszik rajta, hogy tényleg csak becsiccsentett, ami attól tartok, épp elég ahhoz, hogy teljesen kivetkőzzön magából. – Most meg fogsz büntetni?

– Miért tenném? Nem a te hibád. – Egy nagy sóhaj után sikeresen megszólalok, próbálom vele szemben minden haragomat elrejteni, ugyanis őt nem akarom bántani. – Inkább menjünk fel, aludnod kéne.

– De még csak délután kettő van. – Nyűgös nyöszörgés csúszik ki a torkán, aminek hála csak a szemeimet forgatom. Valamiért nem lep meg, hogy ismét szembetalálom magam a hisztis akaratosságával.

– Igen, csak ennyi az idő, és te máris ittál. Nyomás az ágy. – ellent mondást nem tűrő tekintettel meredek rá, amire ő az alsó ajkát biggyeszti, és kiskutyaszemekkel mered fel rám.

Egy pillanatra, de eszembe jut a kiskutyája, aki valószínűleg ismét Apa ágyán alszik, mióta áthozták ide, szinte alig teszi ki a lábát abból a szobából.

– Akkor gyere velem. – Nagy nehezen felszenvedi magát álló helyzetbe, viszont ez épphogy összejön, kissé meginog, egyből a kezem után nyúl, hogy talpon maradjon. Azt hiszem, csak megszédült, ugyanis ezután még meg is rázza a fejét, és még csak el sem dől. – Nem szeretek nélküled aludni. – Nem engedi el a kezem, sőt, még a másikkal is belém csimpaszkodik, felnéz rám akkora szemekkel, hogy hirtelen nem tudok mit mondani neki.

– Ne bámulj így, kérlek. – Épphogy megszólalok, ő egyből lábujjhegyre állva az arcomra csókol, a karomat lassan elengedi, és a nyakam köré fonja a sajátjait, így húz lejjebb.

– Annyira helyes vagy, nem tudok nem így nézni rád. – Halkan mormog, miközben a karjára dönti az arcát, hirtelen az eszembe villan, hogy talán a fájdalomcsillapítójára nem kellett volna alkoholt innia.

Jaehot tényleg megölöm.

– Kicsit merész lettél, nem gondolod? – A fejemet oldalra biccentve nézek rá, aminek hála beharapja a száját, majd csak a fejét feljebb tolva az államra csókol.

Halkan kuncog, teljesen szétcsúszott mosollyal néz rám, túl közel van. Annyira, annyira közel.

– Megint hófehér az arcod. – Lejjebb húz magához, laposakat pislogva mered maga elé, amivel eléri, hogy ne tudjak erre mit mondani hirtelen. Nem értem, honnan jött ez neki. – Titkolózol. Mi történt?

– Yijeong... – Attól az egy szótól kiráz a hideg, túl sok gondot okozott már nekem a mai nap folyamán. – Ezt ne.

– De én látom. Mindig látom. – Akaratosan kapaszkodik belém, ajkait a nyakamnak nyomja, ami miatt összerándulok, mintha villámcsapás érne.

– Yijeong, fejezd be. – Lehunyom a szemeimet, ahogy ismét azt csinálja, egyszerűen nem értem, miért van rám ilyen hatással, ha a nyakamat kényezteti.

– Zsong a fejem – makogja halkan, a forró levegője a bőrömet kínozza, kezdem úgy érezni, hogy ő maga sem tudja, mit miért tesz.

Talán nem csak neki, de nekem sem ártana egy kiadós alvás, hogy kissé kitisztuljon a fejem. Attól tartok, kicsúszik valami olyasmi a számon, amivel nem kéne őt terhelnem. Nem mondhatom el neki, hogy anya miatt nem vagyok jelenleg a toppon, hogy van egy levelem tele régi dolgokkal... Nem tudhatja meg, hogy fel fogom őt keresni.

Látni akarom, ha még utoljára is, de muszáj... Muszáj tudnom róla. Eldöntöttem, és bármennyire rossz lesz, bármekkora sebet ejtek majd saját magamon, tisztában vagyok vele, ha ezt nem lépem meg, nem fogok tudni ezen túllépni.

Apa gyáva volt, nem merte feladni neki a levelet, akkor majd odaadom neki én. Személyesen.