12. rész - Sokk

Hát igen, igyekeztem:D Most egy olyan rész jön, amit nagyon, nagyon imádtam megírni. Egyszerűen imádtam.

Remélem, ugyanilyen élvezettel fogjátok olvasni:)

         Nem akarom ezt a mai estét, de szerintem mondanom sem kell, miért. Apa még inget is vett, az asztalra a legszebb terítő került, minden tányér porcelán, az evőeszköz ezüst, a pohár kristály.

Nem is emlékszem, mikor hívtuk meg az angol királynőt, merthogy a szomszéd miatt ilyen díszvacsorát sem csinál az ember.

Bár talán még az Ő kedvéért sem csíptem volna ki így magam. Apa nyüstölésére nekem is inget kellett felvennem, egy sima fehéret igaz, de utálom. Mert MinJi miatt kell hordanom. Nem akarom, hogy azt higgye, vártam.

– Apa, nyugalom már. Beleszédülsz a rohangálásba – morranok fel türelmetlenül, mikor már ötvenegyére sétál el előttem valamit cipelve A pontból B-be.

– Ahelyett, hogy segítenél... – mormogja halkan, de pont meghallom, amire válaszul csak a szemeimet forgatom. Csúcs.

Tegnap este óta, mikor felhozta anyut, egyre feszültebb, hiába akarja palástolni. Mindent tökéletesre akar, de nem értem, miért. Én sem vagyok az. A lakás sem az. Az este sem lesz az.

– Miben segítsek? Már háromszor letörölted a dohányzóasztalt, épphogy kivetted a tányérokat a szekrényből, el is mosogattad Őket, azon csodálkozom, hogy a járólapon nem látom a tükörképemet.

– Nagyon vicces, Kyungil, nagyon humoros. Kérlek, ne oltogasd az apádat. – Ideges mormogását hallva megcsóválom a fejem, és abban reménykedem, legalább Yijeong jó társaság lesz az este. Vagy ha nem, akkor egyedül hagy, a szobámban.

Még percek telnek el, mire nyílik az ajtó egy gyors kopogás után, apa pedig, mint akit ágyúból lőnek ki, úgy siet a vendégek elé. Hát az agyam eldobom.

– De jó meleg van itt. – MinJi hangját hallva elhúzom a számat, majd az ingemet igazítva állok fel a kanapé karfájáról, azt várom, hogy végre mind a hárman ideérjenek, és egy gyors köszönéssel letudhassam az egész esti beszédadagom. – Oh, szia, Kyungil. – Végül mikor sikeresen eltalálnak idáig, az a nő egy bájos mosollyal köszön, viszont én csak intek egyet. Ezzel egy egészen kicsit talán lelohasztom a vigyorát, bár túlságosan nem hat meg, hogy őszinte legyek.

– Már kész a tomkagai leves, még épp gőzölök a tűzhelyen. – Apa egy apró mosollyal az arcán beszél, majd maguk mögé néz hosszú pillanatokra. – Yijeong, te meg nyugodtan nézz körbe akkor a könyves szekrényen, amíg nem vacsorázunk. – Ennyit mond, majd egy kézmozdulattal jelzi MinJinek, hogy foglaljon helyet a kanapén. Csodás. Hogy nekem ehhez mennyire semmi kedvem nincsen.

– Szia, Kyungil. – Amint meghallom felcsengeni a kölyök hangját, kissé félrebiccentett fejjel teszem ölbe a karom és ülök vissza a karfára, szerencsémre MinJitől eléggé messze.

Hirtelen azt sem tudom, mit mondjak neki.

„Menj haza.”

– Hello – köszönök vissza kurtán, de még így is hosszabban, mint az anyjának.

Csak némán nézem, ahogy Yijeong a kötött pulcsijában, a tarkóját vakargatva csoszog a padlótól plafonig érő szekrényhez, amiben azokat a könyveket tartjuk, amiket apa egész életében gyűjtött.

Nem értem, miért lett oda száműzve szegény, mindenestre úgy érzem, kicsit feszült. Talán Ő is érzi, merre felé halad az este, épp ezért inkább egy szót sem szól.

Vagy talán... az én hibám, hogy ilyen szótlan. A múltkor nagyon feldühítettem, azóta meg sem kísérelte betenni ide a lábát annak ellenére is, hogy szinte csak tanult otthon, és biztos szeretett volna kimozdulni.

– Nem mondod! Hwang Jini! Komolyan?! – Az a szűzkislányos, kitörő öröme okozza talán, hogy hiába akarok eltűnni innen, a szobámba menni, mégis a kanapé karfájához ragadok. Már épp mozdultam volna, de aztán mégsem, és ez is csak annak köszönhető, hogy ilyen szokatlan módon törte meg a csendet. – Jaj, nekem, nem tudtam, hogy ennyire fog hiányozni! Könyörgéssel, zokogással tudtam volna marasztalni? Nem tettem, hagytam elmenjen, iszonyúan vágyom őt... – Ahogy fejből idéz a régi borítót bámulva, én azt hiszem, az eddigieknél is jobban ledöbbenek. Nem, én soha nem néztem volna ki belőle, pont belőle, hogy rajong az irodalomért, nem még hogy szavalni is tud. – Az a nő egy zseni volt. Még a tizenhatodik század elején született, és... és a lehető legszerelmesebb, legszívhezszólóbb műveket neki köszönhetjük. Ráadásul... harmadik kiadású könyv. Biztos aranyat érhet. – Még az a halvány mosolya is előbukkan, amivel a selymes borítást simogatja, mintha soha többet letenni sem akarná.

– Megkaphatod, ha szeretnéd. – Amint apa száján ez kicsúszik, Yijeong ijedten kapja fel a fejét, olyan arcot vág, mintha végig nézte volna a világ pusztulását.

– Mi? Nem... nem, dehogy. Kedves, de maradjon csak itt. – Olyan kapkodó mozdulatokkal próbálja visszatenni a helyére, hogy kétszer is majdnem elejti, amire pár pillanatra lehunyom a szemeimet. Nem véletlenül hívom szerencsétlennek.

– Tudjátok, mit? Együnk. – Apa végül úgy dönt, nem erősködik, és a combjára csapva feláll, én pedig ösztönösen követem Őt. Csak túl akarok esni ezen az estén. – Kyungil, fiam, te meg segíthetnél nekem behozni a levest, amíg MinJiék leülnek. – Apának kétszer sem kell mondani, csak egyszerűen, egyetlen hangot sem adva ki, kisétálok a konyhába, ahol kissé furcsán nézek körbe. Miért van ennyi kézzel festett porcelán tál kikészítve? Ha ezekben akarja bevinni a vacsorát, sikítok. Nem hiszem el, hogy ekkora felhajtást kell csapni.

– Ne a lábast vigyed be, drágám, ott a madaras tál. – Ahogy „drágámnak” szólít, szinte az állam is leesik, még csak fennakadni sem tudok azon, hogy tényleg ezekben a csicsás szutykokban tálalunk. Csak szótlanul teszem, amit mond, kissé elgondolkodva, hogy ez a nő eléggé furcsa hatással van apámra.

– Oh, de jó illata van. – MinJi egyből felszólal, mikor leteszem az asztal közepére azt a rohadt madaras tálat, amit teleszedtem, majd leülve a megszokott helyemre, elkezdek szedni mindenkinek, mielőtt apám megint elejt nekem egy olyan becenevet, mint az előbb a konyhában. – Nagyon szótlan vagy, Kyungil. Talán csak nem húzós az egyetem?

– Az nem igazán. – Ennyivel el is rendezem a válaszomat, aminek hála, ahogy apa elhalad mögöttem, hogy Ő is leüljön, egy tockossal jutalmaz. Na, most a drágám legalább elmaradt.

– Kyungil fáradt csak. Tegnapelőtt itt aludt a barátja, és nem aludtak sokat, és ahogy elhallgattam a tévéjét tegnap este, most sem aludhatott sokkal többet. Szokása. – Apa még arra a nőre is mosolyog, amíg én a szemeimet forgatva eszem a levest, amíg Yijeong itt előttem, szó szerint a tányér fölé hajolva lapátolja a szájába a vacsorát. Mintha nem akarna itt lenni.

Csak az jár a fejemben, hogy vajon miért viselkedik így, ha pszichológushoz kell járnia. Segítenie kéne a dolognak, de azt hiszem, Őt csak rontja. Neki nem lenne rá szüksége, csak nekem, mert én beteg vagyok. Ő meg csupán... magányos.

– Oh, értem, én is pont ilyen voltam ennyi idősen. A barátok sok energiát elszívnak. – Ahogy MinJi még rám is kacsint, az én arcom szó szerint eltorzul, először nem tudok köpni-nyelni sem. A pofám leszakad.

– Nekem csak egy barátom van, Jaeho. És ott van Yijeong, aki még szívja az életkedvemet. – Amint ezt kiejtem a számon, az előbb említett felkapja a fejét, és úgy néz rám... nem. Nem is tudom, hogyan. Behatárolni sem lehet, de talán, ha választanom kéne, akkor azt mondanám, megbántottam. Nagyon.

– Kyungil. – Apa a fogai közt szűrve a nevemet úgy néz rám, mintha megöltem volna a kölyköt és nem leszóltam volna, aminek hála elég nagy rohadéknak érzem magam.

Hisz Yijeong csak itt ül teljesen ártatlanul, némán, bele sem folyva a beszélgetésbe, én meg megszólalok egy... egy ilyet. Talán tényleg nem kellett volna.

– Én csak ehhez értek. – A kölyök maga elé mormog, amire anyja egyből ránéz olyan tekintettel, mintha tudná; kezd kicsúszni a kezükből az irányítás. Ez a nap nem úgy fog elsülni, ahogy apával várták.

– Nem igaz, kicsim. És ha lehet, ne add fel azt a diplomát irodalomból, így is örülök, hogy megszülted ezt a döntésedet az utolsó előtti évedben. – Irodalomból diploma.

Yijeong egyetemre akar menni, irodalomból diplomát szerezni, ami végül is megmagyarázza a nem is olyan rég történteket. De meglep.

Ő akar valamit kezdeni magával, talán kikerülni innen, miközben magányos, és ezt akarja leküzdeni.

Pont, pont, pont olyan, mint én.

Miért nem vettem eddig észre? Talán ezért jön utánam mindig...? Mert ezt eddig Ő is látta? Csak én vagyok vak?

– Járhatnál oda, ahová Kyungil. Igaz, nem egyszerű bekerülni, de amit a tanulmányi eredményedről tudok és a programokról, amikben részt veszel, sok pontot összegyűjthettél már.

– Hát persze, apa, kösd csak a nyakamba a gyereket – morranok fel a fejemet csóválva, amire egyből tudom, hogy apa mit tenne legszívesebben. De nem emeli fel a hangját, csak bocsánatkérő tekintettel mered Yijeong-ra, aki kissé felfújt arccal eszik továbbá.

– Nem kötöm a nyakadba, én csak egy lehetőséget ajánlottam neki, amivel nem járna rosszul. – Apa végül meg is szólal igencsak higgadtan, valószínűleg csak és kizárólag MinJi miatt. De jó annak a nőnek, istenem.

– Semmi baj, Kwangin, tényleg. – Yijeong végül a fejét csóválva dől hátra, mikor kiürül a tányérja, rám egy pillanatra sem néz. Nem is kell, még így is látom, hogy remeg az alsó ajka, amit úgy tűnik, csak én veszek észre. – Nagyon finom volt a leves, köszönöm.

– Egészségetekre. – Apa ahogy megszólal, én készségesen állok fel, hogy összeszedjem a tányérokat és kivigyem a konyhába. Meglepetésemre viszont nem az apám az, aki utánam jön segíteni.

Yijeong nagy koncentrálások közepette hozza a madaras tálat, majd amint leteszi a pultra, máris megy a tűzhelyhez.

– Mibe szedjek? – A hangját hallva egyből tudom, hogy baj van. Valami nincs rendben vele, és érzem, valahogy csak tudom, hogy nem az, ahogy és amit mondtam az asztalnál.

Szerintem a bunkó énemet már nem veszi komolyan.

– Amibe akarsz. – A vállamat rántva állok meg mellette, hogy amíg Ő a húst szedi, addig én a köretet. – Apám?

– Anya megkért, hogy most én jöjjek segíteni neked. Olyan... furcsák. – Halkan makog, és ekkor esik le... Talán Őt nem figyelmeztette az anyja? Hogy beszélni akarnak velünk?

– Nálam nem furcsábbak. – Egy mély levegőt véve karolok fel két tálat is, és alig érek ki azokkal az étkezőbe, Yijeong máris mellettem terem, hogy a köret mellé tegye a húst.

– Oh, Ő itt milyen állat? – MinJi egy ezer wattos mosollyal néz apára, akinek csak úgy csillognak a szemei, engem pedig elkap a hányinger. Én ezt nem akarom nézni.

– Őz. Az egyik legfinomabb húsú. – Miközben szednek egymásnak, az én agyam kattog, mint mindig, napi huszonnégy órában. Eszembe jutnak a tegnapi gondolataim, az... az, hogy az érzelmeket nem lehet irányítani.

Nem válogathatjuk meg, kibe szeretünk bele.

Apáéknak nem volt választása.

Akkor mégis miért vagyok ennyire dühös rájuk?

Csendben telik a következő öt-hét perc, bár, hogy őszinte legyek, rosszabb, mint mikor beszéltek. Tudom, mire készülnek; előkészítik a terepet. Én pedig tartok attól, hogy fogok rá reagálni.

Nem akarok rohamot.

Nem akarom, hogy Yijeong nézze végig. Ő az egyetlen, akinek sok lenne, és nem tudná feldolgozni.

– Nos, fiúk. – Mikor mindenki leteszi az evőeszközt, MinJi megszólal, aminek hála már meg sem próbálok felkelni az asztaltól, hogy hozzam a desszertet. – Kyungil már tudja, de Yijeong, te még nem, hogy... szeretnénk veletek beszélni. – Épphogy befejezi a mondandóját, a kölyök arca ledermed, és úgy néz az anyjára és az apámra felváltva, mintha a világ vége jönne.

Igen, jól gondoltam; Yijeong nem volt előkészítve.

– Talán... talán valami rosszat csináltam? – A szerencsétlen hangja nagyon halkan cseng fel, majd egy segítségkérő pillantást küld felém. Én meg mit tehetnék... csak ülök érzelemmentes arccal, és a gyomromba telepedő súlyos érzéssel küzdök, azzal, ami a koponyámat is szétfeszíti, ami folyton csak azt hajtogatja bennem, hogy tűnjek el innen.

Érem, érzem, hogy a poklok pokla jön.

– Nem, dehogy. – Apa az, aki most megszólal, aminek hála Yijeong egy mély levegőt véve jelzi megkönnyebbülését. – De akkor is, egy olyan dolgot szeretnénk bejelenteni, ami nagy mérföldkő mindenki életében.

– O-oké. – Yijeong az ölébe hullajtja a kezét, szinte biztos vagyok abban, hogy a felsőjét gyűrögeti. Miért érzem úgy, hogy mindjárt sírni fog?

– Én és Kwangin már sokszor... sokszor töltöttünk együtt délutánokat, sokat beszélgettünk. Tudjuk, mindkettőnknek rosszul végződött az előző kapcsolata, de mi mégis úgy döntöttünk, hogy... egy pár leszünk. Csak szerettük volna bejelenteni. – Amint MinJi egy feszült mosollyal néz ránk felváltva, addig apa az asztalra könyökölve szinte csak engem néz. Talán fél, mit is reagálok.

Mintha megfagyna a levegő, érzem, ahogy az a súly, ami eddig bennem volt, most az egész helyiséget betölti, így velem együtt talán a kölyök sem kap elég oxigént. Nem jut szavakhoz.

Nem tudom, mégis mire számított.

– Tudjuk, hogy nehéz téma ez így, vasárnap estére, egy hosszú hét után, de szeretnénk, ha ezen elgondolkodnátok. Szeretnénk, ha... kezdenétek testvérként tekinteni egymásra.

– Nem! – Apa épphogy befejezi mondandóját, Yijeong szó szerint felkiált, amitől még én is összerezzenek. – Nem, anya, nem! Nem, nem, nem! Nem kérhetsz ilyet, mindent... mindent elrontasz! – Úgy beszél, mintha ölnék, hirtelen azt sem tudom, nekem szabad-e ezek után egy szót is szólnom. – Anya, nem teheted ezt! Nem... Kyungil nem a testvérem. Ezzel annyira... annyira elrontasz mindent! Csak rosszabb lesz az egész, még bonyolultabb, nem... nem értesz engem. Nem, én megpróbálni sem akarom! – Hatalmasra kerekedett szemekkel nézzük végig, ahogy Yijeong végül kilöki a székét és felállva olyan gyorsan viharzik el, hogy épphogy kiteszi a lábát innen, máris csapódik a bejárati ajtó. Elment.

Én meg itt ülök, teljesen megnémulva, és azon agyalva, hogy ez mégis mi volt.

Ő nem akar a testvérem lenni. Nem akar úgy nézni rám.

Nem tudom miért mondta, de azt hiszem... rosszul esik.

Oké, én sem akarom, de azt hittem, hogy Ő...  hogy Ő kedvel engem. Vagyis, nem. Ő benne lenne ebben, hiszen eddig mindig úgy közelített. Én tényleg azt hittem. Akkor lehet, hogy mindaz, amit az elmúlt hetekben tett, csak süket duma volt, semmi több? Csak megjátszotta, hogy érdeklem?

– Ezt nem hiszem el. – MinJi az asztalra könyökölve a tenyereibe hajtja a fejét, amíg apám a hátát simogatja, én meg... én meg ne tudom ezt tovább nézni. Fel kell állnom, hogy kövessem Yijeong minden léptét ki, a ködös kertbe, utcára ahol akkor sem találnám meg, röntgenlátásom lenne.

Pillanatokig állok kint a rohadt hidegben, mire észreveszem; ég a villany. MinJiéknél. Vagyis Yijeong... Yijeong hazament.

Gondolkodás nélkül indul meg a lábam, pár pillanat alatt pedig máris a bejárati ajtó előtt találom magam. Először nem is tudom, megtehetem-e, hogy utána megyek, elfog a vágy, hogy a szobámba zárkózzak, mikor magától nyílik az ajtó. Egyből minden gondolatom elúszik, mikor meglátom Yijeong könnytől csillogó szemeit, a feszült arcát, majd lenézve a táskát a kezében.

– Hova mész?

– El innen. Én ezt nem tudom csinálni. Anya csak elrontja azt, amit én... amit én eddig próbáltam megoldani. – Remegő hanggal beszél, miközben én a homlokomat ráncolva nézek le rá, majd egy hangos morranás kíséretében, a vállánál fogva tolom be a házba. Én pedig épphogy beteszem a lábam, becsapom az ajtót, és úgy meredek a kisebbre, mintha attól tartanék, hogy azonnal szétesik.

– Mégis miről beszélsz, Yijeong? – Értetlenül állok előtte, viszont magamban megkönnyebbülve jelzem, hogy elengedi a táskáját. Nem megy sehova.

Még csak az kellett volna, hogy eltűnjön megint.

– Te sem érted! Te főképp nem, fogalmad sincs... Nem tudod, mivel küzdök, mióta itt vagyok! Mióta ismerlek... – Olyan hangosan és furcsán kap levegő után, hogy először azt hiszem, Ő lesz az, akinek pánikrohama lesz.

„Mióta ismerlek.”

Nem értem. Tényleg nem.

– Akkor magyarázd el. – A hangomat hallva Ő a hajába túr, egyik lábáról a másikra áll és csak néha-néha mer a szemeimbe nézni, de látom, ahogy remeg a keze. A dühtől. Ideges.

– Nem, mert... Senki nem tudja, mekkora harcokat vívok önmagammal. – Végül reszkető kezét végig simítja az arcán, és tudom... Az összes magába fojtott érzése most felszínre tör. – Te annyira más vagy. Tőled félek a legjobban, hogy mit szólsz, de az anyám... az anyám még ezt is tetézni tudja! Nem hiszem el! – Végül fújtatva hátrébb lép, és koordinálatlan mozdulatokkal veszi le a kötött felsőjét, ami alatt egy szürke trikó van csupán. Legalább volt alatta valami. – Felőlem úgy vannak együtt, ahogy akarnak, sőt én örülök is, hogy apám után, aki verte Őt évekig, végre egy olyan valaki van mellette, mint a te apád, de... de ilyet nem kérhetnek! Egyikük sem! Nem nézhetek rád a testvéremként! – Szinte minden léptét követem, de kénytelen vagyok megtorpanni, mikor idegesen a falnak vágja az előbb levett pulcsiját. – Még barátként is nehéz rád tekintenem, bármennyire is próbálom, még az sem megy, nem még hogy... még hogy testvérként! Nem. Nem megy, a kurva életbe. – Amíg Ő tovább beszél, veszekszik saját magával, kikel a kis burkából, én döbbenten állok, és próbálom értelmezni a szavait.

Most... Ő ki nem állhat? Jól értem? Nem akar a barátom sem lenni.

Csak úgy csinált, mintha kedvelne, hogy... miért is? Nem értem ezt a gyereket!

– Attól tartok, teljesen összezavarsz – mondom halkan, hátha így kompenzálni tudom az Ő dühkitörését. Bár úgy érzem, akkor sem vagyok nagy segítség... – Nem tudsz még csak barátként sem tekinteni rám? Akkor mégis miért jössz utánam? – Ezt épphogy kimondom, egyből felém fordul, ide látom, ahogy a jobb szeme tikkel egyet.

Még csak megszólalni sem tudok újra, ahogy azt a kétlépésnyi távolságot megszűntetve köztünk szó szerint az ingembe marva maga felé ránt, és épphogy megteszi... éppen hogy ajkai az enyéimhez érnek, egyből el is lép. Én pedig csak állok egy helyen, teljesen ledermedve, miközben próbálok összefüggést találni a tettei és a szavai közt.

Ő komolyan... komolyan a számra csókolt.

Szóra nyitom a szám, de egy hang nem jön ki rajta, miközben a hevesen zakatoló szívemet próbálom némiképp csillapítani, ezt pedig hatalmas szemekkel nézi végig, súlyosan fel-leemelkedő mellkassal, mintha Ő sem hinné el, mit tett az előbb.

A szemem sarkából látom csak, ahogy a kezei ökölbe szorulnak, majd egy hangos fújtatás után, hirtelen mozdulva, a nyakamat átkarolva ránt le magához, viszont az előbbivel ellentétben most teljesen másképp tesz.

Beleremegek, ahogy a szája most az enyémhez ér, ahogy a bőre az enyémhez simul, ahogy szó szerint az előbbi kis puszit egy lázas csókká mélyíti. Olyan erővel húz le, hogy még Ő is meghátrálni kényszerül húzva engem maga után, így háta egy kétajtós szekrénynek ütközik, de hogy tompítsam az ütődést, a karomat kitéve próbálok hárítani.

Megcsókolt.

Meg, meg, meg.

A szemeimet szorosan összezárva tartom, miközben körmeim a szekrényt karcolják, és próbálom megemészteni, mi is történik.

A torkomba odatelepedik a gombóc, a gyomrom görcsbe rándul, a fejem majd’ szétszakad, de ez egészen különb, mint más esetben. Nem tudom hova tenni. Nem tudom, mit kéne tennem.

Hosszúra nyúló pillanatok után végül elhúzódik tőlem, miközben én homályos tekintettel bámulom a cseresznyeszínű bútort magam előtt, nem tudok ránézni, mondani valamit, bármit.

– S-sajnálom. – Hallom a halk dadogását, amikor végül elveszi karjait nyakam körül, és az ingemet markolva oldalamnál, a homlokát a vállamra dönti, miközben próbálja kontrollálni a légzését. – Sajnálom. – Szipog, a hangja elcsuklik, a teste remeg. Úgy érzem, talán megbánta, hogy átkozza magát ezért. – Annyira sajnálom...

– Hh... – Csak egy halk sóhaj csúszik ki a torkomon, ahogy az agyam azon kattog, hogy húsz éves létemre most estem túl életem első csókján. Egy olyanon, amitől köpni-nyelni sem tudok. Egy olyan ember jóvoltából, aki a legnagyobb rejtély számomra.

Teljesen összezavart. Nem tudom, mire gondoljak, hogy ez helyes-e.

A szüleink együtt vannak. Ez tilos.

– Egyedül a sötétben sóhajtozom Uram után, s hallgatok hulló lombokat őszi-szeles éjszakán... – Halkan mormog az ingembe, ami érzem, hogy egyre hidegebb és hidegebb lesz, és ekkor rájövök; sír. Már a válla is rázkódik, miközben a dühöt a nyugodt aggodalom váltja fel. Az ujjai szinte kiszakítják az ingem, miközben a szemembe sem mer nézni, csak a vállamat támasztja, de talán még arra is képtelen, hogy elengedjen.