16. rész - Vakon

Sziasztok^^ Én egy nyugis hosszúhétvégének nézek elébe – hála’ az égnek –, így van időm új részeket hozni:3 Próbálok majd mindhárom nap posztolni, de egyelőre nem ígérek semmit...>< Mindenesetre igyekszem!:D

Jó olvasást^^

Nem tudom, hol vagyok. Csak fekszem a nyirkos füvön, a kék, csaknem fekete eget bámulom magam felett, miközben mind a két kezem a mellkasomon pihen. Az ujjaimmal dobolok, a tüdőmbe rengeteg levegőt szívok, miközben a számtalan fehér pontot bámulom fent.

Őszintén, nem emlékszem, hogy valaha is, pár másodpercnél tovább néztem volna a fénylő csillagokat odafent. Most mégis... úgy érzem, mintha minden estémet ezzel töltöttem volna. Ez a de ja vu érzés pedig teletölti a szívem.

– Egy égből hullott csillag vagyok, aki nem találja a helyét az emberek közt. – Nem ijedek meg, ahogy az ismerős hang felcseng mellettem, csak egy egyszerű sóhaj hagyja el a torkom. Mintha tudtam volna, hogy eddig is itt volt, valahogy nem éreztem magam egyedül, még csak meg sem lep, hogy itt termett mellettem.

Lassan mozdulok, a fejem, mintha nem is én irányítanám, úgy fordulok felé. De Ő nem néz rám.

Továbbra is az eget nézi, én pedig sajnálom, hogy az éjszaka sötétje miatt nem látok belőle túl sokat. Yijeong fáradtan pislog felfelé, miközben a szemei csillognak, az ajka pedig remeg a visszafojtott szavaktól. Hirtelen túl közel van hozzám, de valahogy mégsem. Csupán néhány centi, mégis úgy érzem, hogy méterekre fekszik.

Elérhetetlen.

– Ne mondj ilyeneket. – Halkan suttogok, hatalmasat nyelek, amit lereagálva Ő csak felém fordítja a fejét, és olyan fájdalommal teli szemekkel néz engem, amitől a gyomrom összeszűköl, a fejembe nyilall a fájdalom és levegő után kell, hogy kapjak.

– Kyungil, ismered... – Ő is suttog, bár nem értem, miért. Nincs senki, aki meghallhatna. – Ismered azt az érzést, mikor valaki közelségétől annyira forrónak érzed magad, hogy más emberek mellett fázol? – Az ajka titkokat betűz, a hangja elcsuklik, a szeme könnybe lábad. Én pedig félek. Félek attól a rossztól, ami a szívét nyomja.

– Nem. – Válaszom egyszerű, mégis úgy érzem, a kelleténél is többet mondtam.

Yijeong pedig nem csinál mást, csak egy halk sóhajt hallatva még közelebb húzódik, miközben a csillagok beragyogják az arcát, és a legördülő könnyeiben ezer érzelem vibrál. Néz rám, csak engem, miközben az álla megremeg, ezer szót nyel vissza.

Én csak nézem Őt, meredten bámulom az arcát, amin a gondolatai tükröződnek. Rossz, fáj neki. Borzalmasan érzem magam ettől.

– Én igen. – Nyel egyet, a füvön fekvő kezével az oldalamat melegíti, úgy érzem, hogy lángra kap a belsőm, kint hiába fúj a hideg szél. – Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...

A szemeim hirtelen nyílnak ki, a kezeim görcsben, a tüdőm pedig egyre nehezebben tágul. Hiába tudom, hogy mindez csak egy álom volt, annyira valósághűnek hatott, hogy szinte még az illatát is érzem. A kinti friss levegőnek, Yijeongnak.

Hatalmasat nyelek, miközben lassan felülök és a korom sötétet bámulom a szobámban. Az agyam kattog és zakatol, azokat a szavakat fejtegeti, amiket a kölyök mondott nekem. Az álmomban.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

Ahogy erre a mondatra gondolok, és arra, milyen közel volt, hogy a szemeiben hogyan tükröződött a csillagos égbolt, a szívem akaratlanul is őrült mód tombolni kezd a mellkasomban. Nem, nem, nem tudom kitörölni a fejemből.

A hajamba túrok, egy mély levegőt veszek, és a telefonom után nyúlok, hogy megnézzem, mennyi az idő.

Hajnali negyed négy múlt. Nekem pedig csak három óra múlva kéne kelnem, bár tudom, hogy lehetetlen küldetés lenne visszafeküdni. Épp ezért lassan, gyenge lábakkal kelek ki az ágyból, hogy kinyissam az ablakot, ugyanis úgy érzem, hogy megfulladok.

Felhúzom a redőnyöm, kitárom az ablakot, és a párkányra könyökölve meredek ki a ködös utcára. Oda, hol még a kerítésünket sem látom rendesen. Mindig is imádtam az ilyen időt, az eső utáni friss illatot, a komor reggeleket, a fáradt délutánokat. Ilyenkor azt látom magam körül, ami bennem is van.

Nem tudom, mi az oka, de a tekintetem házról házra vándorol, a tetőkre és kéményekre, amiket még látni a ködfelhőktől, egészen addig, míg végül nem az eget pásztázom. Csak néhány felhőfoszlány takarja a feketeséget, amin millió csillag virít. Mintha ez ugyanaz lenne, mint az álmomban. Az álmomban, amitől még most sem kapok rendesen levegőt, és ugyanolyan forró a belsőm és aggodalommal teli a szívem.

Yijeong jut eszembe. Napok óta nem láttam, talán már egy fél hete szerda lévén, viszont még most is az Ő fájdalommal teli szavai és a szeme égeti a lelki szemeimet. Megint.

Nem értem, miért álmodtam ezt, hogy miért volt benne olyan... szomorú. Miért sírt? És én miért érzem magam ilyen rosszul még csak a gondolattól is?

Talán percekig állok így, hatalmasakat nyelve, hogy eltűntessem a gombócot a torkomból, mire végül úgy döntök, nem marom tovább magam ilyen gondolatokkal.

Ellépek az ablaktól, veszek egy mély levegőt, majd sarkon fordulok, hogy lemenjek a konyhába inni valamit. Viszont a lábam megtorpan. Csak szobrozok egy helyen, ahogy a szemem abba a könyvbe botlik, amit még a múltkor vettem ki a könyvtárból.

Ragyogás.

A címét pásztázom, a borítót, amin a sötétlila foltok feketének tűnnek, a fehér pontok pedig virítanak róla a sötétben.

A lelkem megremeg, a lábam pedig az íróasztalom felé indul, viszont a kezem csak nagy hezitálások közepette nyúl a könyv után.

Emlékszem, mikor elhatároztam, hogy visszaviszem. Mikor beleolvastam legelőször, és nyálas szöveggel volt tele az egész. Nem terveztem, hogy valaha is kinyitom újra, sőt, őszintén arról is elfeledkeztem, hogy ez a birtokomban van jelenleg. Viszont most... az ujjaim szinte követelik a borító felületének keménységét.

Lassan ülök le a földre, hátamat a falnak döntve, miközben kezemben a könyvet tartom. Még percekig bámulom a homlokomat ráncolva, és azon gondolkodom; miért esik nehezemre ezt a könyvet olvasni? Vagy csak pusztán a kezemben tartani?

Hosszú időbe telik, mire felnyitom, és az a pár sor ugrik elém, ami a múltkor is. Annyi a különbség, hogy most nem ugrik fintorba az arcom, és már nem lepődök meg azon, hogy csöpög a nyáltól.

Nem vagyok romantikus típus, én nem tudom értékelni az ilyeneket.

„Sajnálom, hogy mikor szemeidbe nézek,

Én egy egész univerzumot látok,

De te egy árva csillagot sem.”

Ettől a kis idézettől görcsbe rándul a gyomrom, majd lapozok újra és újra, kezd egy kicsit gyanús lenni a dolog. Érzem, hogy valamit tudnom kéne, és itt is van a szemeim előtt, de akkor sem látom.

Vak ember lennék?

„Van, hogy lehoznád valakiért az összes csillagot,

De Ő csak annyit venne észre mindebből,

Hogy miattad van sötét.”

-

„Olyan vagyok nélküled,

Mint az égbolt csillagok nélkül.”

A szívem kihagy egy teljes ütemet, a mellkasomban mozogni kezd a bizsergető érzés, ahogy végül leesik; ebben a könyvben, kétszáz oldalon át majdnem, minden egyes vers a csillagokról szól.

Ahogy ez végül eljut az agyamig teljes mértékben, a szemeimet lassan hunyom le és azon gondolkodom, hogy miért nem jöttem rá erre hamarabb. Hisz egyértelmű... A borító, a cím. Az idézetek.

Én tényleg olyan vak, vak, vak vagyok.

***

– A vizsgaidőszak lassan elkezdődik, már nincs két hónap, úgyhogy remélem, mindenki várja már. És tanul. – Az alkotmányjogot tanító tanárnő, más néven az osztályfőnököm hangja fáradtan cseng fel, én pedig úgy érzem, ez az első dolog, amit felfogtam mindabból, amit egész óra alatt mondott.

Ah, oké, most is jegyzeteltem. Mindig, minden szót leírok, bármelyik órámon is ülök. Most mégis... a fáradtság elnyom. Az, hogy negyed négy óta fent vagyok, hogy ma ez az ötödik órám, valahogy alig hagy élni. Ráadásul folyton az az egy mondat jár a fejemben.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

Vajon mit csinálnék, ha ezt a szemembe mondanád igazából és nem csak álmomban? Elmenekülnék onnan, leszólnám vagy... vagy... Aish, még én sem tudom, mit tennék.

– Kyungil... Héj. – Egy ismerős hang üti meg a fülem, aminek hála ismét kizökkenek a gondolataimból, és csak halkan horkantva jelzem, hogy figyelek. Hát igen, középiskolában is valahogy így zajlottak a párbeszédeim, ha épp nem Jaeho volt az. – Mennyi az idő? – Felvonom a szemöldökömet, amint ezt meghallom, és csak igen finoman és visszafogottan fordítom oda a fejem.

Igaz, már több mint két hónapja az osztálytársam, de még most sem tudom a csaj nevét. Csak annyit tudok, hogy idegesítő a hangja, és mindig beszélgetni akar velem. Engem pedig csak a hideg ráz ki tőle.

– Ott a kezeden az óra – vetem oda neki unottan, amire egy nagy O betűt formál a szájával, majd halkan felkuncog.

Yijeong nem lenne ilyen vak.

– Ah, igaz, mindig elfelejtem. Ez olyan tipikus „Kwang SooJi” féle memória. – Hh, SooJi, tényleg. Így hívják. Bár, hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, az meg főképp nem, amit mond, és nem értem, hogy Ő miért hiszi azt, hogy lázban égek attól, hogy beszélhetek vele. Nem értem a nőket, kiráz tőlük a hideg ilyenkor. – Talán nem ártana, ha gyógyszert szednék rá. Szerinted? – Nem nézek rá, csak és kizárólag a füzetembe írom mindazt, amit a tanár mond, amikor egész felsőtestével felém fordul, és a padra könyököl.

Hát ez meg mi a rákot akar?

Yijeong soha nem csinálna ilyet, akkor Ő miért?

– Szerintem megbuksz majd a vizsgán. Nem írsz semmit – morgom halkan, az orrom alatt, amire ismét felkuncog, én meg úgy érzem, megőrülök. Hát az agyam eldobom.

Még Yijeong sem bosszant fel ennyire, mikor minden léptemet követi.

Vagyis követte régen.

Most már alig látom... Sokat tanul, mondjuk, ami érthető. De akkor is furcsa, hogy nem jön utánam olyan hévvel. Most pedig azt sem tudom, hogy van. Hogy mennyire fáj a válla, a háta, vagy esetleg megint bántották-e az iskolában. Nem, mintha izgatna.

Ez a csaj meg... ah, SooJi? Vagy SooJin? Mindegy. Kiidegel.

– Ahogy látom, te mindent jegyzetelsz, és biztosan segítenél. Odaadnád, nem? Sőt, tanulhatnánk együtt is. – Oldalra billenti fejét, érzem a hangján, hogy vigyorog. Én pedig csak a torkomat köszörülöm, hogy menjen úgy is a halk beszéd, hogy nem rekedek be.

– Nem tudom, hogy észrevetted-e, de zavarsz. – Erre a megjegyzésemre kissé hátrébb húzódik, majd egy kisebbet nyelve végül a válla mögé dobja a haját, mintha nem sértésnek szántam volna a dolgot. Pedig Ő is tudja, hogy az volt.

– Akkor majd megbeszéljük óra után. – Még a vállamat is megérinti egy pillanatra, én pedig úgy húzódom el tőle, mintha a lelkemet akarná.

Egy felső és egy pulóver is van rajtam, de még így is átégette az anyagot és kimarta a húsomat az ujja. Utálom, ha hozzámérnek, egyedül apáé meg Jaehoé nem zavar. És valamiért Yijeongé. De ennyi! Mindenki mástól megfulladok.

– Ha rajtam múlik, inkább felejtsd el. – Sokkal inkább magamnak mondom, mintsem neki, így egészen biztos, hogy meg sem hallja, bár nem zavar. Ha valamit tanultam abból, mióta MinJiék idejöttek, az az, hogy meg kell próbálnom visszafogottabban kezelni az embereket, nem sértegethetek mindenkit orrba-szájba.

Innentől pedig a lány felém sem hederítek, csak az óra lassú múlásával küzdök, és a lassan kifogyó tollammal, ami már alig fog, viszont amíg nyomot hagy a papíron, még használom.

Ahogy felcsörren a csengő, én összerezzenek, velem ellentétben mindenki más pedig egyből felpattan és a kijárat felé igyekszik. Ez volt az utolsó óránk, nem csoda, hogy szó szerint menekülnek.

– Kyungil, beszélhetnénk? – Nem, nem SooJin... vagy SooJi szólít le, de még így is elhúzom a számat, ugyanis semmi kedvem beszélgetni. Haza akarok menni, hogy aludjak, mert holnap is húzós napom lesz, pénteken meg igaz, hogy csak négy órát kell végig szenvednem, de már a puszta gondolat, hogy fel kell kelnem, kiborít. – Gyere ide, kérlek. – Alkotmányjog tanárom hangja ismét felzeng, én pedig a szokásos Kyungil tempóban és stílusban pakolok össze.

– Mit szeretne, Mrs. Choi? – A táska a vállamon, én már a tanárom íróasztala előtt, amíg Ő ül a székében, és az asztalán könyökölve engem néz.

Egyszer nem fordult elő olyan, hogy odahívott magához, talán csak nem akart foglalkozni velem.

– Tudod, hogy nem vagyok egy olyan nő, aki beleüti más dolgába az orrát, de azt hiszem, itt az ideje, beszéljünk egy kicsit. – Még halványan el is mosolyodik, majd kezével az egyik szék felé mutat, hogy jelezze; üljek le. Én meg hiába nem akarok maradni, ezek szerint a magánéletemről beszélgetni, a fáradtságom mégis győz, így megteszem, amire szavak nélkül kér. A másfél hónappal ezelőtti Kyungil még csak el sem köszönt volna, mielőtt kimegy, most meg... – Tudom, hogy eredetileg pszichológusnak szerettél volna menni, csak az sajnos nem jött össze. Azt is tudom, hogy miért, és úgy tűnik, hogy... Ez a probléma nem múlik el. Jól gondolom? – Ahogy az asztalára könyököl, én felvont szemöldökkel dőlök hátra, és próbálom megemészteni azt, amit mond.

– Az én „problémám” kisgyerekkorom óta tart, Mrs. Choi. Nem fog elmúlni, ilyen a személyiségem. – Amint lereagálom, Ő csak halványan elmosolyodik, majd összefűzve az ujjait lenéz az asztalára pár másodpercre.

– A pánikbetegség nem a személyiséged része. – Amint ismét felnéz a szemeimbe, az övéi felcsillannak, és kissé oldalra biccenti a fejét. – Vicces és egyben kicsit elgondolkodtató is, hogy a saját természetedet betegségnek nevezed. De én tényleg nem arra céloztam. – Mondanám neki, hogy én sem... hogy én is a pánikbetegségemre gondoltam, de nem akarom kijavítani. Csak hamar túl akarok esni ezen, és eltűnni innen. – Az, hogy a betegséged ellenére, ami bárhol a legrosszabbat hozhatja ki belőled, de te mégis itt vagy és aktívabban veszel részt az órákon, példaértékű. Ezt a többi tanárod is elmondja mindig, mikor rákérdezek, milyen az osztály. Viszont... attól tartok, hogy neked ez így túl sok. Nem akarunk nagy terhet akasztani a nyakadba.

– Mire céloz? – Még a homlokomat is összeráncolom, hatalmasat nyelek; az jár a fejemben, hogy el akarnak küldeni. Ők sem akarják, hogy itt legyek.

Még maga a gondolat is majdnem megfojt.

– Arra, hogy nem ártana, ha járnál az itteni pszichológushoz. Ingyenes és könnyen elérhető. Gondold át, rendben? Szükséged lenne rá.

***

Mély levegőt veszek, szívom magamba a friss levegőt. Örülök, hogy ezen a napon is túl vagyok, viszont még mindig az osztályfőnököm szavai járnak a fejemben. Azok, amit tegnap mondott.

Pszichológushoz küldött.

„Szükséged lenne rá.” Egészen pontosan ezt mondta, ami miatt ma is egész nap kerültem a vele való szemkontaktust.

Csütörtök van, ma volt a lehető legtöbb órám, este pedig ismét alig aludtam. Nem csoda, hogy fáradtnak érzem magam, és semmi kedvem emberek közt lenni. Legszívesebben kizárnám a fejemből az összes olyan mondatot, ami az elmúlt napokban nem hagy nyugodni. Mindet.

„Mintha jégcsapok lógnának a szívemről, ha nem vagy velem...”

„Olyan vagyok nélküled, mint az égbolt csillagok nélkül.”

„Nem ártana, ha járnál az itteni pszichológushoz.”

Minden nyomaszt; amit igaz, csak álmomban, de Yijeong mondott, amit a könyvben olvastam, amit az osztályfőnököm közölt velem.

Nem tudom, meddig bírom ezt így. Megint érzem, hogy a teher a vállamon egyre nagyobb, a feszültség bennem pedig már lassan elviselhetetlen. Mindehhez társul az álmatlanságom, és az, hogy nem értem saját magamat.

Nem értem, miért tudok egyesekkel emberként viselkedni, és miért kezelek le mindenki mást.

Egy mély levegőt veszek, és a gondolataimat csak azzal terelem, hogy holnap péntek, miközben már a kapunkat nyitom. Épphogy beteszem a lábam a kertbe, MinJi bukkan fel, majd ahogy hangosan becsukja maga után a bejárati ajtót, a szemét törölgetve indul meg erre.

– Szia, Kyungil. – Csupán ennyit mond, ahogy kikerül, és elfojtva a kiszökni készülő könnyeit, elsiet.

Én pedig állok értetlenül, azon agyalva, hogy miért viharzott el a lakásunkból ez a nő sírva. Azon gondolkozva, hogy mi történhetett apa és közte.

Ennél több nekem sem kell, elég nagy hévvel megyek be a házba, és a táskámat az előszobában hagyva apa keresésére indulok. Nem kell az egészet bejárnom, hiszen a konyhában ott ül a pultnál, és az előtte lévő bögrét bámulja.

– Apa... mi történt? – Hatalmasat nyelek, ahogy a hangom nagy nehezen elhagyja a torkom, nem is megyek beljebb, csak a bejárat előtt taposom a járókövet.

Apa lassan rám néz, nagy adag levegőt szív a tüdejébe, majd végül oldalra fordítva a fejét az ablakon bámul ki tovább.

– Te megmondtad, Kyungil.

– Mit? – A homlokomat ráncolom tovább, miután csak ennyit mond, úgy érzem, hogy mozdulatlanná váltam. Nem emlékszem, hogy valaha láttam Őt ilyen... komornak.

– Megmondtad, hogy ez így nem lesz jó. – Kissé még a fejét is megcsóválja, de a szemembe semmi pénzért nem nézne. – Lehet, elköltöznek. MinJiék el akarnak menni.