14. rész - Szükségem van

Sziasztok!:D Örömmel jelentem be, hogy egy általam várva várt részhez érkeztünk. Egy Yijeong szemszöget raktam össze nektek, hogy belelássatok végre az Ő fejébe is, és hogy megértsétek ezt a gigauke – legalábbis a történetben az – fiút is:D

Jó olvasást!^^

Yijeong [POV]

– És a szerződés pedig érvényes, ha bármi is történne, akkor maguk jönnek ki jól... – És beszél, és beszél, és beszél. Én pedig nem figyelek.

Nem tudok, nem is akarok, hiszen a tanításmentes hétfőm estéje van, lassan negyed kilenckor pedig nem egy komor, fahéjas illatosítóval mérgezett irodában akarok ücsörögni valahol a belvárosban, a harminckettedik emeleten. Haza akarok menni.

Haza, oda, ahol csend van, magam vagyok a párnámba fojtott fájdalmas sóhajaimmal. Miatta.

Nem értem magam, miért kellett azt tennem. Miért kellett... mindent ennyire túlbonyolítanom? Hagyhattam volna annyiban, mosolyogva belemenni abba, hogy igen, testvérek leszünk. Én leszek a legjobb kis öcsi, és pont. De nem, nekem muszáj volt magamra irányítani minden reflektort! Hagyhattam volna, hogy Kyungil boruljon ki. Az legalább nem lett volna olyan szokatlan.

Mindezek ellenére mégis van, amiért nem bánom... Megcsókoltam. Folyton arra gondolok, ahogy a számba szuszogott, kapkodta a levegőt. Az én testem pedig ismét elgyengül, a térdeim megremegnek, és összeszorított fogakkal mocorgok a tágas fotelban. Egyből mindkét szempár rám szegeződik, anya kétségbeesetten, amíg azaz ügyvéd, akinek a nevére sem emlékszem, csak kérdőn méreget.

Utálom, hogy megint megtörténik; érzem, ahogy az arcom lassan felmelegszik, és csak a kezemet bámulva szívom be lassan és fújom ki halkan a levegőmet. Mintha tudnák, mi jár a fejemben, de mégis tisztában vagyok azzal, hogy ez lehetetlen.

– Minden rendben, Yijeong? – Anya keze a lábamon landol, amire fél szemmel fellesek rá bőszen bólogatva, majd az ügyvédre pillantva jelzem, hogy folytathatja a beszédet.

Biccent, és tovább mondja, de én egy szót nem fogok fel belőle. Megint apáról van szó, arról, hogy meg akart engem keresni. És megtalált. Addig járt be anya régi munkahelyére, amíg végül el nem mondták neki, hova menekültünk előle. Anya megijedt, és egyből idejöttünk; mintha ez a pasas mást mondana, mint a többi ügyvéd.

– Mint mondtam, a szerződés él, így az, hogy a maga ex-férje a munkahelyén akarta felkeresni, szabályt szegett. Már csupán ezzel büntetést kell rá kiróni. Viszont ha ide is jön maguk miatt, akkor egészen biztos, hogy nem pénzbírságot kell kifizetnie, hanem börtönbüntetést kap.

– És ha elköltözünk? – A pasi csak beszél folyamatosan, szinte összefolynak a szavak a fejemben egészen addig, amíg anya hangja fel nem cseng.

Mintha villámcsapás érne engem, a fejem egyből felé kapom, és hangosan kapok levegő után. Már nem a csók emlékétől remegek úgy.

Kyungil felhozta a költözést, hogy menjek el, még én is benyögtem egyszer egy hisztisebb állapotomban, de nem mondtam komolyan, ahogy Ő sem. Tudom, hogy nem, csak azért vágta fejemhez, hogy békén hagyjam végre. De így... így, hogy anya mondja, már egyáltalán nem vicces.

Nem mehetek el innen.

Ezernyi kép ugrik be elém, ahogy elköszönök Kwangintól, ahogy Kyungilnak elmondom, hogy soha többé nem találkozunk... Félek, megijedek attól, mennyi lehetőség van arra, ahogy elbúcsúzik. Talán mosolyogna, hogy végre megválik tőlem, örülne annak, hogy többet nem látjuk egymást. Talán csak csendben bólint, de a szemeiből sugározni fog a megkönnyebbülés.

Én nem akarok ezzel szembesülni. Nem akarom tudni, milyen szívesen paterolna ki tényleg az életükből. Azt hiszem, az teljesen összetörne.

– Nem költözünk el! – Amint a hangom felcseng, csend telepszik az egész helyiségre, mintha a kinti autók zaja is abbamaradna.

– De...

– Nem, anya, én itt maradok.          

***

– Azt hittem, nem szeretsz itt lenni... – Anya hangja hosszú percek után most tölti be először a kényelmes autót, ami meglepően nagy könnyedséggel gurul a vizes aszfalton. – Azt hittem, neked tetszeni fog ez a gondolat.

– Nekem jó itt. – Talán hazudok. Talán mégsem olyan felhőtlen... Hh, „talán”. Mindenki tudja, hogy borzalmasan érzem magam ezen a helyen. De egy kicsit... mégis szeretem. Egyet lehet tippelni, miért. – És Kwangin? Ő mit szólna ehhez?

– Ő tudja, hogy mi a helyzet. Mármint azt, ami apáddal zajlik régóta. Biztosan megértené, hogy miért mennénk el. – Magabiztosan beszél, de a hangja elárulja; remeg. Ő is, kívül, belül, mindenhogy. Nem akar elmenni de fél. Éppen annyira, mint én.

– De Ő megvédhetne tőle, mármint...

– Nem, Yijeong! Én nem akarom belekeverni Őket. Kyungilnak már így is nehéz, hogy befurakodtunk, nem akarom, hogy még több problémája legyen. – Erősen markolja a kormányt, mély levegőt vesz, amíg én a szélvédőn kibámulva agyalok azon, hogyan győzhetném meg. Én nem akarok innen elmenni.

– Kérlek, ezt ne, anya. Nem menekülhetünk örökké apa elől. Szembe kell vele nézni. Oké, megértem, hogy te félsz tőle, mert régen is sokat bántott, de... én majd megvédelek. Tényleg, esküszöm. – Szánalmas próbálkozásommal egy kétségbeesett pillantás a jutalmam, anya úgy néz rám, mintha azon nyomban képes lenne elsírni magát.

– Te magadat sem tudod megvédeni, Yijeong, hiába a bokszedzés, ahova rendszeresen jársz, és amit elkezdened sem szabadott volna. – Itt természetesen egy jelentőségteljes tekintetet kapok, ami jelzi, hogy egy szavam sem lehet. – Nagyon édes vagy, de te is tudod, hogy apáddal nem bírsz el. Mindig is egy erős ember volt. – A fejét rázza, a haja így össze-vissza száll. Még mindig remeg. Fáj ránéznem, de megteszem, ráadásul úgy, hogy csaknem kiesnek a szemeim. Ő pedig viszonozza a dolgot, egyből tudom, hogy be is törtem. Soha nem tudott ellenállni nekem. – Ah, rendben... Ne nézz így rám, Yijeong. Talán beszélnem kéne Kwanginnal. Tanácsot kérni tőle. – Máris jut levegő a tüdőmbe, ahogy ezt kimondja, megkönnyebbülök attól, hogy ismét nem menekül a fejét lehajtva, egy szót sem szólva.

– Még ma? – Hiába látom az órán, hogy már este kilenc is elmúlt, holnap pedig iskola, én akkor is reménnyel telt hangon szólalok meg. Nem tudom, miért, de az Ő lakásukba belépve mindig nyugodtság tölt el. Jól érzem magam, biztonságban.

Talán csak Kyungil miatt.

– Kizárt dolog, mész aludni. Majd még a héten beszélek erről vele, de ma biztosan nem. Először nekem is tudnom kéne, egyáltalán hogyan kezdek bele. És négyszemközt fog lezajlani a beszélgetés, ne is álmodj róla, hogy ott leszel. – És tessék. A saját anyám megint egy szempillantás alatt töri félbe a magamba zárt lelkesedésem, amit csak egy hisztis szájhúzással reagálok le. Nem tehetek róla, hogy mindig abban a házban akarok lenni.

***

Utálom ezt a helyet. Minden nap itt kell lennem, órákig koptatni a sok drága padot, nézni a sápadt falakat a sznob emberekkel együtt. Nem elég, hogy nyolc órát kell ilyen helyen töltenem hét napból ötször, még az is rátesz egy lapáttal, hogy esténként sokszor edzésem van. Bokszedzés, amit utálok. Rühellem.

Félek oda betenni minden egyes alkalommal a lábam, félek attól a sporttól, az emberektől, attól a világtól, ami ott zajlik. Egyikük sem tisztességes, épp ezért kitűnök onnan. Jobban, mint az iskolából.

De mégis járok, talán csak azért, hátha így felfigyelnek rám.

– Yijeong, tudod a választ? – Mrs. Jung hangja rángat vissza, az irodalom tanáromé, aki a homlokát ráncolva mered rám megállás nélkül.

Tudja, hogy imádom az irodalmat, minden egyes betűjét, nem véletlenül akarok ebből diplomát. Viszont most még ezt is... kizárja az agyam. Nem tudok odafigyelni. Egész héten nem ment.

A keddem, mint első tanítási nap a héten borzalmas volt, reggel elaludtam, a késés miatt pedig az első órát végig kellett állnom. A szerda mondhatni elment, a csütörtök viszont annál rosszabb volt.

Az osztálytársaim kitalálták, hogy újfiú lévén – hiába vagyok itt már csaknem másfél hónapja – nekem kell minden mocskos dolgot elvégeznem. Felborították a kukát, majd minden lehetséges mocskot a vécéből a folyosóra hordtak. Rám fogták. Épp ezért ki kapott igazgatói figyelmeztetést? És kinek kellett feltakarítania?

Nekem, természetesen.

– Yijeong nem csak nyomorék, ostoba is. – Amint az egyik fiú hangosan felnevet, sokan követik, egyedül a lányok nem. Ők soha nem bántanak. Csak a gyökér, Y kromoszómával rendelkező idióták, akik nagyra tartják magukat. A semmiért.

– Gong Minseok, maradj csendben! – Irodalom tanárunk idegesen morran fel, szinte már gyilkos tekintettel mered arra az osztálytársamra, akinek egészen magasra szökik a szemöldöke ettől. – Lehet, hogy humoros így lekezelni egy védtelen személyt, de a tanulmányi eredményeiteket elnézve Ő lesz az, aki a te főnököd lesz évek múlva és nem fordítva. És ha ez így lesz, akkor attól tartok, kamatostul visszakapod mindazt, amit te csinálsz most. Elgondolkodnék azon, ki is az ostoba. – Egy tanár soha, soha nem mondhatna ilyet, hiszen ki is rúghatják érte, de Mrs. Jung megtette. Ennek hála pedig hangos nevetés lesz úrrá az osztályon, és sok, édes megjegyzés Minseok felé.

Épp csak egy fél pillantást vetek osztálytársam felé, aki eddig megkeserítette az életemet, egyből görcsbe rándul a gyomrom. Gyilkos, kegyetlen tekintettel mered rám vissza, szinte már vicsorít, én pedig tudom; meg fogok halni.

Péntek van, utolsó óra, de tudom, hogy haza már nem jutok.

Miután tanárunk elcsitítja az osztályt, az óra tovább folyik, én pedig a táskámat markolom a pad alatt, amiben már mindent belepakoltam. Készen állok akár rohanni, szó szerint kirohanni a teremből azért, hogy ne verjenek agyon.

Hiába az a sok rohadt edzés, még most sem tudom megvédeni magam. Ezzel mindenki más is tisztában van, de jobban járok, ha ennek az ellenkezőjét mutatom kifelé. Így talán nem vagyok olyan sebezhető.

Még pár perc, pár kínzóan lassú, végtelenségig tartó másodperc, és felkiált a csengő, mintha azt üzenné, hogy meneküljek. Én meg mi mást tehetnék? Élesen kapkodva a levegőt felpattanok, és a padok közt szlalomozva mentem az életem.

Mintha valami teljesen idegen érzés folyna az ereimben annak ellenére is, hogy már sokszor eluralkodott rajtam hasonló az elmúlt hetekben.

Magamra sem ismerek, a tempó, amit a lábaim diktálnak, követhetetlen. Legalábbis gondolom ezt egészen addig, amíg sok, ismerősen erős ujj szorul a csuklómra. Úgy ránt vissza, mintha papírból lennék és akár a szél is elfújhatna.

Igaz, hogy már a friss levegőn vagyunk, de még így is a suli területén, aminek a kerítése fájdalmasan fúródik a mellkasomba, az arcomba, ahogy az az állat nekinyom.

Kicsavarja a kezem, egészen magasra nyomja, amíg már nem nyüszítek a fájdalomtól.

– Engedj már el! – A hangom felhangosodik, miközben Ő idegesen morran, majd a derekamba térdelve a hideg, vizes földre lök. Görcsösen markolom a kerítés hideg felületét, miközben szaggatottan kapkodom levegő után.

Nem hiszem el, hogy hiába tűnt el innen a főgyökér az eltűnésem miatt, itt van a talpnyalója, aki még egy megrovás után sem hajlandó leállni.

Meg fogok itt halni.

– Kussolj már, idióta. – Köpi a szavakat, tüskeként szúródnak a bőrömbe, én pedig zaklatottan nézem azokat a diákokat, akik ijedten merednek ide. De nem segítenek. – Miért nem takarodsz már el innen végre? Ez az én területem, és ennyi korcsot már nem tűrök magam mellett. – Minseok egy tockost ad, a hajamba markol, majd a fejemet hátrafeszítve a hátamba mélyeszti a térdét, hogy felkelni se tudjak. Fáj, zsibbaszt és kibírhatatlan, a csontomat kínozza, a tudatomat pedig arra kényszeríti, hogy egyetlen egy dologra tudjak gondolni.

Hol van ilyenkor az őrangyalom?

– Nem tehetek róla, hogy ostoba vagy, és nem veszed észre, hogy te is csak egy menhelyszökevény vagy. – Halkan sziszegek, de még így is megfagy a levegő idekint, még hidegebb lesz, amitől már remegnek a karjaim.

Mindenki csendben áll, visszafojtott lélegzettel, mikor is a hajamban lévő ujjak megfeszülnek, és minden erejüket belevetve a kerítés rácsába nyomják a homlokom. Én pedig nyüszítek, átkokat szórok, és addig karmolom a recés betont, mikor már éles fájdalom nem jelzi, hogy kezdem egyre jobban felsérteni a bőröm.

Rosszabbat is átéltem már, volt rosszabb, sokkal, sokkal rosszabb... Ez jár a fejemben. És az, hogy bárcsak meghalnék végre pár pillanatig, amíg vége nincs ennek az egésznek.

– Héj! – Ismerős a hang, először fel sem ismerem, csak kissé beködösült tekintettel pásztázom a kerítésen túli világot. – Francba, Yijeong?! – Táska vágódik nem messze a járdán, hangos léptek nyomják el az utca zaját, majd hirtelen kapok levegőt, a fejem zsongása felerősödik, amint már nem nyomja kéz a fémhez.

Halkan szuszogok, fogamat csikorgatva fekszem még, amíg végül fel nem sikerül ülnöm. A nem is olyan rég kifeszített kezem fáj, a homlokomon a kerítés nyoma zsibbad, a hátam, amibe láb taposott, alig akar kiegyenesedni.

– Te meg ki... – Bambán nézem végig, ahogy Minseok szavat elrekesztő pofonokat kap, nagyot, hangosat, majd csak csendben figyelem, ahogy a táskáját felkapva, az arcát dörzsölve viharzik el a sok izgatott diák közt.

– Nincs semmi látni való, idióták! – Az ismerős hang ismét felcseng, majd ahogy a tulajdonosa elém guggol, akkor jövök csak rá ki is az. – Yijeong, jól vagy? Eskü, alig ismertelek fel először. Csak álltam ott pár méterre, mint egy értelmi fogyatékos, de amikor megszólaltál, tudtam, hogy te vagy az. Ne haragudj, hogy nem jöttem hamarabb. – Jaeho a kezét nyújtja, azt, aminek a bütykein a bőr felszakadt, és egészen kicsit vérzik is.

Ő nem csak pofonokat osztott. De én nem láttam.

– Köszönöm – mondom halkan, elfúló hangon, amire válaszul csak egy elborzadt tekintettel méri végig az arcom, ami egészen biztosan teljesen tropára ment a küzdelemtől.

– Gyere, menjünk innen. Túl sok a bámészkodó. – Óvatosan felsegít, majd a vállamat átkarolva terelget ki az iskola előudvarából, el sem hiszem, hogy végre a kerítés túlsó felén vagyok. – Nagyon nagy mázlid van, hogy erre volt dolgom, tesó. – „Tesó”. Ezt mindig csak Kyungilnak mondja, nem? Akkor nekem miért? Nem, mintha bajom lenne vele. Jaeho elfogad.

– Ne is mondd. – Halkan felszisszenek, ahogy bizsergő homlokomhoz nyúlok, amit hallva ijedten néz rám pár pillanatra. Nem hiszem, hogy voltam-e ilyen hálás valaha. Most legalább küldött értem valakit az ég, hogy ne öljenek meg. Mint múltkor Kyungilt. – Ha már itt tartunk, miért pont erre jöttél?

– Randim lesz a parkban, és az egyetemtől ez az útvonal rövidebb. – Randi. Jaeho felszedett egy nőt, aki úgy tűnik, most várni fog rá. Nem értem, miért nem siet oda fejvesztve.

– El fogsz késni – jegyzem meg halkan, a sáros ruháimat igazítva, amikben most úgy nézek ki, mint egy hajléktalan.

– Semmi para, még ráér, van időm. Hazakísérlek, kell a francnak, hogy bajod essen megint. – Hallom a hangjában, hogy kissé ideges, talán azért, ami történt. – Mindenesetre örülj, hogy nem Kyungil járt erre. – Ahogy kiejti az Ő nevét, a testem összerezzen, és nagy szemekkel nézek rá. Ide sem les, még csak egy fél pillanatra sem, mégis egy féloldalas vigyor terül szét az arcán.

Megveregeti a vállam, majd elenged, és a hajába túrva néz előre. Csak előre.

Nem értem, miért mosolyog.

– H-hogy érted ezt? – makogom halkan, a kezeimet tördelve, hiába nincs erő egyikben sem.

Jaeho végre rám néz, a vigyora még nagyobb lesz, még a hajamba is beleborzol.

Mintha tudna valamit... nem is tudom. Túl titokzatos, és ettől kiráz a hideg.

Viszont azt biztosra tudom, hogy a csókról nem tud. Kyungil biztos, hogy nem mondta el, főleg az után, hogy kijelentettem; tekintsük meg nem történtnek a dolgot.

Ah, hiába én mondtam, mégis lehetetlen, hogy elfelejtsem.

– Ennyire nem félelmetes ember, hogy így összerezzenj tőle. – A hangjából távozott a feszültség, és még csak behatárolni sem tudom, mi költözött a helyére. – Hogy hogyan értettem? Tudod, Ő nem erőszakos, csak egy nagyon indulatos ember. Viszont egyetlen egyszer láttam verekedni,  de... még én is megijedtem tőle. Ha Ő kezet emel, nincs vége egy-két pofon után. Ha Kyungil ideges, akkor az, aki feldühítette, halott ember. – Furcsán formázza szájával a szavakat, mintha titkokat árulna el, amitől ki is ráz a hideg. – Éppen ezért nem értem, hogy te annyiszor kihoztad már a sodrából, de... egyszer sem ártott neked. – Ahogy befejezi, a hangja elcsendesedik, az agyam abban a pillanatban tér ki munkája alól, és hagyja, hogy a szívem kihagyjon egy teljes ütemet.

– Én nem vettem észre, hogy ennyire... komoly az, ha felbosszantják. Mármint volt példa arra, hogy befeszült a karja, és kent már nagyon durván a falnak is, mikor előkerültem az eltűnésem után, de nem bántott egyszer sem. – Magam elé meredve motyogok, miközben fáradt léptekkel csoszogok, hiába tudom, hogy így soha nem jutok haza. – Mondta már azt is, hogy azért küld el folyton, mert nem akar ártani nekem.

– Nem mondod? Ez új nekem. – Jaeho hangja igencsak hitetlenül cseng fel, hirtelen felülkerekedik rajtam az érzés, hogy ezt talán nem szabadott volna elmondanom. Ah, az ég szerelmére! Fogalmam sincs, mikor mi hagyhatja el a szám! – Ha egyszer Kyungil keze lendülne, akkor az, bizony csattanni és fájni is fog. Bár, hh... úgy tűnik, te kivétel vagy. – Ezután elhallgat, nem mond semmit, én pedig agyalok.

Azon, hogy mit mondok anyámnak, miért nézek ki így, hogy hogyan kerülhetem el továbbra is Kyungilt, ugyanis a szemeibe nem tudnék nézni a csók után, ráadásul megint nem tudtam megvédeni magam. Kigúnyolna.

Mindezek mellett viszont a legfőbb dolog, ami szinte már mantraszerűen kattog a koponyámat zsibbasztva az az, hogy bárcsak... bárcsak kivétel lennék.