17. rész - Utálom

Sziasztok:D Hát... tőlem nem igazán tudtok megszabadulni:D

Mindenesetre ez a lekaparhatatlanságom remélem, senkit nem ijeszt el, főleg, hogy a következő két rész, amit ma és holnap felteszek, soros fordító lesz:DDD Erős idegzetet kívánok mindenkinek:)

Jó olvasást:3

– Tessék? – A hangom, a benne lévő rekedtség kettétöri a konyha csendjét, miközben ezernyi érzelem száguld végig rajtam. Hirtelen nem tudom, melyik az erősebb. Az értetlenség, a harag vagy a lelkemet uraló üresség.

Eszembe jut, mikor felhoztam Yijeongnak, hogy költözzenek el, még arra is, mikor egy hisztisebb pillanatában Ő is a fejemhez vágta. Akkor még elviselhető volt a gondolat, sőt, úgy emlékszem, meg is nyugtatott.

Viszont most... nem értem. Összezavar, és olyan érzéseket kelt bennem, amiket eddig talán soha nem tapasztaltam.

– MinJi átjött, már napok óta mondta, hogy beszélnie kell velem. – Apa hangja egyre gyengébb, ahogy az én lábaim is. Én mégsem ülök le, nem helyezem kényelembe magam, azt hiszem, nem is tudnék tétován, egy helyben ücsörögni. – A lényeg az, hogy az előző férje, Yijeong apja verte Őket. – Őket. Őket, Őket, Őket. Nekem Yijeong múltkor említette, még... még a csók előtt. Csak úgy kiszaladt a száján. De akkor azt mondta, hogy csak MinJit bántotta. Azt nem... hogy Őt is. – Egy éve váltak el, kicsit több is talán. Azután is folyton... ah, mindegy, az a fontos, hogy távolságtartási végzésük van ellene, de az a nyomorult kiderítette, hogy itt vannak, ide fog jönni. És MinJi... menekülni akar. – Apa arcán látom azokat a ráncokat, amik anya emlékére is mindig előjönnek, de ez mégis más egy kicsit. Úgy érzem, ez most rosszabb. – Yijeong nem akar menni, Isten tudja’, miért, mert hát te is tudod, hogy nincs itt jó helye jelenleg. Miatta először még csak gondolat szinten volt meg, de mióta megverték, el akarnak menni a lehető leggyorsabban. Vagyis, hh... csak MinJi. Félti Yijeongot. – Amint elmorogja azt, amitől cseng a fülem, a mellkasom összemegy, és ezer tű fúródik a tüdőmbe, apa csak egy mély levegőt vesz, tudom, hogy még folytatni is akarja.

– Mit mondtál neki? – Szinte suttogás az, ami a torkomon kijön, bár nem csodálom. Így, felnőtt szemmel nézve a magába zuhant apámat teljesen más, mint kisgyerekként. Ez rosszabb. Borzalmas.

Legszívesebben üvöltenék azzal a nővel, hogy miért csinálja ezt... Hogy miért hagyja itt az apámat.

Miért, miért, miért kuszálja össze még jobban az életemet?

– Azt, hogy bárhova mennek, sehol nem lesznek biztonságban, de ha itt maradnak, talán nagyobb esély lenne arra, hogy semmi rossz nem történik. Nem menekülhetnek előle örökké... Ő meg csak azt kontrázta, mennyire nem akar nekünk rosszat, és így mindenkit megkímél. Könyörögtem, hogy ne menjenek el, amire Ő sírva fakadt és elrohant. – Még a fejét is megcsóválja, miközben egy keserű mosoly terül el az arcán.

Apám szerelmes. Teljesen odavan ezért a nőért, és ahogy elnézem, ez viszonozva is van. Épp ezért nem értem, hogy miért... miért nem tudják ezt megoldani? Miért akkora probléma ez, hogy menekülni kelljen?

– De... akkor nem mondta, hogy tényleg elmennek, igaz? – Nem értem, a hangom miért ilyen, hogy miért érzem úgy, hogy lassan a feszültség és a stressz robban bennem. Ennek nem szabadna így lennie miattuk.

– Nem tudom, nem is érdekel... Nem tehetek semmit, Ők döntenek. – Épp úgy beszél, ahogy én, mikor a legalja napjaimat éltem, ami nem tetszik. Zavar, szúrja a dobhártyám. Utálom, utálom. ezt. Hogy egy erős személyt, aki felnevelt bármilyen nehéz is volt, most ilyen állapotban van. Pont Ő... pont apa mi a francért csinálja ezt? Miért teszi ezt mindkettőnkkel? Beengedte Őket az életünkbe, és mindent elrontottak. Még jobban.

– Nem érdekel? Ezt kitalálhattad volna előbb is – mondom halkan, elfojtott indulattal a hangomban. – Elkerülhettük volna ezt az egészet.

– Kyungil. – Apa hangja szinte felismerhetetlen a beleköltözött hitetlenkedéstől, miközben lassan leszáll a bárszékről és a bögréjét markolva közelebb lép hozzám. – Miért mondod ezt úgy, mintha Yijeong nem tenne jót neked? – A szemöldököm magasra szökik, amíg az Ő arca teljesen eltorzul. Össze van zavarodva. És most már én is. – Miért beszélsz róluk még mindig így?

– Mert csak bajt okoznak! Mindenki, aki szeretetet próbál adni, végül szomorúságot hoz, mikor vége a varázsnak, apa. Komolyan ennyire vak vagy? – Nem mondtam hülyeséget sem akkor, sem most. Ők ketten igenis csak problémákkal nehezítik az életünket, viszont apa figyelmen kívül hagyta minden szavamat. És tessék... Itt vagyunk most, és a feleslegesekből fontos személyek váltak a számára. Most Ő szenved, én pedig küzdhetek a kétszemélyes családunk összetartásáért. – Én boldog voltam boldogtalanul is. – Felváltva nézek a szemeibe, amíg Ő a szavakat keresi, de ahogy elnézem, még csak a hangját sem találja. Látom, tudom, érzem, hogy meg fog cáfolni.

Ah, én... én ezt akartam elkerülni. De Ő szokásához híven a saját feje után ment, és most, hogy az élet újabb olyan embertől akar elszakítani, aki hosszú idő után ismét meghatározó, hagyja, hogy elmenjen ahelyett, hogy küzdene érte. És közben velem vitatkozik.

A pofám leszakad.

– Ellent mondasz saját magadnak. – A hangja elhalkul, mély levegőt vesz, és hirtelen úgy néz rám, amitől a szívem kettészakad. – Te csak elfogadod azt az érzést, ami az adott helyzet miatt van. Ez nem boldogság. Ez csak... túlélés. – A hangja elhal végül, majd elengedve a bögréjét, a homlokára simít.

Mindeközben én... Érzem a vállamra nehezedni a fáradtságot, olyan, mintha most azonnal a földre akarna taszítani. Kimerült vagyok testileg, lelkileg még inkább, hiszen túl sok a tananyag, túl sok az ember, és még több az érzelem, amiket nem tudok kellőképpen befogadni.

Komolyan próbára teszik az idegrendszeremet. Apa, MinJi...

Yijeong, Yijeong, Yijeong is.

Az a személy, aki jelenleg ismét a fejemben jár. És arra gondolok, hogy csak azért nem jött át ide az elmúlt napokban, azért került, mert nem akart a szemeimbe nézni. Pont emiatt. Mert elmennek.

Ah, fogalmam sincs, honnan ez a gondolat, hisz még apa is kihangsúlyozta, hogy Yijeong akar menekülni, mégis ez az, amire gondolni tudok.

Ő miért nincs itt? Miért nem mondja, hogy maradni akar? Miért húzódik meg? Azért, mert... most már Ő is inkább elmenne?

– De a túlélés legalább nem szenvedés. – Végül ismét megszólalok, visszafogottan, mindenféle indulatot elnyomva magamban.

Nem akarok veszekedni, hisz apa fontosabb nekem ennél. Nem akarom még én is tetézni a rossz kedvét MinJi mellett.

– Te komolyan... tényleg nem akarod, hogy maradjanak? – A hangja csaknem elhal, a kíváncsiság az egyetlen, ami életben tartja. Én pedig épp olyan tehetetlennek érzem magam ettől a kérdéstől, mint Ő. – Végig tudnád nézni, ahogy elmennek?

                                                                      

***

– Tesó, nézd! Gyáh, elolvastam egy könyvet, esküszöm! – Jaeho teljes boldogsággal a hangjában bokszol bele a vállamba, ahogy én kiteszem a lábam az egyetem épületéből. – A pszichológia tanárom ajánlotta, ezért gondoltam, megpróbálom. Csak úgy faltam a sorokat.

Péntek van, nekem négy órám volt csak, Jaehonak viszont több. Nem értem, mit keres itt.

– Elképesztő vagy – mondom halkan, szinte leragadni készülő szemekkel, amit Ő látva kissé arrébb húzódik tőlem.

– Minden rendben? Mostanában olyan... furcsa vagy. Megint. – Szívesen mondanám azt neki, hogy ismét csak két órát aludtam az este, hogy a gondolataim nem hagytak békén, de most nem megy. Nem akarom erre fogni az egészet, hiába oka ez is annak, hogy csak vonszolom magam.

– Baj van, Jaeho – vallom be, majd egy nagyobbat nyelve a hajamba túrok. Ezt épphogy kimondom, legjobb barátomban megreked a levegő, és eltorzult arccal ragadja meg a karom. Úgy fordít maga felé, mintha könnyű dolga lenne, miközben úgy mered az arcomra, mintha a lelkemet lehelném ki.

– Te soha, soha nem mondtad még, hogy baj van. – Alig ismerem fel a hangját a benne lévő döbbentségtől, ráadásul az sem segít, hogy olyan aggodalom költözik az arcára, amitől még rosszabbul érzem magam. – Mégis mi történt? Hm? Valami... valami borzalmas, ugye? Soha nem láttalak még ilyennek. Komolyan, Kyungil, mondd már el! – Hadar és siettet, még csak esélyem sincs arra, hogy belekezdjek.

Mert igen, most el akarom mondani neki. Azt hiszem ott tartok, hogy szükségem van a tanácsára. Arra, amit lát külső szemmel, hátha Ő jobban tudja, mit kéne tennem.

– MinJi el akar költözni, apa meg teljesen magába fordult tőle. Ez annyira... ah. Bonyolult. Én meg annyira... fáradtnak érzem magamat. Úgy érzem, hogy teljesen tönkretesznek. – Amint ezt kimondom, Jaeho szája szinte tátva marad, majd kapkodva kezd el tolni a vállamnál fogva, hogy jelezze; sürgős dolgunk akadt.

– Jó, oké, rendben... sokkal nagyobb a baj, mint hittem. Itt most egy kis alkoholra van szükség, mert amikor olyan feszültség van benned, hogy még a kezeid is ökölbe vannak, mikor látszólag nyugodt vagy, az már közel nem jelent jót. Kikúráljuk belőled ezt, haver. – Érzem a hangján, hogy egy pillanat alatt önbizalommal teli lesz, határozottsággal és tettrekészséggel. Ez megnyugtat, de épp csak annyira, hogy tudjam; jó kezekben vagyok.

Mégis úgy érzem most, hogy ezen a nyomottságon, ami rajtam uralkodik, aminek még én sem tudom a pontos okát, Jaeho nem tud segíteni.

Nem ellenkezek, nem hátráltatom legjobb barátomat, még csak azt sem mondom, hogy a délután negyed kettő nem alkalmas az ivásra, csak hagyom, hogy hozzánk érve leültessen a kanapéra. Én pedig a tarkómra simítva várom, és próbálom magam is feldolgozni azt, hogy magamtól fogok beszélni neki. A könyörgése nélkül.

Ez annyira... szokatlan.

Még percek telnek el, mire legjobb barátom megérkezik két pohárral és egy üveg jégerrel a kezében, amiről tudja, hogy szeretem. Nem tudom, miért, de ez az egyetlen alkoholos ital, amitől ellazulok és úgy tényleg, igazán szeretem.

– Ugye tudod, hogyha sokat iszol, te leszel az, aki önti magából a szavakat? – Jaeho még kissé el is vigyorodik ezt hallva, majd csak a szemeit forgatva tölt ki nekem egy kicsit, majd magának fele annyit.

Ekkor jövök rá, hogy tényleg nem az a célja, hogy lerészegedjünk.

– Én csak azt akarom, hogy teljesen feloldódj és olyanokat is elmondj, amiket alapból nem tennél. Úgyhogy emeld a poharad, tesó, és gurítsd le, mert te is tudod, mennyire tudni akarok sok mindent veled kapcsolatban. – Valami sunyi kis fény csillan meg a szemeiben, én pedig nem értem, miért. Inkább csak szó nélkül a számhoz emelem a kis poharat, és étgyomorra iszom meg azt a pár korty jégert. – De, ha már itt tartunk... Kezdjük az elején. Mi történt?

– Aputól tudom, hogy Yijeong apja verte MinJit meg a kölyköt, és mikor elváltak, távolságtartási végzést indítottak ellene. Most meg az az állat megtalálta Őket, és... MinJi el akar menni. Apával meg összevesztem emiatt. Úgy... utálom ezt. Az egészet. – Szinte köpöm az utolsó pár szót, ahogy lejjebb csúszok a kanapén, és a hajamat túrva veszek egy mély levegőt.

– És neked ezzel tulajdonképpen... mi is a bajod? Hiszen nem szereted, hogy itt vannak. Mindig azt mondod, hogy felforgatják az életedet. – Jaeho a homlokát ráncolja, úgy tűnik, tényleg összezavartam. Ami azt illeti, az én fejemben sincs rend, sőt... Nem tudom befolyásolni a gondolataimat. Egyik követi a másikat, és egyre nagyobb mocskot hagynak maguk után.

– Az, hogy... – Hirtelen elhallgatok. Nem tudom, mit kéne mondanom... Azt sem tudom, merre vagyok arccal. Komolyan nem. – Ah. Én csak azt érzem, hogy fáradt vagyok, feszült, alig tudok aludni, és még jön ez is... Ezért nem akartam Őket. Egyáltalán nem. – Önként nyúlok a jégeres üvegért, miközben az a gondolat fészkeli magát a fejembe, hogy én tényleg... valóban sokkal többet beszélek, mint régebben.

Nem, nem, nem lehet, hogy Yijeong az oka.

– Én ezt mind értem, de a kérdésemre nem válaszoltál. – Fogalmam sincs, miért, de egy sejtelmes mosoly bújik meg a szája szélén, amit a homlokomat ráncolva nézek. Valamire készül. És ez nem tetszik.

– Mert nem tudom, mit mondjak – jelentem ki a poharamba kortyolva, majd újra és újra töltve magamnak. Nem tudom, mikor voltam ilyen szomjas utoljára.

– Jó, ennyi elég lesz. – Jaeho végül hümmögve veszi el tőlem az üveget, de ami még a poharamban van, hagyja, hogy megigyam. – Ha így folytatod, lapáttal nem szedlek fel a padlóról. – A fejét csóválja, miközben a kis dohányzóasztalra teszi az alkoholt. – Te sem bírod sokkal jobban a piát, mint én. Ha leiszod magad tehetetlenségedben, nem fogok kiszedni belőled semmit. Ezt pedig nem akarom, úgyhogy ennyi épp elég. – Hallom a hangjában, hogy éppen annyira küzd a dologgal, mint én. Éppen annyira tudni akarja a választ, ahogyan én is. Legalább a célunk közös.

– Jól van, nekem mindegy. – A vállamat rándítom, az arcom pedig felveszi a tipikus Song Kyungil ábrázatot, amitől általában egymásnak szaladnak az emberek.

– Szerintem... az lenne a legjobb, ha nem harapófogóval kéne kiszednem belőled a problémát, hanem magadtól mondanád. – Erre az elejtett, ártatlan kis megjegyzésre hirtelen valami riadót fúj bennem, és úgy érzem, ez nem fog jól elsülni. Épp ezért már kelnék fel, mikor Jaeho észrevéve, mit akarok tenni, a karomnál fogva állít meg. – Nem, most már nem menekülhetsz a szobádba, tesó. Aggódom érted, és tudni akarom, mi a bajod. Had segítsek. – Mintha belém látna, úgy beszél, amivel eléri, amit akar; visszaülök. Igaz, kissé befeszülve, de nem mozdulok többet, aminek Ő örül. – Hogy... hogyan érezted magad, mikor megtudtad, hogy el akarnak menni?

– Ah, Jaeho, komolyan? A sablon szöveg? – Még egy fájdalmas grimaszra is húzom az arcom, ahogy a fejemet hátradöntve felnyögök.

Igen, azt hiszem, kezd hatni az a kevés kis alkohol, amit magamba gyűrtem.

Amiből még mindig inni akarok.

– Héj! Tehetek róla, hogy ezt rágja belém a tanár? Pszichológusnak tanulok, én tudom, mi a jó. – Úgy mondja, mintha bármit is felfogott volna abból, amit az elmúlt hetekben tanult az egyetemen. – Szóval, drága testvérem, hol a válasz?

– Én... – elhúzom a számat, majd kiegyenesedve, a szemem sarkából a jégerre pillantok. Jaeho ezt nem figyeli, csak a poharába bámul, amibe még bele sem ivott. – Haragudtam – nyögöm ki végül nagy nehezen. Legjobb barátom erre pedig csak felmorran, hogy jelezze; ez édes kevés. – Most is haragszom. – Egészítem ki magam, aminek hála már a szemeit forgatja.

Igen, nehéz eset vagyok. Tudom.

– Hát, már nem azért, de látszik, hogy nem szokásod az érzelmeidről beszélni. – Jaeho elhúzza a száját, a szemöldökét emelgeti, és úgy néz vissza rám, mintha csaknem a nevetés küszöbén álldogálna. – Haver, összeakad a szemed. – Végül hangosan fel is nevet, amire én csak horkantok, és a vállára csapva hallgattatom el.

– Nem ittam annyit – morgom fintorogva, amit csak egy vállrándítással reagál le.

– Csak úgy öt-hat pohárral zsinórban. – Még legyint is egyet, majd kuncogva veszi ki a kezemből az üres poharat. – Ezt ideje lenne feladni. Ahogy mással megtetted, ez is menni fog. – Erre az elejtett kis megjegyzésre felszökik a szemöldököm, még úgy is, hogy tudom; egy egészen más módszerrel közelít felém. Mivel az előzővel csupán két szót csikart ki belőlem.

– Miről beszélsz? Én nem szoktam feladni semmit. – Olyan indulattal morranom le szerencsétlent, hogy egy egészen kicsit össze is rezzen. Viszont ezután visszatér önmagához, és úgy, ahogy én, megemeli a szemöldökét.

– Ó, igen? Akkor mi van a főzéssel? A pszichológiával?

– Ez övön aluli volt – mondom kissé sértetten nézve rá, amire csak hümmögve válaszol, majd a vállamba bök, hirtelen nem is tudom, mit akar ezzel.

– De igaz. Te is tudod, hogy nem vagy olyan erős, mint amilyennek mutatod magad. A magad köré épített kis falad tele van résekkel, Kyungil. – Nem tudom, hogy ez hogyan jött neki, de most, ebben az állapotban és helyzetben hatásosnak tűnik. Elgondolkodom rajta. – És omladozik is pontosan... másfél hónapja. És egyre többet mutatsz magadból. – Már majdnem rákérdezek, miért pont másfél hónap, mikor rájövök... Leesik, miért. Akkor jöttek MinJiék.

– Nem változtam meg. Csak felnövök fejben. Tudod, amit neked is kéne, csak... hát, tudjuk, hogy nem mindenki éri el ezt a pontot. – Amint ezt kimondom, Jaeho arca eltorzul egy pillanatra, majd egy műmosolyt villant fél másodpercre.

– Nagyon vicces vagy. – Morgása a lelkemig hatol, esküszöm, kicsit jobban érzem magam tőle. – Viszont az, hogy felnősz, az érettségedet mutatja, és nem azt, hogy van, amikor be nem áll a szád. – Ez ismét nagyot üt, erre nem is tudok mit mondani már. Csak komor arccal ülök, nagyot nyelve, és arra gondolva, hogy számomra kezd rossz felé menni a beszélgetés. – Tudjuk is mind a ketten, hogy ez miért van. – Ismét a vállamba bök, de ez most más. Nem is tudom, miért. – Yijeong miatt van.

– Őt ne keverd bele – vágom rá egyből, a fogamat csikorgatva, amire kissé kikerekednek a szemei, és hátrébb húzódik inkább. Mintha agyaram nőtt volna minimum.

– Hú, haver, durvák ezek a hirtelen hangulatváltozásaid. – A nyakára simít, majd látom az arcán, ahogy magára parancsol, és fél másodperc alatt megkomolyodik. – És nem értem, miért „keverem bele” ezzel. Ő mászott bele nyakig a dologba. – A vállát rántja, a száját húzza, majd végül megissza azt a kevés kis jégerét.

– Neki ehhez semmi köze. – Kijelentésemet hallva Jaeho egy pillanatra megáll, majd lassan néz rám letéve a poharát.

– Miért ne lenne köze ehhez? Hisz MinJi vele együtt jött, nem? – Amint ezt kimondja, a torkom elszorul, a gyomrom bucskázik egyet. Hiszen igaza van. Én pedig hiába akarom elzárni magamban a dolgot, sajnos nem tehetem. Emiatt pedig érzem, hogy... hogy a mellkasom egyre nehezebben emelkedik. – Te tudod a legjobban, hogy igenis hatással van rád az a kölyök. Néha... szokatlanul is.

– Ezt meg hogy érted? – A halántékomat masszírozom, úgy nézek rá. Nem értem Őt. Tényleg nem értem, mire céloz.

– Amikor hazakísértem Őt, miután elverték, elbeszélgettünk egy kicsit. – Jaeho szavaitól eszembe jut, amikor megláttam Yijeongot. Sárosan, sebesen, leamortizálva. Soha, soha, soha többet nem akarom azt a látványt. – Ő mondta, hogy még soha nem bántottad. Tudod, ez nekem furcsa volt, mert tisztában vagyok azzal, mennyire dühített téged. De te nem emeltél rá kezet... Te e helyett az éjszaka közepén mentél ki az utcára, hogy megkeresd, aztán érte mentél a rendőrségre. Én csak ennyiről tudok, de ki tudja, miket titkolsz el előlem. – Amint hangjába tettetett sértettség költözik, az én lelki szemeim előtt az lebeg, mikor magához rántott, és... meg...

– Megcsókolt – bököm ki a nagy semmibe meredve, halkan formálva meg azt az egy szót, amit hallva legjobb barátom ledermed.

Lefagy, leblokkol, kissé szétnyílt szájjal mered rám, mintha nem hinné el, amit az előbb mondtam. Én pedig ezt kimondva feszülten ülök, a nehéz mellkasom mellé társul a menekülési kényszerem, amitől szinte már sípolva kapok levegő után.

Érzem, érzem, érzem, hogy jön. Jön az, amitől szenvedni fogok.

– És te ilyeneket hallgatsz el előlem, basszus?! – Legjobb barátom szinte felkiált a hirtelen felszabaduló izgalomtól, majd feláll és visszaül, a plafonra mered, majd rám. Végül így marad, előttem ülve, az arcomat pásztázva, amíg én óvatosan fordítom felé a tekintetemet. – Jó, rendben. Megy utánad, folyton, még akkor is furcsa, ha csak a neved kerül szóba... És megcsókolt. Gondoljuk át. – Végül, visszafogva magát valószínűleg csak miattam, pár pillanatra a homlokára simít lehunyt szemekkel. – Csak gondoljuk át... – Ismétli magát, ahogy pörög az agya, gondolkodik. Én pedig magamba fojtva legjobb barátom előtt a poklom előtörésének jeleit, teljesen megnémulva várom, hogy kibökje végre. Nem is kell sokáig magyarázat nélkül léteznem, végül vesz egy mély levegőt, és kiegyenesedve rám néz. – Haver, az a kölyök fülig beléd zúgott.