13. rész – Valami új. És az az új ragyog.

Sziasztok^^

Tudom, tudom, nem igazán fair, hogy ott hagytam abba az előző részt, ahol, de... most azért vagyok itt, hogy kárpótoljalak titeket, „ott folytatja, ahol abbahagyta” alapon:D

És ebben a részben egy fontos „szereplő” – majd rájöttök, miért tettem idézőjelbe – lép be a történetbe, akit jobb, ha megjegyeztek:D Fontos lesz még^^

Jó olvasást^^

         – Sajnálom... – Talán ez a negyedik alkalom, hogy ez hagyja el a száját, miközben olyan görcsösen kapaszkodik az ingembe, hogy egészen biztos, ezek után hordhatatlan lesz. Bár, hogy őszinte legyek, a ruhám az, ami a legkevésbé érdekel jelenleg. Az, hogy megcsókolt, úgy, amit még a nyomorult szappanoperákban sem látni, talán életem eddig legfelfoghatatlanabb dolga. Nem tudok mit kezdeni a gondolattal... az érzéssel. – Tudom, hogy á-átléptem a határaidat, é... én csak... – A hangja épp úgy reszket, ahogy mindkét lába, én pedig nem tudom, mihez kezdhetnék. Csak állok továbbra is a szekrényen támaszkodva, és nézve, ahogy ujjaim hófehérek lesznek az erőlködésemtől.

– Soha... nem foglak megfejteni. – A fogaim közt szűröm a szavakat, de most semmilyen düh és harag nincs bennük. Ezzel pedig meg is lepem Őt, ugyanis most először mer felnézni az arcomra, a pillantását pedig muszáj viszonoznom, hiszen látni akarom, milyen érzések uralkodnak a szemeiben.

Zaklatott.

Igaz, a könnyek homályossá teszik, de azt a nyugodt, magába fojtott aggodalmat látom benne, amitől kiráz a hideg.

– Ő-őrültnek hiszel, igaz? – Az alsó ajka megremeg, miközben nagy erőlködések árán, de sikerül elengednie a felsőmet, és átölelve magát teljesen a szekrénynek dől. Minél távolabb akar tőlem kerülni.

– Te hogy éreznél a helyemben? – Pár pillanatra lehunyom a szemeimet, és egy hatalmasat kell nyelnem, hogy befejezhessem a mondatot. Úgy érzem, a szívem mindjárt kiszabadul a torkomon keresztül. – Fogalmam sincs, mit kéne tennem – suttogom ismét a kezeimre nézve, azt hiszem, így maradtam, kővé dermedve.

Válaszul lehajtja a fejét, és hangosan szipog, biztosan átkozza magát mindazért, ami az elmúlt napokban történt. Felidegesített, nem hagyott aludni, kihozta belőlem azt a Kyungilt egy rendőrségi mosdóban, akitől még Jaeho is fél. Most mégis úgy érzem, azok a dolgok semmit nem számítanak, elvesztették a jelentőségüket. A haragom, amit évek óta gyűjtögetek magamban, most már közel nem akkora, mint a zűr a fejemben.

Kiborító érzés.

– Én sem tudom, mi tévő legyek ezek után. – Yijeong halkan mormogva töri meg a csendet, majd egy mély levegőt véve végül megrázza a fejét, és az arcát dörzsölve csak és kizárólag a padlót nézi. – Nem akarom emiatt... elveszíteni az egyetlen esélyem, hogy túléljek itt. – Egy hatalmasat nyelve szakítja félbe suttogását, ami nekem hirtelen túl sok. Az, amit mond.

Úgy mondja, mintha én lennék az egyetlen esélye a beilleszkedésre.

Én, aki még a legjobb barátját is tizenhét éven át várta, de még három év barátság után sem tudta megszokni, hogy Ő ott van neki.

Nem értem ezt a fiút, annyira, annyira, annyira összezavar.

– Akkor én csak egy esély lennék ezek szerint? – Hitetlen hangomat hallva összerezzen, én pedig összeszedve magam elrugaszkodom a szekrénytől, hogy kikerüljünk egymás fojtogató közelségéből.

– Kyungil, énh... felejtsük el a mai estét. – Végül a hajába túrva felnéz rám, olyan tekintettel, mintha épp meghalna legbelül. Nem tudom, hogy ez pontosan mit is jelent, hogy mennyire igaz, mindenesetre utálom látni a szemeiben a boldog csillogás helyett. Ő már lassan felnőtt, de még mindig túl fiatal. Egy ilyen kölyöknek boldognak kéne lennie.

Egy szót sem szólok, nem akarom lereagálni az ötletét, egyszerűen csak a fejemet elfordítva hátrálok vagy két lépést, mikor végül valami meleg, kicsi dologba ütközöm. Még csak lenéznem sem kell, máris hallom a zihálását, egy pillanatra pedig lehunyom a szemeimet.

Ő Yijeong kutyája. Még a parkban láttam legelőször, mikor szadizni kezdte a lábamat. Mint most.

Végül egy mély levegőt véve levezetem tekintetemet, amire egy halk vakkantás és boldog farok csóválás a jutalmam, szinte fáj látnom, hogy van egy olyan élőlény a közelemben, ami még ilyenkor is boldog. Ő biztos nem olyan zavarodott, mint amilyen én vagyok.

Érzem magamon Yijeong tekintetét, de nem akarok vele foglalkozni, egyszerűen csak hátat fordítva neki kisétálok a lakásból, olyan halkan csukva be magam után az ajtót, mintha ott sem lettem volna.

„Még barátként is nehéz rád tekintenem.”

Azt hiszem, ez lesz a legnagyobb feladatom innentől kezdve. Meg kell fejtenem ezt az egy mondatot. Tudnom kell, milyen értelemben mondta, hogy rossz vagy jó, vagy, hogy... van-e jelentősege.

Néha úgy érzem, túl ostoba vagyok, amiért a tapasztalatlanságom megköti mindkét kezemet. De mit tehetnék, ha számomra teljesen idegen érzelmekkel bombáznak?

***

– Mi van veled, tesó? – Jaeho hangja teljesen szokatlan módon cseng fel, ahogy a vállamra teszi a kezét.

Nem mondhatom el neki. Nem tudhatja, hogy Yijeong megcsókolt, ugyanis még a végén olyan dolgokat magyarázna bele, amik teljesen egyértelmű módon nincsenek. Mint a múltkor, a konyhában.

Amit, Yijeong, Yijeong, Yijeong is végig hallgatott.

– Csak fáradt vagyok – mormogom halkan, majd egy mély levegőt véve a hajamba túrok. Fáradt és zavarodott. Nem kamuztam akkorát.

– Aha. – Legjobb barátom felvont szemöldökkel mered rám, miközben a telefonja folyton rezeg jelezve, hogy valaki nagyon csak hiányolja. Miért rám figyel? Pont most? – Figyelj, haver, lehet, másokat beetetsz, de tudod, hogy én átlátok rajtad. – Mintha Yijeongot hallanám. Ez kiborító. – Tegnap este még csak a telefont sem vetted fel, mikor hívtalak. – Miközben beszél, egy kis sértettség is költözik a hangjába, mintha eléggé magára vette volna a dolgot.

Nem, mintha tehetnék az esetről... Tegnap este még csak apám szemébe sem tudtam nézni, miután otthagytam Őt. A csók után. Hogy várhatja el tőlem ezek után, hogy még telefonozgassak? Nem, mintha tudna bármit is.

– Nem volt hozzád kedvem – rántom meg a vállamat, örülök is, hogy legalább egy ilyen magyarázat elhagyta a számat. Ezt biztosan beveszi.

– Jesszusom, mégis mi történt tegnap? – Jaeho összehúzza magán a kabátját, amint fújni kezd a szél, majd halkan mormogva kerül ki egy nagyobb pocsolyát. Hát igen, ilyen ez az ősz. – Most már mondd. Nem vagyok hajlandó többet várni és könyörögni.

– Apa meg MinJi bejelentették, hogy együtt vannak. – A számat húzva meredek le a cipőmre, aminek hála hirtelen nem tud mit szólni, egyszerűen csak lélegzet visszafojtva mered rám. Egészen biztosan azt hiszi, kiborultam emiatt és rohamom volt. Túl jól ismerem.

– Oh. – Ennyi mind, amit képes kinyögni, majd előrefordulva ide hallom, ahogy egy hatalmasat nyel. – De jól vagy? – Már majdnem visszakérdezek, miért suttog, és bejelentem, hogy nem voltam rosszul apámék miatt, de akkor... azt hiszem, sokat kéne magyarázkodnom. Szóba kéne hoznom Yijeongot, elmagyarázni, miért is mentem utána a kiborulása után. Ehhez sok kedvem nincs.

– Igen. – A földet bámulva rúgok bele egy nagyobb kőbe, miközben zsebre tett kezekkel, a számat beharapva fojtom vissza a rosszalló sóhajom. – Én mindig jól vagyok, te is tudod. – Ezt éppen hogy kimondom, egyből megtorpan, majd egy tockost leosztva kényszerít arra, hogy én is megálljak.

Eléggé meglepetten fordulok felé, hiszen nem volt még olyan, hogy ekkorát ütött. De legalább ebből tudom, hogy nagyon is komolyan gondolta.

– Te hülye! – Idegesen morran fel, majd fújtatva még a fejét is megcsóválja. Azt hiszem, nagyon feldühítettem. – Nem vagy jól. Te soha nem vagy jól! Ne háríts, mert ezt mindketten tudjuk.

– Nem, Jaeho. – A szemöldökömet felvonva meredek vissza rá, amíg Ő állja a tekintetem, mint minden egyes alkalommal. Ő nem jön tőlem zavarba, nem fordítja el a fejét. Nem értem, hogy Yijeong akkor miért. Ennyire... félne tőlem? – Én akkor vagyok rosszul, mikor rohamom van. Attól, mert folyton olyannak tűnök, mint aki a halálán van, még nem érzem úgy magam.

– Hh... – Végül csak egy nyűgös sóhaj jön ki a torkán, majd a szemeit forgatva indul el újra, úgy tesz, mintha az előbbi kis incidens meg sem történt volna. – Legalább most nem látom rajtad, hogy annyira megvisel apád új kapcsolata. – A hajába túr, miközben állát a kabátja aljába dugja, így már alig értem a szavait. – Tényleg... És Yijeong? Ő hogy kezelte? – Ez épphogy kicsúszik a száján, éppen hogy eljut az agyamig, úgy kapcsol ki minden körülöttem, és szinte hallom azt a fülembe intézett zihálást, amitől még most is kiráz a hideg. – Tesó, ez így nagyon nem jó. Nem válaszolsz? – Amint Jaeho ismét megszólal, én a fejemet csóválva végül a hajamba túrok, majd egy mély levegőt véve az arcomat dörzsölöm meg, hogy visszatérjek az élők sorába.

– Yijeong... jól. – Miért, miért, miért mondtam ezt?! Hiszen Ő kibukott, üvöltött, elmenekült... Borzalmasan reagálta le. Olyannyira, hogy én utána már egy rossz szót sem nyöghettem oda apámnak.

– Ah, végül is megértem... Neki jó, csak az anyja minél kevesebbet legyen vele. Ahogy belegondolok, mintha abban a korszakban lenne, mikor ciki a szülővel mutatkozni. – Legjobb barátom még egy sejtelmes mosolyt is elereszt, majd hátrabillentve a fejét az égre néz. – Menjünk haza. Lefárasztott a könyvtárazásod, Kyungil, pihenésre van szükségem..

– A végén még kultúrálódsz, oda kéne figyelnem, hogy ne vigyelek ilyen lelket terhelő helyekre – vonom fel az egyik szemöldökömet, miközben arra a három könyvre gondolok, ami a táskámban lapul.

Muszáj volt kivennem, ugyanis a jegyzeteim nem elegek, és lassan itt a vizsgaidőszak. Két rohadt vastag – és unalmas – könyv az információkezelésről és a gazdasági, jogi ismeretekről. Egy pedig... az csak felkeltette az érdeklődésemet. Valamiért a Ragyogás címet kapta, de az biztos, hogy nem a Sthepen Kinges, horror változat. A borítója sötétkék és lila fehér kis foltokkal rajta, mintha az égbolt lenne, de mégsem, ráadásul elég régi. Nem igazán tudom mire vélni.

– Tudod, hogy nem szeretek olvasni. És azt hittem eddig, hogy te sem. – Jaeho az, aki visszaránt a gondolataimból, majd a vállamba boxolva még a táskám felé is bök a fejével. – Láttam, hogy kivettél egy regényt vagy mit. – „Vagy mit.”

– Csak... szokatlan volt. Tudod, hogy vonzom magamhoz a furcsa dolgokat. – Az olyanokat, amilyen én is vagyok.

Én, én, én.

***

– Kyungil, mi lenne, ha elmennénk valahova? Be a városba vacsorázni? – Apa hangja rendkívül óvatosan cseng fel, miközben lassú, kimért léptekkel közlekedik a nappaliban. Most még az sem igazán zavar, ahogy ide-oda pakolászik, ugyanis a kezemben lévő könyv leköti minden figyelmemet.

Ez az, amiről még csak azt sem tudtam, miről szól, egyszerűen csak megtetszett. A borítója itt-ott megkopott már, a gerincéről nem is beszélve. Látszik, hogy agyon használták már.

– Nem akarok – mormogom végül végig húzva ujjamat a már félig hiányos, aranyozott címen, ami hatalmas betűkkel virít a könyv kellős közepén. – Vidd MinJit, én nem vagyok éhes.

– Ő ügyvédnél van Yijeonggal, nem ér rá. – Már majdnem kicsúszik a számon, mégis miért vannak olyan helyen ilyenkor, viszont még időben sikerül magamba fojtani minden hangot. Nem akarom tudni, miért vannak ott, hogy miért van erre szükség. Bár gyanítom, hogy Yijeong eltűnéséhez van köze, de mint már említettem... tudni sem akarom.

– Én pihenni akarok ma, apa. – Mire ezt sikerül kierőszakolnom magamból, egy mély sóhaj a válasza, majd a vállamat megveregetve végül leül mellém a kanapéra.

Itt van a torkomban, a nyelvem hegyén az a sok szitokszó, gyűlölködés, ellenkezés, amit legszívesebben a fejére zúdítanék MinJivel kapcsolatban, de visszatartom. Nem is tudom, miért. Hiszen eddig egy olyan dolog nem történt, ami megakadályozhatott volna abban, hogy kiosszam akár a saját apámat is. De most nem megy.

– Ah, rendben. – Végül megadva megát inkább bekapcsolja a tévét, én pedig azzal a lendülettel a könyvet nyitom ki végre. A lapok már kissé besárgultak, a kicsi, tömött betűk pedig csak alátámasztják azt, hogy régi kiadású. Tetszik az illata. – Mi jót olvasol?

– Még én sem tudom – mormogom az orrom alatt, figyelembe sem veszem a mosolygásról árulkodó hangját. Tudom, hogy ez azért van, mert még mindig egy rossza szavam sem volt az új kapcsolatáról.

Pedig egyszer így is, úgy is megkapja majd; mi négyen soha nem leszünk egy család.

Soha, soha, soha.

Innentől kezdve pedig már egy szót sem szól, biztos figyelembe veszi azt, hogy próbálok azzal a könyvvel foglalkozni, ami talán a legelső az életemben a tankönyveket leszámítva.

Hogy őszinte legyek, soha nem olvastam régebben. Mindig elszorult a gyomrom még a gondolattól is, hogy esetleg van, akinek jobb sorsa van az enyémnél, kevesebb gondja – még akkor is, ha csak egy könyv ad neki életet.

„Ha azt hiszed,

Hogy az eltávozásod senki nem veszi észre,

Hát nagyon tévedsz,

Hisz még egy csillag sem

Hullt alá fény nélkül”

Az első kis idézet, ami kiszúrja a szemem, teljesen leragaszt. Hirtelen nem értem, mi ez az egész, hogy komolyan az első oldal csak ilyennel van tele. Aztán lapozok... újra és újra. Rá kell jönnöm; ez a könyv csak idézőjelek és számomra teljesen össze nem illő szavak halmaza.

Nem tudom, miért akadt ez a kezembe. Hogy mit keresett a tudomány felirattal ellátott részlegen.

Talán meg kellett találnom... Lehet, még dolgom lesz vele?

Gáz, hogy így kombinálok magamban? Már megint?

Inkább elfelejtve saját gondolataimat ismét elolvasom az előbbi kis szöveget, újra és újra, mire rá nem veszem magam, hogy tovább haladjak.

„Elmondtam a Holdnak, mire vágyom

S kértem csillagokat, valóra had váljon

A néma csendnek csak súgva mondtam el,

Szívem csak szíved dallamára ver.”

Na jó. Mi ez a nyálas szar? – mondaná a tipikus Kyungil, aki mélyen bennem lakik, de most inkább nem formálom meg a szavakat a számmal.

Nem tagadom, nem vagyok oda a romantikáért. Ez pedig... egyenesen csöpög a nyáltól.

– Felnézek a csillagokra, és azon gondolkozom, melyik vagy te. – Amint apa felszólal, ijedten csapom össze a könyvet és nézek rá. A könyvről rám mered, egyből viszonozza a tekintetemet, amiben csak az értetlenséget látom.

Tudom, hogy azt az... izét a könyvből olvasta fel, hiszen az arckifejezése mindent elárul.

– Mi lenne, ha nem azzal foglalkoznál, amit én csinálok? – csattanok fel idegesen, majd felállva, a könyvet szorongatva elindulok a lépcső felé.

– Nem is tudtam, hogy olvasol. Azt meg főképp nem, hogy ilyen szerelmes szövegekre fanyalodsz. – Apa szavait hallva inkább meg sem állok, csak azon agyalok, most erre mit mondjak, mielőtt még becsapódna mögöttem az ajtó.

– Nem olvasok ilyeneket, biztos csak behallucináltad! Korral jár. – Ideges morgásom után pedig már a szobámba teszem be a lábam, majd a könyvet az íróasztalomra dobva elhatározom, hogy soha többet nem veszem a kezemben.

Csak ledőlök az ágyamba, magamra húzom a takarómat és azon agyalok, hogy holnap vagy holnapután vigyem vissza.