15. rész - Olyan forró

Hát sziasztok!:D Örömmel közlöm, hogy ismételten itt vagyok, ugyanis az a pár napot, amit nem rohanással töltök, sikeresen az írásra tudtam fordítani. Épp ezért a tegnapi után most is jöttem egy frissel^^

Jó olvasást:3

/Igen, jól látjátok, a maknae huncutkodik/

Fáradt vagyok, még úgy is, hogy nem volt ma sok dolgom péntek végett. Az egyetemi óráimat gyorsan letudtam, még ebédelni is eljutottam, lementem a folyópartra, ahol anyu mindig arról mesélt, mennyire szerette a hajókról nézni a vizet.

Megnyugtatott, hogy gondolhattam rá úgy, hogy senki nem zavart meg, mindeközben pedig úgy éreztem, mintha valami mégsem lenne teljesen a helyén.

Szégyellem, de Yijeong járt a fejemben, és ez eléggé negatív értelemben. Ah, oké, sokszor eszembe jut, nem tagadom, de ez érthető is azok után, ami pár napja történt. Viszont ez ma más volt. Mintha... valami baj lenne.

Bár nem csodálom, hogy nem tudom, mi van vele, hisz a csók óta még csak nem is láttam, mintha felszívódott volna, vagy egyszerűen csak kerül engem. Nem, mintha zavarna, hisz nyugtom van, de valamiért akkor is furcsán érzem magam. Ah, ha megint hülyeséget csinált volna, arról csak tudnék, nem...? És amúgy is, azt sem értem, miért agyalok ezen. Úgysem érint engem, ha bármi is történik vele.

– Apa, nem rendelünk valami? – Épphogy felcseng a hangom, az előbb említettnek csak a horkantását hallom, és egészen biztos, hogy a fejét rázza.

– Meg kéne már tanulnod főzni, fiam. – Még a vállamat is megveregeti, ahogy elhalad mellettem, miközben én a szokásos helyemet koptatom a kanapén.

A tévében már megint valami hülyeséget adnak, de nem tehetek arról, hogy élek-halok a valóságshow-kért.

– Éhes vagyok. – Nincs mit tenni, panaszkodós kedvemben vagyok, de nem, mintha ez apát zavarná. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy magamtól szóltam hozzá ilyen életkedvvel telien. Még annak ellenére is, hogy nem érzem jól magam, hiszen ott van a mellkasomban az a kellemetlen érzés, mint egy riasztó, úgy sipákol, azt kiáltja, hogy valami nincs rendben.

Nem tudom, mit tehetnék ellene.

– Mindjárt főzök neked valamit. – A hangja vidám, mint mindig, nem is értem, hogy lehet folyton ilyen velem. Pedig mint tudjuk, nem vagyok könnyű eset.

Ezek után egyikünk sem szólal meg többet, csak végezzük a dolgunkat, mint minden egyes nap. Percek telnek el, talán már csaknem negyed óra, mikor kopogás szakítja félbe a fejemből kibámulást, de apa gyorsabb, mint én. Ő nyitja ki az ajtót, így én maradhatok a kényelmes kanapén tovább csinálva azt, ami nem tereli el úgy a gondolataimat, ahogyan én azt szeretném.

– Jaeho, te nem szoktál kopogni. Gyer... – Apa hangja igencsak furcsán cseng fel, majd azonnal el is hallgat, ami nekem nagyon nem tetszik. Nem értem, mi van.

– MinJi nem volt itthon, és nem akartam egyedül hagyni a mai nap után, ha nem baj. Tudom, hogy sok munkád van, Kwangin, meg minden, de nekem randim van és mennem kéne... Esetleg Kyungil is el tudná látni. – Jaeho be sem jön, biztos vagyok abban, hogy a küszöbön kívülről hallatszódik el idáig a hangja.

Én pedig nem ülök tovább egy helyen, ezzel a lendülettel felkelek, hogy megnézzem, mi a vér folyik az előszobában.

– Köszönöm, hogy áthoztad. – Apa hálás hangja igencsak kétségbeesetten cseng fel, majd pár szót hallok még, amiből semmit nem értek. Aztán csukódik az ajtó, talpak tompa hanggal jelzik a közeledésüket, én pedig... Hirtelen lefagyok.

Már nem akarok eljutni többet a bejárati ajtóhoz, hiszen a probléma elém sétál és egyenesen a szemeimbe néz. Most látom először a csók, a csók, a csók óta.

Yijeong az teljesen szétesetten, csoszogva, sebes homlokkal, és leereszkedő vállal. Ezt a szerencsétlent elverték. Látom a szemében, hogy rohadtul fáj neki.

– Nem akarok kellemetlenséget, Kwangin, d-de tényleg...

– Ugyan már! Ilyet többet meg ne halljak tőled. Megyek, és felhívom az anyádat, és főzök valamit enni. – Apa egy könyörgő tekintet küld felém, majd sarkon fordulva szó szerint a konyhába trappol.

Yijeong pedig tovább áll alig élve a sáros, vizes ruháiban, miközben az én mellkasomban az a kellemetlen érzés felrobban, és a testemben vibrál. Ez volt az a rossz érzés, ami egész nap rajtam uralkodott, egyszerűen tudom.

De nem értem, mégis honnan jött. Ez az egész miért ennyire... borzalmas?

– Mit csináltál magaddal? – Nem hazudok, rá sem ismerek a hangomra. Csak szobrozok tétlenül, és nézem azt, ahogy szenvedve áll egyik lábáról a másikra, és visszafojtott szisszenésekkel küzd.

Fáj ránéznem, az izmaim pedig minden belső parancsom ellenére is megfeszülnek. Érzem, hogy egyre idegesebb leszek.

– Nem én voltam. – Végül elindul szinte sántítva, a vállával nekem is ütközik, ahogy a kanapé felé baktat. Fájdalmasan nyögve pedig le is ül, és a karjára simítva hátradönti a fejét, miközben én utána fordulok lassan, óvatosan.

– Borzalmasan nézel ki – jegyzem meg egy hatalmasat nyelve, végig nézve azt, ahogy az arca grimaszokra húzódik.

– Valahogy sejtettem.

– Nem tudom, mid fáj, de hoztam neked borogatást. – Yijeong hangját apáé váltja fel, majd megállva a szerencsétlen mellett egyenesen felé nyújtja a telefont. – Az anyukád az.

– H-halo? – Igencsak félve veszi el, majd még ennél is óvatosabban szól bele a füléhez emelt telefonba, amiből ide hallom a kétségbeesett hangot, bár azt nem értem, mit mond. – Anya, semmi gond, jól vagyok... Igen jól, csak Minseok egy kicsit... elkapott. – Yijeong a végét elmotyogja, miközben apa a látszólag fájó kezére helyezi a fagyasztóból kiszedett zacskót. Én pedig azzal a lendülettel arrébb is tolom Őt, hogy a borogatást a szerencsétlen vállára tegyem a felkarjáról, hisz szabad szemmel látni, hogy ott van a probléma. – Nem provokáltam ki! Miért mindig én vagyok egyből a hibás? – Miközben folyik a telefonbeszélgetés, apa úgy dönt, távozik, Yijeong pedig lassan felvezeti rám a tekintetét, majd egyenesen le a kezemre, amivel a vállánál tartom a magából hideget árasztó zöldborsót. Nem is tudom, mit kéne tennem. Itt akarom hagyni a francba, a testem mégis úgy dönt, hogy inkább helyet foglal a mellette. – Mrs. Jung konkrétan leostobázta Őt az egész osztály előtt, és azt mondta, hogy többre fogom vinni nála. Nem az én hibám volt. – A hangja megremeg, néha-néha rám néz a szeme sarkából, amit észlelve inkább a tévé felé fordulok, miközben még mindig a vállát hűtöm. Itt, itt, itt akarom hagyni. Miért nem megy? Mintha minden akaratom hallhatatlan lenne. – Minseok gyorsabb volt, kint utolért, Ő lekorcsozott, én pedig... talán menhelyszökevénynek hívtam. De esküszöm, hogy akkor már a földön voltam, és a hátamon térdelt! Akkor már úgyis mindegy volt. – Még percekig beszélnek, mire végül MinJi az, aki bontja a vonalat. A telefon a kanapén landol, a csend pedig egyre zavaróbb köztünk.

Bármennyire is meg akarok szólalni, vagy egyáltalán felállni és eltűnni a közeléből, még csak arra sem reagálok, ahogy apa a telefonjáért idebaktat, majd tárcsázva valószínűleg MinJit, felkapja a kulcsait is.

– Elmentem bevásárolni a vacsorához, és a patikába is beugrok, ha MinJi megkér. Sietek. – Apa Yijeong hajába, majd az én vállamra simít, majd olyan gyorsan tűnik el, ahogy csak tud csakis azért, hogy ne hagyjon magunkra hosszú ideig.

Nem hiszem el, hogy megint egy olyan helyzetbe kerültem, amikor nem tudom irányítani magam.

– Komolyan rohadt testőr kell melléd, te szerencsétlen? – Végül sikerül megszólalnom, és bár hiába próbáltam egy „Jól vagy?”-ot vagy esetleg egy „Mennyire fáj?”-t elmormogni, valamiért ez jön ki.

A bunkó Kyungil él, és kezd egyre idegesebb is lenni.

– Haragszol? – Olyan halkan és ártatlanul cseng fel a hangja, hogy abban sem vagyok biztos pillanatokig, hogy egyáltalán megszólalt. – Nem tehetek ró...

– De igen, a te hibád! – csattanok fel végül felemelve a hangomat, és villámló tekintettel meredve rá, amire válaszul nagyokat pislogva néz a szemeimbe.

– Mi az, hogy az én hibám?! Én tehetek arról, hogy elvertek? Komolyan? – Hisztis hangját hallva kissé megnyugszom, hiszen ezek szerint van benne élet.

Ahhoz van elég ereje, hogy veszekedjen. Nagy baj akkor csak nincs. Ugye?

– Igen, te, ugyanis nem tudod megvédeni magad, a rohadt életbe. – Szó szerint levegő után kapok, majd elengedve a borogatását, felállva mellőle elhatározom, hogy a szobámba menekülök az esetleges vita elől.

– Héj! – Yijeong viszont nem az én fejemmel gondolkodik, elkapja a karom, így tart vissza. Én pedig, mint minden egyes alkalommal, mikor ez csinálja, megtorpanok és próbálok nem felrobbanni. Hogyan tud akkor is ilyen óvatosan hozzám érni, miközben erőszakos? Annyira, annyira, annyira nem értem Őt. – Ne hagyj már itt. – Egészen elhalkul, aminek hála hátralesek rá a vállam felett, hogy láthassam az arcát. De nem jön össze, hiszen Ő sokkal izgalmasabbnak találja az ölét a szemeim helyett. – Csak... ne hagyj most egyedül, jó? – Nehéz felfognom, hogy az indulatos énje alatt még most is egy magányos fiú van, aki még arra is ráveszi magát, hogy a közelemben maradjon, csakhogy társasága legyen. – Fáj a vállam. – Félig lehajtott fejjel, a szeme sarkából néz rám végül, ahogy nagy erőlködések árán, de leülök mellé, még én sem tudom, miért. – Meg a hátam.

– A hátad? – A homlokomat ráncolva mérem végig nyomott arcát, miközben az én izmaim is megrándulnak, miközben szenvedve, de a fagyasztott zöldborsót visszaszorítja a vállához.

– Rám térdelt – emlékeztet a száját húzva, amire egy pillanatra, egy töredék másodpercre átsuhan az agyamon... Talán Ő erősebb ember, mint amilyen én vagyok. Még ezek után is összeszedett tud maradni.

– Miért nem védted meg magad? – A hangom először nyugodtan cseng fel, viszont ahogy a szemeim elé kúszik a kép, ahogy valaki földre szorítja, Ő pedig szenved, érzem, hogy az indulat egyre fokozódik bennem. De hogy miért, arról fogalmam sincs. – És hogy kerültél össze Jaehoval?

– Jaehoval? – Amint kiejtem legjobb barátom nevét, nagyokat pislogva fordítja felém a fejét, viszont pár másodpercnél tovább nem bírja tartani a szemkontaktust. – Arra járt, azt mondta, a park felé ment a randija miatt... Mindenesetre, ha Ő nincs, valószínűleg nem úszom meg ennyivel.

– Értem. – A tévé felé fordulok végül, miközben az agyam csak azon kattog, hogy... miért pont Ő járt ott akkor? Mi lett volna, ha én látom meg, hogy Yijeongot bántják? Képes lettem volna megvédeni?

Nem. Nem, nem, nem ez a kérdés.

Képes lettem volna megállni a gyerek ütlegelésében, mielőtt félholtra verem? Ah, nekem kellett volna ott lennem. Nekem és nem Jaehonak.

– Kyungil... féltékeny vagy? – Yijeong hangja talán kissé elvékonyodik a kíváncsiságtól, mindeközben pedig azt hiszem, egy csepp fájdalom sincs benne jelenleg.

Én pedig mit tehetnék? A hirtelen haragú Kyungil feléled, és hitetlenül kapom felé a fejem.

– Mégis miért lennék féltékeny?! – Elég hangosan csattanok fel, konkrétan számon kérem, ahogy Ő engem még az előbb. – Hogy jött neked ez a gyökérség?

– Hát... teljesen befeszültél, az állad előreugrott egy kicsit, meg mintha egy kicsit... furcsán reagáltál volna arra, mikor Jaeho szóba jött. – Fogadjunk, még a vállát is megrántaná, ha tehetné, miközben az én agyam az ő szavai ellen tiltakozik.

Nem, nem, nem vagyok féltékeny. Mire lennék? Arra, hogy a legjobb barátom védte meg?

Logikátlan az egész.

– Biztos túl nagyot kaptál a fejedre. – Felvont szemöldökkel, és ölbe tett kézzel nézek inkább magam elé, ugyanis nem akarom látni a kérdő tekintetét.

Egyikünk sem szól egy szót sem, egyedül az töri meg a tévéből érkező zajokat, ahogy a szerencsétlen telefonja megcsörren. Nagy szenvedések közepette sikerül kiszedni a nadrágjának a zsebéből, majd a száját beharapva emeli azt a füléhez.

– Anya? – Olyan félénken szól bele, mintha előre pánikolna attól, ahogy beszélni fog vele az idősebb. De erről szó sincs, ugyanis most semmi hangosabb szót nem hallok ki. – Már jobban, ahogy borogatva van. De a hátam még sajog egy kicsit. – Unottan válaszol, szinte meg sem rezzen már, csak bámulja a reklámok sorozatát a tévében, ami lassan több fényt ad, mint a kinti világ. Hozzá kell szoknom, hogy egyre korábban fog sötétedni. – T-tessék? – Hirtelen dadogásban köt ki, zavartság költözik a hangjába és az arcára is. – Nem, biztos, hogy nem fogom. – Magabiztosan beszél, de amint anyja felemeli a hangját a túloldalon, amit szerencsétlenségemre én is hallok, összerezzen egy kicsit. – De... nem ér rá, amíg hazaérsz? – Lassan feláll, és lenéz rám, de csak addig, amíg nem viszonzom a tekintetét. – Nem baj, akkor majd veszel holnap kenőcsöt rá. Nem veszem le a felsőmet, anya. – Suttog, elhalkul, de még így is értem. Még így is... meglepődöm azon, amit hallottam. – De...

– Hangosíts ki! – Ez az, amit tisztán hallok MinJitől, aminek hála Yijeong végül feladja és halkan morogva az orra alatt azt teszi, amit mondott a nagyobb.

A kanapéra teszi a telefont, pont oda, ahol ült az előbb.

– Kihangosítottalak.

– Köszönöm. – MinJi hangja immár sokkal tisztábban cseng fel, de még így is benne van a szigor. – Kyungil, megtennéd, hogy megnézed, hol sérült meg Yijeong? Tudnom kell, hova milyen gyógyszert kell vennem neki. – A hangja egészen átváltozik, kedvesebb lesz, és már meg sem kérdőjelezem azt, amit kér, hiszen ha jól emlékszem, apa azt mondta, MinJi Busanban nővérként dolgozott. Érti a dolgát, remélem.

Hallok valami halk, mély hangot a háttérből, egyből tudom; apa ott van vele. Biztosan együtt vannak, apa felvette Őt, hogy együtt vásároljanak be. Miben fogadunk?

– Na? – És igen, ebben a pillanatban apa hangja is tisztán hallható, az én gyomrom pedig görcsbe rándul. Egyrészt azért, mert Ők együtt vannak, másrészt... Yijeong nem tudja egyedül levenni az inget magáról a válla miatt.

– Nem hiszem el. – Egy mély levegőt véve állok fel, majd elvéve Yijeong válláról a zacskót, a telefon mellé hajítom.

– M-mit csinálsz? – A kisebbik hangja megremeg, miközben a szemei hatalmasra kerekednek, szó szerint dadog. Ilyenkor nehéz elhinni, hogy egy tizenhét éves fiú.

– Mit gondolsz, mit csinálok? Vetkőztetlek, mert egyedül életképtelen vagy. – Arra a bizonyos egy szóra összerezzen, és lehajtott fejjel tűri végig, ahogy lassan, óvatosan gombolom ki a fehér, itt-ott sártól piszkos ingjét.

A mellkasa egyre rendezetlenebb módon emelkedik, miközben szaggatottan kap levegő után, és remegő kézzel, feszülten ácsorog előttem.

Komolyan ennyire... zavarban lenne? Mégis miért?

– Na? Nagyon csúnya? – MinJi épphogy ismét megszólal, egy erőteljesebb mozdulattal csúsztatom le Yijeong válláról a ruhadarabot, így az a földön landol. Így itt áll előttem félmeztelenül, és el kell, hogy ismerjem, az edzések kezdenek kifizetődni.

A karjai kicsit nagyobbnak tűnnek, mint pólóban, a hasán kezdenek megjelenni az első kockák. Viszont jobb lenne, ha így maradna. Egy ilyen fiúnak nem áll jól, ha túl izmos.

– Ne nézz már így. – Az előttem álló suttog, a fogai közt szűri a mondandóját, hogy csak én halljam, miközben oldalra fordított fejjel kapkodja a levegőt. Nem értem, miért mondja, talán túlságosan fáj a válla, azért ilyen szétszórt, mondjuk nem is csodálom. Nem néz ki valami fényesen.

– A válla be van dagadva – szólalok meg végül, kissé félre biccentett fejjel nézegetem a sérült terültet.

– Emeld meg egy kicsit. – Az utasítást hallva reflexszerűen mozdulok, óvatosan fogom meg a felkarját, Yijeong pedig egyből hatalmasat nyel, és a száját harapdálj.

– Hát... ahogy elnézem, nagyon szenved.

– Remek. – MinJi lemondóan sóhajt fel, majd hallom, ahogy apa közbeszól, de nem értem, mit mond. – És a háta? Ha nincs bedagadva annyira, nyomkodd végig egy kicsit. – És tessék. Kapom a következő feladatot, én pedig csak veszek egy mély levegőt.

Amilyen óvatosan fogtam meg előbb a szerencsétlen karját, olyan lassan engedem el, nehogy még fájdalmat okozzak neki. A torkomat köszörülve fordítom meg, így meztelen háta velem szemez. A makulátlan bőrét színes foltok tarkítják, már csak attól fintorba rándul az arcom, ahogy végig nézek rajta.

Ha ott lettem volna...

– Nagyon csúnya – jegyzem meg halkan, majd túljuttatva magam azon, hogy így fájdalmat okozok neki, végül finoman végig simítok a lila területeken. Épphogy hozzáérek, összerándul, és halkan felnyög. – És meleg... forró. Mármint, ahol megsérült. – Kijavítom magam, mintha MinJi nem tudná, miről beszélek, komolyan... Nem tudom, mi van velem. Szinte megakad a nyelvem, és össze-vissza vannak a dolgok a fejemben.

Aludnom kéne. Azt hiszem, kezdek elfáradni teljesen.

– Nagyon gázul néz ki? – A MinJitől szokatlan szóhasználatra kissé megrándul az arcom, majd felsóhajtva most már az egész tenyeremmel simítom végig Yijeong sérült bőrét, ugyanis jólesik a belőle áradó meleg. Bizsereg tőle a bőröm, Ő viszont összerándul, halk sóhaj a válasza, én pedig úgy kapom el a kezem, mintha lángra kapott volna.

– Bocsánat, nem akartam, hogy fájjon. – Kissé talán aggódva meredek a tarkójára, amire Ő válaszul csak hevesen megrázza a fejét, és az alkarját marja.

– S... semmi baj, e-egyáltalán nem baj... – Yijeong halkan mormog, elakadó nyelvvel, miközben kirázza a hideg, és hátrales rám a válla felett.

– Milyen? – szakít félbe MinJi, aki sikeresen visszarángat földre.

– Ja... öhm, csúnya. Eléggé. – Válaszom kissé késik, végül ellépek Yijeongtól, és az ingjét felkapva a földről a hátára terítem.

– Oké, majd ha egyeztetünk a gyógyszertáras nővel, és sikerül eldöntenünk, mi lenne a legjobb, indulunk haza. Addig megtennéd, hogy felkötöd valamivel a kezét?

– Igen. – Ennyivel le is rendezem a válaszadást, majd egyből bontom is a vonalat. Ezek után pedig csak állok tétlenül, halkan szusszanva, ugyanis nincs sok kedvem találkozni apáékkal ezek után. – Segítek visszavenni az inged – sóhajtom, majd betartva a szavam, figyelve rá visszaszenvedem rá a vékony anyagot.

Mivel nem a hátával akarok beszélgetni, magam felé fordítom, viszont Ő továbbra is a padlót bámulja. Mintha így nem látnám, hogy még a fülei is vérvörösek.

– I-inkább otthon megvárom anyát.

– Ahj, Yijeong, könyörgöm. Miért vagy ilyen zavarban? –  A szemöldökömet felvonva meredek a hajára, ugyanis a szemeimbe nem hajlandó nézni. – Nekem is hasonló van, nem láttam újat, és semmi tiltott dolog nincs abban, ha megérintelek. Komolyan nem értelek, úgy viselkedsz, mintha...

– H-hagyjuk ezt! – Idegesen morran fel, ökölbe szorított kézzel, amire egy egészen kicsit megemelkedik a szemöldököm.

Végül, ahogy Ő helyet foglal a telefonja mellett, én a fürdőben keresek valamit. Egy kendőt, sálat, akármit, amivel felköthetem a kezét. Percek kérdése, és találok is valamit, majd azt hajtogatva ide-oda visszatérek hozzá, és mellétérdelek a kanapéra.

Yijeong szorosan összezárja a szemét, ahogy a mellkasához szorítom az alkarját, és olyan erősen rögzítem oda, hogy még éppen hogy nem fáj neki.

Ő nem néz rám, csak nagyokat nyelve hátra dől, rajtam pedig eluralkodik az érzés, hogy kifaggassam. Arról, miért viselkedik így. Komolyan, annyira nem értem.

– Soha nem fogysz ki a hisztiből, igaz? – Ez épphogy kicsúszik a számon, végül a szemeimbe bambul lassan, és olyan tekintet ölt magára, amitől egy nagyobbat kell nyelnem. Behatárolni sem tudom, de az biztos, hogy a torkom összezsugorodik tőle.

– Ahelyett, hogy a véremet szívnád és sértegetnél, nem erőltetnéd magadra legalább egy kicsit azt, hogy a támaszom vagy? – Az álla megremeg, a szeme megcsillan, én pedig ezzel a lendülettel, kimérten fordítom oldalra a fejem, hogy ne kelljen rá néznem.

Nem bírom elviselni azt a szavakba önthetetlen borzalmas érzést, amit az arcán látok. Rosszul érzi magát, tudom, hogy így van. És tudom, hogy van még valami baj, amit nem mondd el.

Nincsen jól.

– Mégis mi mást kéne tennem, ha felidegesítesz? – morgom halkan, miközben próbálok nem bántó lenni. A végén még elsírja magát. – Szerinted egészséges az, ahogy tönkreteszed magad? Mit gondolsz?

– Én gondolok, de nem erre. – Ahogy fújtat halkan, a tekintetem akaratlanul is az arcát kezdi kutatni. Nem értem, mit akar ezzel.

– Mi? – Végül a hangom is felcseng, aminek hála rám mered érzelemmentesen, a szája mégis kissé megremeg.

Hirtelen úgy érzem, túl közel van, ahogy a válla az enyémnek simul, a lába pedig az enyémet súrolja.

Túl közel, túl közel, túl közel van.

– Kyungil, én... én folyamatosan csak arra tudok gondolni, ahogy megcsó...

– Ne. – A szemeimet szorosan összezárva teszem tenyeremet a szája elé, ugyanis nem akarom hallani a végét, hiába tudom, hogy hogyan akarta befejezni. „...Megcsókoltalak”. – Azt mondtad, felejtsük el. Én megtettem, kérlek, akkor te is. – A szemei megrebbennek, az én gyomrom pedig bucskázik. Hiszen hazudtam.

Ki tudná elfelejteni élete első csókját?

Én nem, semmiféleképpen. De mégsem mondtam igazat.