36. rész - Mindig jön valami új

Ismét három rész, sorry, not sorry. Nem akartam, hogy érvágás legyen az előző rész után, igyekszem lecsillapítani a kedélyeket :’D

Jó olvasást ehhez is, gyerekek:3

Ezerszer is átfutottam a tegnapi napon. Azt, amikor a könyvet vettem, mikor hazaértem, megláttam, mi történik, majd mikor apa elmondott mindent. Kiborultam, be akartam jutni oda, hogy kihozzam Yijeongot, de innentől kezdve semmi.

Nem emlékszem többre, ezután teljes a sötétség, a következő emlékképem csupán az, hogy felkelek ma reggel, az ágyamban vagyok. Egyedül. Egy kész örökké tartó pillanatomba fájt, mire eszembe jutott, hogy mi történt, és hogy miért nem a kölyök mellett fekszem.

Jaeho ott volt mellettem, épp telefonon beszélt apával, aki jelenleg itt ül mellettem és MinJi kezét szorongatja.

Kórházban vagyunk, a műtő előtt ülünk, ugyanis Yijeong... Yijeong megsérült. Belegondolni sem merek, mennyire félhetett, hogy mit élhetett át. Hogy mennyire fájhatott neki.

De kikerült onnan, nem tudom, mikor és hogyan, de kihozták az apjától, akit még csak egy pillanatra sem láttom, aki állítólag most is az egyik kihallgatásán ül.

Jelenleg a legjobb barátom sehol, már egy órája elment, amit most sajnálok, de már így is többet gondoskodott rólam, mint amennyit kellett volna.

Fogalmam sincs, mi történt velem tegnap, apuék annyit mondtak, hogy teljesen elvesztettem a fejemet. Nem ismertek rám, a pánik, ami eluralkodott rajtam még az agyamból is kitörölt szinte mindent a tegnapi napról.

Én ilyet még soha nem éreztem.

– Minden rendben lesz. – Apa megszólal, ismét ugyanazt mondja, ami az elmúlt fél órában háromszor elhagyta már a száját. – Tényleg minden... – Nem néz rám, nem ér hozzám, a tegnapi nap után teljesen másképp viselkedik velem szemben.

Többet mosolyog, többet ér hozzám, épp ezért tisztán tudom, hogy még csak sejtése sincs, miért akadtam ki annyira. Viszont MinJi... igen, ő nem szól közvetlenül hozzám, mintha nem merne rám nézni se. Nem értem, mi az oka, mindenesetre próbálom figyelmen kívül hagyni a dolgot.

– Másodjára műtik huszonnégy órán belül. – MinJi halkan szólal meg, csak egy pillantást vetek rá apa felett, de még így is látom, ahogy maga elé mered. Teljesen össze van törve, és megértem. Most az egyszer teljes szívemből átérzem.

– De mondták az orvosok, hogy nincs komoly baja. – Apa próbál hárítani, de a tény, hogy Yijeong ismét a műtőasztalon fekszik, még engem is rettegésben tart.

– Az az állat megkéselte a gyerekemet, és még csak nem is tudom, mennyire sérült meg. Egyáltalán ért-e létfontosságú szervet, hogy milyen súlyos, mert ezek a rohadékok nem mondanak semmit. Nővér voltam Busanban tizenhárom évig, tudom, hogy az nem jelent sokat, ha annyit mondanak, hogy nincs komolyabb baja, Kwangin. – Halkan beszél, mégis kicseng belőle az indulat, majd a végén csak nyög egyet. Ismét kifakadt, MinJi hatalmas dühöt fojt magába. Viszont ennek nem apa az oka, ezt pedig mind tudjuk.

Érzem, hogy bennem is dolgozik ez az indulat, de nem mutathatom ki. Apa már hazaküldött, mondta ezerszer, hogy nem kell végig csinálnom, pihenjek le otthon, én mégis maradtam. Itt kell lennem, megvárom, bármi is lesz a vége.

– Ha az életéért küzdenének, azt a tudtunkra adták volna. – Apa hangja meglepően higgadt, a végén pedig egy halvány mosoly is telik tőle, ahogy a mellette ülő nőre néz. Nem értem, hogy tud ilyen higgadt maradni. – Ne aggódj annyit, mert csak árt neked.

– Tudom, csak... ah, Kwangin. Te mit tennél, ha Kyungil lenne ilyen helyzetben? – És, mintha itt sem lennék, úgy kezdenek beszélgetni, MinJi feje apa vállán landol, engem pedig elfog a vágy, hogy elmenjek. Hogy felálljak, és itt hagyjam őket, amíg ezt be nem fejezik.

Nem... nem azért, mert zavar. Az a bajom, hogy Icheon jut róla eszembe, mikor a tengerparton ültünk Yijeonggal, ugyanezt csinálta. Ugyanígy bújt hozzám.

Tudom, hogy apa szólalna meg, hogy válaszoljon MinJi költői kérdésére, viszont mikor majdnem egy egész óra eltelte után először nyílik ki a műtő ajtaja, mindhárman meredten odabámulunk.

Érzem, hogy valami furcsa kezd dolgozni bennem, a lábam reflexszerűen mozdul, felállok még apáék előtt. Érzem, hogy engem néznek, de nem érdekel. Csak Yijeong izgat.

– Maguk a hozzátartozók, igaz? – Az orvos épp a maszkot veszi le magáról, ahogy kilép a kétszárnyú ajtón, majd egyenesen elénk sétál, végig néz mind a hármunkon. MinJi csak hevesen bólogatva válaszol, mintha nem telne többre. – Dr. Jung Seokjun vagyok, én műtöttem Yijeongot. Az állapotát stabilizáltuk, a tegnapi műtét után problémák adódtak, nem reagált jól a teste a varratokra. Azokat kicseréltük, most már minden rendben van, pár óra múlva már fel is ébred. Most is bemehetnek hozzá, de két embernél több ne legyen a szobában, van más is a korteremben. – Még mond néhány dolgot, olyanokat, amiket fel sem fog az agyam, csak az lebeg a lelki szemeim előtt, hogy jól van.

Eltelik pár perc, mire az orvos elmegy, viszont MinJi ezek után úgy kifakad, hogy már csaknem megijedek tőle.

– Rohadék. Az az „adódtak problémák” és a „teste nem reagált jól a varratokra” szöveg egy kibaszott kamu. Biztos elrontottak valamit tegn...

– Már minden rendben – mondja apa, még csak az sem érdekli, hogy így félbeszakítja a másikat. – Tudom, hogy nehéz még várni, de jobb lenne, ha lemennénk a büfébe. Iszunk egy kávét, oké? – Apa itt már rám is néz, már megint halványan mosolyog, nem hiszem el, hogy tényleg ilyen... közvetlen. Már hozzámérni sem fél.

Nem, mintha baj lenne ezzel, egyszerűen csak... furcsa.

– Az lesz a legjobb. – MinJi végül beadja a derekát, a hajába túr, úgy indul meg a lépcső felé, ami az aulába visz. Egyikünk sem szól egy szót sem, egészen addig, amíg már nem a büfében állunk, a apuék pedig egyből a kávéjukat kérik.

Én nem iszom, jelenleg is akkora görcsben van a gyomrom, hogy nem tudok nyelni sem.

Percek telnek el, már csaknem negyed óra, mikor apa telefonja félbehasítja a csendet, hangosan csörögni kezd. Cseng tőle a fülem, legszívesebben kidobnám a kukába, de minden indulatomat magamba fojtom, mint egész álló nap.

– Igen? – Végül fel is veszi azt a szutykot, az arca pedig átváltozik, látom, hogy a könyörgés határán van. Nem akarom tudni, mi van már megint. – Muszáj? Szombat van, Jun, nem kell bemennem. – Felkönyököl az asztalra, MinJi egyenesen őt nézi, én pedig a nőt magam előtt. Nem néz a szemembe még mindig, nem értem, miért.

Furcsa, furcsa a légkör.

– Mi az? – Végül megszólal, miután apa leteszi a telefont, aki egyből feláll, és sajnálkozva mered mindkettőnkre felváltva.

– Be kell mennem pár órára. Hamarosan egy nagyobb projectünk bemutatója lesz, és muszáj bemennem.

– Menj csak, drágám. – MinJi fáradtan mosolyodik el, így próbálja apa bűntudatát csillapítani, ami össze is jön neki. Nagy nehezen.

– Akkor majd este találkozunk. Majd hívjatok, mi a helyzet Yijeonggal. – Apa egy csókot nyom nője homlokára, a hajamba borzol, ezután pedig elsiet, biztosan nem lehet sok kedve mindezek után még dolgozni.

– Menjünk fel. – Nem én szólalok meg, de a fejemben cseng a hang, ami után többet nem is mond az előttem ülő.

Csak feláll, a csészéjét ott hagyja, és elindul, nem győzöm tartani a tempóját, ahogy Yijeong korterme felé siet.

Tegnap este óta, mióta a kölyköt is behozták, ő itt van, apa ugrott haza neki ruháért és még egy-két dolog miatt, amire állítólag szüksége volt. Belegondolva, semmi pénzért nem lennék a helyében, hisz Yijeong a fia, a vére, a legjobb dolog az életében.

Bár... hh. Nem, mintha nekem könnyű lenne. Mármint, igen... a kettő nem ugyanaz, de nekem Yijeong...

– Megvárlak... kint. – Végre, nagyon hosszú szünet után én is megszólalok, amint felérünk a bizonyos szobáig, a hangom rekedt, és szinte fáj, ahogy a szavakat kimondom.

MinJi keze már a kilincsen pihen, de nem nyomja le. Nem is mozdul, nem néz rám hátra, csak pár pillanatra az ajtónak dönti a homlokát.

– Gyere be te is, kérlek. – Ennyit mond, teljesen ledöbbent, de nem ellenkezem. Egész álló nap rá sem ismertem, mintha távolságot tartott volna, most meg...

Ahogy ő lép, úgy követem én, már csak azt veszem észre, hogy csukódik utánam az ajtó.

Az orvos hiába mondta azt, hogy itt van más, jelenleg nincs itt, az ágyában. Ennek örülök.

– Nem akarok... kellemetlenséget. – Halkan beszélek, miközben a szemeim a kórházi gépeket vizslatják, szinte zene füleimnek az a csipogás, ami a kölyök szívverését jelzi.

Az arca teljesen nyugodt, viszont fehér, még talán annál is jobban, mint mikor az eltűnése után találkoztam vele. Legszívesebben hozzáérnék, de be kell érnem azzal, hogy az egyik székbe ülök, ami az ágya jobb oldalánál van.

Ennél MinJinek sem kell több, követi a példámat és Yijeong másik oldalán foglal helyet, velem szemben. Épp ezért muszáj ránéznem, meglep az, hogy ő nyíltan engem bámul. Nem tudok semmit leolvasni az arcáról, kész rejtély az egész nő úgy, ahogy van.

– Nem kell semmit elmondanod nekem, Kyungil? – Az arca rezzenéstelen, de nem látok mást rajta a fáradtságon kívül. Nem tudom, miért, de nem tudom elszakítani róla a tekintetemet, bármennyire is akarom. Talán az az oka, hogy teljesen ledöbbent, én pedig egy szót sem tudok kinyögni. – Kérdezni fogok tőled, és azt akarom, hogy őszinte legyél velem.

– Rendben. – Nem vagyok tizenöt, tudom, mivel jár mindez. Tisztelem ezt a nőt annyira, hogy őszinte legyek, bármit akar kérdezni.

– Több van köztetek, igaz? – Az állkapcsa befeszül, ahogy a tekintete Yijeongra téved, majd innentől kezdve egyáltalán nem néz vissza rám.

Én pedig... leblokkolok. Valahogy sejteni lehetett, hogy ez lesz a következő, de... nem. Erre nem lehet felkészülni. És mit tehetnék mégis? Megígértem neki valamit.

Már csak attól tartok, mit fog erre reagálni.

– Igen. – Én sem nézek rá, az ölembe bámulok, hiszen ezt nyíltan kijelenteni valaki előtt, aki nem Jaeho, egészen más. Ő Yijeong anyja, az, aki egy szavával véget vethet mindennek.

– Szerencsétlen apád vak, mint minden férfi. Viszont én már... sejtettem egy ideje. Úgy voltam vele, hogy majd elmondjátok, ha ott tartotok, de most, a tegnapi után muszáj erről beszélnünk. – Meglep, milyen higgadtan kezeli, hogy nem ugrik nekem. Viszont az zavar, hogy arról fogalmam sincs, mire gondol, hogy vajon mi jár a fejében.

Ezután nem mond semmit, pedig látom, hogy az agya pörög, és ezer, ezer, ezer dolgot akar kérdezni, nem értem, miért fogja vissza magát.

– Ne tartsd vissza – bököm ki végül érzelemmentes arccal meredve rá, aminek hála ismét találkozik a tekintetünk. Na de hogy? A szemeibe lassan könnyek gyűlnek, látom, hogy annyira küzd ellenük, mégsem tudja megállítani azokat.

– Nekem ez annyira... hatalmas változás. – Végül az első könnyek kiutat találnak, miközben a plafonra néz és megtörli a nedves arcát. Próbál nem kiborulni. – Minden teljesen más... – Megcsuklik a hangja, szaggatottan veszi a levegőt, azt hiszem, a tűrőképessége határán van.

– Nekem is. – Megszólalok, nem tudom, hogyan csinálom, de összejön. És tessék, máris oldom a feszültséget a levegőben, de ettől függetlenül az én torkomba is gombóc telepedik.

– Gondolom, emlékszel, mikor elmondtam neked, hogy Yijeong mennyit beszél rólad. Én már akkor tudtam, hogy másképp néz rád, hiszen az is, ahogy korábban még arra hogyan reagált, mikor Kwanginnal kijelentettük, hogy kezdhettek testvérként gondolni egymásra... Ah. Lassan minden összeállt a fejemben. Mindig... veled akart lenni, valahányszor kimondta a nevedet, vigyorgott, mint egy bolond. És mikor hazajöttetek a kirándulásról, és én vele voltam egész vasárnap, akkor jöttem rá végleg, hogy reménytelenül szerelmes a kis lüke. – Még a fejét is megcsóválja, a hangján nem hallatszik annyira, ahogy sír, egyedül a szemei vörösek.

Olyan... furcsán érzem magam. Őt hallgatom, miközben Yijeong itt fekszik eszméletlenül, két műtéten túlesve, és nem hall semmit. Talán jobb is, ezt már nem bírná el a szíve.

– Akkor te még előttem is előbb sejtetted a dolgot. – Halkan beszélek, nem tudom, miért. Egyszerűen csak így jönnek ki a szavak a számon, bár nem igazán zavar. Így jó.

– Valljuk be, Kyungil, nem vagy nyitott könyv, fogalmam sincs soha, hogy épp mi jár a fejedben. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy nem vagy olyan, mint a korod béliek, és nem úgy ismertelek meg, mint aki tele van hátsó szándékokkal, sőt... Nekem mégis... muszáj megkérdeznem. Ugye nem szórakozol vele? – A hangja ismét elcsuklik, a könnyeit pedig már meg sem próbálja megállítani, csak szipog és küzd a levegőért. – Annyira nehéz élete volt, tudom, hogy neked sem volt könnyű, de neki... A gyerekkora. Ötéves volt, mikor először látta, hogy az apja megüt engem, évekig úgy nevelkedett, hogy ő ezt normálisnak találta. Viszont mikor rajtakapott, hogy esténként sírok a tehetetlenségtől, lassan realizálódni kezdett benne, hogy ez nem helyes. Talán nem volt tíz éves, mikor legelőször szólalt fel, mikor az apja félrészegen megint kezet emelt rám, ő odajött, és a kis testével próbált védeni engem. Akkor verték meg őt is először. – Mindene remeg, miközben erről beszél, az én szemeim előtt pedig ott a kép; a kicsi Yijeong sír, mert fáj neki. Mert az apja megütötte. Nem tudok mit mondani erre, egyszerűen csak a szívembe nyilall valami, azt hiszem, borzalmasan érzem magam ettől. – Hatalmas lelki válságban nőtt fel mellettem és utálom, gyűlölöm magam azért, mert nem tudtam neki többet adni, hogy nem tudtam megvédeni. A legjobbat érdemli, eleget szenvedett már. – Ezután nem mond semmit, bármennyire próbálkozik, a szavak nem jönnek ki a torkán.

Én pedig mit tehetnék? A tekintetem akaratlanul is Yijeong arcára téved, nem tudok nem arra gondolni, amiket az előbb tudtam meg.

– Miért szórakoznék vele? – Válaszolok a kérdésére, ugyanis nem hagyhatom figyelmen kívül. Nem tehetem ezt vele, már így is borzalmasan érzem magam. – Még nem volt senkim, ő az első nekem. Túl sok mindent tett értem, hogy ez ne így legyen – vallom be magamnak is a dolgot, azt hiszem, el kell neki mondanom. Mégis csak az anyja, aki teljesen kétségbe van esve jelenleg bár, ahogy belekezdenék, nem igazán jönnek a szavak.

Nem vagyok ahhoz szokva, hogy az érzéseimről beszéljek.

– Te csak hálából vagy együtt vele? – Ezzel a kérdésével eléri, hogy ránézzek, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ezt kérdezte. Mindenesetre, hh... elgondolkodtat.

– Tessék? – kérdezek vissza a homlokomat ráncolva, viszont ő nem ismétli meg magát. Csak néz rám komoly tekintettel, bár a kíváncsiságot nem tudja elrejteni. – Erről szó sincs. – A fejemet csóválva ülök feljebb a székben, miközben a karfát markolom, mintha ettől csökkenne bennem az érzés; ki kell teregetnem a bennem lévő dolgokat. – Hálás vagyok neki mindenért, de nem emiatt kértem meg, hogy a barátom legyen. – A torkomat köszörülöm, egyáltalán nem kellemes dolog erről beszélnem a párom anyjával. – Olyan érzéseket hoz elő bennem, amiket még soha nem tapasztaltam. Mióta itt vagytok... eltereli a figyelmemet anyáról. Már nem gondolok rá, helyette folyton a kölyök jár a fejemben. – A szemöldökeimet összevonva meredek le az ölembe.

Viszont itt elakadok, egyszerűen nem tudom folytatni. Miért ilyen rohadt nehéz erről beszélnem?

– Ne hagyd félbe, kérlek. – Ennyit mond, nem fűz hozzá semmit, csak lágy hangon kérlel, hirtelen utálom ezt a helyzetet.

– De ez... megalázó. Az érzéseimről beszélek, amikről még Jaehonak sem. – A fejemet csóválom, fél kézzel a hajamba túrok. Már így is sokat mondtam, ennél többet nem akarok.

– Nem megalázó, engem megnyugtat. – Ezzel eléri, hogy ismét ránézzek, a biztató arckifejezése miatt pedig már csak nem a szemeimet forgatom. Ennyi, muszáj lesz. Össze kell kapnom magam, ez a nő nem hátrál. – Folytasd csak.

– Szóval nekem... ő fontos. – Próbálok hiteles lenni, de úgy, hogy csak sablonos szavakkal dobálózom, nem gazán fog ez összejönni. Miért nem tudom összeszedni magam? – Anyu óta ő az első, aki miatt nincs üresség bennem. – Nehezen megy, de ahogy belekezdek, ez a mondat tulajdonképpen kirepül a számból. A csend pedig, amit ezzel érek el, rávesz, hogy felnézzek, bár nem igazán tudok mit kezdeni MinJi arcára ragadt döbbenettel. Igen, felhoztam az édesanyámat, a legnagyobb sebet az életemben. – Mikor tegnap hazaértem, én azt hiszem, megőrültem arra a pár órára. Nem igazán emlékszem, csak azt tudom, hogy egyből... anya jutott eszembe. Csak arra tudtam gondolni, hogy belehalok, ha még egy olyan személyt elveszítek, mint amilyen ő volt. – Ezután már tényleg nem mondok semmit, bőven elég, hogy ennyit járattam a számat.

Bár, ahogy a levegőben érzem, ennél több nem is kell. Ez neki és kielégítő volt, amíg számomra olyan, mintha felnyitottak volna.

– Mint amilyen anyukád volt...? – Kérdez, nem értem, miért, de megteszi. Talán nem érti?

Pedig ennél egyértelműbb dolog a világon nincs.

– Olyan fontos és pótolhatatlan, mint amilyen anya volt – magyarázom halkan, szinte suttogva, hiszen azzal, hogy kimondom, én beismerem, és eddig még csak gondolni sem mertem rá igazán.

– Te szereted a fiamat – olyan halkan jelenti ezt ki, hogy szinte fel sem fogom, vagy talán csak nem akarom. Tiltakozni szeretnék, hevesen, felcsattanva, de nem megy. Egyszerűen nem jön ki a torkomon. – Kérlek, ne mondd el neki, hogy erről beszéltünk. Nem kell tudnia arról, hogy tudom azt. Azt szeretném, ha majd ő mondaná el nekem, akarom, hogy bízzon bennem.

– Rendben. – Bólintva egyezek bele a dologba, magamban hálát adok azért, hogy nem feszegeti tovább a határaimat.

– Legalább ezen túlvagyunk és otthon könnyebb lesz. Mert, hát... Megkértem Kwangint, hogy had időzzünk nálatok pár napig, én... nem szeretném abba a házba visszavinni Yijeongot egyelőre. Nem tudom, mennyire kavarta fel ez az egész. – Ezeket a szavakat hallva, mintha tonnás súlytól szabadulnék meg, hiszen, hh, ezek szerint egy ideig mellőzhetem a fáramászást esténként, ráadásul... a hisztist megnyertem magamnak ezek szerint.

***

Yijeong már öt napja kórházban van, szerintem mondanom sem kell, hogy amikor tehettem, és nem Shakespeare-rel szenvedtem, ott voltam vele. Tegnap, mivel hétfő volt és egyetem, ezért csak délután tudtam boldogítani, viszont ma még csak meg sem környékeztem a kórházat.

Ennek is megvan az oka; hazaengedik. Hazajöhet, mert jobban van és az oldala is szépen gyógyul, ahol az elmebeteg apja, megszúrta.

Nem igazán tudtam jól aludni mostanában, de leginkább attól, hogy Jaehoval beszéltem telefonon. Minden este felhívott, megkérdezte, mi volt a kórházban, és, hogy Yijeong hogy van.

Most is itt volt nálunk, talán fél órája indult haza, elég jó kedvet csinált nekem.

Talán leginkább... hh. Yijeong az oka. Az, hogy az anyja mindjárt hazaér vele, és látni fogom. Nem tudom, hogy voltam ennél jobban valaha is, ez még azt is túlszárnyalja, mikor a műtéte után, még akkor, ott a kórházban felébredt.

Mosolygott, ahogy meglátott, viszont az anyja előtt visszafogta magát, mivel a drága nem igazán tudja, hogy MinJi nem olyan „vak, mint mi férfiak”.

Csak a fejemet csóválom a gondolatra, a hajamba túrok, miközben azon jár az agyam, mit fogok csinálni, ha megjön.

Le akarok feküdni egy kicsit, legalább, hogy egy fél órát pihenhessek, mégsem mozdulok. Csak állok egy helyen az ágyamat nézve, mint egy őrült.

Mikor végre mégis ráveszem magam, hogy lefeküdjek, megüti a fülemet a hang; nyikorog az ajtóm, recseg a padló, én pedig irányítani sem tudom magam, úgy fordulok meg.

Nem, mintha csalódnék, hiszen Yijeong az, a kezében egy teletömött sporttáska, viszont nem az, ami leköti a figyelmemet. Az arca gyűrött, hirtelen olyan, mintha fogyott volna, látom, hogy nehezen veszi a levegőt.

Mindezek ellenére mégis rám néz, az arcára egy nagy mosoly költözik, úgy néz rám.

– Hát az? – A fejemet oldalra biccentve célzok a táskájára, amire lenéz, én pedig ezt az alkalmat találom tökéletesnek arra, hogy elé sétáljak. El is érem, amit akarok, hiszen mire felemeli a fejét, én már előtte vagyok, ennek hála pedig hirtelen nem tud mit mondani.

Valamiért... szeretem, mikor így reagál.

– A-anya azt mondta, hogy a te szobádban leszek. Nem értettem én se, még az apádat is meglepte ezzel, de én nem igazán ellenkeztem. – Ahogy ezeket a szavakat hallgatom, a szemöldököm egy egészen kicsit megemelkedik, hiszen MinJi elintézte, hogy a fiával lehessek.

Ez a nő követhetetlen.

– Elférünk. – Mondom halkan, miközben lassan megtámaszkodom a feje mellett az ajtómon, a számat beharapva méregetem az arcát, ami alig van tőlem húsz centire.

Nem tudom, mégis mennyi időt értett MinJi pár nap alatt, hogy meddig lesznek itt, de remélem, legalább egy hétig tart majd. Már túlságosan belelovalltam magam abba, hogy a hisztissel leszek a nélkül, hogy magyarázkodnom kéne apám előtt.

– Ne, Kyungil, n-ne csináld ezt... – Halkan beszél, a hangja szinte teljesen elhal, ahogy még közelebb hajolok hozzá. – Szétszakad az oldalam, nem bírom ezt a tömör izgalmat ennyi idő kihagyás után. – Alig mozdítja a száját, miközben beszél, örülök annak, hogy a humora még mindig megvan.

Bár, azt a sok érzelmet, ami a szemében van, nem igazán tudja elrejteni vele. Igenis látom, hogy ez az egész megviselte, ami azt hiszem, természetes.

Már nem is mondok semmit, csak lehunyt szemmel csóválom meg kissé a fejem, majd a maradék távolságot is megszűntetve az ajkaira hajolok. Finoman érek hozzá, mégis robban egy érzés a mellkasomba, hirtelen nem akarok mást, csak őt szorítani az ajtóhoz egész este.

Az ő torkát egy halk szusszanás, majd egy édes nyögés hagyja el, ahogy a hűvös fának nyomom finoman, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat. A kezeit lassan emeli, szinte egy örökkévalóság, amíg a kezei a hátamon landolnak, gyenge, remegő ujjakkal markol a felsőmbe, és hagyja, hogy a tarkójánál túrjak a hajába és döntsem oldalra a fejét.

Édes hangokat ad ki, a szívem hevesen dobban és ütemeket hagy ki, ahogy érzem az ízét szétterjedni a számban, már nem is tudok másra gondolni; ezt majdnem elveszítettem. Pedig nem rég kaptam meg.

– Yijeong. – Levegő után kapva húzódom el tőle, de éppen csak annyira, hogy még érezzem magamon, ahogy levegőt vesz. Ő pedig egyszerűen kifejezi nemtetszését; csalódottan nyög, akaratosan szorít magához, pedig ennél közelebb már nem is lehetnék hozzá. – Félsz még?

– Amíg itt vagyok, nem. – Halkan piheg ő is, szinte már nem is hagyja, hogy a szavai kijussanak a száján.

– És akkor féltél? – Talán nem kéne feltennem a kérdést, mégis megteszem. Ő összerándul, amire kinyitom a szemeimet, ő már engem néz.

Látom az arcán, hogy ezer érzelem kínozza, talán még a sírás is kerülgeti, de nem adja a tudtomra. Elrejti, és tudom, hogy hiába kérném, hogy engedje ki, akkor sem tenné.

– Egyedül voltam. Olyankor mindig félek. – Az ajkai alig rezdülnek, viszont ahogy az ujjaim megfeszülnek a hajában, és feljebb döntöm a fejét, a szája kinyílik és egy halk nyögést hallat. Azt hiszem, mondanom sem kell, megrohamoznak az érzelmeim engem is, bár nem épp úgy, ahogyan őt.

– Én... – Épphogy megszólalok, nem bírom ki; egy kis csókot nyomok alsó ajkára, majd újra és újra, amíg nem viszonoz legalább egyetlen egyet. – Rettegtem – vallom be halkan, aminek hála egy mosoly terül szét az arcán, és lehunyt szemekkel már ő az, aki kezdeményez.

Halk szusszanás mindössze a válasza, miközben a nyakamba rejti az arcát, ismét úgy bújik hozzám, ahogy már nagyon, nagyon rég. A szívem furcsán is dobban, miközben csak és kizárólag az ajtóra meredek magam előtt, csak az jár a fejemben; Jaehonak, MinJinek... igaza van.

Az, ahogyan reagálok rá, ahogy a szívem viselkedik, ahogyan belül robban bennem minden, mikor hozzám ér, egyet jelent.

Én szeretem őt.