32. rész - Életképtelen állapot

Sziasztok, ismét itt:D Már beteges, de nem bírok a véremmel, a laptop már lassan a kezemhez nő xdd

Jó olvasást, drágák:D

Én és az alvás nem vagyunk jóban, ezt be kell lassan látnom. Bár imádok, mégsem jön úgy össze nekem, ahogy én azt akarom.

Nem tudom, mi az oka, de tegnap, miután hazaértem, és Jaehoval meg apámmal is elbeszélgettük az időt, egyszerűen nem tudtam lehunyni a szemeimet. Zavart, hogy egyedül vagyok, furcsa volt, hogy... Yijeong nincs mellettem.

Hiszen Incheonban két éjszakán át rajtam aludt, a forró levegője a nyakamat súrolta, a keze pedig engem szorított magához. Nem hittem volna, hogy két alkalom után hozzászokok, és nem tudok aludni majd nélküle.

Ez kiborító.

És ha ez még nem lenne elég, ismét itt vagyok, lassan már este kilenc, és tudom, hogy le kell pihennem, mert holnap hétfő és korán kelek. Viszont valamiért érzem, hogy ez nem fog menni ma sem.

– Haver, nem akarunk enni? – Jaeho szakít ki a gondolataimból, ahogy felcseng a hangja, még azt is eléri, hogy ránézzek.

Konkrétan teljesen ki van csavarodva szerencsétlen, fejjel lefelé bámulja a tévét, miközben a lába a megágyazott kanapé háttámláján pihennek, a haja pedig a földet súrolja.

Az egész napot együtt töltöttük, és őszintén nagyon jó volt vele lenni. Már hiányzott a humora, az, hogy minden második mondata után felhúz.

– Ha éhes vagy, szolgáld ki magad. – Még a kezemet is fellendítem a konyha irányába, amire csak a száját húzza.

Még kell pár pillanat, mire megunom és a kezénél fogva szenvedem fel a kanapéra, mielőtt agyvérzést kap a hülyegyerek.

– Apud nem főzött semmit? Pedig mintha mondta volna nekem tegnap este, hogy majd ma fog. – Nagyot sóhajtva helyezkedik el immár normálisan felülve, miközben fél szemmel rám pislant. Nem tudom, mi az oka, de valahogy úgy érzem, nem vagyok teljesen magamnál.

Azt hiszem, az alváshiány tehet róla.

– Mióta vagy te ilyen jóba apámmal? – A szemöldökömet felvonva meredek rá, hiszen belegondolva, az elmúlt időben tényleg, mintha nyitottak volna egymás felé. Főleg akkor, mikor azt kellett megbeszélniük, hogy Yijeong milyen hatással van rám, hát a pofám leszakad.

– Nem tudom, de mostanában nagyon kedves velem. – Még a vállát is megrántja, bármennyire is próbál semlegesnek tűnni, tudom, hogy ez nagyon jólesik neki. – Meg jó fej, de tényleg. Van egy furcsa humora, ami biztosan benned is ott van, csak jó mélyre eldugod.

– Miért mondja mindenki, hogy nincs humorom? – Hitetlenül fakadok ki, hiszen ez már a harmadik ilyen megjegyzés az elmúlt két napban. Tegnap Yijeong mondta kétszer is, ma meg ez a bolond.

– Biztos, hogy van, csak nem látjuk. – Próbál védekezni, bár nem jön össze neki, kicsit másképp sül el a dolog. Ez pedig épp elég, hogy elterüljön az arcán egy mosoly, és csaknem... nekem is. Jézusom, még a végén lesznek érzéseim, amiket kénytelen leszek mosollyal kimutatni? – És ki az a mindenki, aki ezt mondta? Mintha annyi emberrel szóba állnál.

– Yijeong – mondom végül inkább figyelmen kívül hagyva a mondandója másik felét. Azt a gúnyt de kiverném belőle.

– Ilyet mondott a hisztis? – A szemöldökét felvonva mered rám, szinte biztos vagyok benne, hogy a meglepődöttsége nem hagyja vigyorogni. – Ez merész, tesó, harcias az asszony.

– Asszony? – kérdezem kissé lesokkolva attól, hogy ismét mekkora gyökérséget mondott.

Istenem, ez a fogyatékkal küszködő.

– Illik rá, nem? Mármint... olyan kis aranyos. Tegnap este is, mikor megzavartalak titeket, milyen zavarban volt, ilyet nem szokás fiútól látni. Egy tizenhét évestől. És bújt hozzád, meg milyen gond nélkül hagyta, hogy a kerítésnek kend. – Miközben beszél, maga elé mered, ahogy valószínűleg visszagondol minderre. Hát mit ne mondjak, jelenleg nekem is beugranak a képek, viszont annyi különbséggel, hogy esküszöm, úgy el kezd zsibbadni a szám, mintha pár pillanattal ezelőtt csókoltam volna meg. – Viszont ezek szerint nem hagyja magát, meg amilyen lazán helyre tette az anyját is a múltkor. Hát, nem semmi.

– Hagyjuk a témát, mielőtt apám kiszambázik a fürdőből és meghall – mondom inkább terelve a témát, bár nem ez az igazi oka. Tudom, hogy apa még egy darabig ott lesz bent, engem az zavar, hogy... Már megint rá gondolok. Yijeongra.

Tudom, hogy itt van egy köpésre tőlem, a szomszédban, mégsem mehetek át.

Mit mondanék MinJinek, miért akarok a fiával lenni ilyen későn? Ráadásul a fejemet adom arra, hogy tanul már megint. Hiszen holnap vetélkedőre megy.

– Nem tudom, miért aggódsz. – Legjobb barátom még a fejét is megcsóválja, de van olyan kedves, hogy nem folytatja tovább a dolgot. – De igazad van, lassan aludni kéne, holnap korán kelünk.

***

Két órája, hogy Jaeho is lefeküdt, apával még beszéltünk pár szót, mielőtt én is feljöttem volna. És... itt fekszem az ágyamban azon agyalva, hogy ez nem lesz jó. Holnap borzalmasan leszek, ráadásul ez addig fog tartani, amíg nem jutok el odáig, hogy altatót vegyek be.

Amit nem mellesleg kerülök, hiszen könnyű rászokni.

A fejem már kezd lüktetni az alváshiánytól, és a szemeim is égnek, de valahányszor lehunyom a szemem, a hisztis jut eszembe. Így nem tudok aludni.

Végül még szenvedek percekig, mire lassan felkelek, és az éjjeliszekrényemen lévő, ezer éves kislámpát felkapcsolom. A fény homályosan festi be szobát, mindent aranynak látok, mintha megint álmodnék. Viszont tudom, hiába hívnám őt, most nem jönne válasz.

A lábamat mérgezi a padlóból áradó hideg, miközben a hajamat túrom, és próbálok egy kicsit észhez térni, hogyha már csinálok valamit, azt ne félholtan tegyem.

A tekintetem a szobámon jár, minden kis zegzugot az agyamba vések, mire a szemem meg nem akad azon a bizonyos könyvön, ami az íróasztalomon pihen. Nem vettem a kezembe hetek óta, és attól tartok, már egy ideje vissza kellett volna vinnem, mégsem vitt rá a lélek.

Ezerszer ráveszem magam, mire a lábam moccan, és oda nem visz, a kezem pedig magát irányítva nyúl érte, mintha mindenem beleremegne abba, ahogy a borító az ujjaimat dörzsöli.

Kinyitom, a szavak pedig csak összefolynak, és nem értek belőlük semmit.

– Kyungil? – Egy halk kopogás után nyílik az ajtóm, amin apa kukkant be, szinte lefagy az arca, ahogy meglát. Igen, a kicsi fia, aki soha életében nem olvasott, most azért nem alszik, mert egy könyv van a kezében. – Miért nem alszol? – Végül túllép a dolgon, nem kérdez rá.

Biztos vagyok abban, hogy a miatt jött be, mert a fény kiszökött az ajtóm alatt, bár nem igazán zavar. Szeretem az apukámat, és jelenleg szívesen is beszélek vele.

Istenem, mi történik velem?

– Nem tudok – vallom be kissé halkabban, hiszen odalent, a kanapén épp alszik a legjobb barátom.

Igen, ismét itt alszik, mintha nem is akarna hazamenni innen. Nem, mintha ez problémát okozna nekem.

– De... minden rendben? – A homlokát ráncolva lép beljebb, annyira, annyira finoman kérdez, hogy ne lépjen át egy határt sem. Nem értem néha, hogy tudott együtt élni velem, hiszen... borzalmas vagyok. Sokszor elviselhetetlen.

És tessék, megint Yijeong jut eszembe, akit még ez sem zavart bennem.

– Igen, persze. – Biccentve válaszolok, miközben a könyvet lassan leteszem, az asztalomnak hátat fordítva pedig neki is dőlök, hogy apával szemben legyek. Nem akarom, hogy félig a hátammal beszélgessen. – És... Veletek? MinJivel minden oké? – A hangom halkan cseng fel továbbra is, viszont mintha egyenesen ordibáltam volna, apa pont olyan fejet vág.

Az arca eltorzul, és minden vér kifut belőle, mintha elájulna lassan. Azt hiszem, megleptem, hiszen én... rákérdeztem. Rákérdeztem, és ez azt jelenti, hogy érdekel.

Ez engem is meglep, komolyan, én már nem is én vagyok. Megkérdeztem, mi van a nőjével, akit az elején ki nem állhattam.

– Minden rendben. – Nagy nehezen ráveszi magát a válaszra, bár még így is látom, hogy teljesen ledöbbent. – Figyelj... – Megköszörüli a torkát, az érzelmek pedig leváltják egymást, már fogalmam sincs, mire gondolhat. – Mi volt a kiránduláson? Nem beszéltünk róla sokat.

– Hogy milyen volt? – Látom rajta, hogy végképp kezdem összezavarni, épp ezért tudom, hogy kétszer meg kell gondolnom, milyen választ adok neki. – Utáltam – mondom végül, amitől egy mosoly terül szét az arcán; visszanyertem. Igen, a régi Kyungil előjött még akkor is, ha nem teljesen őszinte. Vajon akkor is így vigyorgott volna, ha tegnap este ő kap rajta és nem Jaeho, miközben a kis hisztist a kerítésre kenem?  – A busz, meg az a sok taknyos... Komolyan, néha meg akartam halni. – Ez a része pedig már nem hazugság, hiszen valóban éreztem halál közeli állapotban magamat. És mást is, hisz Minseokot kinyírtam volna a legszívesebben.

– Valami ilyesmire számítottam. – Végül még a fejét is megcsóválja, majd halkan felsóhajt, mintha minden visszatérne a régi kerékvágásba. Igen, örül neki, hogy sokat változtam jó irányba, de azt hiszem, meg is ijeszti egy kicsit. – Én... Beszélni szerettem volna veled amúgy. Csak hát Jaeho itt volt, és nem akartam traktálni őt is. – Lassan ölbe teszi a kezeit, úgy nézi a földet, én pedig érzem, hogy olyasvalami jön, amivel nem fogok tudni megbirkózni.

– Történt valami? – Megmarkolom magam mellett az asztalomat, miközben kezd eluralkodni rajtam az érzés; valami van, amiről tényleg nem tudok.

– Ami azt illeti, nem. Viszont... MinJivel beszéltem, Yijeong apjáról van szó. – Nagy nehezen, de sikerül a szemeimbe néznie, amit nem akarok most. Túl sok mindent látok rajta. – Eltűnt, teljesen. A rendőrség keresi, de még csak elindulni sem tudnak. Rossz előérzetem van, Kyungil.

– És... tőlem mit akarsz? – Talán kissé bunkó minden szavam, mégsem olyan hangsúllyal mondom, ami miatt megsérthetném.

Viszont, hh, komolyan nem értem, nekem ezt miért mondja.

– Csak annyit, hogy legyél egy kicsit... többet Yijeonggal. Tudom, hogy ez hatalmas kérés, de az a helyzet, hogy MinJit iszonyatosan megnyugtatja, mikor veled van. Elmondta, hogy még akkor sem engedte volna el Yijeongot a kirándulásra, ha én kísérem, viszont benned megbízik, ami azért egy kicsit csúnya volt. – A szavak csak úgy folynak a szájából, miközben nem néz a szemembe, csak beszél és hadar. Ezzel párhuzamban az én agyam pedig csak azon kattog, hogy igen... Én is azt akarom, hogy több időt lehessek a hisztissel.

***

Mintha leeresztettek volna, semmi életkedvem nincsen, egész este alig aludtam pár órát, és még azt is felületesen. Nem tudom, mi az oka, hogy ennyit szenvedek mostanában, de ez borzalmas.

Mióta visszajöttem Incheonból, mintha a szenvedésem megsokszorozódott volna. Jelenleg is itt ülök hétfő délután az egyetemen, viszont olyan, mintha már egy egész napot lehúztam volna szünet nélkül.

Remeg a belsőm a fáradtságtól, ilyet még nem éreztem.

– Tudom, hogy mindenki menni akar már, de még utoljára figyeljetek ide. – Osztályfőnököm hangja rángat vissza, bár még így is úgy érzem magam, mintha haldokolnék. – Csütörtökön munkaszüneti nap lesz, viszont a mi egyetemünk a többi iskolával szemben pénteken elrendelte a tanítást, nehogy még a végén legyen egy hosszúhétvégénk. – Ezek a szavak csöpögnek az utálattól, ami jelenleg engem is átjár. Igaza van, miért kell berángatni egyetlen egy napra? Pont pénteken, könyörgöm.

Ezután is hangzanak el szavak, talán fontos lehet, de én már nem tudok figyelni. A fejem zsong, úgy érzem magam, mintha bármelyik pillanatban felmondhatnám a szolgálatot. Ez nem normális így.

Csak bámulok magam elé, szinte már berögzülten hagyom figyelmen kívül a szövegelést, a zajt és halk nevetéseket. Valószínűleg már kicsengettek, és mindenki megy haza, és én is próbálkozom a felkeléssel, de egyelőre nem megy.

Azt hiszem, kezd teljesen kikapcsolni az agyam.

– Kyungil? – Egy ismerős hang cseng fel mellettem, majd egy kisebb tenyér landol a vállamon, amire összerezzenek. Pár pillanatra összeszorítom a szemeimet, és csak imádkozom... reménykedek benne, hogy nem az van itt, akire gondolok. – Gyere, oppa, mehetünk haza. – A kezét az enyémre teszi pont, ahogy Yijeong szokta, amitől észhez térek.

Mindenem összerezzen, és úgy kapom el a karomat az érintése alól, mintha megégetett volna.

Ekkor nézek csak körbe, igencsak csodálkozva konstatálom, hogy üres az egész terem, nincs itt rajtunk kívül már senki. Talán kikapcsolt az agyam? Ez... ez rosszat jelent?

– Ne érj hozzám. – Villogó tekintettel meredek fel SooJire, aki meg sem rezzen, mintha nem úgy szóltam volna hozzá, mint akinek a fejét veszem lassan. – Szállj már le rólam, nem veszed észre, hogy nem vagyok rád kíváncsi? – Olyan meggondolatlanul csúsznak ki a szavak a számon, hogy megállítani sem tudom őket, ami zavar, hiszen... Nem beszélhetnék így vele.

Bár leszarom, kapja be. Ha nem hagy békén, nem érdekel, megsértem-e.

– Biztosan nem vagy jól, butaságokat beszélsz. – Még le is hajol hozzám, sajnálkozó tekintettel mered rám, esküszöm, képes lennék letépni tőle a saját arcomat.

Most azt próbálja bemagyarázni, hogy nem utálom?

– Kyungil! – Az ő hangját egyből egy mélyebb, már sokkal szerethetőbb váltja, ami miatt megváltva érzem magam. Van még remény? – Már rád várok tíz perce, azt hittem, már elnyelt a föld. Minden oké? – Jaeho tudomást sem vesz SooJiről, nem tudja, mit kéne tennie. Hiszen a nőjének a legjobb barátnője, mi pedig a falra mászunk tőle. – Nem vagy jól? Hófehér az arcod. – Lassan idelépdel hozzám, majd a tenyerét a homlokomra teszi. – Nem vagy lázas.

– Csak fáradt vagyok. – A vállamat rándítva állok fel lassan, kicsit megingok, ahogy a táskámért nyúlok.

– Mégis mennyit aludtál te? – A felkaromat fogva kezd el kifelé terelni, mintha SooJi tényleg itt sem lenne, még csak el sem köszön. Mondtam már, hogy imádom ezt a gyereket?

– Tegnap két-három órát. Azt hiszem. Előtte még annyit se. – A fejemet csóválom, miközben azon jár az agyam, hogy tényleg hülyeséget csináltam. Be kellett volna szednem az altatóból, bármennyire is tilos. Így még nem csinált ki az alváshiány.

– Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de vészesen megközelíted a végkimerültséget, Kyungil. Lelkileg is fáradt vagy, mi? – A hangja egészen másképp cseng fel, amint kiérünk a teremből, és a sok gyökér közt próbálunk utat vágni magunknak. – Ilyen még nem volt, mi van veled?

– Nem tudom. – Sokat várok a válasszal, és nem értem, miért. Mindenesetre úgy érzem, hogy amint kiérünk és megcsap a friss levegő, jobban érzem magam.

– De ugye nem fogsz elájulni? Már csak az kéne, fogalmam sincs, mit csinálnék veled. – A hangjába aggodalom költözik, miközben tovább terelget, viszont hirtelen megáll. Ennyi épp elég, hogy az én lábam is földbe gyökerezzen, és ne mozduljak többet. – Miért nem aludtál? – Nagy nehezen, de eléri, hogy leüljek a suli kerítése elé odahányt, félig használhatatlan padra, majd a zsebébe túr, a következő pillanatban pedig már a telefonját nyomogatja.

– Yijeong – vallom be halkan nagyokat pislogva, viszont amint Jaehora nézek, nem tudok többet mondani. Az arca zavart és hitetlen egyszerre.

– Te teljesen szét vagy esve. Felhívom apádat, hogy jöjjön érted, így nem fogsz hazajutni. – Még a fejét is megcsóválja, miközben a telefont már a füléhez is emeli. Még vár hosszú, hosszú ideig, mire meg nem rázza a fejét. – Szia, Kwangin, Jaeho vagyok. Nem tudom, dolgozol-e, de az a probléma, hogy a kicsi fiad ismét felelősségteljes volt. – A gúnyos szavai mellé még a szúrós tekintete is társul, úgy néz rám. Nekem pedig a magasba szökik a szemöldököm, hiába tudom, hogy most haragszik rám. – Nem, nincs nagyobb baj, csak annyi, hogy nem aludt mostanában, és alig áll a lábán. El tudnál jönni érte? Így nem merek elindulni vele. Ilyennek még nem láttam. – Még áll pár pillanatig így, teljes figyelmét apának szentelve, majd végül egy okéval lezárja a beszélgetést, és bontja a vonalat.

– Most mi van? – kérdezem a hajamat túrva, miközben azt figyelem, hogy az én táskámban kezd turkálni. – Mit művelsz?

– Írok a pasidnak, hogy meghülyültél. Hol a telefonod?

– Mi? Ne! – Hirtelen, mintha villámcsapás érne, kiegyenesedem, és még időben sikerül kiszenvednem a kezei közül a táskámat. – Yijeongnak nem mondhatod el, hülye vagy?

– Már miért ne mondhatnám el? Joga van tudni arról, hogy baj van veled. – A szemöldökét felvonva válaszol, azt hiszem, tényleg feldühítettem. Ilyennek még én sem láttam őt, és ez most nagyon új nekem.

– Azért, mert versenye van, nem verheted belé az ideget. Csak feleslegesen aggódna. – Mondjuk, igazat mondok, bár a lényeget akkor sem közlöm; nem akarom, hogy a kölyök tudjon erről. Tisztában vagyok azzal, hogy csak gondot okozna neki, és az pluszban rontana a helyzeten, hogy jelenleg találkozni sem tudunk.

– Pedig rohadtul rád férne egy fejmosás. Hidd el, egy pillanat alatt rávenném a gyereket, hogy az agyadba vésse; nem csinálhatsz ilyet! Látnád magad kívülről, olyan vagy, mint egy rossz drogos.

– De mégis mit kéne tennem, ha egyszerűen nem tudok aludni? Fáradt vagyok, teljesen kimerült, de nem megy. – Rég veszekedtem vele komolyabban, aminek úgy tűnik, most jött el az ideje megint.

Tudom, hogy igaza van, de részben nekem is. Nem élhetek altatókon húsz évesen.

– Ne idegesítsél már fel, basszus. – Még a kezeit is fellendíti, ahogy felcsattan, talán még soha nem láttam ennyire kiborulva. Ilyen borzalmasan néznék ki? Tényleg? – Csak lefekszel, kikapcsolod az agyad, és furcsa módon sikeresen elalszol. Ez mégis miért nem megy?

– Mert hiányzik, baszd meg, Jaeho! – Olyan ingerülten fakadok ki, hogy hirtelen fel sem fogom, mit mondtam. Viszont úgy tűnik, a legjobb barátom velem ellentétben nagyon is felfogta, és most egy szót sem tud kinyögni. – Hiányzik és... és pont. Ennyi. Vele voltam három napig, ott aludt mellettem két éjszakán át, most viszont nincs itt és ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.

– Veled aludt? Egy ágyban? – A hangja teljesen elcsendesedik, hiszen ezt eddig még nem adtam a tudtára. Most én tartok attól, hogy lassan elájul. – Te beengedted magad mellé?

– Ez... bonyolult, nem tudtam aludni, rosszul voltam, és... ez lett belőle. – A vállamat rándítom, mintha semmiség lenne, az ujjaim mégis a hajamba tévednek.

– Kyungil, te szereted őt. – Lassan minden harag távozik a hangjából, ahogy eljut az agyáig, miről is van szó. Mikor megérti, hogy... nem azért nem aludtam, mert ahhoz volt kedvem. – Ugye legalább ezzel tisztában vagy?

– Nem tudom – nyögöm ki nagy nehezen, szinte suttogva, amitől eltorzul az arca és nagyokat pislog. Attól félek, mindjárt leoszt egy anyait, hogy észhez térjek.

– Nem tudod, de elmentél vele, ahol tudtad, hogy rosszul leszel, ahol máshol kellett aludnod, ami tudjuk, hogy nálad hatalmas probléma. A másik fele, hogy te még apáddal sem voltál hajlandó aludni egy ágyban soha még mikor kisebb voltál és kevésbé antiszociális, mégis... együtt aludtál Yijeonggal. A nyílt utcán esel neki, ahol bárki láthat, most meg már aludni sem tudsz nélküle, mert hiányzik, és te komolyan, tényleg azt merted mondani nekem, a szemembe rezzenéstelen arccal, hogy nem tudod, szereted-e? – A szavai lassan sziszegve hagyják el a száját, ahogy közelebb lép hozzám.

Mindezzel hergeli magát, azt éri el, hogy ismét ideges legyen.

– Te is tudod, hogy ez egy nagyon összetett dolog, Jaeho. – A fejemet csóválom, próbálok kihátrálni a témából, de cserbenhagyom saját magamat. Talán az az oka, hogy a szemeimet is alig tudom nyitva tartani már.

– A te agyad összetett, te vak szerencsétlen. Ennél egyszerűbb dolog nincsen, hiszen teljesen egyértelmű. – Úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, mindeközben pedig eluralkodik rajtam az az érzés, hogy teljesen szerepet cseréltünk. Eddig én voltam az, aki kioktatta a másikat mindig is, erre tessék. – Tudod, mit kellett volna tenned? Átlógnod hozzá. Mikor már az ősök alszanak, csak fogod magad és átmész, ha kell, akkor felmászol az ablakához, vagy mit tudom én. Tilosban jársz, kockáztatsz, de ha ezen múlik az egészséged, akkor más nem számít. – Pár pillanatra elhallgat, majd csak megdörzsöli az arcát, tudom, mire készül; a kegyelemdöfés jön, ami valószínűleg rohadtul fájni fog. – Az lesz a vége, hogy elveszíted, Kyungil. Alig tudtok együtt lenni, téged ez tönkretesz, és fogadni mernék, hogy ő is szenved. Ha ez így megy tovább, jönnek a veszekedések, a kiborulások. Elviselhetetlen lesz az egész és lassan vége lesz, búcsút mondhatsz neki.