30. rész - Jön egy tündér...

Harmadik. Harmadik rész a mai nap. Sajnálom, hogy ennyire megbombázlak titeket, de ezt a pár részt jó lenne egyszerre elolvasni;;

Jó olvasást^^

Halk motyogásra ébredek, arra, ahogy a forró levegő, ami a nyakam vékony bőrén landol, a tudatomat hívja. Összerezzenek, a szemeimet ráérősen nyitom ki, miközben a testem lassan érezni kezd.

A tenyerem valami meleget tapint, puhát és selymeset, fel kell emelnem a fejem, hogy lássam; Yijeong meztelen derekát fogom, amiről felcsúszott a felsője.

A szívem furcsán dobban, a szemeim pedig feljebb vándorolnak rajta, a kezére, ami a mellkasomon ér véget, a tincseire, ami a homlokát takarják, az ajkaira, amik résnyire nyílnak minden levegővételénél. Azok az ajkak, amiket tegnap este még csókoltam.

Szabad kezemmel, ami épp nem őt öleli, a hajamba túrok és egy hitetlen nyögést hallatok; nem hiszem el. Aludtam valakivel.

Ah, a hangsúly viszont nem ezen van. Én Yijeonggal aludtam, azzal a fiúval, aki az érintésével és a puszta hangjával megnyugtat, eléri, hogy elmúljon az, amit nem nevezünk nevén.

Ez kizárt, még most is alig hiszem el. Pár hete lehetetlennek találtam volna még úgy is, hogy megtörténik. Viszont ez... most más.

Amikor a hisztissel vagyok, szikrázik a levegő, és hozzá akarok érni, hallani, ahogy nevet. Ha másról lenne szó, csak irritálna, nem bírnám elviselni, de vele minden másképp történik.

Nem értem, ez hogyan lehetséges.

– Mmh... – Halk sóhaj szakad fel a torkából, majd édes, elnyújtott nyögés, ahogy lassan magához tér, biztosan felébresztettem a mozgolódásommal.

Pillanatok telnek még el, mire lassan felemeli a fejét, a szemei kinyílnak, és egyenesen rám néz. A szemeimbe, és csak engem figyel, úszom a tekintetében.

– Jó reggelt – mondom halkan, kissé berekedve, amire csak nagyokat pislog, a tekintete pedig levándorol a kezemre, ami a derekát fogja.

Teljesen értetlenül néz vissza rám, majd, mikor eszébe jut valószínűleg minden a tegnap estéről, csak visszaejti a fejét, és a vállgödrömbe bújik.

– Reggelt – makogja halkan, alig érthetően, miközben a keze a mellkasomon elindul, átölel és az oldalamon ér célba. Oké, ez nekem... új. Furcsa, szokatlan és lehetetlen. – Mennyi az idő? – Szavaitól kiráz a hideg, végig fut a gerincemen egy ismeretlen érzés, egy olyan, amitől minden fáradtság kimegy a szemeimből. Mit művel velem?

– Nem tudom. – Mély levegőt véve veszem el derekáról a kezemet, amitől egyből egy elégedetlen morranás a jutalmam, de csak így érem el az éjjeliszekrényt, amin a telefonom is pihen. Nyújtózkodom, szinte már fáj, de végül elérem azt a rohadékot, ami miatt szenvedek. – Lassan kilenc – mondom, miután sikerül ellátnom a telefonom kijelzőjén virító számokig.

– Tizenegykor indulunk egy kiállításra. – Szétesett mozdulatokkal ül fel lassan, így a kezem lecsúszik róla, és ő sem simogat tovább. Most lett vége, máris hiányzik. – És még ennem kéne.

– Öltözz fel, addig hozok reggelit. – Nagy erőfeszítések árán sikerül felülnöm, majd úgy felkelnem az ágyból, hogy a kölyköt ne lökjem le a földre.

– Hoznál nekem reggelit? – Nagy, csillogó szemekkel mered fel rám, ahogy a szemeibe nézek, amivel ismét eléri, hogy aranyosnak lássam.

– Persze. – A homlokomat ráncolva válaszolok, nem értem, miért akkora dolog ez. Apa is mindig felhozta nekem a reggelit, mikor képtelen voltam kimászni az ágyból.

Nem szólok többet, csak az energiáimat megőrizve, lassan öltözöm fel, majd a telefonomat és a pénztárcámat magamhoz ragadva otthagyom Yijeongot az üres szobában.

A tarkómat vakargatva nézek körbe folyton, alig találok el a hallig, ahol a recepciónál egy mosolygós, idősebb nő ül. Még kell pár pillanat, mire ráveszem magam és odamegyek, a szemei pedig egyből rám ragadnak, akár egy mágnes.

– Jó reggelt, miben segíthetek? – Kihúzza magát, úgy beszél, mintha egy öt csillagos szállodában lennénk. Oké, ez kicsit ijesztő.

– Tudna mondani nekem egy közeli boltot? – A pultra könyökölve várom a választ, ami már ott a nőnek a nyelve hegyén, de már nem jut szavakhoz.

– Én tudok. – Sim Yoona előtte szólal meg, így a recepciós csendben marad, és csak mosolyog, a szemeivel hiába öli meg többször is egymás után Yijeong osztályfőnökét. – Gyere velem, én is odamegyek. – Egy pillanatra megérinti a karomat, de épp csak addig, amíg a tekintetem nem téved rá.

Veszek egy mély levegőt, azt figyelem, ahogy máris a kijárat felé tart, nekem pedig ennyi elég. Mivel eltévedni nincs kedvem, utána sietek, mielőtt még eltűnne szem elől.

– Messze van? – A hangom kicsit halkabban cseng fel, ahogy utol is érem, aminek hála rám néz, kedvesen mosolyog. Hogy nem fáj az arca ettől, komolyan.

– Pár perc séta. – Megrándítja a vállait, miközben zsebre teszi a kezét, és csak előre mered. Csak fél pillantást vetek rá a reggeli, gyenge napsütésben, csak ekkor látom igazán, hogy a harmincas évei elején van. – Milyen volt az este? Hol voltatok Yijeonggal? – Nem értem, miért kérdez, bár most nem vagyok olyan kedvemben, hogy figyelmen kívül hagyjam. Ha már kedves volt és elhívott, nem lehetek bunkó.

– Egy kifőzdébe mentünk enni. – Ennél több nem telik tőlem, bár azt hiszem, kezd hozzászokni, hogy nem vagyok a szavak embere.

– Fura. Mindig ilyen csendes vagy? Csak Yijeong mellett ered el a nyelved? – Vigyorogva néz rám, majd a fejét csóválva fordul előre. Kezd összezavarni.

– Ezt... hogy érti? – kérdezem a szemöldökeimet összevonva, kezdem úgy érezni, hogy jobb lett volna, ha mégis egyedül megyek.

– Tegnap egymással voltatok végig. Be voltatok zárkózva a kis burkotokba, mintha nem lenne ott más. Lassan hat éve tanítok, és láttam már összenőtt embereket, de ti furcsák voltatok nekem. – A végén megköszörüli a torkát, majd hirtelen eltűnik, ekkor veszem észre, hogy a bolthoz értünk.

Kíváncsian megyek utána, egyelőre körbe sem nézek.

– Hogy érti, hogy furcsák? – Kérdezek, ugyanis tudni akarom, miért viselkedik így. – Mi csak... elvoltunk.

– Igen, azt láttam. – Helyeselve bólogat, már a kezében lóg egy kosár, amivel egyenesen a pékáruk felé veszi az irányt. Amíg ő válogat, addig én is erőt veszek magamon, és elvéve pár szatyrot, megpakolom azokat. Kell a fenének, hogy Yijeong éhen maradjon, a tegnapi után már egyértelmű, hogy nem eszik keveset. Nem értem, hogy nem látszik meg rajta. – Főleg akkor szúrt szemet, mikor fogtátok egymás kezét a múzeumban. A galéria megnyitón... a buszon... – Ismét megszólal, csak nem hagyja annyiban, amivel eléri, hogy elfehéredjek.

Az agyam pörögni kezd, keresem azt a pillanatot, mikor mindez történhetett, és eszembe is jut. Csak pár pillanatra értünk egymáshoz, csak egy töredék másodpercre nyúlt mindig a kezem után, de ezek szerint egyetlen egy valakinek ez feltűnt.

Pedig még én sem vettem észre, már annyira megszokott mozdulat volt.

– Ez nem...

– Nyugi, semmi baj. – Ismét megérint, de most a vállamon, ezzel belém is fojtja a szavakat. – Már értem, miért úgy mutatkoztál be, hogy a barátja vagy. Tudod, félre lehet érteni. Akinek nincs fantáziája és vak, nem látja a mögöttes jelentését. – Még a fejét is megcsóválja, majd miután megpakolta a kosarát, tovább indul, egyenesen az üdítők felé. – Csak annyi kérdésem lenne, hogy... a szüleitek tudják? – Őszintén, teljesen ledöbbent az, hogy két pillanat alatt levette a dolgot, és nem fog el valami jó érzéssel az, hogy tudja. Nagyon nem.

Válaszként nem tudok megszólalni, csak a fejemet csóválom, miszerint nem.

Erre már ő sem mond semmit, csak bólint, majd a kassza felé igyekszik. Mielőtt még itt hagyhatna, én is magamhoz veszek két másfél literes baracklevet, majd sietek utána fizetni.

Sim Yoona nem vak, és remélem, hogy diszkrét is.

– Ugye nem akarja elmondani nekik?

– Nem, dehogy. – Már kint érem utol, ekkor pedig reflexszerűen szólalok meg, amire kapom a választ egy pillanat alatt. – Nem vagyok semmi rossznak az elrontója, tulajdonképpen illetek egymáshoz. Vagyis külsőre, bár ahogy elnéztem tegnap, mennyire jól kijöttök egymással, gondolom, hogy belsőre is. – A szatyrát szorongatja, ami furcsa hangot ad ki, ennyi épp elég, hogy leellenőrizzem, hogy az enyém megvan-e. – Oké, tudom, hogy ez a homoszexualitás nagyon elítélt dolog nálunk, vagyis... mostanában egyre kevesebb embernél, de azt megtudhatom, miért nem mondjátok el? Féltek? Elítélik?

– Az apám párja Yijeong anyja. – Ennyit mondok csak, és több nem is kell, ugyanis Yoona csak pislog párat, amint eljut az agyáig a dolog.

Nem értem, hogy tudja még mindig higgadtan fogadni a dolgot, teljesen normálisan kezeli. Már csak attól félek, hogy apa nem így fogja lereagálni, ha egyszer eljutunk odáig, hogy elmondjuk.

– Értem én. – Szabad kezével, amivel épp nem a szatyrát szorongatja, megigazítja a pulóverét, majd a mellényét is, mintha nem kapna benne levegőt. – Én szurkolok nektek. – Csak akkor szólal meg ismét, mosolyogva, mikor már a panzió előtt vagyunk, ezután pedig eltűnik, és én itt maradok egyedül.

Tanácstalanul állok hosszú, hosszú pillanatokig, mire eljutok odáig, hogy a hisztis éppen éhen hal a szobánkban. Gyorsléptekben indulok el, fél percet vesz igénybe mindössze, mire eljutok odáig.

– Úristen, egy isten vagy! – Egyből felcseng a hangja, ahogy kinyitom az ajtót, és a szemei elé tárul a megpakolt szatyor. – Mit hoztál? – Kisfiús izgatottsággal siet ide hozzám, épphogy becsukom magam után az ajtót, már könyékig a szatyorban van.

– Yijeong...

– Hm? – Már tele a szája, ahogy a nevén szólítom, túl boldognak látom most, hogy ételhez jutott, ahhoz, hogy beközöljem; nem csak Jaeho tudja, hogy több van köztünk.

– Semmi.

***

– Szóval, ki tudja, Goethe hol született? – Sim Yoona teljesen váratlanul teszi fel a kérdést, bár senki nem tud úgy figyelni rá, nem sikerült valami hamar letudni azt a kiállítást. Halálra untam volna magam, ha a kis hisztis nem tereli el a figyelmemet.

– Frankfurt am Main. – Yijeong reflexszerűen válaszol, szerintem meg sem fogalmazódott benne, mire kimondta. – Németországban.

– Igen, így van. – Az osztályfőnöke helyeselve bólint, majd körbevezeti a tekintetét mindenkin. – És azt tudja valaki, miért kérdezem? – Ezt a kérdést követően síri csend telepszik mindenkire, viszont én nem igazán tudom követni az eseményeket innentől. Csak azt figyelem, ahogy Minseok Yijeongot bámulja a válasza óta, olyan tekintettel, mintha épp a halálát tervezné ki. Ez nem tetszik. – Tavasszal oda tervezünk egy hetes kirándulást.

– Európába megyünk? – Az egyik lány olyan hangosan szólal fel, hogy visszarángat a gondolataimból, viszont a tekintetemet nem tudom levenni arról a gyerekről. Rossz előérzetem van.

– Visszafele te ülsz az ablak mellé – jelentem ki kizökkentve a hisztist magam mellett, így már nem az osztályfőnökére figyel.

– Miért? – A homlokát ráncolva néz rám végül, viszont engem még mindig az foglal le, hogy Minseok már nem idenéz, de hallgatózik. Akkor kapja be.

– Csak. – Nem hazudok, eléggé felhúz a dolog, így Yijeonggal is olyan hangnemet ütök meg, amit nem kellene. Szegény össze is húzza magát egy kicsit, majd előre fordul.

– O... oké.

– Na de... – Sim Yoona hangja rángat vissza ismét, aminek hála a fejem már csaknem beleszédül. Nem tudok ennyi helyre figyelni egyszerre. – Most megállunk egy kicsit, ugyanis tankolni kell. Addig mindenki elvégzi a dolgát, elmegy mosdóba, jár egy kicsit, utána pedig megyünk tovább a partra. Tudom, hogy hideg van, de a tenger mindig szép. – A végén felsóhajt, hisz a motor is végszóra áll le, ezután pedig mindenki szedelőzködni kezd.

Yijeong rám néz, amire csak megrázom a fejem, hogy jelezzem; nem szándékozom menni. Épp ezért nélkülem száll le, egyből a mosdó felé siet, amit az ablakból nézek végig.

Addig figyelem, amíg el nem tűnik az ajtó mögött, viszont ez után meglátom, hogy valaki úgyszintén nagy hévvel megy arra.

Kell pár pillanat, mire rájövök, hogy Minseok szedi a lábait, amire mintha villámcsapás érne, egyből felkelek. Amíg én tehetek ellene, nem fog Yijeong közelébe menni.

Egy kész örökkévalóságnak tűnik, mire lejutok a buszról, viszont abban a pillanatban, ahogy a lábam a betonnal találkozik, a lépteim felgyorsulnak. Nem ismerek magamra, a düh vezényel és az, hogy kicsináljam a gyereket. Már az felidegesített, ahogy nézett rá, de... de ha hozzá is mer érni, a seggén keresztül fordítom ki.

Amire a mosdóhoz érek, már sehol senki, így kénytelen vagyok benyitni. Összeszorított fogakkal nézek körbe, kell pár pillanat, mire észreveszem, hogy Minseok az egyik mosdókagylónak dőlve vár, és ölbe tett kezekkel bámulja az egyik vécé ajtaját.

Mély levegőt veszek, finoman mozdulok, és közel nem olyan erőszakosan ragadom meg a karját, amennyire terveztem. Még megszólalni sem hagyom, egy nemes mozdulattal rántok rajta egyet, így kénytelen utánam jönni.

Épphogy kiérek vele a büdösből a friss levegőre, falnak kenem az ajtó mellett, amire a lehető legértelmezhetetlenebb tekintet kapom.

Nem tudok olvasni benne, fogalmam sincs, hogy fél vagy elszánt.

– Tegnap kurvára nem vicceltem – sziszegem tisztes távolságra tőle, alig tudok parancsolni saját magamnak, hogy elengedjem a karját, aminél fogva kihurcoltam ide.

Érzem magamon a tekinteteket, hogy piszkosul bámulnak, de nem érdekel.

– Hol érdekelsz engem? Semmi közöd...

– Kussolj és figyelj rám. – Olyan indulattal vágok a szavába, hogy a szemeimből szinte szikra pattan ki, a kezeim ökölbe szorulnak, és minden erőm kell ahhoz, hogy ne emeljem fel a hangomat. – Yijeong neked tiltott terep. – Lendül a kezem, felemelem, de még az utolsó pillanatban a falra csapok vele és nem az arcába. Hiába próbálta eltakarni, a szeme megrebbent, hiába nem látszott rajta másképp az, hogy egy pillanatra kizökkentettem.

Én ilyet még életemben nem éreztem. Mozdulni akarok, csinálni valamit, de nem megy, a határokon belül kell mozognom. Kiborulok.

– Miért mit csinálsz? – Közelebb hajol hozzám, kihívóan mered a szemembe. Mintha egyáltalán nem érezné a dolog súlyát. – Verekedni fogunk, colos?

– Én verek – jelentem ki, miközben egy izom megrándul az arcomban. Azt hiszem, agyvérzést fogok kapni, ha sokáig vissza kell majd tartanom a dühömet. – Nem verekszem. Megöllek.

– Hé... hé! – Sim Yoona hangja szakít ki, ahogy valószínűleg észrevesz, egyből, egy pillanat alatt itt terem mellettünk. – Mi folyik itt? Elment az eszetek, fiúk? Itt nincs bunyó! – Az alacsony nő olyan hitetlenséggel morran fel, hogy még azt is eléri, hogy elhátráljak a baromtól, aki tartja velem a szemkontaktust.

Kész lenne arra, hogy nekimenjek. Talán még élvezné is.

– Ez a hülyegyerek egyszerűen csak neke...

– Elég, Minseok, ne folytasd. Mindketten tudjuk, hogy nem vagy szent és kiprovokáltad. Kyungil egy nyugodt ember, egész nap még csak feléd sem nézett, ne akard bemagyarázni, hogy csak úgy, minden ok nélkül neked ugrott. – Sim Yoona szó szerint lecseszi azt a beteg állatot, akinek a keze megrezzen, majd ökölbe szorul. Ideges. – Ti ketten elkerülitek egymást, holnap este már megyünk haza, nem akarok verekedést. A te helyedben, Minseok, pedig visszafognám magam, te is tudod, hogy egy utolsó húzásod van és repülsz az iskolából. – Rá, majd rám néz, viszont ahogy a tekintete rám téved, megenyhül, az arca sajnálkozóvá válik, mintha tudna mindent.

Mintha tudná, hogy Yijeong miatt csinálom, bár... a reggeli beszélgetésünk óta nekem is ez lenne az első gondolatom.

Minseokot figyelve lépek hátrébb vagy három lépést, viszont ő nem megy el. Csak áll egy helyen, engem bámulva.

Még eltelik pár pillanat, mire nyílik a mosdó ajtaja, amin egyszerre ketten lépnek ki, utoljára Yijeong. Meglep, de a másik fiúval beszél, ezért volt ott bent ilyen sokáig.

Amint a kis hisztis rám néz, a tekintete egyből Minseokra téved, majd előre, ahova az én szemeim is elvándorolnak.

Az egész osztálya idebámul, Sim Yoona pedig az egyik szülővel beszél. Remek, majdnem műsort csináltunk.

– Mi van itt? – makogja a kölyök zavarodottan, amire csak a fejemet csóválom, majd a felkarjánál fogva kezdem a busz felé terelni. – Kyungil, miről maradtam le?

– Semmiről. – Ennyivel le is rendezem a témát, mire odaérünk a buszhoz, már szinte mindenki rajta ül.

– De... biztos?

– Igen. – A hangomat teljesen lenyugtatom, mikor ismét megszólalok, viszont most, a korábbi szavaimnak eleget téve az ablak mellé ültetem a szerencsétlent.

***

A levegő teljesen lehűlt, ráadásul itt a víz mellett a szél sokkal erősebb is. Bár én nem fázom, akkor is tartok attól, hogy Yijeong igen.

Jelenleg is itt ül mellettem a homokban és eszik. Megint.

Azt figyeli, ahogy a hullámok egyre nagyobbak, szerencsére vagyunk olyan távol, hogy idáig ne érjenek el.

– Hé! Ne menjetek a vízbe, megfáztok! Fiúk! – Sim Yoona követelőző hangjára már össze sem rezzenek, csak bámulom a tengerpartot, amit eddig csak fotókon láttam.

– Hiányzik Busan. – Yijeong halkan szólal meg, miután az utolsó falatot is legyűri a torkán, nem néz rám. – Mármint csak a tenger. Eddig nem voltam oda érte, de most olyan... nosztalgikus. – Egy halvány mosoly jelenik meg az arcán, miközben a felhúzott térdeit átöleli, majd sóhajt egyet.

Azt hiszem, ezt soha nem fogom megszokni... mármint az érzést, hogy vannak szép emlékei, amikben én nem vagyok benne. Minden jó, ami velem történt eddig, az miatta van ilyen rövid idő alatt is.

És Jaeho miatt, de az egészen más.

– Visszamennél? – Épphogy felcseng a hangom, az arcát elfekteti a térdén és rám néz, egyenesen a szemembe. Visszatartja a mosolyát, amit most nagyon sajnálok.

– Nem. Egy éjszakánál több időre biztosan nem. – A válaszát hallva hátra dőlök, a kezeimen támaszkodom meg magam mögött, de nem tudom a vizet figyelni. Lefoglal az, hogy engem bámul. – Ah... – Végül kiegyenesedik, majd nyújtózkodva egyet körülnéz. Ma is kellőképpen lefáradt. – Jézusom... Sim Yoona miért néz ide? – Nagyokat pislogva mered az osztályfőnöke felé, akire az én tekintetem is odaugrik, meglep, hogy még mosolyog is.

– Ami azt illeti, valamit... nem mondtam el reggel. – Nagyobbat nyelve szólalok meg, azt hiszem, itt a megfelelő alkalom, hogy közöljem szerencsétlennel a dolgot.

– Úristen, mi?

– Yoona tudja... – Fél kézzel megdörzsölöm az arcomat, mielőtt folytatnám, ugyanis ha ezen én kiakadtam, akkor Yijeong vajon mennyire fog. – Tudja, hogy együtt vagyunk.

– M-mi? – Dadogva szólal meg, miközben hitetlenül kap levegő után, elég csak egy fél pillantást vetnem rá, még így is látom, hogy elfehéredik. – Ezt honnan... hogy... miért nem mondtad? Song Kyungil, mi...

– Nyugalom. – Mély levegőt véve szakítom félbe, aminek hála a hangja elmegy, de még mindig mondaná, ha hagynám. – Vele mentem reggel bevásárolni, és... elkezdett kérdezősködni, aztán célozgatott rá, hogy nem hülye. Baja nincsen vele, sőt, csak... Azt hiszem, a szüleink miatt egy kicsit húzta a száját. – A végén még a vállamat is megrántom, amit ő zavarodottan figyel, látom az arcán, hogy mindjárt megáll a szíve.

– El... el fogok ájulni... – Épp úgy beszél, mint mikor megkértem, hogy... hh, legyen a barátom, bár most nem az örömtől. – Ha elmondja nekik, én...

– Nem fogja. Mondta, hogy nem szól bele. – Próbálom megnyugtatni, de őszintén, nem igazán megy. Én is valahogy így reagálnék a helyében.

– És ez biztos?

– Halál biztos. – Bár sok minden van, amit nem mondtam még el neki, mondjuk SooJiről vagy Minseokről, mégis örülök annak, hogy legalább ezt letudtuk.

– És ha egyszer... mégis kiderül? És nem fogják engedni? – Hosszú hallgatás után szólal meg ismét, ráadásul olyat mond, amitől kiráz a hideg.

– Nem tízévesek vagyunk, nincs mit tiltani ezen. Én felnőtt vagyok, lassan te is, a mi életünk. Egymásért vagyunk és nem értük. – A homlokomat ráncolva morgom el ezeket a szavakat, miközben csak arra tudok gondolni, hogy ez akkor sem lesz ilyen egyszerű, ha ellenállnak majd. Nem fogjuk tudni figyelmen kívül hagyni, és hatalmas próbatétel lesz.

– De ha...

– Miért aggódsz ennyit? – Félbeszakítom már nagyon sokadjára a mai nap, bár őt nem zavarja. Még örül is neki, hogy nem kell kimondania. – Nem számít semmi azon kívül, hogy nekünk jó legyen, vagy szerinted igen?

– Nem. – Nagyot nyelve válaszol, miközben a kezét piszkálja, a következő pillanatban a feje pedig a vállamon landol, mint a buszon, de ez most más. Tudom, hogy belém is karolna, ha nem lenne itt senki rajtunk kívül. – Jön egy tündér... – makogja halkan, sokkal inkább magának, mintsem nekem, amivel ledöbbent.

Ezt még én mondtam neki, mielőtt megcsókoltam volna még akkor, ott, a szobájában. Nem hiszem el, hogy megjegyezte, hogy az a mondat, ami az egész életemet végig kísérte, az édesanyámé helyett az ő száját hagyta el.