29. rész - Új, új, új

Hola:D Itt is vagyok egy friss résszel, ma már a másodikkal:D Ismét egyszerre két résszel szúrom ki a szemeteket, jó olvasást:D

– Kwangin, anya üzeni, hogy majd hívd fel tizenegy körül. – Yijeong megszólal, de ezt is csak akkor, mikor már az autóban ülünk, és a biztonsági övvel szenvedünk.

– Anyád szava számomra parancs. – Apa mély levegőt véve válaszol, miközben a kormányt markolja, csak az utat figyeli.

Egészen addig egy szót nem szól senki, amíg az autó végül le nem parkol az iskola előtt, ahol egy nagyobb, fehér színű busz is elállja az utat.

Még kell pár pillanat, mire ki tudok szállni, viszont ez épphogy sikerül, apa máris elköszön. A motor felzúg, és már itt sincs, én pedig kezdek aggódni. És ha nem lesz minden rendben?

– Jó reggelt, tanárnő! – Yijeong lelkesen meghajol, ahogy egy alacsony, szőke hajú nő ideér hozzánk látszólag kissé stresszesen, a mosoly mégis a szája szélén ül.

– Sziasztok. – Én nem mondok semmit, csak meghajolok, hirtelen nem tudom, mit kéne tennem. – Sim Yoona vagyok, Yijeong osztályfőnöke.

– Song Kyungil. – Elfogadom a kinyújtott kezét, majd a sajátomat olyan gyorsan veszem el, hogy kezd kellemetlen lenni a dolog.

– Oh... – A kedvesnek tűnő nő kicsit megilletődik ezen, majd Yijeonggal egy sokatmondó pillantást vált, viszont ezután a mosolya még nagyobb lesz. Mintha a kölyök szavak nélkül beszélt volna. – Te ki vagy? Unokatestvér?

– A szom... barátja vagyok – javítom ki magam hirtelen, ami után még a torkomat is megköszörülöm. Na, remek, csődöt mondtam.

– Megkérdezhetem, hány éves vagy? – Ölbe tett kezekkel áll egy helyen tovább, miközben mosolyogva csak engem néz, emiatt legszívesebben Yijeongra bíznám a feladatot, hogy mondja el helyettem.

– Nem rég lettem húsz.

– Oh, még egy nagykorú! Boldog ez a nap. – Teljesen kivirulva csapja össze a tenyereit, mintha nem is próbálná elrejteni, mennyire örül neki. – Na de. Hamarosan indulunk, adjátok oda a sofőrnek a táskákat, ő majd a helyére teszi őket. Érezzétek jól magatokat, srácok. – Ennyit mond, majd kiadja az utunkat, már itt sincs. Már éppen szólalnék meg, hogy akkor most hol a sofőr, mikor egy öregebb férfi morgása sikeresen belém fojtja a szavakat.

– Adjátok csak ide. – Még csak ellenkezni sincs időnk, olyan lazán veszi el mindkettőnktől a cuccát, bár nem baj. Csinálja csak.

– Inkább... üljünk fel... – Yijeong ijedt szemeket mereszt a pasasra, miközben a karomnál fogva kezd a busz ajtaja felé taszítani. – Előre szólok, hogy az osztálytársaim barmok. – Ezt még, úgy nem mellékesen hozzám vágja, mielőtt fel nem teszem a lábam az első lépcsőfokra, viszont itt már nincs visszaút. Fel kell mennem a hangos kölykökhöz, akiktől valószínűleg agyvérzést fogok kapni.

Nagy nehezen átverekszem magam a keskeny folyosón az ülések közt, mire el nem jutok a busz végébe, ahol az utolsóelőtti kettőt kisajátítom.

Nem nézek senkire és semmire, egyedül Yijeongon járatom a tekintetemet, ahogy beül mellém. Igen, sikeresen megnyertem az ablak felöli ülést, bár így legalább kevesebbet látok a többiekből.

– Minden oké? – kérdezem a fáradt arcát nézve, amire a szavaimtól egy édes mosoly húzódik a szájára.

– Csak... majd ne figyelj rájuk, oké? – Suttog, lassan, hezitálva mozdítja a kezét, ami végül az enyémen landol, nem tudok nem lenézni rá. A szívem kihagy egy ütemet tőle, irányíthatatlannak érzem magam jelenleg.

– Csak rád figyelek majd – suttogom vissza, majd előre fordulok, ahogy a motor járni kezd, mindenki más pedig lassan elcsendesedik. Korán van, alig reggel hét még így is, nem értem, hogy hogyan lehet ennyi energiájuk.

– Csöndet már. – Az osztályfőnökük hangja már közel sem olyan vidám, mint mikor bemutatkozott, bár nem igazán csodálom. – Gyerekek, most, hogy mindenki megvan, indulnánk is. Most körbeadok egy csomó prospektust, amiből mindenki tegyen el egyet, mert minden benne van Incheonról. Az ottani buszmenetrendek, helyi látványosságok, térkép. Nagyjából tizenegyre érünk majd oda, ott mindenki kipakol, utána elmegyünk múzeumba és egy galéria megnyitójára is. – A fáradt hangja lassan új erőre kap, és kissé fel is emeli azt, mikor egy-két kölyökre rájön a beszélhetnék. Viszont teljesen a kezében tartja az irányítást. – A szobák felosztása egyszerű. Három kétágyas és három háromágyas szobát kaptunk. Abból a kétágyasok azoké, akik hoztak magukkal valakit, a háromágyasokat az osztály maradéka beosztja egymás közt. – Fél kézzel az ülésen támaszkodik, miközben a sofőr minden életkedvet mellőzve bámulja a visszapillantó tükörből. – Miután végeztünk a kötelező programokkal, mindenki megy arra, amerre lát, részben ezért is kell a prospektus, hogy visszataláljatok a panzióba. Mivel már nem vagytok tizenkét évesek, ezért tizenegykor van létszámellenőrzés, addigra mindenkinek vissza kell érnie. – Ezt végszónak szánja, ugyanis miután még utoljára végig néz mindenkin, leül a helyére, innentől kezdve pedig folytatódik a hangos beszéd és idegesítő nevetés.

Yijeong nem szól egy szót sem, csak lehunyt szemekkel ül, a kezemet szorítja, biztosan aludni szeretne. Épp ezért nem zavarom, mély levegőket véve nézek ki az ablakon, hátha le tudom csillapítani a zaklatott lelkemet, amitől nehezen kapok levegőt.

Csak ne, ne, ne most.

– Yijeongie! – Egy túlságosan vékony hang zökkent ki mindkettőnket a csendből, aminek hála a kölyök még el is kapja rólam a kezét, és az ölében gyűrögeti tovább. – Majd... elkísérsz minket városnézésre? Jó lenne egy fiú társasága is. – A kislány az ujjai közt tekergeti a haját, miközben rólam tudomást sem vesz, egyenesen a mellettem ülőt bámulja egy szelíd mosollyal.

Most csak képzelődöm, vagy... ez a csaj teljesen szét van csúszva a barátomtól?

– Oh, én... nem. Bocsi, Jina, de nem. Kyungillal megyek – mondja egy pillanat alatt kihúzva magát a szituból, majd ezzel le is zárja a témát. Hátradönti a fejét, és halkan felnyög tehetetlenségében. – Nem hagynak élni... – motyogja halkan, ami épp elég, hogy rádöbbentsen; neki fogalma sincs, hogy ez a lány nem idegesíteni akarta.

Nem baj, jobb is így.

– Nem, mintha rosszat akarna – jegyzem meg halkan, nem mellékesen a dolgot, amire csak mormog valamit, de nem szól vissza.

Én pedig nem zaklatom többet, csak hagyom, hogy kikapcsoljon az agya, pár perc telik el, csaknem tíz, mire már csak a halk szuszogását hallom. Még az sem ébreszti fel, ahogy a busz rázkódik alattunk, viszont a feje a vállamra dől az egyik kanyarban.

Pislogok párat, miközben a hajával szemezek, valamiért tetszik az, hogy hozzám ér. Kapok levegőt és megkönnyebbülve érzem magam; ő mer előttem aludni. Akkor én miért nem?

Félek ettől. Félek, hogy valaki a legvédtelenebb helyzetemben lásson, akkor, mikor alszom, mikor nem tudom megvédeni magam. Ez mennyire beteges?

– Minden oké? – Sim Yoona suttogása zökkent ki a gondolataimból, ahogy megáll mellettünk, és egyenesen rám néz. Mosolyog, boldogan.

Csak ekkor veszem észre, hogy csend van az egész buszon, csak egykét sutyorgás jut el hozzám, de az is alig. Biztosan mindenki elaludt, mégis csak nagyon korán ide kellett érni.

– Igen – válaszolok végül még biccentve is egyet, ennek a mozdulatnak hála Yijeong halkan motyog valamit az orra alatt álmában.

– Nagyon köszönöm, hogy eljöttél. Jól jön nekem a nagyobb létszám. Na, meg Yijeong mellé valaki... Nem igazán nyit a többiek felé. – Mindkét kezével kapaszkodik, miközben halkan beszél hozzám, az arcát még grimaszra is húzza néha-néha.

– Ezt hogy érti? – A homlokomat ráncolom, miközben visszajátszom a fejemben mindazt, ami kárt tett benne csak az iskolából. – Az osztálytársai kegyetlenek. – Nem tudom, miért, de kezdek kicsit felháborodni, ahogy a szavak kibuknak a számon, annyira nehéz csendesnek maradnom. – A múltkori eltűnése is... és az a fiú...

– Minseok? – Ahogy kiejti a száján azt a bizonyos nevet, nekem az eszembe jut minden a szó szoros értelmében. Mikor az az idióta megverte Yijeongot, én pedig orvost játszottam. Emlékszem, milyen forró volt a bőre. – Nos, igen... – egy pillanatra maga mögé néz, majd vissza rám, miközben még halkabban beszél. – Épp alszik, úgyhogy semmi problematika. – Mikor ez eljut az agyamig, hogy az az állat itt van, elindul bennem valami. Gyűlölet és harag, el akarom kapni. A fél osztálya nincs itt, mégis neki kellett eljönnie. Ilyen dühöt én még... nem igazán éreztem. – A lényeg, hogy az osztály nem elutasító Yijeonggal szemben, csak a múltkori incidens óta, mikor egy másik fiú is ki lett rúgva... Szóval azóta Yijeong elzárja magát és észre sem akarja venni, hogy Minseokon kívül szinte mindenki nyit felé. Hiába az egyik legjobb tanuló az osztályban, és azt hiszem, az évfolyamban is, akkor is aggaszt, hogy neki itt nem jó. A többiek miatt.

 – Tanárnő! – Sim Yoona épphogy befejezi, egy rekedtes hang cseng fel leghátulról, amire a fiatal nő egy bocsánatkérő mosolyt villant, majd máris elfordul, hogy a másik segítségére lehessen.

Nem akarom, de az agyam kattog, akaratlanul is az előbbi beszélgetésen jár. Azon, hogy ennek a kölyöknek lehetne jobb is, de ő nem látja.

Miközben hagyom, hogy a gondolatok váltsák egymást a fejemben, lehunyom a szemeimet, és küzdök azzal, hogy ne jusson eszembe semmi rossz.

– Gyerekek! – Hangos zsivaj és az a bizonyos női hang ébreszt, ami miatt összerezzenek, de már nem érzem a vállamon azt a súlyt, amit Yijeongnak köszönhettem. El sem hiszem, hogy elaludtam, a régi Kyungil már rég pánikolna csupán a tudattól. – Megérkeztünk. Viszont mielőtt leszállnánk, mindenki figyeljen ide. – Hosszú pillanatok kellenek, mire elhalkulnak, még egy szülő közbeszólására is szükség van. – Most bemegyünk a panzióba, becsekkolunk, mindenki kipakol, és utána sietünk is tovább, senki nem tűnik el. Sajnos késtünk egy fél órát, úgyhogy rohannunk kell a múzeumig. – Szinte alig fújja ki magát, amire máris mindenki szedelőzködni kezd, így Sim Yoona kénytelen leszállni.

Yijeong csak a tarkójára simítva ül és várja, hogy leszállhassunk végre, viszont még így is látom, hogy nagyon jót tett neki ez az alvás. Örömmel közlöm, hogy nekem is.

– Uh, elaludtam a nyakam – nyögi fáradtan, aminek hála a tekintetem az ajkaira téved, egyből az jut az eszembe, hogy milyen rég csókolt meg utoljára.

Ez zavar.

– Adnék rá puszit, de vannak páran körülöttünk – mondom halkan, amire megdermed, és épp kelne fel az ülésből, mikor teljesen eljut az agyáig, amit mondtam.

 – K-Kyungil. – Ledöbbenve pislog maga elé, majd erőt gyűjt, és sikeresen felkel. – Ne mondj ilyet...

***

A szoba jónak tűnik, amit kaptunk, két ágy van a szoba két sarkában, ráadásul a többiektől is kicsit távolabb kerültünk. Nincs okom panaszkodni eddig, még az sem zavart, hogy gyorsléptekben siettünk egész nap, ami miatt már alig érzem a lábam.

Végig néztünk egy hatalmas múzeumot, a galéria megnyitójának pedig pár perce lett vége. Bár, hogy őszinte legyek, nem igazán érdekelt egyik sem. Egész nap azzal voltam elfoglalva, ahogy Yijeong feloldódott mellettem és beszélt.

Lelkes volt, nevetett és mesélt, mintha ki sem tudott volna fogyni a szavakból. Imádtam hallgatni, amit legszívesebben most is csinálnék, de jelenleg Sim Yoonával beszélget pár méterrel arrébb.

Kint állunk a hidegben és várjuk a buszt, mindenki kissé szétszéledt emiatt. Bár ez nem probléma, már úgyis szélnek lettünk eresztve, mivel a kötelező programoknak vége.

– Minseok, csinálnál egy képet rólunk? – Amint meghallom azt a bizonyos nevet az egyik lány torkából, akaratlanul is odakapom a fejemet. Elég csak egy fél pillantás, egyből felismerem; eszembe jut, mikor Yijeongot meg akarták verni, akkor még hárman voltak. Akkor én védtem meg.

Egy másodperc alatt minden nyugodtságom elillan, hiszen ahogy tudatosul bennem, hogy ez az az idióta, aki rávette Yijeongot, hogy tűnjön el, aki elverte őt, és Jaeho lépett közbe. Nem ismerem, semmit nem tudok róla, de utálom. Iszonyatosan rühellem.

A lány kérésére csinál pár képet a kezébe adott telefonnal, majd el is hessegeti a lányokat, akik kuncogva nézegetik vissza a róluk készült fotókat. Az én lábam pedig elindul, akaratlanul is odavisz, bár nehéz úgy megállnom, hogy nem lendül egyből a kezem.

– Mi az? – Csak fél szemmel néz rám a telefonjából, mikor tudatosul benne, hogy megálltam mellette. Nem igazán foglalkozom vele, csak ölbe tett kezekkel bámulom az utat előttünk.

– Szeretsz élni, Minseok? – kérdezem halkan, egyelőre higgadtan. Hh, ha Jaeho itt lenne, foggal-körömmel azon lenne, hogy eltűnjek a gyerek közeléből. Mert ennek nem lesz jó vége.

– Igen. – Értetlenül engedi le a kezét és néz rám, nem látom, de biztos vagyok benne, hogy a homlokát ráncolja. – Mit akarsz ezzel?

– Csak egy rossz lépésed van, még egy utolsó, és én kaplak el – sziszegem magam elé, mély levegőt véve. Annyira büszke vagyok magamra, hogy sikerül mozdulatlannak maradnom, az ég szerelmére, mégis alig bírom ki.

A kezem mozdulna, az izmaim feszülnek és iszonyat mennyiségű indulatot fojtok magamba.

– Mégis miről beszélsz? – Egy pillanatra hozzám ér, de csak annyi időre, hogy arrébb tolhasson egy kicsit. Én pedig mit tehetnék? Csak összerándulok, és azt mantrázom magamban, hogy itt nem alkalmas. Itt nem érhetek hozzá.

– Yijeongról.

***

– Úristen, meghalok. Soha többet nem eszem ennyit! – A kölyök nyöszörögve fogja a hasát, miközben már alig vonszolja magát. Elmentünk vacsorázni, és nem keveset evett annak ellenére, hogy nap közben is több szendvicset eltűntetett.

Nem, mintha baj lenne, jó volt nézni, hogy van étvágya.

– Mindketten tudjuk, hogy ezt már holnap reggel megszeged – mondtam a fejemet csóválva, amire csak nyög, majd a könyökével az oldalamba bök.

– Problémád van az étvágyammal, Song? – Csak fél szemmel sandít rám, miközben egy pimasz vigyor játszadozik az arcán.

Csupán pár percre vagyunk a panziótól, mégis, ahogy elnézem, attól tartok, hogy a hátamra kaphatom. Nincs túl sok erő benne.

– Semmi problémám vele, Jang, és ne hívj a vezetéknevemen.

– Hh, különben? – Még horkant is egyet, rohadt merész lett hirtelen. Hát a pofám leszakad.

– Megbüntetlek – jelentem ki teljes lelki békével, miközben az jár a fejemben, amiket mondott ma. Annyi, annyi, annyi mindent. És annyira megnyugtat, hogy tudhatok ezekről.

– Hogy mit csinálsz? – Fennhangon kérdez vissza hosszú pillanatokkal később, majd csak motyog valamit az orra alatt.

– Ne akard beadni, hogy süket is vagy.

– Te meg bunkó – vág vissza egyből, viszont a kezem után nyúl, amit pár pillanatra meg is fog. Már épp nyúlnék utána, mikor elhúzza azt, viszont pár osztálytársa épp kifelé tart a panzióból, ami elé érünk éppen.

Remek. Sötét van, már este fél tíz, de a közvilágítás miatt bárki felismerhet. Nem fogdoshatom úgy, hogy rajtakaphatnak.

– Jól van, vegyük úgy, hogy nem mondtál semmit. – Egy pillanatra megállunk a panzió ajtaján belépve, aminek hála felnéz rám, egyenesen a szemembe, majd csak a fejét csóválva indul tovább. Egy mosollyal együtt.

– Lehetetlen vagy. – Összeborzolja a haját, miközben sétál egyre sietősebb léptekkel, szinte észre sem veszem, ahogy a szobánkhoz érünk.

– Szerintem jó fej, hagyom, had menj fürödni elsőnek. – Még a kezemet is előre nyújtom, miután kinyitom az ajtót, aminek hála egyből be is lép, már szabadul is meg a pulóverétől, miközben a táskája felé igyekszik.

Mindeközben én hálát adok az égnek, hogy apával és Jaehoval már beszéltem egy órája telefonon, így legalább nem kell energiát áldoznom rá. Fáradt vagyok.

Vagy egy teljes óra elmegy azzal, hogy mindketten lefürdünk, ő pedig még MinJivel beszél telefonon, aki nem igazán akarja letenni.

Már az ágyneművel szenvedek, csak az jár a fejemben, hogy vajon tudok-e majd aludni ebben az ágyban. Valamiért úgy érzem, nem, bármennyire is fáradt vagyok.

– Jól van anya, jó éjt. – Ezt elkapom a kölyök szájából, majd azt, ahogy mély levegőt véve teszi le az éjjeliszekrényére a telefonját. Minden mozdulatát figyelem, a tekintetem megakad a lábán, amit csak egy térde fölé érő rövidnadrág takar.

Értem én, hogy ennél és egy pólónál több nem kell neki alváshoz, de bennem akkor is furcsa érzéseket kell.

Jobb lába van, mint egy nőnek.

– Aggódik?

– Mint még soha. – Válaszként a fejét csóválja pár pillanatig, majd már feküdne is be az ágyába, mikor megáll egy pillanatra.

Rám néz, majd le a kezemre, aztán nyel egy hatalmasat. Nem értem, mit csinál.

– Mi az? – kérdezem a szemöldökömet felvonva, miközben lassan eleresztem a takarómat, amit épp felráztam.

– Köszönöm, hogy velem jöttél. – Halkan beszél, miközben visszafordul az ágya felé, de ezen kívül nem moccan. – Furcsa, de... olyan, mikor veled vagyok, mintha évek óta ismernélek. – Még a vállát is megrántja, egy halvány mosoly fut végig a száján a gondolatra.

– Ha ez jelent valamit, akkor nekem is. – Meggondolatlanul vallok, egyszerűen nem hiszem el, hogy kimondtam. Pár héttel ezelőtt elküldtem volna, most meg... jó érzés, hogy ilyet mond.

– Meg akarlak csókolni.

– Ugye nem az engedélyemre vársz? – Az ő hangját egyből az enyém váltja, ami most már türelmetlenül szántja végig a szobát.

Ennek hála Yijeong a hajába túr, rám néz, majd vissza a földre, és csak ezután mozdul. A lába idehozza, épphogy megáll előttem, a keze az enyémen landol, szorít, és nem enged el. Én pedig hagyom.

A szemembe néz, látom, hogy valamit nagyon mondani akar, de a szája nem formázza meg a szavakat. Csak lemondóan fúj helyette, majd lábujjhegyre állva a számra csókol.

Hajolna el, esküszöm, képes lenne itt hagyni, ha nem hajolnék le utána és venném a fogaim közé alsó ajkát, ami miatt egy halk nyögés csúszik ki a torkán. Ez beindít, kiélezi az idegeimet, és ráveszi a testemet, hogy az akaratomon kívül mozduljon.

Lassú csókot követelek, amit megad, viszonoz, belesimul.

Édes, édes, édes íze van.

Halk szusszanást intéz a csókba, miközben elengedi a kezem, a sajátjait a hátamra vezeti és markolja a felsőmet, akaratosan magához szorít.

Percekig állunk így, egymást élvezve, ahogy még az én kezem is megadja magát, a tincseibe téved, mire végül elválik tőlem.

Nem néz a szemembe, a számat figyeli pillanatokig, majd az arcát a mellkasomba fúrja.

– Ezt soha nem fogom megunni – mormogja a vékony pólómba, ami alatt a szívem dübörög, lassan kiesik a helyéről, bár az övé sem viselkedik másképp.

***

A csend zúg a fejemben, nem tudom, mennyi az idő, de biztos vagyok benne, hogy már rohadt késő van.

Nem tudok aludni, és jelenleg levegőt sem kapok, a gondolatok a fejemben váltják egymást gyorsan, követhetetlenül, miközben a menekülési kényszeremmel küzdök. A torkom összeszorul, hangosan kapok levegő után, épp olyan érzés, mintha fuldokolnék. Ujjaim görcsösen szorulnak ökölbe összegyűrve a plédet, már csaknem hallom, ahogy elszakad.

Tudom, érzem, hogy jön, amit nem nevezünk nevén most, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül én vagyok ébren ezen az idegen helyen. Legszívesebben felkelnék, kirohannék a friss levegőre abban a reményben, hogy oxigénhez jutok, de nem merek. Félek, hogy felkeltem Yijeongot, már bőven elég az, hogy sípol a tüdőm.

– Kyungil, fent vagy? – Épphogy rágondolok, a hangja végig szántja a levegőt, nem hiszem el, hogy nem alszik. – Ugye jól vagy? – Halkan nyikorog alatta az ágya, ahogy lassan felül, érzem, ahogy a korom sötétben is engem bámul.

– Miért nem alszol? – Nyugodtságot erőltetek a hangomba, ugyanis kénytelen vagyok megszólalni.

– Nem tudok. Azt hittem, te már rég elaludtál. – Már a padló is halkan reccsen, ahogy lassan feláll, hirtelen nem tudom, mit akar. – R... rohamod lesz? – Annyira félve kérdezi, hogy még a hangja is belecsuklik, én pedig nem tudok válaszolni.

– Nem.

– De igen, hallom. – Ijedten szólal meg kissé hangosabban a kelleténél, a hangja pedig már nagyon közel van hozzám. – Az új hely az oka? – A matracom besüpped, ahogy rátenyerel, próbálom kizárni a tudatomból, de nem megy. Hiába szorítom össze a fogaimat, próbálok hangtalan lenni, nem megy. – Ugye tudod, hogy nincs semmi baj? – A forró bőre végül rajtam landol, a homlokomon, amit kétségbeesetten, mégis nyugodtan vezet a hajamba.

– Tudom. – A hangom felismerhetetlenül cseng fel, ennek is az az oka, hogy életemben nem küzdöttem még így roham ellen. A szemeimet, a számat összeszorítva, imákat mormolva magamban, azt, hogy minden rendben lesz.

– Én itt vagyok veled. – Érzem, hogy a tűrőképessége határát súrolja, lassan kiborul, egyedül csak miattam fogja vissza magát. – Mindig itt vagyok veled. – Az ujjai már az arcomat simogatják tovább, miközben beszél, azokat a kedves szavakat suttogja, amiktől kihagy a szívem.

Nem tudok egy szót sem szólni, amit ő megelégel, a keze, amivel épp nem az arcomat nyugtatgatja, a csuklómra téved, és lassan felhúz. Hiába ülök, mégis úgy érzem, mintha feküdnék, szédülök és az a pokoli érzés kerülget.

– Feküdj vissza, kérlek.

– Nem, ne kérj ilyet. – Ellentmondást nem tűrő hangon szól le, miközben lassan leül mellém, mintha világéletében ezt csinálta volna. Mintha tudná, mit kéne tennie, úgy ér hozzám. Ez ledöbbent, nem hagy szóhoz jutni. – Te biztonságot adsz nekem, és azt akarom, hogy ez kölcsönös legyen.

– Kölcsönös. – Mély levegőt veszek, összezárt szemekkel koncentrálok a szavaira, arra, ahogy a forró tenyere már a mellkasomat melegíti.

– Nem tudsz most aludni, igaz? – Tudom, mit csinál, hogy a figyelmemet tereli el, ami azt hiszem... bejön. Nem hagy a pánikra gondolni, a rosszra, ami minden egyes alkalommal elvesz belőlem egy darabot.

– Nem – nyögöm halkan, megborzongva attól, hogy megérzem a tincseit az arcomon, az ajkait a vállamon. A bőrét a bőrömön.

– És ha veled alszom? – Annyira, annyira, annyira óvatosan teszi fel a kérdést puhatolózva, elrejtett vággyal a szavai közt.

Ledermedek, már csak arra eszmélek, hogy hitetlenül kapok levegő után, és a tüdőm megtelik. Újra, ismét.

– Nem tudom – vallom be halkan, valamiért nem tudom elutasítani. Szemezek a korom sötéttel, hallgatom a csendet, hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam az érzés; Jaehonak igaza volt. Yijeong csodát tesz velem. Kapok, kapok, kapok levegőt. – Talán. – Ezt épphogy kimondom, lassan hátradőlök, így minden érintése eltűnik rólam, hirtelen fázni kezdek.

Nem érzem azt a forróságot, mint mikor hozzám ér.

A fejem teljesen a párnába süpped, iszonyatosan fáradt vagyok, viszont már nem érzem azt a magányt, mint az előbb. Yijeong itt van, ő az oka.

Még hezitálok pillanatokig, hosszú ideig, viszont a kezem akaratlanul is mozdul, mikor a kölyök itt akar hagyni. Az ujjaim a csuklójára fonódnak, nem hagyom, hogy elmenjen.

– Kyungil...

– Ne hagyj itt – mondom halkan, szabad kezemmel a hajamat túrva.

– Biztos?

– Biztos. – Mikor végleg megkapja a beleegyezésemet, végül még ül és bámul egy darabig, mire meg nem érzem magamon. A keze a mellkasomon, a feje a nyakamban landol, a forró levegője pedig a nyakamat perzseli, amitől kiráz a hideg.

Megmoccanásra sem hagy lehetőséget, lassan, mindenféle kapkodás nélkül igazítja meg a takarót, ami alá bebújik, majd csak halkan szuszog tovább, mintha erre várt volna végig.

Bennem is történik valami, furcsának érzem, annyira szokatlan, mégis... képtelen lennék elküldeni. Jó érzés, hogy itt van velem.

– Jó éjt – motyogja erőtlen hangon, ami nekem végleg betesz; a szemeim leragadnak és hagyom, hogy a fáradtság súlya a matracba préseljen az ő testével együtt.