33. rész - Bármit a cél érdekében

Hola, ismét itt, ma is két résszel jöttem:D Jó olvasást, gyerekek^^

A fejem teljesen ki van tisztulva, mégis mintha minden gondolatom csak mérgezné a tudatomat. Ez borzalmas, kiborító.

Azok a szavak járnak a fejemben, amiket Jaeho vágott a fejemhez még tegnapelőtt, az egyetemnél arra várva, hogy apám végre odaérjen értem. Mondanom sem kell, hogy egyetlen szülőmtől is alapos fejmosást kaptam, bár legalább a Yijeongos rész kimaradt az egészből.

Az, hogy... el fogom veszíteni. Ezt nem akarom, annyira, annyira, annyira félek ettől. Nem értem, honnan jönnek ezek az érzések, de átjárnak, és nem hagynak nyugodni.

Mindesetre annyi pozitívum van az egészben, hogy a kis hisztis végül nem tudott meg semmit, Jaeho tartotta a száját, bár ő még mindig neheztel rám egy kicsit. Mindez annyira már nem is izgat, hiszen egész nap használható voltam hála annak, hogy apa az elmúlt két este adott altatót, ami sikeresen kikapcsolta az agyamat.

Viszont ma este nem, és... ez kiborít. Hiszen ismét érzem; nem fogok tudni aludni. Igaz, szerda van már, a hétnek lassan vége, ráadásul holnap iskola sincsen a munkaszüneti nap miatt, így nem kéne aggódnom amiatt, hogy nyúzott leszek másnap.

Egyedül annyi a probléma, hogy apa rajtam tartja a szemét, és ha meglátna engem hulla fáradtan, lecsapna egy olyan hisztit, mint Jaeho is a múltkor. Ahhoz pedig semmi kedvem, hogy őszinte legyek.

Megdörzsölöm az arcom, miközben a plafonomat bámulom, az agyam pedig ismét azt csinálja; kínoz. Újra és újra előhozza bennem legjobb barátom szavait, amik a padlóhoz vágtak, és az óta sem megy a normális gondolkodás.

Csak azon kattogok, mi lenne, ha... Ha én tényleg megtenném. Csak úgy átmennék, és felmásznék a kölyök erkélyére, beállítanék hozzá mindenféle előrejelzés nélkül.

Mit tenne?

Egy fájdalmas nyögést hallatok, miközben a kezem a korom sötétben az éjjeliszekrényemen kutakodik a telefonom után, ami csak egy sor szenvedés után akad az ujjaim közé.

Lassan felemelem, a fénye szinte megvakít, de még így is látom a rajta lévő számokat.

Este fél tizenkettő van, másképp fogalmazva késő, amitől görcsbe rándul a gyomrom. Ma beszéltem Yijeonggal telefonon, ő is hulla fáradt volt, én pedig siettem az előkészítőmre, ami miatt nem tudtam sok időt szánni rá.

Ezt utáltam, ahogy magamat is, hogy miért kell nekem elmennem. Most az egyszer kihagyhattam volna, de nem. Elment az eszem.

Végül már észre sem veszem, ahogy az ujjaim mozdulnak, és tárcsázni kezdem azt a számot, aminek a tulajdonosa remélhetőleg nem fojt meg idegességében.

– Igen? – Jaeho mormogva szól bele a telefonba, miután felveszi, ezer százalék, hogy már aludt.

– Komolyan beszéltél múltkor? – kérdezem a sötéttel szemezve, a plafonommal, amit nem is látok.

– Miről beszélsz, Kyungil? – Meglepetésemre nyugodtan cseng fel a hangja, nem türelmetlen, ami azért elvesz a bűntudatomból, mert ilyenkor hívom már megint.

– Amikor azt mondtad, hogy... Vége lesz. – Nagyon nehezen ejtem ki ezeket a szavakat a számon, valamiért nem tudom ezt elfelejteni. Nem tudok elsiklani e felett, nem megy. Aggaszt és kész.

– Igen, tapasztalatból beszéltem. – Furcsán szólal meg, mintha egy kis értetlenség költözne a hangjába. – És azt is, hogy fellóghatnál hozzá. Tudom, hogy soha még csak meg sem fordult volna ez a fejedben, ahogy az övében sem, de most vele lehetnél a helyett, hogy épp velem beszélsz. – Még egy mély levegőt is vesz, miközben én lassan felülök, és próbálom felfogni minden szavát. Nehezen megy, basszus. – Na, mire vársz még? Vetkőzd le a gátlásaidat, szedd össze magad, legyél csődör és haladj át az asszonyhoz. – Mire befejezi, máris hallom a hangjában, hogy elmosolyodik.

Nekem pedig több sem kel, csak a homlokomat ráncolva nyomom ki a telefont, pillanatokig még magammal küzdök. Fogalmam sincs, megtehetem-e mindezt, annyira... lehetetlennek hangzik.

Ezt a gondolatomat váltja az, amiket Jaeho mondott, megint azok a szavak kínoznak, ami betesz nekem. Lassan felkelek, magamban azért könyörgök az égnek, hogy csak most az egyszer legyen minden a legnagyobb rendben.

A lábaim halkan előzik meg egymást, ahogy tompa léptekkel indulok meg, szinte észre sem veszem, és már a szobámon kívül vagyok. A padló hideg, mégsem foglalkoztat, nem szitkozódom magamban, egyszerűen csak ügyelek arra, hogy apám ne halljon meg semmit, ne ébresszem fel, miközben a lépcső felé igyekszem.

Nem hiszem el, hogy megteszem, hogy én tényleg... Hh.

Minden túl gyorsan történik; mire észbe kapok, már a cipőmet kapom magamra, a kulcsom fordul a zárban, majd kilépek a jéghidegbe, ami miatt úgy érzem, mintha vagy mínusz húsz fok lenne.

Nagyon nehezen megy, de sikeresen bezárom magam után az ajtót, majd felgyorsítva minden mozdulatomat átvágok a kerten, amíg oda nem érek a célomhoz.

Nem, nem, nem lehetek igaz.

Én megteszem ezt egy fiúért. Komolyan elment az eszem.

Pillanatokig állok egy helyben, a hajamat túrom, az arcomat dörzsölöm, mire rá nem veszem magam; nagy nehezen átmászom a kerítésen, majd sietős léptekkel megyek át a kert legsötétebb zugain, amíg végre a hátsó udvarba nem érek.

Hirtelen fogalmam sincs, mi tévő legyek, miközben a vak sötétben próbálok eligazodni, aztán meglátom a fényt az alagút végén, azt a hatalmas fát, aminek az ágai az egyik erkélyre lógnak, és a vaskorlátot verdesik.

Eszembe jut, mikor ott voltam Yijeong szobájában, mikor leültem az erkélyajtaja mellett a székre, akkor fel sem fogtam, mi is van körülöttem. Viszont most tudom, emlékszek, és ez eléri, hogy pár pillanatig örüljek magamnak.

Viszont ez is hamar elszáll, hiszen a szobájából nem szűrődik ki semmilyen fény, tulajdonképpen vaksötét van. És most innen... hogyan tovább? Másszak fel a fára, vagy... dobáljam meg az ablakát?

Én ezt tényleg, tényleg, tényleg megteszem?

Végül döntök, nagy nehezen ráveszem magam arra, hogy a lábaim odavigyenek, a tenyereim pedig a fa érdes kérgére csússzanak, emiatt a szívem pedig őrült módon dübörög. Ez az egész túl... valóságos lett hirtelen.

Minden erőmet összeszedve felhúzódzkodom az első ágra, ahonnan már szinte minden jön magától; szinte észre sem veszem, hogy feljutok. Az ujjaim immár a hideg vaskorlátot szorongatják, miközben a lábaim még mindig az egyik faágat terhelik, viszont ez sem marad így sokáig.

Egy laza mozdulattal lendülök át az erkélyre, viszont ezután megáll a tudomány, és csak bután meredek magamra az üveg tükröződésében, és azon agyalok, hogy lehet, ez az egész mégis csak egy álom.

Itt vagyok, eljöttem idáig, mert látni akarom. Tényleg, annyira, hogy ilyenkor, minden határomat átlépve, a szüleink háta mögött felmásztam az erkélyére. És most itt vagyok, mintha nem érteném saját magam, pedig ahogy Jaeho mondta; ez teljesen egyértelmű. Megvan az oka, hogy én itt vagyok.

Pillanatokig állok az erkélyajtó előtt, mire összeszedem a bátorságom, és kopogni kezdek az üvegen, de épp csak olyan hangosan, hogy MinJit lehetőleg ne riasszam fel.

Mintha egy kész örökkévalóság telne el, mire felkapcsolódik a lámpa, ami tompa fényt ad, valami olyasmit, mint ami az én szobámban is uralkodik esténként.

Kis zörej és hitetlen mormogás kíséretében nyílik az erkélyajtó, ami után, mintha megállna az idő.

Yiejong rám néz, egyenesen a szemembe, éppen úgy, mintha szellemet látna. Nem hiszi el, hogy itt vagyok, ez már annyiból is teljesen lerí róla, hogy megdörzsöli a szemeit.

Mindeközben az én tekintetem rajta vándorolnak, csupán egy póló és a szokásos rövidnadrágja van rajta, ami miatt ismét a lábait figyelem hosszú ideig.

Bár nekem egy szavam sem lehet, hiszen rajtam csak egy bokszer és egy trikó van, amit szemmel láthatóan próbál figyelmen kívül hagyni, és csak is a szemembe néz.

Lehetett volna annyi eszem, hogy legalább egy nadrágot magamra veszek.

– Kyungil. – Végül halkan, suttogva megnyikkan, a szája alig rezdül, miközben az erkélyajtaja kilincsét markolja.

– Aludtál? – Nagyot nyelve szólalok meg, bár még ez is nagy teljesítmény, eddig azt hittem, egy hangot nem tudok majd kiadni magamból.

– Kyungil. – Ismétli a nevemet, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok, viszont én már kezdek igencsak fázni. Talán ez a fő oka annak, hogy a mellkasára téve a kezem, beljebb tolom, hogy a szobájába húzódhassak a hideg elől. – Kyungil...

– Ne haragudj, hogy ezt csináltam – mondom halkan, miközben becsukom magam mögött az ajtót, majd ismét ránézek. Mintha teljesen lefagyott volna, csak elképedve néz rám, hirtelen azt hiszem, meg fog állni a szíve.

– T-te felmásztál az erkélyemre ilyenkor. – Hatalmasat nyel, idelátom, hogy lassan felmondja a szolgálatot.

– Csak... Ah, Yijeong. – Lassan kudarcot vallok a szavak terén, pár pillanatra lehunyva a szemeimet, ami után ismét ránézek. Szerintem nem is vesz levegőt.

– Te tényleg megtetted. – Végül megrázza a fejét, majd lassan a mellkasához emeli a kezét, mintha tényleg a végét járná. – Jézusom, a szívem nem bír el ennyi romantikát hirtelen. – Levegő után kap, a homlokára simít, kezd feloldódni a kezdeti sokkból. Adta az ég. – Te tényleg felmásztál hozzám.

– Igen – támasztom alá a tényt, amit ezredszerre ismétel meg, úgy tűnik, hogy ez be is tesz neki.

A kócos hajába túr, a szavakkal küzd, úgy tűnik, hogy teljes képzavar uralkodik a fejében.

– Én m... már majdnem aludtam, aztán kopogtál, azt hittem, hallucinálok, és... és kinyitottam az ajtót, t-te ott álltál, én meg... – Dadogva hadarni kezd, miközben a kezei is fellendülnek, csak és kizárólag a földet bámulja tovább.

Ez így nem lesz jó, nagyon nem.

– Jól vagy? – kérdezem a homlokomat ráncolva, ugyanis szinte besípol a tüdeje a szerencsétlennek.

Talán ez az egész... rossz ötlet volt.

– Én... én erre soha nem gondoltam volna. – A fejét csóválja, ahogy lassan rám néz, szinte kitöri a nyakát a kis termete miatt. – Miért csináltad?

– Hiányoztál. – Kihagyott, kínzó pillanatok után vagyok képes csak megszólalni, aminek hála talán ennél is jobban ledöbben.

– Oké, én álmodom. Nem lehet, hogy ez valóban megtörténjen velem. Túl szép, hogy igaz legyen. – Halkan mormog sokkal inkább magának, mintsem nekem, miközben a karját bámulja, amibe sorozatban többször is belecsíp.

Szívesen megkérdezném, mit csinál, de tudom, hogy egy összeszedett választ nem kapnék tőle.

– Yijeong... – Mély levegőt véve fogom meg a csuklóját, ami miatt összerezzen, és ijedt tekintetét az enyémbe fúrja. – Én csak veled akarok lenni, és ha ez csak így lehetséges, akkor...

– Ezt hogy érted? – Hezitálás nélkül vág a szavamba, meg sem próbálja visszatartani. – Csak így...?

– Igen. – Nagyot nyelek, miközben lassan elengedem a csuklóját, ugyanis nem akarom szorongatni szerencsétlent. – Nem tudunk találkozni, és ez nekem is nehéz. Én... nem tudok aludni. Mióta visszajöttünk, nem megy. – Nem értem, miért mondom neki mindezt, hiszen eddig nem akartam, hogy tudjon róla. Mégis... kicsúszik a számon.

– Miattam? – A homlokát ráncolva mered rám, valami furcsa fény csillan a szemeiben, amit még csak behatárolni sem tudok. – Ezért vagy... itt? Hogy ezt elmondjad?

– Nem. Azért vagyok itt, hogy veled aludjak. – Ez csak úgy kicsúszik, esküszöm, hogy nem akartam kimondani, mégis megtörténik. Ennyi pedig épp elég, hogy Yijeongra ismét azt az arckifejezést ültesse; zavarban van.

Édes, édes, édes az arca.

– M-mármint most?

– Most, holnap és azután is. Igazad volt, Yijeong, te... megnyugtatsz. – A vállamat rándítom, mintha semmiség lenne, pedig tudom, én a legjobban, hogy ez igenis hatalmas dolog.

Tőlem az.

– Azt mondod, hogy mostantól minden este fel fogsz jönni? Hogy velem lehess? – Nem értem, miért kérdez rá, hiszen teljesen egyértelmű a dolog. Talán csak... azt akarja, hogy alátámasszam.

– Igen, ezt. – Még biccentek is, ahogy sikeresen megszólalok, ami után nehéz csend ereszkedik le közénk. Ő csak néz, és mély levegőt vesz, a száját harapja be, amitől a szívem furcsán dobban.

– A halálomon vagyok. – Lehajol, pár másodperc erejéig megtámaszkodik a térdein, így fújja ki magát. Mintha a maratont futotta volna le. – Annyi mindent megcsinálsz, ami kipattan a fejedből, hogy lassan tényleg megáll a szívem. – A gyűrött arcára simít, ahogy lassan kiegyenesedik, és ismét rám néz. Még mindig olyan, mintha nem hinné el, hogy itt vagyok.

– Igyekszem majd nem megölni téged. – A fejemet oldalra biccentve nézek rá, majd csak a gondolatimba burkolózva végre mozdulok, és lassan leveszem a cipőmet.

Maradni fogok, én ezt eldöntöttem. Nem, mintha ő heves tiltakozással meg akarna szabadulni tőlem.

– Ha ez a cél, akkor rossz úton haladsz eddig. – Épphogy ismét ráfigyelek, a keze végül a karomon landol, finoman érint meg, mintha selyem simulna hozzám. Édes és forró, mint amilyen... hh, ő maga is. – Én... köszönöm, hogy ezt csinálod.

– Már késő van. – Inkább nem reagálok, félek attól, hogy talán olyat mondok, amit nagyon nem kéne. A végén tényleg megáll majd a szíve. – Holnap MinJivel leszel, igaz? – kérdezem a munkaszüneti napra gondolva, miközben elveszem a kezem az érintése alól, minden erőm kell hozzá, hogy el tudjak indulni az ágya felé.

Ő pedig nem hiszem el, hogy egyből követ, még mielőtt befeküdhetnék, megállít a karomnál fogva, viszont a helyett, hogy maga felé fordítana, inkább megkerül. Akkora szemekkel néz rám, hogy hirtelen nem is tudok mit reagálni erre.

Nem, mintha szükségem lenne rákérdezni, hiszen a következő pillanatban mozdul, a karjai körém fonódnak, az arcát pedig a mellkasomba fúrja, érzem magamon minden heves szívdobbanását.

– Nem, anya holnap dolgozik. – Halkan motyog, miközben csak szorít magához, mintha nem akarna elengedni. Nekem ennyi pedig épp elég ahhoz, hogy mindkét tenyerem a hátára tévedjen, hogy viszonozzam az édes ölelést, amitől egy pillanat alatt iszonyatosan melegem lesz. – Gyógyszertárban dolgozik, az ő helye pedig az ügyeletes a környéken, és pont őt osztották be.

– Helyes – mondom egy mély levegőt véve, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy együtt leszünk holnap. Nagyon remélem.

Észre sem veszem, ahogy néma csend telepedik az egész szobára, csak a halk szusszanásait hallom, amik jelzik; szegény nagyon fáradt.

– Kyungil?

– Hm? – hümmögöm elhalkulva, már félig lehunyt szemekkel, aminek hála kissé eltolja magát tőlem, és rám mered. Hosszú ideig nem szól egy szót sem, viszont a levegőt egyenesen kapkodni kezdi, mikor realizálódik benne, mennyire közel vagyok hozzá.

– Akkor mostantól... tényleg velem alszol? – pislog rám hatalmas bociszemekkel, mintha nem hinné el a dolgot.

– Igen. – Azt már nem teszem szóvá, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vettem, hiszen nem hogy pár hete, de hat nappal ezelőtt sem fordult volna meg a fejemben ilyen.

– Hozzád fogok nőni. Nem tudod, mire vállalkoztál. – Mély levegőt véve elenged végül, majd addig hátrál, amíg a lába nem találkozik az ágyával. –Hiányozni fogsz, miután elmész – motyogja halkan, ahogy a fejét oldalra dönti.

Kész örökkévalóság telik el, mire hátat fordít nekem, és visszamászik az ágyába, ami elnézve pont elég lesz kettőnknek.

Az arcát dörzsölve tartja ébren magát, biztos vagyok benne, hogy van olyan kimerült lelkileg, mint én.

– Miért arra gondolsz, hogy mi lesz, miután elmegyek? – kérdezem meg végül, nagy szünet után, aminek hála a tekintete ismét az enyémbe fúródik. – Most itt vagyok és csak ez a lényeg. – A fejemet csóválva követem, próbálom lenyugtatni a zaklatott szívemet, mivel már megint idegen ágyban fogok aludni.

Túl kell lendülnöm ezen, nem lehetek rosszul mellette, nem engedhetem meg magamnak.

– És ha... anya benyit? – Halkan szólal meg, a feje már a párnába süpped, ahogy végül sikerül elhelyezkednem úgy mellette, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Nekem tényleg, tényleg, tényleg elment az eszem.

– Yijeong, ne aggódj már ennyit. – A szemeimet forgatva nyúlok át felette, hogy leoltsam a kislámpáját, ami végett korom sötét lesz az egész szobában. Ezután már csak azt hallom, ahogy levegőt vesz, minden egyes szívdobbanását érzem magamon, miközben lassan mozdul; a keze az oldalamon landol, az arca a nyakamban, hirtelen, mintha minden porcikája az enyém lenne, amint hozzám bújik.

Mindezek miatt én pedig szorosan összezárom a szemeimet, próbálok nem arra gondolni, hogy ez egy hatalmas, hatalmas, hatalmas változás. Hogy ez az egész tényleg kockára tesz mindent, és csak egy rossz pillanat, egy elhibázott mozdulat és minden kiderül.

Kiderül MinJi előtt, megtudja az apám, és nem, nem, nem tudom, mi lesz azután. Nem tudom, azt kibírnánk-e ketten.

– Jól vagy? – A hisztis kissé hátrébb húzódik, ami nekem épp elég, hogy kinyissam a szemeimet, és az övébe nézzek.

Nem szólok semmit, csak az jár a fejemben, hogy alig pár centi választ el tőle, a szájától, az édes, édes, édes ízétől.

– Már jobban. – Mély levegőt véve mozdítom a kezemet, ami átkarolja a vállát, és hozzám, hozzám szorítja őt, mintha minden kételyem nem is létezne.

Nem gondolok a rosszra, csak egyszerűen a homlokára nyomom a szám, hogy hosszú, hosszú csókot nyomjak rá.

***

A kinti napsütés, az a tompa, piszkos fény ébreszt, ami az egész szobán uralkodik. Kint borzalmas idő van, tudom, hogy vihar lesz, bár nem, mintha mennem kéne bárhova is.

Mély levegőt véve hozom vissza a tudatomat teljesen, kell pár pillanat, mire felfogom, mi is történik.

Yijeong még egyenletesen szuszogva fekszik, és meleg lehelete a bőrömet perzseli, szinte teljesen eltűnik a karomban. Most nem látom, de ezer százalék, hogy ajkai ismét résnyire nyitva vannak, ahogy levegőt vesz, erre a gondolatra pedig pár másodperce még azt is elfelejtem, mi vár rám... Hogy mi lesz velem.

Haza kéne mennem apa miatt, hiszen nem tudom, mikor ébred fel, és még csak azt sem tudom, mennyi az idő. Nem, mintha aggódnék, hiszen apa hosszúzott tegnap, és tudom, hogy ilyenkor olyan fáradt, hogy bombával sem lehetne kiszedni az ágyából.

– Yijeong. – A kezem lassan mozdul, lassan lecsúszik a válláról, és a felkarján állapodik meg, amit kissé meg is szorítok. – Yijeong?

– Ah... – Egy nyűgös nyögés hagyja el a száját, ahogy felébresztem, majd csak még inkább a nyakamba fúrja az arcát. Úgy tűnik, neki idő sem kell, mire feldolgozza, hogy itt fekszem mellette.

– Yijeong, fel kéne kelni.

– Itt fogsz hagyni, mi? – Halkan mormog, szinte alig hallom, bár akkora a csönd, hogy ez mégsem okoz problémát.

– Apa miatt? Igen. De utána... visszajövök valahogy. Kitalálok valamit. – Egy nagyobb sóhaj kíséretében végül nagy nehezen kissé arrébb tolom magamtól, ahogy felülök, csak akkor érzem, mennyire kipihent vagyok.

Rég aludtam ilyen jól, ez tényleg, tényleg, tényleg jólesett.

– Hallottad? – Hirtelen ő is felül, viszont nekem fogalmam sincs, miről beszél. Kell pár pillanat, mire végül mégis csak meghallom; valaki szó szerint dörömböl. – Mi a vér... – Mintha észhez térne hirtelen, felpattan, én pedig nem értem, hogy lehet ennyi ereje ébredés után.

Nekem több sem kell, nagy nehezen összeszedem magam, és utána megyek, bár csak tisztes távolból nézem végig, ahogy ajtót nyit.

– Jó reggelt, királylány, most ébredtél? – Az ismerős hang, majd maga az egész ember beljebb kerül mindenféle beinvitálás nélkül, a tekintete pedig a lakáson jár. – Ah, Kyungil! – Jaeho szemei felcsillannak, ahogy meglát, majd egyből egy sunyi vigyor telepedik az arcára.

Mit keres itt már megint, te jó ég.

– Mit akarsz MinJi házában, te idióta? – És hozom a formám, a hajamat túrva, máris idegesen indulok meg felé, viszont még időben megállok.

Ez egy bunkó, tök lazán még ide is beteszi a lábát, mintha átjáró ház lenne. Amikor nálunk csinálja ezt, azzal semmi baj, de ez más helyzet.

– Először is, Rómeó, ne beszélj így velem, megsebzed a kicsi szívem. – Pár pillanatra a mellkasára teszi mindkét tenyerét, olyan fejet vág, mintha vérig sértettem volna. Én meg mit tehetnék? Csak a szemeimet forgatom, és várom, hogy belekezdjen a magyarázkodásába. – Másodszor meg, gondoltam, átjövök, hogy szóljak; ma HyeJivel leszek, és nem mellesleg enyhén célzott rá, hogy meg akar titeket ismerni végre. Először hozzátok mentem, de mivel eszembe jutott, hogy te valószínűleg Rómeó és Júliát játszottál az este, itt kell, hogy keresselek. És tessék, hát nem itt vagy? – Felém lép, a vállamba bokszol, viszont én nem örülök vele. Csak állok némán, szigorú tekintettel meredve rá. – És nyugi van, láttam, hogy MinJi kocsija nincs itt, úgyhogy bepróbálkoztam.

– Akkor a lényeg az, hogy tönkre akarod tenni a napomat azzal, hogy két percet nem hagysz Yiejonggal kettesben? – Mély levegőt véve túrok a hajamba, miközben a szemeimet lehunyva erőltetek magamra nyugodtságot, bár... Hh. Nehezen megy.

Nem tudom, a kis hisztis mit csinál, hogy mi jár épp a fejében, csak azzal vagyok tisztában, hogy minden, ami történik, csak még nagyobb terhet ró rá.

– Nem teszem tönkre, kérem szépen. Hagyom, had legyetek együtt, áldásom rátok, úgyis csak kettőkor tudunk találkozni. – Megrántja a vállait, ezt pont jól látom, miután ismét ránézek. Halál laza a gyerek, nem is értem, hogy lehet ez.

– És te most elmész, igaz? – Enyhe jelzést adok, miszerint most nem vagyok kíváncsi rá, amit csak egy mosollyal értékel. Tudja, hogy benne vagyok, nem utasítom el, ez pedig épp elég ahhoz, hogy örüljön magának.

– Gondolom, a romantikát már megöltem, de azért adok még egy esélyt nektek rá, és elmegyek. – Megveregeti a vállam, Yijeongra rákacsint, majd egy gyors köszönés után már itt sincs.

Tudom, miért jött ide, valószínűleg hiba volt otthon hagynom a telefonomat. Hívott és én nem vettem fel.

– Most akkor mi lesz? – A kölyök hangja halkan cseng fel, ennyi pedig épp elég, hogy ránézzek.

A karját dörzsöli, félve néz rám, azt hiszem, még mindig meg van illetődve Jaeho stílusa miatt. Hh, majd hozzászokik.

– Kettőig van időnk – rántom meg a vállamat, aminek hála az alsó ajka eltűnik a fogai közt, a szeme felcsillan, mégsem mozdul meg. Pedig látom, hogy valamit nagyon tenni akar.

– Csinálok... reggelit. – Furcsa a légkör köztünk, amit mostanában egyre inkább érzek, és ez... ah, kiélezi az idegeimet.

Furcsán érzem magam mellette, a mellkasom bizsereg és hozzá akarok érni.

– Nekem haza kell mennem, Yijeong. Csak pár percre, fel kell öltöznöm. – A szavaim miatt nem mozdul, csak áll és engem méreget, szinte én érzem magamon a zavarát. Azt hiszem, kezd realizálódni benne, hogy, hh, nem vagyok túlöltözve.

– Jó vagy így – mondja végül, nagy nehezen a szemimbe nézve.

Édes istenem, miért néz így, mondd meg. Miért?

– Apámmal is beszélnem kell – teszem hozzá nem mellékesen, ami miatt a száját húzza. – Legalább a tudtára had adjam, hogy nem leszek ma otthon.

– És ha... átmennék én is? – A tarkójára simítva kérdez, a vállát rántja, mindeközben pedig a földön járatja a tekintetét. Nem értem, miért kérdezi ezt ennyire félve.

– Előtte öltözz fel. Apámnak nincs köze a lábaidhoz. – A szemöldökömet felvonva bökök az előbb említett testrészre felé, amire ő is lenéz. Ennyi pedig épp elé, hogy lejjebb rángassa magán a pólóját, nem, mintha tovább érne a nadrágjánál.

– Annak mutogatom, akinek én akarom. – Hitetlenül morran fel, amint felfogja, hogy én konkrétan utasítottam, egyből ellenáll.

Hát az agyam eldobom.

– Ebbe nekem is van némi beleszólásom. – Másik szemöldököm is a magasba szökik, fogalmam sincs, hogy ez mégis honnan jött.

Mindenesetre nagyon nem tetszik ez az egész, hogy ilyen ellenséges érzéseket kelt bennem a téma.

– És miért gondolod ezt? – Oldalra biccentett fejjel áll, nincs is olyan messze tőlem, mint ahogy eddig éreztem. Csak pár lépésre van, egy lendületes kéznyújtásra.

– Te talán örülnél neki, ha így sétálgatnék az anyád előtt? – Esküszöm, nem értem, miért, de túlságosan felkapom a vizet, amíg ő szemmel láthatóan csak jól szórakozik.

– Hagyjuk. – Viszont amint ezt kimondja, tudom, hogy nyertem, ami elég nagy önelégültséggel tölt el. – Ne nézzél már így rám. – A fejét csóválva lép felém, és üt bele a mellkasomba, de ezt is úgy, hogy alig érzem.

– Nem tehetek róla. – Mély levegőt véve válaszolok, valahogy nem tűnt fel, hogy túlzásba vittem a bámulását. Látszik, hogy nem tudom irányítani magam. – Amikor ilyen akadékoskodó vagy, legszívesebben a falnak kennélek. – Néma, fájdalmas csend zuhan közénk, miután ez elhagyja a számat, hirtelen még én is ledöbbenek.

– És... és még csodálkozik azon, hogy perverz a fantáziám. – Az orra alatt mormogva, inkább itt hagyva engem elindul, egyenesen a lépcsőt veszi célba. Biztos a szobájába megy, hogy felöltözzön, miközben magának beszél, és fogadni mernék, hogy azért, mert így elkerüli azt, hogy kiboruljon.

Én pedig itt maradok, értetlenül meredek utána, és csak azon jár az agyam, hogy még egy-két ilyen megszólalásom van, és egyszer tényleg megáll majd a szíve.