31. rész - Hallani akarom

Sziasztok^^ Nem rég voltam, de ismét napvilágot lát egy új rész, amit remélem, tárt karokkal vártok:D Jó olvasást^^

Kicsit zavaros lett az eleje, mondom, mire kell odafigyelni; a dőlt betűs részben, ami alá van húzva. Fontos lesz, gyerekek:D cím sem véletlen^^

Ezer meg ezer hang cseng a fejemben, csak az nem, amit valóban hallani akarok.

„Itt vagyok veled. Mindig itt vagyok veled.”

És most hol van? Mert itt nincs, egyedül vagyok ezen a rideg helyen. Bárhova nézek, nem látok semmit, minden sötét vagy világos, már a különbséget sem tudom.

Foszforeszkáló pontok játszanak felettem, egyedül azokkal vagyok tisztában. Pont, mint egy jelenés, ha rájuk nézek, a szemembe költözik a fényük, de velük sem látok semmit. Megijeszt.

– Yijeong? – Nem mozog a szám, mégis az én hangom cseng fel, nem értem, honnan jön a hang. – Itt vagy? – A szemeim őt kutatják, a lábaim pedig valami puhán taposnak, akár a tengerparti homokot.

Őt keresem, a kölyköt, aki eltűnt. Nincs itt, ez megijeszt, és nem értem, miért.

Hiszen nem függök tőle, nem vagyok hozzánőve, mégis... valami hiányzik belőlem. Érzem, hogy nem egész egy részem, és megrémiszt, hogy az édesanyám hiányától keletkezett lyuk, amit ő töltött be lehetetlen módon, most ismét az ürességtől zeng.

Ez nem, nem, nem jó.

– Yijeong. – A torkom belefájdul a nevébe, a szívembe nyilall a hiány, miközben a felettem lévő pontok elmozdulnak, amibe beleszédülök. Mintha nem is én lennék, de elviselhetetlen vágyat érzek aziránt, hogy üvöltsek, hátha meghall. Még csak az sem érdekel, ahogy a szürke levegő lassú homályt fest elém, a szám kiszárad, a szemeim pedig a nem létező utat keresik, hogy kijuthassak innen. Nyögök és sóhajtok, kezdek kiborulni attól, hogy semmit nem ér az erőlködésem. – Yijeong! Hallani akarlak...

– Kyungil? – Hiába hallom felcsengeni azt a várva várt hangot, nem látom a tulajdonosát, pedig annyira, annyira, annyira akarom. – Kyungil...

– Kyungil! – A hang hirtelen túl valóságos lesz, a testembe villámként nyilall a tudat, hogy tulajdonképpen itt van. Mellettem. – Kyungil? Hahó, nézz rám. – Egy forró tenyér landol az arcomon, az én szemeim pedig egyből kinyílnak, viszont mikor azt az arcot látom meg, amit eddig mindenhol kutattam, egy pillanatra elfelejtek levegőt venni.

Itt térdel mellettem, pillanatokig csak hangtalanul figyelem, viszont mikor távozik rólam a sokk, halk pihegés szakad ki a torkomon.

Álom volt, egy rossz álom. Semmi több.

Remegő könyökeimen támaszkodom meg lassan, miközben csak és kizárólag az ő szemeibe nézek.

Csak most érzem azt a puhát magam alatt, a panzió matracát, amibe szinte teljesen belesüppedek.

– Mi történt? – Utálom, hogy csak suttogás jön ki a torkomon, de most nem kísérlem meg, hátha telik több is tőlem.

– Álmodban beszéltél. – Yijeong végül elveszi rólam a kezét, és a torkát köszörülve hajtja le a fejét.

– Igen? Ez új nekem. – Nem értem, miért viselkedik ilyen furcsán, nem néz a szemembe, csak a száját beharapva bámulja a párnát a fejem mellett. Szokatlan, fogalmam sincs, mi ütött belé. – Mennyi az idő? – kérdezem fél kézzel a hajamba túrva, próbálok elsiklani a furcsasága felett.

– Reggel nyolc lesz lassan. – A felsője nyakát igazgatja, csak egy töredék másodpercre néz a szemeimbe. Tudom, hogy mondani akar valamit, de nem teszi.

– Mi az? – adom be végre a derekam, eddig bírtam tudatlanságban élni. – Yijeong, miért nem nézel rám?

– Mit álmodtál? – A karját kezdi dörzsölni, mintha a figyelmemet akarná elterelni a remegő hangjáról.

Oké, most vagy zavarban van, vagy mindjárt elsírja magát.

– Hát... – A szemeimet lehunyom, nagyobbat nyelve próbálok visszagondolni, de csak pár emlékfoszlány villan a fejembe. – Nem kell tudnod – mondom végül ismét ránézve, amit megint nem viszonoz. – De miért?

– Semmi, csak... semmi. – A fejét csóválva kúszik hátrébb tőlem egészen addig, amíg a lába már nem a padlót tapossa.

Ismét megköszörüli a torkát, a nyakát dörzsölve fordul sarkon és siet a saját ágyához, ami ugyanúgy bevetve áll, mint még tegnap este. Ennyi pedig épp elég, hogy rájöjjek; zavarban van.

Mégis mit mondhattam, amivel ezt váltottam ki belőle?

Halk morranás hagyja el a torkom, ahogy visszaesem a párnámra, és azon jár az eszem, hogy mi történt tegnap este.

Yijeong vacsorázott, nem keveset, ami után ismét megfogadta, hogy többet nem eszik ennyit, aztán... visszajöttünk. Este tizenegykor, a létszámellenőrzés után pedig mind a ketten egyből kidőltünk, ő pedig ismét mellettem aludt.

Akkor nem történt semmi, ami miatt ilyen lehetne, még csak egy csók sem csattant el tegnap, épp ezért biztos, hogy álmomban mondtam valamit. Ah, de mit?

Hiszen semmi olyan nem történt, ami miatt én bármi... zavarba ejtőt mondhattam volna.

– Ha semmi, akkor miért vörös az arcod? És a füled, a nyakad... Ne haragudj, de lejjebb nem látlak. – Még kissé fel is emelem a fejem, ahogy végig mérem, bár igaz, csak hátulról.

– Jézusom, ne faggass már! – Hitetlenül csattan fel a hangja, miközben kiegyenesedik, majd csak az orra alatt morogva hajol le a táskájához.

Hát az agyam eldobom, ilyennek még nem láttam. Mármint hoztam számára kellemetlen helyzetbe, de ennyire még nem.

– Pedig faggatnálak tovább, ha nem félnék attól, hogy elvágod a torkom.

– Nagyon vicces vagy, Song, látszik, hogy Jaeho humorából semmi nem ragadt rád. – Végszóként kiegyenesedik, és a száját húzva vonul el a fürdőbe.

Már nagyon kíváncsi vagyok, de nem fajul odáig a dolog, hogy utána is menjek. Azt hiszem, ezt a dolgot el kell engednem egy időre, legalábbis addig, amíg nem tudok komolyan rákérdezni. Ugyanis a hisztije édes és szórakoztat, bármennyire szemétnek is hangzik.

***

– És, gyerekek, mit gondoltok, hova menjünk? Utolsó nap, este hatkor indulunk vissza és már lassan délután három. – Sim Yoona hangjában cseng a mosolya, miközben rajtunk járatja a tekintetét.

Még egy múzeumot végig kellett járnunk, ami engem annyira nem, de Yijeongot annál inkább érdekelte. Jó volt látni, hogy mennyire megveszik a művészetért.

Egy biztos, ezeket a kirándulásokat örülök, hogy kihagytam mindig is. A busz kicsinál, az embereket nem szeretem. Egyedül azért élvezem ezt, mert... vele vagyok.

– Egy kis kultúra egyiküknek sem árt. – Az egyik szülő ezen megjegyzésére mindenki egy emberként nyög fel, amíg én csak a szemeimet forgatom.

Mennyi bajuk van, de komolyan.

– Szerintem már eleget szekáltuk őket. Mondjuk azt, hogy bemegyünk a belvárosba és mindenki arra megy, amerre lát. A térképével együtt, természetesen. – Ez a változat már sokkal inkább tetszik a sok kölyöknek, nem győzik megköszönni az osztályfőnöküknek, hogy változott a terv. – Úgyhogy, figyeljetek... – Sim Yoona felemeli a hangját, aminek hála hirtelen csend lesz az egész buszon. – Most mindenkit szélnek eresztek, ti óvatosak lesztek és itt, a parkolóban találkozunk hat előtt tíz perccel. – Erre válaszként az egész osztály nagyban helyeselni kezd, viszont mi ketten a hisztissel nem tudunk megszólalni, hiszen Yoona ebben a pillanatban mosolyog ránk.

Tudja, annyira, annyira tudja, és ezzel egyáltalán nem tudunk mit kezdeni. Csak vigyorog, sejtelmesen, ahogy Jaeho szokta, viszont őt nem csaphatom tarkón, hogy álljon le.

Mire észbe kapok, már a busz fele üres, én viszont nem szándékozom megmozdulni. Volt annyi eszem, hogy a kis hisztist megint az ablak mellé ültettem, így nem igazán tud most menekülni.

– Kyungil, nem állsz fel? – Mikor már az utolsó taknyos is elhagyja a buszt, a mellettem ülő kérdő hangja egyből felcseng. Engem néz, érzem, én mégsem viszonzom azt. – Most mi az? Hallod?

– Minseok minden nap rád van szállva? – kérdezem egy mély levegőt véve, végül ráveszem magam, hogy a szemeibe nézzek.

Teljesen előrehajol, a feje már az előttünk lévő ülés háttámlájába fúródik, úgy viszonozza a tekintetemet.

– Ez most... hogy jön ide? – A homlokát ráncolva mered rám, majd a száját harapja be, ahogy inkább a felkaromat méregeti tovább. Igen, egy pillanat alatt össze tud zavarni, fogalmam sincs, mire gondol.

Egész nap annyira... furcsán viselkedett. Távolságtartó volt, mégis úgy éreztem, hogy a közelemben akart lenni. Talán a reggeli az oka, túl nagy nyomot hagyhatott benne, bármit is mondtam álmomban.

– Nem tetszik, ahogy rád néz. – A nyakamra simítva fordulok előre pár pillanat erejéig, valamiért éget a tekintete. – És az, hogy kezet emelt rád, nem hagy nyugodni. Nem tudom, miért, de én... meg tudnám ölni.

– Ez... Ez aranyos. – Meglágyult tekintettel néz rám, csak engem, miközben lassan hátradől, a keze pedig az enyémen landol. Ártatlan, édes mozdulat, mégis ezerszer megdobban tőle a szívem. – Csak aggódsz értem, Kyungil. – Apró mosolya előbukkan, a szemei viszont nem engem koslatnak tovább, csak a kezére mered, ami az enyémen pihen.

Forró, forró, forró az érintése.

– Utálom ezt – vallom be magamnak is a dolgot, hiszen kezd kicsit kikészíteni ez az egész.

– Én sem vagyok oda a helyzetért, de nem számít. – Megrántja a vállát, érzem, hogy többet nem fog találkozni a tekintetünk a beszélgetés alatt.

Kényes téma neki, ráadásul mintha kissé... szégyellné is a dolgot.

– Már miért ne számítana? – Felháborodva szólalok meg, ami kicsit kiélezi a levegőt, a testemben pedig elindul az a bizonyos érzés; nem tudok megmaradni egy helyen.

Talán, ha tegnap még a benzinkútnál elintézem a gyereket, most nem lenne problémám.

– Azért, mert egy húzása van még, és kirúgják az iskolából. Hidd el, ezt az esélyét már nem játssza el. – Jelentőségteljes tekintettel mered az előttünk lévő ülésre, mintha csak ezzel akarná elmozdítani a helyemről, bár, hogy őszinte legyek, nem igazán jön össze neki.

– És egészen biztos vagy ebben?

– Kyungil, Minseok nem fog bántani. – Azt hiszem, eléggé megilletődve érzi magát, hiszen mégsem szokásom így viselkedni. De hát basszus, ha egyszerűen... féltem? Akkor mi mást tehetnék?

– És, ha mégis? – Akadékoskodó vagyok, tudom, de nem tudok elmenni emellett. Látom, hogy őt nem izgatja, ő biztos a dolgában, de még csak fogalma sincs arról, az a gyerek milyen utálattal néz rá.

– Ha mégis, akkor így jártam. Belehalni nem fogok. – Még a vállamba is bokszol, próbálja poénosan felfogni a dolgot, de hogy őszinte legyek, rohadtul nem az.

Érzem, ahogy az idegességem kissé rá is vetül, a jobb szemem tikkel, és minden erőmre szükségem van, hogy ne boruljak ki.

Hogy mondhat ilyet? Teljesen elment az esze?

– Ez rohadtul nem vicc. – Pár pillanatra le kell, hogy hunyjam a szemem, hiszen ha ezt nem teszem meg, akkor elpattan bennem valami, és annak nem lesz jó vége.

– Miért idegesíted magad ezen? Nem egyszer volt már benne részem, nem pusztulok bele. – Nem nézek rá, de tudom, hogy mosolyog, egy kis semmiségnek fogja fel az egészet.

Hát rohadjak meg, nekem nem megy.

– Én viszont igen – nyögöm ki nagy nehezen, viszont ahogy erre nem mond semmit, én csak lemondóan fújok egyet. Nem merek ránézni, fogalmam sincs, mit látnék a szemeiben egy ilyen megjegyzés után. Én belepusztulnék? – Mindegy, nem számít.

– Várj. – Ahogy állnék fel végül, hogy elinduljunk, az ujjai a csuklómra fonódnak, ezzel pedig megállít. A testem összerezzen, a szívem pedig kihagy egy teljes ütemet. – Miért mondtad ezt?

– Nem tudom. – Reflexszerűen válaszolok neki, bár nem szándékoztam, mégis így jött össze. – Nem is tudtam, hogy valójában így érzek. – Az elhangzott szavaim után hosszú pillanatokra csend áll be, végül eljutok odáig, hogy a szemeibe nézzek.

Fogalmam sincs, mire gondol, hogy vajon mi járhat a fejében. Csak azzal vagyok tisztában, hogy ezernyi érzelem játszik a szemeiben.

– Azt hiszem, tudom, mit érzel. – Az ujjai ellazulnak rajtam, de nem enged el. Én pedig szabadulni sem próbálok, hiába érzem egyre kellemetlenebbül azt, hogy az érzéseimről beszélgetünk. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. – Én is... ennyire utálom, ha arra gondolok, hogy nem vagyok ott, mikor rohamod van. – Ez a pár szó eléri, hogy megnémuljak hosszú pillanatokig, hirtelen azt sem tudom, merre vagyok arccal.

Nem hiszem el, hogy ezt mondta, hogy ő nem fél beszélni erről. Apa és Jaeho mindig is rettegett felhozni a társaságomban, de Yijeong... ő minden szabályt felrúg. Átlépi a határokat, mégsem kap érte soha.

– Én nem szeretem, mikor ott vagy. Nem szabadna látnod. – A fejemet csóválva harapom be a szám, miközben eszembe jut a legelső alkalom... Mikor az egészet végig nézte, ott volt velem és nem engedett el.

Akkor azt hittem, elköltöznek, én pedig... kétségbeesetem. Most kezdem érteni, miért.

– Tudom, de ez engem nem érdekel. – Minden gond nélkül jelenti ezt ki, ami miatt ismét nem tudok megszólalni. Néha van olyan szókimondó, mint én. – Mellettem jobban vagy és én ezt tudom, mert... látom. Megnyugszol a közelemben, és fogalmad sincs, hogy nekem ez mennyit jelent. – Nem tudom, mi az oka, de az elmúlt három napban sok minden terítékre került, és én sem hátráltam meg a mélyebb témáktól. Mint most.

Magam sem értem, miért van ez így, de valahányszor kedves szavakat kapok tőle, azt hiszem, megáll a szívem.

– Inkább... menjünk – mondom pár pillanat múlva, ugyanis azon a szinten nem vagyok még, hogy alá is támasszam a dolgot, bármennyire is nyilvánvaló.

***

A csend túl kellemes ahhoz, hogy félbeszakítsam. Élvezem a hallgatást három tömött nap után, és most, hogy ismét csak ketten vagyunk, valamiért duplán jóérzés.

Hazafelé sétálunk, a busz talán tíz perce rakhatott le az iskolájuk előtt. Nem akartam, hogy bárki is értünk jöjjön, ezért egy telefont sem eresztettem el apámnak, hogy Szöulban vagyunk.

Nem tagadom, hideg van, viszont nem igazán zavar; az ég tele van csillagokkal még így is, lassan télhez közeledve.

Öt vékony ujj fonódik az enyéim közé, ami hirtelen kizökkent a gondolataimból, és kissé zavarodottan meredek le a kezünkre. Furcsa érzés, mintha a tenyere pont az enyémbe illene.

Nekem ez túl új, mégis... úgy érzem, meg akarom szokni.

– Fázol? – Nagy nehezen megtöröm a csendet, hiszen ahogy a kezemet fogja, érzem, hogy kissé remeg.

– Egy kicsit. – A száját húzva vall, ahogy a szemeimbe néz, majd a másik keze is a felkaromon landol, hirtelen úgy érzem, nincs annyi karja, amennyivel belém akar jelenleg kapaszkodni. Elfáradt ismét, bár nem csodálom. Jelenleg én is alig érzem a lábamat. – Nehéz lesz ezután. Már egészen hozzád szoktam.

– Én is a hisztidhez. – Ahogy ez kicsúszik a torkomon, felmorran, viszont egyből napvilágot lát egy apró mosolya.

– A nem létező humorod kész kincs, Kyungil. – Ahogy ezt kimondja, én csak a fejemet csóválom, ismét jókedvet csinált. Mert igen, erre is képes.

– De most komolyan... Annyira nehéz csak nem lesz. Holnap is találkozunk, nem? – Közte és a járda közt járatom a tekintetemet, miközben átkozom az eget azért, mert lassan hazaérünk. Bármennyire is hiányzik apa, egyelőre nem akarok elszakadni a kölyöktől.

– Ami azt illeti... nem. Anya az egész vasárnapot velem akarja tölteni. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy elengedjen a kirándulásra. – A vállát rándítja, a hangja kezdi visszanyerni az erejét, bármennyire is fáradt. – Mi minden héten egy estét együtt töltünk bent a városban, elmegyünk vacsorázni, vagy csak úgy... a folyó partra. És mivel ez elmaradt, ezért most az egész vasárnapot akarja.

– Remek – mormogom az orrom alatt, miután realizálódik bennem a dolog; holnap nem látom. – De ott a hétfő.

– Hát... – Motyog, szinte alig értem meg ezt az egy szót is, bár próbálok nem arra összpontosítani, mennyire lelombozza most a kedvemet. Csak a házakat figyelem, majd amint felismerem azt a kettőt, amiben mi élünk, a lábam megáll. – Nekem suli után vetélkedőm lesz egy másik iskolában, és nem tudom, mikor érek haza. – Lassan elengedi a kezem, ahogy felnéz a szemeimbe, én pedig próbálkozom elrejteni a nemtetszésemet. – De kedden szabad vagyok.

– Nekem a kedd nem jó – jelentem ki egy mély levegőt véve, ugyanis ez már tényleg nevetséges. Itt él a szomszédban, fél perc, amíg átérünk a másikhoz, mégis napokig nem fogom látni. Igénylem a társaságát, bármennyire is lehetetlen érzés. – Előkészítőm lesz.

– Akkor... szerda... – A száját húzva makog, látom az arcán, hogy ezzel most az ő életkedve is búcsút mondott. – Ez elég rosszul hangzik úgy, hogy még csak szombat este van. – A tarkójára simít, pillanatokig meg sem szólal, és ezután is csak néma tátogás telik tőle.

Nem értem, miért nem köszön el és megy be. Talán... ő sem akarja, hogy itt vége legyen.

– Majd beszélünk telefonon – nyögöm be végül, bár tudom, hogy az közel nem ugyanolyan, mintha ott is lenne.

Lehajtja a fejét, nem is válaszol, nekem pedig eszembe jut a reggel. A reggel, amikor... ugyanígy nem nézett a szememben, bár most nem látom, milyen színárnyalatot vesz fel az arca.

Hirtelen ismét úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, hogy miért viselkedett így egész nap.

– Be kéne mennem... anyuhoz.

– Várj még. – Bár nem mozdul, az én kezem akkor is az alkarján landol, csak megelőzöm azt, hogy itt hagyjon. Ennek hála igencsak zavarodottan néz rám, miközben a szemeim és a szám között járatja a tekintetét.

– Mi az?

– Válaszolj nekem. – Nyelek egy nagyobbat, ahogy még utoljára, ötvenezredszerre is elhatározom magamban; most már tényleg kiszedem belőle a dolgot. – Egész nap nem értettem, miért vagy ilyen... furcsa. Mit mondtam álmomban? – Ez épphogy elhagyja a szám, az ő arca ledermed, és bár alig látom a gyér közvilágítás miatt, akkor is ezer százalék, hogy még a fülei is vérvörösek.

– E... ezt ne. – A fejét csóválja, miközben halkan makog, mintha nem találná a szavakat.

– Yijeong. – A karjánál fogva tolom hátrébb, pár lépést hátrálva a háta már a kerítéssel találkozik. Remek, ahogy elnézem az arcát, mindjárt megáll a szíve. – Én ráérek egész este itt állni.

– De... – Szabad kezével, amit épp nem szorongatok, megdörzsöli az arcát, mintha erőt gyűjtene. – Ez annyira zavarba ejtő! – A hangja elvékonyodik, most esküszöm, egy kislány jut eszembe róla.

– Csak bökd már ki. – Hitetlenül hagyják el a szavak a számat, ugyanis a türelmemnek lassan vége.

Felé lépek, közvetlenül elé, így próbálom siettetni. Bár, ahogy elnézem, sokat nem érek el vele.

– Te... – Lehajtja a fejét, még a hangját is lehalkítja, így minden összpontosításom kell, hogy egyáltalán megértem. – Ah, istenem... – Vesz egy mély levegőt, ami miatt már végképp fogalmam sincs, mégis mi ütött belé. – Te csak... nyögtél és... ziháltál... és a nevemet mondtad, azt, hogy h-hallani akarsz... – Biztos vagyok benne, hogy fizikai fájdalmat okoz neki minden egyes szava, nekem pedig kell pár pillanat, mire megértem, ez mit is jelent.

És koppan. Hirtelen felfogom, miről is van szó, és nem csodálom, hogy ilyen zavarban van.

– Szóval... – Megköszörülöm a torkomat, ahogy próbálok szavakhoz jutni, ugyanis eszembe jut az a kis részlet, mielőtt felébredtem volna. Álmomban is eléggé furcsa hangokat adtam ki, de akkor a kétségbeeséstől, és nem attól, amire ő gondol. – Te azt hitted, hogy szeretkezünk álmomban?

– Ah, istenem, ne már! – Amint kimondom azt a bizonyos szót, ő kiszabadul ujjaim fogságából, és mindkét kezével takargatni kezdi az arcát, ami valószínűleg lángol. – Ez... e-ez... nem igaz. – Még a tenyereibe is nyög egyet tehetetlenségében, azt hiszem, a világ összes kincséért nem nézne most a szemembe.

– Hogy enyhítsek a zavarodon, nyugodj meg, nem az történt. – Mindkét csuklójára az ujjaim fonódnak, minden erőm kell ahhoz, hogy elvegyem a kezeit az arca elől, és láthassam. – Nem tudtam, hogy ilyen perverz fantáziád van.

– Jól szórakozol, mi? – Fújtatva, lehajtott fejjel morran rám, hiszen mégis csak... jókedvet csinált ezzel, legalábbis nekem.

– Mondanám, hogy nem, bár az, hogy te ezen agyalsz, inkább ledöbbent. – A végére egészen elgondolkodom, hiszen nekem még ez nem... jutott eszembe. – Szoktál rá gondolni? Hogy mi ketten...?

– Úristen, Kyungil! – Remegő hangon csattan fel, ahogy végül a szemeimbe néz, attól tartok, hogy lassan belehal a zavarába. – M-miért kérdezel ilyeneket? Ez az én dolgom... – A végét elmotyogja, én pedig tudom a választ. Tudom, hogy rohadtul szokott erre gondolni.

Mindesetre ez engem nem zavar. Nem tudom magam sem, hogy ez hogyan lehet, de önbizalmat ad.

– Aranyos vagy – mondom én is lehalkítva a hangomat, ahogy a kezeim lassan a derekára csúsznak, már észre sem veszem, ahogy a távolság egyre kisebb, a végén már csaknem egymás elől szívjuk a levegőt.

Az ő szemei kissé kikerekednek, nem hiszem, hogy számított erre a mai nap folyamán.

– K-Kyungil... – Halkan szólal meg, bár én nem igazán foglalkozom azzal, amit mondani akar. – Ezt ne itt. Bárki... bárki megláthat... meg... – Az ajkai alig rezdülnek már, majd mintha teljesen lebénulna mindene, mikor a szám hozzáforr.

Az ujjaim ökölbe szorulnak a pulóverét marva, amíg ő lassan ellazul, és épp ugyanolyan lassúsággal viszonozza a csókomat, ahogy én azt követelem.

A kezeit lassan emeli, egy kész örökkévalóságnak tűnik, amíg a nyakam köré nem csavarodnak, ezután pedig, mintha minden önkontrollját elhagyná, hevesen húz le magához.

Az én torkomon morranások hada csúszik ki, ahogy ő halkan szusszanva hagyja, hogy a kerítésnek taszítsam pont úgy, ahogy még múltkor odafent, a szobájában.

– Mégis mi folyik itt? – Villámcsapásként ér mindkettőnket az a bizonyos hang, ami miatt zakatoló szívvel válunk el egymástól, én pedig még el is lépek olyan gyorsan, hogy csaknem elesem. – Kérdeztem valamit! – Amint a szemeim vagy ötvenszer végig mérik azt a bizonyos arcot, minden életkedvem elhagyj, viszont hálát adok azért, hogy Yijoeng még él, és nem állt meg a szíve.

– Te idióta, elment az eszed? Mégis mit keresel itt ilyenkor, Jaeho? – Indulattól fűtött hangon morranom le, ugyanis majdnem elérte, hogy kilépjek a testemből.

Ha apa lett volna, nem tudom, mit csinálok.

– Bocs, hogy a frászt hoztam rátok, de ez rohadt jó volt. – Legjobb barátom vigyorog, miközben próbálja magába fojtani a kitörni készülő nevetését.

– Ez rohadtul nem vicces, bassza meg. – A hajamba túrva méregetem az arcát, amíg Yijeong egy lemondó nyögéssel a vállamnak támasztja a homlokát.

– Sajnálom, de ti hagytatok rá lehetőséget. Miért estek egymásnak nyílt terepen? – Még a fejét is megcsóválja, majd a kölyökre kacsint, aki nem is tudtam, hogy fél szemmel a legjobb barátomat figyeli. – Amúgy miattad jöttem át, azt mondtad, szombat este érkezel haza. Három napja nem találkoztunk, van miről beszámolnom neked. Van, amit nem lehet telefonon megbeszélni. – Összeborzolja az amúgy is kócos haját, miközben kettőnk közt járatja a tekintetét. Nagyon jól szórakozik a hülyegyerek.

– Nekem... úgyis mennem kell. – A kis hisztis megköszörüli a torkát, viszont mikor egy csókot nyom az arcomra jelezve, hogy itt hagy, Jaeho torkát egy perverz morgás hagyja el.

– Jó éjt, királylány! – Még integet is neki, amire Yijeong csak összehúzza magát, és a valószínűleg égő arcát a pulóvere mögé bújtatva eltűnik a kertjükben.

Egészen addig nem történik semmi, amíg meg nem halljuk, hogy csukódik utána a bejárati ajtó, viszont ezután legjobb barátom sorozatban többször is a vállamba bokszol.

– Egy barom vagy.

– Ez... ez nagyon komoly volt, tesó! – Olyan izgatottan cseng fel a hangja, hogy csodálkozom azon, hogy nem ugrál egy helyben. – Ha nem avatkozom közbe, a szabad ég alatt van meg neked a kölyök? – Ismét a vállamba üt, annyira örül a fejének, hogy már biztosan fáj az arca a vigyorától.

– Ne essünk túlzásokba. – Megragadom a csuklóját, úgy tolom el magamtól, aminek hála már a szemei is eltűnnek a jókedvétől.

– Jó, jó, nyugodjunk le. – Mély levegőt vesz, és próbál uralkodni magán, mikor eljut az agyáig, hogy nem fogok együtt örülni vele. Nem szokásom. – Szóval... nagy a szerelem? – Bármennyire próbálkozik vele, a mosolyát akkor sem tudja elrejteni, viszont tudom, hogy ez nem azért van, mert köcsög. Ő csak örül annak, tényleg, teljes szívből, hogy nekem... ott van Yijeong.

Boldog, mert nem vagyok egyedül, és én szeretem ezért. Is.

Bármennyire nem mutatom, Jaeho a szívemben fontos helyet bérelt magának, és ezen nem fog tudni változtatni.

– Hagyjuk. – A fejemet rázva fordítok neki hátat, pillanatokig csak a kapuval szenvedek, mire kinyílik.

– Miért? Aranyosak vagytok együtt. – Egyből jön utánam, nem fogom a tudtára adni, de jó látni őt is. Bármennyire is meg tudnám most fojtani. – És már nem azért, de... ez a kölyök odavan érted. – Ezután elhallgat, hiszen már a bejárati ajtó előtt állunk, a kezem pedig a kilincsen. Viszont én nem megyek be, megvárom, amíg befejezi, ugyanis kell a fenének, hogy apa meghalljon bármit is. – És te is érte, meg se próbáld letagadni.