28. rész - Mintha nem is én lennék

Sziasztok c: Ismét itt vagyok, két magyar tétel között:DD Jó olvasást, életeim^^

Síri csend uralja az egész ebédlőt, egyedül az evőeszközök és a tányér találkozásának idegesítő hangja szakítja félbe azt. Senki nem néz senkire, a levegőt mérgezik a ki nem mondott szavak, amik leginkább Yijeong és MinJi torkát feszítik szét.

Legszívesebben közbeszólnék, de miután láttam és hallottam azt, ahogy Yijeong berontott ide, majd lerendezte az anyját, inkább nem kísérlem meg a halálomat.

Néha apura nézek, aki egyből viszonozza is a pillantásomat, mintha teljesen kétségbe lenne esve, amit megértek. Ő sem tudja, mi tévő legyen, ahogyan én sem.

Mégis mit mondhatnánk? Nincs olyan a világon, amivel enyhíteni tudnánk a feszültségen.

– Sim Yoona... – Yijeong az, aki megtöri a csendet, MinJin kívül mindenki felé kapja a fejét, ami apámat és engem takar. Az egyetlen női jelenlévő tovább mered a tányérjába, azt hiszem, vérig van sértve. – Szóval az osztályfőnököm azt mondta, hogy holnapra be kell vinnem az engedélyt a több napos kirándulásra. – Ő sem néz fel, a tányérjában tologatja A pontból B-be a húsdarabokat.

Nem érzem kínosnak a helyzetet, inkább csak tehetetlen vagyok. Valamiért úgy érzem, Yijeong mellett kell kiállnom, bár nem értem, miért. És ezt nem azért, mert MinJi az apám nője, hanem... hh. Azt hiszem, ez így van rendjén. Yijeong mégis csak az én...

– El akarsz menni? Ezek után? – MinJi felvonja a szemöldökét, miközben kihúzza magát; annyira hozza a szigorú anya szerepét, hogy még én is vigyázban vagyok tőle.

– Mi az, hogy ezek után? – Yijeong végül villogó tekintettel mered fel az anyjára, aki viszonozza is ezt.

Igen, a kölyök nagyon erősen lázad, hiába tagadja. Hisztis, türelmetlen és indulatos, bár nekem ezzel nincsen problémám. Úgy érzem, én tudnám irányítani, ha velem szemben lenne ilyen.

– Az apádra céloztam, nem a viselkedésedre. – MinJi hangjába valami furcsa költözik, talán a szigor mellé egy kis türelmetlenség, ami érezteti, hogy lassan robban a bomba. Na, akkor nem akarok itt lenni. – Nem engedlek el több napra oda, ahol egyedül vagy.

– Nem lennék egyedül, ott lenne az osztályom fele. – A hisztis egyből megszólal, amire apám megtámaszkodik az asztalon, és a tenyerébe dönti a halántékát. Annyira lerí az arcáról, hogy nem tudja ezt kezelni. Bár nem csodálom, jelenleg még én sem tudok megszólalni, pedig... szerintem mindenki tisztában van azzal, hogy nem esik nehezemre szórni a megjegyzéseket.

– És mondd csak, az osztályodból ki lenne az, aki önként és dalolva odavetné magát, ha az apád el akarna vinni? – Ezeket a szavakat hallgatva, lassan megértem, Yijeong miért is nevezte az anyját paranoiásnak, hiszen ez már nagyon túl van gondolva.

Viszont egy szavam sem lehet, ő az anyja, nem csodálom, hogy félti.

Mindenesetre nekem ehhez semmi kedvem, legszívesebben felmennék a szobámba, és bezárkóznék, egyedül talán a vacsorámat vinném fel magammal.

És... Yijeongot.

– Miért kell megint ezzel jönni, istenem. – A kölyök halkan mormog, azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki hallja, hiszen mégis csak mellette ülök.

Egy mély levegőt véve dőlök hátra a székemen, az asztal alatt pedig épphogy hozzáérintem Yijeong combjához a kézfejem, hogy jelezzem; nyugodjon meg. Nem akarok vitát és ordibálást, elég volt akkor, mikor megérkeztek.

Mondanom sem kell, hogy erre a semmilyen kis érintésre a kölyök arca teljesen eltorzul, pont olyan, mint amikor zavarba hozom. Talán az, hogy megérintem apáék társaságában, neki még kényes téma.

– Nem mehetsz, egyedül lennél ott. Tudom, hogy menni akarsz, de én elkísérni nem tudlak. Dolgozom. – MinJi hangja átváltozik, már nem érződik benne az a szigor, mint még az előbb.

– Én elkísérem – jelentem ki teljesen spontán, még csak meg sem született a gondolat a fejemben, mire kimondtam. El sem hiszem, hogy ez az én számon csúszott ki, szinte észre sem veszem azt a három zavart szempárt, ami engem vizslat.

– Igen, Kyungil? – Apa szólal meg elsőként, a vacsora alatt legelőször. Nem tudok mit válaszolni, egyszerűen csak a vállamat rándítom.

Furcsa módon nem érzek undort és tartózkodást ezzel kapcsolatban.

– De... több napot lennénk távol, két éjszakán át másik ágyban kéne aludnod. – Yijeong suttog, hirtelen nem tudom, hogy a meglepődöttségtől, vagy a miatt, mert nem meri hangosan kimondani.

Értem, mire céloz; arra, hogy én rühellek más ágyában lenni, rühellem, ha más alszik az enyémben. A szobámon kívül sehol nem alszom senkivel. Erre... tessék.

– Kibírom. – Ránézek, egyenesen a szemeibe, úgy kell némi akaraterőt erőszakolnom magamba, hogy ne az ajkait bámuljam.

Nem hazudok, mikor apa megzavart minket, eléggé felidegesített. Meg akartam csókolni, izgalomra vágytam. Ahogy most is, bármennyire szokatlan.

– Biztos jó ötlet ez? – Apa ismét megszólal, mindeközben MinJi köztem és a fia közt járatja lassan a tekintetét teljesen megnémulva, a háttérben meghúzódva. Nem értem, miért néz így, de egy pillanatra elfog az érzés, hogy... valamit tud. Hogy gyanakszik.

Hiába tartom ezt hatalmas hülyeségnek, mert mégis, honnan jutna olyan eszébe, hogy Yijeong és én... ah, de akkor is.

– Yijeong elmehet, vigyáznék rá, nekem pedig jól jönne egy kis kikapcsolódás. Túl sokat hajtottam magam mostanában. – Még a vállamat is megrándítom, mintha világéletemben megszokott mozdulat lenne tőlem.

– Ez kedves tőled. – Végül MinJi arcára még egy halvány mosoly is költözik, ahogy visszafordul a tányérjához, belőlem pedig minden kellemetlen érzés távozik. – Nekem áldásom rá – adja be a derekát végre, ami már végképp betesz a mellettem ülőnek.

A kölyök csak értetlenül bámul hol engem, hol az anyját, majd végül apára mered tovább, mintha nála keresne válaszokat.

– Most komoly? – szólal meg hosszú pillanatokkal később, mikor már azt hiszem, teljesen megnémult.

– Akkor majd adom a pénzt. Mennyi lenne Kyungil része? – Apa fél szemmel sandít a párjára, aki most már csak és kizárólag a vacsorájával foglalkozik.

Érzem, hogy itt már volt szó erről korábban, egészen biztos vagyok abban, hogy apa már azt is felajánlotta, hogy kifizeti Yijeongnak, de MinJi elhajtotta. Nagyon ez feszül a levegőbe.

– Majd átszaladok a papírokért és megnézem – makogja a hisztis eléggé elhalkulva, majd rám néz a szeme sarkából. Nem tudom, mi játszódhat le benne, talán egyszerre hálás és kérdő. Nem érti, miért mondtam ezt.

– Mikor lenne ez?

– Jövő hét csütörtök, péntek és szombat. – A kölyök hangja már sokkal magabiztosabban váltja apáét, aki válaszként csak hümmög.

Még percek telnek el így, néma csöndben, mire apa rám néz, ahogy pedig viszonzom a tekintetét, egy hitetlen, alig látható mosolyt kapok tőle. Örül neki, hogy húsz év után képes vagyok elszakadni a szobámtól, viszont nekem itt jut eszembe...

Hát basszus, én most először teszem ki a lábam a lakásból hosszabb időre, ami történetesen nem karácsony. Mert igen, apuval a karácsonyt soha nem ünnepeljük, ilyenkor általában egy hotelba megyünk erre az időszakra távol mindentől, bár ez mindegy.

Ez... akkor is más lesz. Igaz, hogy ezt azért csinálom, hogy Yijeonggal lehessek, és kárpótoljam ezt a kimaradt pár napot, amit az anyja miatt nem tudtunk együtt tölteni, de belegondolni, hogy vele... Három napon és két éjszakán át.

Készen vagyok erre? Én ezt átgondoltam?

***

– Drága, egyetlen legjobb barátom. Mi történt tegnap este, miután száműzve lettem? – Jaeho ezer wattos vigyora fogad, ahogy felnézek rá az ebédemből, ugyanis úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám. Itt ül mellettem, és még egy sziát sem kaptam. Nem, mintha ne szoktam volna már meg. – Sikerült lerendezni mindent?

– Töröld le a perverz vigyorod, épp eszem. – A szemeimet forgatva morgok, ami őt csak még jobban felvidítja, élvezi, hogy húzza az agyamat. – Nem történt semmi. – A vállánál fogva tolom arrébb, ahogy eszembe jut az, mikor a fejéhez vágtam, hogy nem fogok vele és a nőjével találkozni, mert Yijeong nem ér rá.

Akkor, ahogy már elkezdett kiakadni, alig jutott levegőhöz a hadarástól, én bejelentettem, hogy Yijeong már nem csak a szomszédom kisfia. A kölyök már a barátom.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy épp olyan fehér lett, mint Yijeong, viszont Jaeho egy fél pillanat múlva sokkal inkább az örömtől nem kapott levegőt.

– Jó, bocsi, befejeztem. – Mély levegőt véve húzódik arrébb még egy kicsit, bár tudom, hogy közel nem bánja annyira, mint amennyire a hangjában hallatszik. – Amúgy mit akart mondani neked a pasid? – Rohadjak meg, még ki is hangsúlyozza azt az egy szót, legszívesebben leverném érte. – Minden oké?

– Csak kicsit kibukott az anyja miatt. – Elhúzom a számat, majd az utolsó falatot is eltűntetem az ebédemből, ami már túl soknak bizonyul. Nem is értem, hogy van gyomrom enni ezen a helyen. – Viszont jövő héten csütörtökön és pénteken nem találkozunk. Szombaton is csak este.

– Miért? – Egyetlen barátom szemei kikerekednek, már látom az arcán, hogy a fejében ezer okot felsorakoztat; bevonulok, eladom magam, a bűn ellen harcolok. Hálás vagyok azért, hogy erre inkább nem kérdez rá.

– Mert Yijeongot el kell kísérnem az osztálykirándulására. Vicces, de még azt sem tudom, hova megyünk. – Felvonom a szemöldökömet, ahogy magam elé bámulok, erről tegnap tényleg nem esett szó.

– El kell kísérned, vagy el akarod kísérni? A kettő nem ugyanaz. – Biztos vagyok benne, hogy ez a kérdése csak azért lát napvilágot, mert úgy viselkedem, ahogy. Én rontottam el ott, hogy rést hagytam a falamon.

– Nem mindegy neked? A lényeg, hogy nem leszek itthon – morranok fel végül, a hajamat túrva, nem nézve rá többet.

– Nem mindegy nekem, hirtelen túl sok minden változott – mondja immár sokkal komolyabban, ami engem eléggé meglep. Nagyon. – Ezzel nincs probléma, sőt, csak... Te nem mész soha sehova, most meg csak a kölyök miatt képes vagy napokig eltűnni otthonról. Ez a gyerek csodákat tesz veled, bármit mondasz. – Még a fejét is megcsóválja, majd amint megszólal a csengő, miszerint ideje órára elszenvednem magam, Jaeho felrángat, amint ő is felpattan. – Na, gyere. Utolsó óra, örülj, utána hazamegyünk.

– Mármint együtt? – kérdezem lehámozva magamról az ujjait, amitől csak elvigyorodik. Bírom, hogy mindentől jókedve van, esküszöm, mégis felidegesít.

– Igen, tesó, együtt.

***

Már tíz perce vége az utolsó óránknak, de Jaeho sehol sincsen. Kint állok a hidegben, az egyetem előtt, és már szinte a hajamat tépem, mert a legjobb barátomat elnyelte a föld, hát én kinyírom. Megölöm a hülyegyereket.

Már épp azon vagyok, hogy fogom magam és elindulok nélküle, mikor végül feltűnik, de nem az egyetemből teszi ki a lábát. A kapun jön be, az arca pedig túlságosan sok mindent árul el.

– Mi van? – kérdezem a szemöldökömet felvonva, fogalmam sincs, mikor mehetett ki, vagy el mellettem. – Jaeho, válaszolsz?

– Ne arra menjünk. – Hevesen megrázza a fejét, miközben maga mögé mutat, majd végszóként megragadja a karomat, és egyből a másik irányba kezd el terelni. Hiába próbálok a hátam mögé nézni, nem látok semmi olyat a tömegtől, ami választ adna a gyökér helyett.

– Mi történt? – Hiába kérdezek, válasz nem jön, ami kezd idegesíteni. – Komolyan azt akarod, hogy kiverjem belőled azt a rohadt választ?

– Rosszat láttam – mondja, miközben úgy bámul maga elé, mintha szellemet látott volna.

Jézusom, valami borzalmasat láthatott a szerencsétlen.

– Pszichológusnak tanulsz, tudnod kéne, hogy azzal csak rosszabb lesz, ha nem beszéled ki a bajod. – A táskám fülét szorongatom, azt figyelem, ahogy elborzadt arccal mered az útra előttünk.

– Oké, most eljött az a pillanat, hogy nem örülök annak, hogy a szomszédodnak hála többet beszélsz. – Morog, egészen halkan, bár eszem ágában sincs félbeszakítani. Tudom, hogy folytatni fogja, nem áll szándékában felidegesíteni, ugyanis abból egyikünk sem jön ki jól. – HyeJi épp...

– Ugye nem más fiúval láttad? – kérdezem egyből, én sem értem, hogy csúszhat ki ilyen gyorsan a számon a dolog.

– Nem fiúval. – Még a torkát is megköszörüli, majd a hajába túr, ami van olyan durva mozdulat, hogy biztosan fáj neki.

– Mi? Lánnyal? És... mit keres itt egyáltalán? – Nagyokat pislogva meredek immár magam elé, hirtelen nem tudom, mit mondhatnék neki. Én és a vigasztalás két külön világ.

– Nem úgy volt lánnyal, csak... HyeJi korábban is mondta nekem, hogy a legjobb barátnőjét SooJinek hívják, és erre az egyetemre jár. De... azt nem hittem volna, hogy a te osztálytársad az. – Épphogy megemésztem a mondandója első felét, a másik egyből fejbe vág, és hirtelen megszédülök. Komolyan, az a lány... aish, SooJi szeptember óta lohol utánam, erőszakos és irritáló. Most meg kiderül, hogy Jaeho nőjének a legjobb barátnője? Most vágjak eret, vagy miután hazaértem? – Épp egymás nyakába ugrottak, mikor kint voltam, nem akartam arra menni. Nem tudtam volna mit csinálni, ha HyeJi bemutat neki. Nem vagyok oda azért a lányért már csak azért sem, mert rád van akaszkodva. – Csak beszél, beszél, beszél és beszél, már felfogni sem tudom a szavait. Istenem. – Yijeong ennek nem fog örülni.

– Yijeongnak ehhez mi köze? – szólalok meg végre, kérdő tekintettel fordulva felé, miközben próbálom eltűntetni az arcomról az undort.

– Hát... Jó, figyelj. Elmagyarázom. – Legjobb barátom egy pillanatra elhallgat, majd mutogatni kezd összevissza, alig tudok emiatt a szavaira összpontosítani. – Képzeld magad Yijeong helyébe. Csak gondolj bele, hogy hetekig gürcölsz egy fiúért, aki bunkó, távolságtartó, egy világi paraszt, de sikeresen betöröd. Beleszeretsz, odavagy érte, és épphogy megszerzed, eléred, hogy veled legyen, betoppan a haverjának a nője, akinek a legjobb barátnője lohol a te szerelmed után. – Kissé zavarosan hadar, hosszú pillanatok kellenek, mire eljut az agyamig. Viszont mikor felfogom a szavait, megértem azt is, hogy mit akar mindezzel.

– Oh. – Végül ennyi csúszik ki a torkomon, mikor az is tudatosul bennem, hogy Yijeong nem lenne a legboldogabb ettől az egésztől.

– Bizony, Kyungil, oh. Kibaszott nagy, félkövér, aláhúzott, dőltbetűs oh. – Jaeho kissé feszülten dörzsöli meg az arcát, biztosra veszem, hogy miattunk van annyira ki. Bár nem értem, miért. – Nekem nem lenne bajom azzal, hogy SooJi képben van, ha nem félnék attól, hogy Yijeongot kicsinálja.

– Mi? – Összevont szemöldökkel meredek rá, ugyanis ezt már végképp nem értem. – Miért csinálná ki Yijeongot?

– Kyungil, ez egy nő, egy sárkány, a rosszabbik fajta. Láttam, hogyan hajt rád, ennek nem akadály az, hogy párod van. Sokat kell még tanulnod, látszik. – Még a fejét is megcsóválja, viszont én nem tudok aggódni. Nagyon nem.

– Nem fog Yijeong közelébe menni – jelentem ki teljesen magabiztosan, ami miatt Jaeho arcán egy lemondó mosoly jelenik meg. Na, ilyet is ritkán látok rajta.

– Nem is kell. Elég, ha rád akaszkodik, és a kölyök megtudja. Az épp elég, hogy aggódjon akár kimondja, akár nem.

– Paranoiás vagy – csóválom a fejem lemondóan, egyelőre nem értve azt, amiről beszél.

Nem hinném, hogy SooJi tényleg ilyen gerinctelen lenne, bármennyire is az agyamra megy.

***

– Szóval holnap mentek is, mi? – Apa hangja közvetlenül mögöttem cseng fel, miközben én a kanapét koptatom a tévét nézve.

Ez a nyolc nap olyan gyorsan telt el, hogy csak a fejemet kapkodtam, és még össze sem vagyok pakolva.

Az elmúlt napokban nem igazán találkoztam Yijeonggal, egyedül csak telefonon beszéltünk, mivel ő tanult. Sokat, rengeteget, és már nem akartam azzal is fárasztani, hogy áthívom, esetleg én megyek át. Viszont holnap... Hh, már nem lesz ilyen problémánk.

Három napig. Még mindig nem tudom, kész vagyok-e erre. Nem lesz ez nagy váltás?

– Még össze kell pakolnom – vallom be a számat húzva, ugyanis erre még tényleg nem kerítettem sort és semmi kedvem nekikezdeni.

Minél közelebb kerülök a holnapi naphoz, annál inkább... izgulok? Bassza meg, igen. Nem tudom, miért, de megőrjít. Még soha nem vártam és féltem egyszerre valamitől.

– Biztos minden rendben lesz?

– Nem tudom. – Apa hangját egyből az enyém váltja, miközben lassan feltápászkodom. Szívesebben pakolok, minthogy apával beszélgessek erről, így ezzel a lendülettel fel is indulok a szobámba.

– De ugye majd beszélünk? – Erre a kérdésre akaratlanul is megtorpanok egy pillanatra, nem hiszem el, hogy ezt kérdezte.

– Nekem szükségem van arra, hogy beszéljünk. – Halkan beszélek, de biztos vagyok benne, hogy meghallotta.

Nem mondtam hülyeséget, nekem tudnom kell, apa hogy van. Hogy mi van itthon, minden rendben van-e. Ezért beszélek vele gyakran telefonon, ha mondjuk, egy napig nem látom a munkája miatt.

Ez lehet, kicsit furcsa egy húsz évestől, de apa sokat jelent nekem, az anya szerepét is ő töltötte be hosszú ideje. Nem hiszem, hogy meglepő, ha nehezen tudok tőle elszakadni.

***

– Kyungil, kelj fel! El fogsz késni. – Apa siettető hangja ébreszt, amit először figyelmen kívül hagyok, de mikor eszembe jut, hova is kéne sietnem, úgy ülök fel, hogy belesajdul a hátam.

– Bassza meg... – Morogva kelek fel az ágyamból, bár nem nézem meg, mennyi az idő, nem tudom, mennyire kell kapkodnom.

– Yijeong mindjárt itt van, utána elviszlek titeket az iskoláig, oké? – Apám hangja most már sokkal nyugodtabb, én pedig megállok a kapkodásban, és utálkozó tekintettel bámulok az ajtómra.

Nem vagyok késésben, de apu úgy gondolta, így hamarabb felkelek. Ezt annyiszor eljátszotta már velem, nem értem, miért dőlök be ennek még mindig.

Szitkozódva vonulok el a fürdőbe, ahol legszívesebben órákat töltenék, de sajnos pár perc alatt le kell rendeznem a fürdést, ami után ismét a szobámban találom magam már felöltözve.

A sporttáskámba belepakolt dolgaimra hajítom a telefonomat a töltőjével együtt, majd még utolsó pillantást vetek a könyvre az asztalomon. A Ragyogásra.

Már nem is tudom, mikor volt utoljára a kezemben, talán már vissza kéne vinnem. Én valamiért... akkor sem tudom. Jó érzés, hogy a birtokomban van.

– Hol van a kölyök? – kérdezem mély levegőt véve, ahogy leérek a nappaliba, miközben a táskámat szorongatom. Kezdek remegni a gondolattól, hogy el kell mennem itthonról.

– A kölyök? – Apa felvont szemöldökkel mered rám, majd egy lomha vigyort villant, ezek szerint szórakoztatja az aranyos kis jelzőm. – Nem tudom, már itt kéne lennie. – A fejét csóválja, majd inkább feláll a kanapéról, egyenesen a konyhába indul. – Csomagoltam neked enni, azt nem kéne itthon hagynod. – Alig hallom a szavait, miközben kint csörömpöl, bár nem kérdezek vissza.

Csak állok egy helyen, és már annyira koncentrálok a jóllétemre, hogy észre sem veszem, ahogy nyílik a bejárati ajtó. Ezután is kell még pár pillanat, mire a vendégünk otthagyja az előszobát, és a nappaliba ér, így elém tárul az az álmos arckifejezése, a kócos haja, és a kissé rendezetlen ruhája, amit csak úgy magára kapott.

– Jó reggelt. – Yijeong arca kissé nyomott, meg merem kockáztatni, hogy nem aludt valami sokat. Rég láttam, utoljára talán még hét elején, ami igen, hh, nekem rég. Már csütörtök van.

– Látom, izgatott vagy – mondom cinikusságtól csöpögő hangon, miközben megindul a lábam felé, egyenesen odavisz hozzá. Mintha külön életet élne, beleszólásom sincs, merre vigyen.

– Ja, de, az vagyok, csak... Anya lehozott az életről. – Még kissé a fejét is megcsóválja, majd csak nyűgös nyögés hagyja el a száját, mielőtt a homloka a mellkasomon landolna. – Azt a tömény hisztit, Kyungil... – Halkan mormog, miközben a kezeit csak úgy lóbálja a semmibe, most még kisebbnek tűnik.

Esküszöm, hogy aranyosnak látom. Ez új nekem.

– Apa elvisz minket. – Nagy erőfeszítések árán, de sikerül megtörnöm a csendet, bár nem értékeli szegény. – Mégis mennyit aludtál? – kérdezem, ahogy végül a vállánál fogva tolom el magamtól, majd a fejemet csóválva igazítom meg a félig betűrt pólóját, és próbálom kisöpörni a homlokából a haját, hogy lássak is a szemeiből valamit.

Ő meg csak áll eléggé ledöbbenve, viszont nem tesz szóvá semmit, csak megrázza magát.

– Pár órát biztos – motyogja elhátrálva tőlem, immár ő igazítja saját magán a ruháit.

– És pár órás alvással akarod belevetni magad a... Hova is megyünk? – A szemöldököm felszalad, végre eljutottam több mint egy hét után oda, hogy rákérdezzek a dologra.

Hát igen, látszik, hogy a társaság miatt megyek.

– Incheonba, és azon belül is a tengerparthoz közel. Az osztályfőnököm bácsikája üzletember, van egy jó panziója a partnál, és mivel lassan itt a tél, nem jó a forgalma. Ezért eléggé olcsón adta ki a szobákat, csak legyen végre bevétele. – Miközben beszél, a kezeit bámulja, csak a legvégén néz fel rám. Iszom minden szavát, ahogy hadar és mozgatja a száját.

Nem tudom, mi van velem és az ajkaival, de furcsa hatással vannak rám, az biztos.

– Na, Yijeong, hát itt? – Apa szakít félbe minket, nem látom, de ezer százalék, hogy úgy vigyorog, ahogy Jaeho mindig is. – Induljunk is, lekésitek a buszt. – Fáj látnom, de apa izgatott, ami... eléggé furcsa. Végül is ez lesz életem első kirándulása, ha az osztály ment, én mindig itthon maradtam. Nem akartam, hogy egy ismeretlen helyen érjen el az, amit nem nevezünk nevén, ráadásul olyan emberek közt, akiket nem szeretek.

Most nem tudom, mekkora esély van arra, hogy ismét eluralkodjon rajtam a gonosz, ez pedig kicsit... frusztrál.

Hagyom, had menjenek előre, a vállamra kapom a táskámat, amibe apa már egy zacskónyi szendvicset beleerőszakolt. Úgy csomagolt, mintha egy hétre a vadonba mennék. Jézusom.